- Dehogynem, arra... – mutatott abba az irányba a férfi, amerről Aini jött. – Ha jól tudom, ott van a kastélyotok is... – Igen, de... egy másik legközelebbi falut nem ismersz? – bökte ki végül a nő. Sesshoumaru gyanakodva összehúzta a szemét, de nem adott hangot gondolatainak. – Errefelé még sosem jártam... – jegyezte meg Aini és kérlelően nézett rá. – Van egy másik falu is, az ellenkező irányban – kezdte volna magyarázni Sesshoumaru, de a nő közbevágott: – El tudnál oda vezetni? – kérdezte reménykedve. – Tényleg nem ismerem ezt a környéket és nem szeretnék eltévedni... – Nem vagyok idegenvezető – jelentette ki egy haragos szemvillanás közepette Sesshoumaru. – Nem is arra gondoltam... – sütötte le szemét a nő. – Ha nem, hát nem, egyszer majdcsak sikerül eltalálnom oda... Sesshoumaru még egy hosszú pillanatig Aini arcát fürkészte; és ekkor rá kellett döbbennie, hogy bármennyire is úgy gondolja, nem tudja sorsára hagyni a nőt. Valami furcsa érzése volt, ami felülkerekedett elméjén. – Rendben van – mondta, olyan fagyosan, hogy még a nyári napsütés is megdermedt volna. – Velem jöhetsz; elkísérlek a legközelebbi faluhoz. – Köszönöm! – Aini arca felderült és megengedett magának egy kis mosolyt, a démon felé. – Huh... – Sesshoumaru megfordult és elindult; Aini pedig hamarosan beérte. Délelőtt nem esett szó köztük, de ez ezúttal nem zavarta a nőt. Ismeretlen környéken volt és a tájat figyelte. Aztán délben valami furcsa érzése támadt; Sesshoumaru is megtorpant mellette. Kisvártatva viszont rájött és boldogság töltötte el a szívét. Izgatottan fürkészte az égboltot. – Te is érzed...? – érdeklődött Sesshoumaru. – Igen, ez... – de Aini nem fejezhette be, mert egy apró, vörös villám suhant felé szélsebesen és azonnal becsapódott, a nyitott tenyerébe. – Enyje, Katsu... – csóválta meg a fejét a nő és megsimogatta a kezében kuporgó pici, vörös madárfiókát. – Mi... ez? – Sesshoumaru meglepve tekintett a kis jövevényre. – Ő Katsu, egy főnixmadár – felelte készségesen Aini. – Hozzám tartozik, már azt hittem, hogy ő is... – elharapta a mondta végét. – Ő is micsoda? – kérdezett rá a férfi. – Hogy baja történt – válaszolta Aini; végtére is, ez tulajdonképpen igaz volt, bár közel sem ez volt a teljes igazság. – De főnix, ugyan mi baja történhet? – Nem tűnik túl erősnek... – jegyezte meg Sesshoumaru, ahogy közelebb hajolt hozzá. Katsu rikoltott egyet, mire mindketten befogták a fülüket, aminek az lett az eredménye, hogy a kis főnix kiesett Aini kezéből és ügyetlenül repkedve próbált nem lezuhanni a földre. – Jaj, te butus... mondtam, hogy ne használd a hangod ebben az alakodban... – feddte meg Aini, miközben kezébe vette a kis jószágot. – Hogy bírod ezt a sipítozást? – érdeklődött kicsit mérgesen Sesshoumaru. – Nem ilyen szokott lenni... gyönyörű hangja van általában, de ebben a formájában... – Hogy érted? – Te nem hallottál még a főnixekről? – kérdezett vissza döbbenten Aini. – Dehogynem, de csak... megalapozatlan információkat – Sesshoumaru eszébe jutott, mikor egyszer Jyaken mesélt neki egy főnixmadárról. – Amikor erejük teljében vannak, tényleg nagyon szépek és erősek, de Katsu most... hát, fiatal volt még, nem volt itt az ideje, de biztos a tűzvész miatt... – Aini beharapta a száját. „Ez most pont az volt, amit nem akartam elmondani.” – Milyen tűzvész? – kérdezett rá Sesshoumaru. – Öhm... a napokban pusztított a közelben egy tűzvész – próbálta menteni a menthetőt Aini. – Azt hittem, Katsu is odaveszett, mint oly sokan, de úgy tűnik, a különleges erejének köszönhetően így is képes volt újjászületni. Sesshoumaru bólintott; tehát Jyakennek igaza volt: a főnixek képesek hamvaikból újjáéledni... akkor talán az sem pletyka, hogy örökéletűek. – Érdekes... – jegyezte meg a férfi. – Ez a házikedvenced? – Nem, ő az én... hm... – Aini kereste a szavakat, végül kimondta, amit szeretett volna, bár nem reménykedett benne, hogy Sesshoumaru tudni fogja, miről beszél, s gyanúja azonnal be is igazolódott. – A familiárisom. Sesshoumaru nem kérdezett rá, bár látszott, nagyon is megtenné, de tekintete elárulta, mennyire kíváncsi. – Egyfajta mentális kapcsolat van köztünk – magyarázta türelmesen Aini. – Ő az én segítőm, cserébe pedig én is segítek neki... mint egy mély barátság... – Badarság – jegyezte meg a démon. – Pedig hidd el, már sokszor hasznos volt ez a kölcsönös barátság – bizonygatta Aini. – Menjünk tovább, nemsokára odaérünk – indult el újból Sesshoumaru. Aini sóhajtott egy mélyet, aztán követte a démont, miközben tenyerében békésen kucorgott Katsu, a főnixfióka. Hamarosan valóban odaérkeztek; a délután közepe felé járhatott az idő. Aini megköszönte Sesshoumaru segítségét, de ő ugyanolyan hűvös volt vele, mint eddig. Morrant egyet, s odébbállt. „Á... férfiak!” hallott egy vékony hangot a fejében Aini, mire halkan elnevette magát. „Nagyon remélem, hogy a megjegyzésemen nevetsz, nem pedig a hangomon...” – Ugyan már, úgyis tudod, Katsu! – kuncogott tovább Aini, miközben megsimogatta a kis főnixet, mire az sértődötten felszegte a fejét. – Jaj, ne csináld ezt! „Jönnek a falusiak... bolondnak néznek, ha itt beszélsz magadban...” jegyezte meg ismét a vékony hangocska Aini fejében, mire ő gondolatban válaszolt neki: „Hát ne fecsegj annyit!” Erre egy sipákolás volt a válasz és nem kellett sok hozzá, hogy Katsu ismét a földön kössön ki, lévén Aini ösztönösen a fülére tapasztotta kezeit. – Ilyet még egyszer ne csinálj, már kértelek! – pirított rá Aini. Napok teltek el azóta, hogy útjaik elváltak. Sesshoumaru pedig megint azon kapta magát, hogy rá gondol. Egy fejrázással elintézte és arrébb hessegette a gondolatot. Inkább azon kezdett töprengeni, miért történik folyton ez vele, mióta találkozott Ainival. Erre azonban nem találta meg a választ. Már a Nyugati Területeken haladt, egyedül, a kastélya felé véve az irányt. Jyaken ott várta; meghagyta neki, hogy ne merészeljen utána menni. Fontos elintéznivalói voltak és nem akarta, hogy szolgája alkalmatlankodjék. Sesshoumaru szerint mindig is túl sokat beszélt... Éppen hazafelé tartott, mikor megérezte a levegőben az eső illatát és úgy talált rá a barlangra, majd pedig Ainire, aki majdhogynem a lábai elé esett – szó szerint. „Már megint ő!” mérgelődött magában a démon, de ekkor váratlanul megérezte a nő illatát. „Vajon mit kereshet erre?” morfondírozott Sesshoumaru, aztán elindult, lábai ösztönösen mozogtak, úgy tűnt, mintha egy belső parancsra engedelmeskednének, s követte Aini finom illatát. A közelben egy erdő volt, a nő ott volt; éppen egy tisztásra ért ki. Sesshoumaru egy fa mögül figyelte, s már épp elindult volna, hogy kérdőre vonja, mikor hirtelen megérezte a közelben Naraku szagát. „Mi a fenét keres az én területemen az a nyamvadt korcs?!” Aini is felkapta a fejét az oda nem illő szagra. Naraku hamarosan meg is jelent, a nő pedig meglepve pislogott rá, aztán bizonytalanul lépett egyet felé. – Naraku? Hát te élsz...? – kérdezte tétovázva. – Te magad is látod. – Nahát, de örülök hogy... – indult volna felé Aini, de két lépés után megtorpant. Összeráncolta homlokát, ahogy próbált rájönni a részletekre. – Hogyhogy életben vagy? A tűzvész... hogy élted túl? Neked is ott kellett volna lenned, azt mondtad... – Tévedsz – felelte lassan és vészjóslóan Naraku. – Neked kellett volna ott veszned. – Micsoda...?! – Aini megtántorodott, s botjába kellett kapaszkodnia, ha nem akart elesni. Az ájulás környékezte, mikor megértette, mit jelentenek ezek a szavak; Katsu, aki a vállán kuporgott, majdnem leesett róla. – Te... te voltál... az...? Mégis hogy tehetted?! – Erre nem került volna sor, ha engedelmeskedsz nekem... – Hogy én? ... Neked? – Aini minden rosszulléte ellenére majdnem a démon arcába nevetett. – Ezt te sem gondolhattad komolyan. – Próbálkozni szabad... – vonta meg a vállát Naraku és közelebb lépett hozzá, mire Aini hátrálni kezdett. – Nahát... csak nem félsz...? – Félek, hogy olyat teszek, hogy magam is megbánom! – kiáltotta vissza Aini, s még hátrébb lépett. Próbálta visszanyerni lélekjelenlétét, hiszen, ha harcra kerül a sor, akkor félre kell tennie az érzéseit... az érzéseit, amik a húgával kapcsolatosak. Megrázta a fejét. – Nehéz az igazság, ugye? – nézett rá együtt érzően a démon, de ezúttal nem voltak rá hatással a szavai. – Talán mégse olyan nagy baj, hogy a tűz nem pusztított el... így még egy kicsit játszhatok veled... – Meg ne próbáld, te... – Aini elhallgatott. Utálta használni azt a szót, ami most következett volna utána, de ha felbőszítették, bizony nehezére esett magában tartania. – Kukuku... – nevetett Naraku. – Ugyan már, nem mondhatod, hogy nem volt szórakoztató... – Te aljas kis... – megint nem fejezte be. – Látom, még egy rendes sértést sem tudsz a fejemhez vágni... – heccelte őt Naraku. – Úgy tűnik, annyira nem is szeretted a húgod... – Őt hagyd ki ebből! – kiáltotta magából kikelve Aini, s botjával a férfi felé csapott. – Nocsak... végre! Már kezdtem unatkozni... – jegyezte meg egy gúnyos félmosoly kíséretében Naraku. – Te... álnok... kígyó...! – Aini minden egyes szónál megsuhintotta a botot, mint valami éles fegyvert, azonban az hozzá sem ért a démonhoz. A düh elhomályosította az ítélőképességét. Nem érdekelte, mit és hogyan csinál vagy miképpen van több esélye ellene, a bosszúvágy felülkerekedett elméjén és csak egy dolgot akart csupán: eltiporni Narakut, miközben a legnagyobb fájdalmat szerzi neki. – Ezzel nem mész semmire... – nevetett a démon. – Most pontosan olyan vagy, mint a többi, szánalmas kis... halandó. – Ne merj hozzájuk hasonlítani! – ordította torkaszakadtából Aini. Habár kedvelte a halandókat, tudta, hogy sokkal gyengébbek nála és sokszor látta botlásaikat, ahogy újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat... még a felnövekvő generációk sem tanultak elődeik hibáiból. Kedvelte a halandókat, de tisztában volt vele, nem mindegyik érdemli ezt meg. – Eleget szórakoztunk már! – komolyodott meg hirtelen Naraku, s elsötétült az arca. – Most végzek veled... – Azt majd meglátjuk... – Aini egy kicsit lehiggadt és botjának végével dobbantott egyet a földön. – Nem vagy egyéb, mint egy utolsó csaló... még a legrosszabb fajtából való haramia is nemesebb nálad! – Valóban úgy gondolod...? – suttogta vérfagyasztóan a démon. Szemei összeszűkültek. – Ostoba – jelentette ki Aini, s dobbantott még egyet a botjával. A fekete drágakőben mintha ködös alakok mozogtak volna, de amint megpróbálta volna valaki szemügyre venni, már el is tűntek. Sesshoumaru akkora távolságból is jól látta ezt, s meglepve pislogott arrafelé. Nem egyszer megjelentek előtte is ezek az árnyalakok, mikor gyerekkorában a kővel játszott. A bot végéből fekete füst indult el, s elterjengett a talajon, Narakut teljesen körbevéve, aztán elkezdett felkúszni rá, minden irányból. – Nem engedem, hogy eltűnj innen, Naraku! – szólalt meg Aini, s felemelte szabad kezét; nyitott tenyerét a démonra mutatta, s arcán látszott, hogy koncentrálnia kell. – Akárhogy is könyörögsz, nem engedlek... Naraku valóban nem bírt mozdulni, a fekete füst pedig már fojtogatni kezdte, de elhatározta, utoljára még megpróbálkozik valamivel, hátha meg tudja törni a nő koncentrációját. – Könyörögni? Én? Nem...– Naraku arcán sötét vigyor terült el, miközben megrázta a fejét. Aini nem tudta ezt mire vélni. – Nem fogok úgy könyörögni, mint a húgod... – Hagyd abba! – kiáltott rá Aini, s érezte, hamarosan kicsúszik a keze közül az irányítás, ezért még erősebben tartotta Narakut. – Ha hallottad volna, hogy sikoltozott... – a démon arcáról még mindig nem tűnt el a mosoly – mint valami kismalac... – Te átkozott... – sziszegte a fogai közt Aini. – Ne merészeld... Nem fejezhette be. Egy pillanatra megtört a koncentrációja és Naraku ezt kihasználva egy szempillantás alatt elmenekült. – Elkaplak! – ígérte meg az erdőnek Aini. Aztán megcsóválta a fejét és ismét dobbantott egyet botjával, mire a füst eltűnt, legalább olyan gyorsan, minthogy megjelent. – Szemét – jelentette ki keserűen, azzal megfordult és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Sesshoumaru állt. A férfi már pont arra gondolt, hogy előjön és kérdőre vonja őt (mint ahogy az előbb is azt akarta), de ismét nem tudta megtenni... Alig pár lépés után ugyanis Aini térdre rogyott és halkan zokogni kezdett. Katsu nyugtalanul csapkodott szárnyaival körülötte. Gondolatban próbálta nyugtatni, de nem sokat ért vele. Szomorúan és tehetetlenül nézte, ahogy Aini könnyeit felitatja a smaragdzöld mező. – Hogy lehet valaki ennyire... – ismét kitört belőle a zokogás, s ezúttal a puha talajba is ütött egy hatalmasat. – Szemét! Igyekezett lenyugtatni magát és lassan, nagyokat szipogva, de néha még mindig összerándulva elcsendesedett. Némán meredt maga elé, aztán egy idő múlva letörölte a könnyeit. – Gyere, Katsu – szólalt meg rekedten. – Ideje továbbindulnunk... – azzal kitartotta egyik karját, mire a főnixmadár engedelmesen letelepedett rá. Már nagyobb volt és kifejlettebb, és – habár még mindig nem érte utol eredeti önmagát – a hangja már nem volt oly fülsértő, valamint a repülés sem okozott már neki nagyobb gondot. Aini azonban egy lépés után megtorpant. A szél megfordult, s ismerős, finom illatot hozott felé. Szimatolt még egy kicsit a levegőben, aztán rájött, kihez is tartozik. Lehajtotta a fejét, de nem fordult meg, úgy kérdezte: – Jól szórakoztál? Nem kapott rá választ. Sóhajtott egy mélyet és újból elindult. – Egyáltalán nem volt szórakoztató – felelte végül egy hűvös hang, közvetlenül a háta mögül. Aini hátán végigfutott a hideg és azonnal megállt. Nem is hallotta, mikor jött oda mögé Sesshoumaru. Lassan megfordult. – Akkor miért nézted végig? – a nő próbálta kifürkészni Sesshoumaru gondolatait arany szemeiből, azonban – mint előtte oly sokan – nem járt sikerrel. – Mert végignézted, ugye...? A démon biccentett. – Kíváncsi voltam, mit keresel itt, de mikor utánad jöttem, láttam, hogy el vagy foglalva Narakuval... nem akartalak megzavarni – hallatszott válasza. Sesshoumaru nem volt hozzászokva, hogy kérdőre vonják, s felelete végén enyhe gúnyt lehetett érzékelni. – Ó, milyen kedves Tőled, Sesshoumaru – jegyezte meg keserűen Aini. – Mi közöd van neked Narakuhoz? – tért a lényegre a démon. – Csak nem te is ismered? – Válaszolj! – Talán ha nem lennél ilyen nyers, akkor megtenném – Aini sértődötten felszegte a fejét, s elfordult, hogy továbbmenjen, azonban Sesshoumaru megragadta a karját. – Mégis mit képzelsz magadról?! – Azt, hogy én vagyok ezeknek a területeknek az ura és minden, ami itt történik, rám is tartozik... – felelte szemrebbenés nélkül a démon. – Megpróbáltalak szépen kérni, de te... – Még hogy szépen? – villant meg Aini tekintete. – Senkitől sem tűröm el, hogy így bánjon velem! „Na szép. Két felvágós, büszke szellem... Már csak ez hiányzott!” dugta a szárnya alá a fejét Katsu. Hangja most már normális volt, mélyen zengett a nő elméjében. – Te... pimasz... – Aini mérgesen pillantott a madárra és lesöpörte a válláról, mire a főnix fülsértő rikoltozást hallatott. Mivel még nem fejlődött ki teljesen, ezért erre is képes volt – egyelőre. – Váá... Katsu! – kiáltott rá Aini, miközben befogta a fülét. Sesshoumaru is hasonlóképp cselekedett, kivéve, hogy ő nem mondott semmit sem, csupán fájdalmas arcot vágott. A főnix lejjebb ereszkedett és megállt Ainival szemben, hogy fejük egy vonalba kerüljön. „Megérdemelted... sőt, mindketten megérdemeltétek.” – Mégis mit képzelsz te magadról? – fortyant fel Aini. „De hát... én csupán a tényeket közlöm.” felelte legártatlanabb arckifejezését felöltve a madár. – Undok vagy – fordult el tőle Aini, s ekkor vette észre, hogy Sesshoumaru furcsán pillant rá. – Mi van? – húzta össze magát kicsit a nő. – Te egy madárral beszélgetsz? – pislogott értetlenül a démon. – Miért, minek látszik? – vágott vissza Aini. – Hát, te nem vagy normális... – Azt nem mondta senki sem, hogy az lennék... most pedig, ha megbocsátasz... – Állj! – kapott ismét a karja után Sesshoumaru, de ezúttal elvétette. – Mit akarsz még mindig? – nézett rá haragosan Aini. Sesshoumaru gondolatban egy hatalmasat sóhajtott, mielőtt megszólalt volna, de kívülről semmi sem látszott rajta: – Naraku az ellenségem. – Na és...? – Ezért akarom tudni, mi közöd van hozzá – felelte végül a démon. – Értem – biccentett Aini, s még várt egy percet, mielőtt válaszolt volna: – Talán számodra is kiderült, hogy nem vagyunk barátok. – Nekem úgy tűnt, mikor először megláttad, hogy... De Aini nem hagyta befejezni a férfi mondatát, hevesen közbevágott: – Elárult! – Így már világos... és mihez kezdesz most? – Ostoba kérdés – jelentette ki Aini, s ismét elindult. – Természetesen utánamegyek és megbosszulom... – A húgodat? Aini megtorpant. – Tehát mégis figyeltél... – jegyezte meg halkan a nő. – Igen; minden szót tisztán hallottam – felelte Sesshoumaru, s közelebb lépett hozzá. – Fogalmam sincs, mit érezhetsz most és nem is akarom megtudni, de ha bosszút akarsz állni rajta, akkor... – Akkor mi? – Egyedül gyenge vagy hozzá... – Sesshoumaru elharapta a szó végét. Aini vállai megemelkedtek, ahogy mély levegőt vett és a démon azt hitte, ismét egy újabb dühkitörés következik, amiért megsértette a büszkéségét, azonban ezúttal tévedett. – Igazad van – mondta csendesen a nő, már-már síri hangon. – De meg kell próbálnom... nem hagyhatom annyiban! – Mivel én is Naraku nyomában vagyok, mit szólnál hozzá, ha... – Te most felajánlod a segítséged? – nézett bele mélyen a démon szemébe hitetlenkedve Aini; s bár sajátjaiba könnyek gyűltek, nem sírt. – Tulajdonképpen igen – felelte egy kis szünet után Sesshoumaru. – Rendben van – bólintott Aini, s szipogott egyet. – Elfogadom, köszönöm... – A közelben van a kastélyom, ott kipihenheted magad, amíg erőre kapsz és elindulhatunk. – Jó – bólogatott Aini, s kitárta a karját, hogy Katsu kényelmesen visszarepülhessen megszokott helyére. Az este még az erdőben érte őket. – Nem akarok panaszkodni, de mintha valami olyasmit említettél volna, hogy a kastélyod a közelben van – jegyezte meg Aini, miközben egy éjjeli szállásra alkalmas helyet kerestek. – Holnap elérjük – felelte Sesshoumaru. – Az jó – sóhajtott a nő. Hamarosan letelepedtek, mikor a sötétség már annyira elterjedt az erdőben, hogy még az ő éles démonszemeiket is erőltetniük kellett, ha valamit látni akartak. A dús lombokon a csillagok halovány fénye sem hatolt át, s Újhold lévén az éjszaka fényei még gyengébbek voltak. Aini éppen próbált viszonylag kényelmesen elhelyezkedni egy fa törzsénél, mikor Sesshoumaru felállt, arca figyelmet tükrözött, de egyébként nem lehetett semmit sem leolvasni róla. Tekintetével a sötét rengeteget fürkészte. Egy lágy szellő rezegtette meg a fák lombjait, de egyéb zajnak nyoma sem volt. – Mi történt? – érdeklődött a nő, még mindig megfelelő helyet keresve a fánál. – Semmi – válaszolta szemrebbenés nélkül Sesshoumaru. – Utánanézek valaminek, te maradj itt! – Jó... – morogta Aini. Ő nem érzett semmi különöset, s végre sikerült kényelmesen befészkelnie magát a fa aljába. Mikor Sesshoumaru sziluettje eltűnt a fák sűrűjében, Aini gondolatban Katsut hívta. A madár hamarosan meg is jelent. „Azt akarom, hogy kövesd! Derítsd ki, mi dolga van!” „Kémkedjek utána?” kérdezett vissza gondolatban a főnix. „Tulajdonképpen igen... de észre ne vegyen! Légy nagyon óvatos!” „Az leszek.” Felelte Katsu, s azonnal szárnyra kapott. Egy pillanat alatt eltűnt Aini szeme elől, pontosan ugyanott, ahol Sesshoumaru is. Becsukta a szemét és várt. Pihent, de nem akart mély álomba merülni, gondolatban figyelt minden aprócska neszre... amit nagyon is jól tett, mint utóbb kiderült. Apró neszt hallott a háta mögül; először azt hitte, Sesshoumaru tért vissza. De aztán, mikor a szél ismét feltámadt a fák közt, megérezte egy ismeretlen démon szagát és éppen az utolsó pillanatban sikerült elugrania előle. A fa, ami mögött pihent, szilánkokra hasadt a hatalmas medvedémon mancsának csapása nyomán. Aini már talpon volt, kezében botját tartotta készenlétben. A démon nem úgy tűnt, mintha lehetne szót váltani vele, ezért a nő nem is fárasztotta magát feleslegesen, azonnal harcba bocsátkozott vele. Sesshoumaru eltűnődve rótta a járatlan ösvényt az erdőben. Úgy érezte, mintha egy idegen démon lenne a közelben, de mivel mindeddig nem talált rá, kezdte azt hinni, csak az érzékei játszottak vele. Ebben a különös erdőben bármi előfordulhat. Úgy döntött, lassan visszafordul, mikor a szeme sarkában valami piros villanást látott. Azonnal odafordult és nem telt bele sok időbe, mire rájött, hogy Katsu az, Aini főnixmadara. „Aini biztos arra kérte, hogy kövessen...” töprengett Sesshoumaru. „Ezt még nagyon megbánja!” dühösen indult el visszafelé, sietős léptekkel, Katsu azonban ezúttal sem maradt le tőle jobban, mint előtte. Egyszer csak sikoltás törte meg a mélybe burkolózó sötét erdő csendjét. Visszhangozva hullott fáról-fára, míg lassan elhalt. Sesshoumaru rögtön felismerte Aini hangját, s azonnal rohanni kezdett, de még mindig nem tett le arról, hogy kérdőre vonja a nőt. Mikor odaért a helyre, ahol hagyta őt, egy hatalmas medvedémon hátát látta. Sesshoumaru már épp emelte a kezét, hogy lecsapjon vele, de ekkor – mindenféle figyelmeztető jel nélkül – a démon lábai megfagytak, s a jég felkúszott egész testén, míg körül nem ölelte teljesen. Sesshoumaru döbbenten nézte, hogyan válik tehetetlenné a medvedémon. A következő pillanatban pedig egy fekete villanást érzékelt és az immár jégszoborrá előlépett medvedémon darabokra hullott. Teteme fölött Aini állt, egyik kezében fegyverével, a másikkal pedig az oldalát fogta. – Nem volt rossz... – jegyezte meg Sesshoumaru, mikor közelebb lépett hozzá, aztán eszébe jutott, mit is akart kérdezni. – Jól sejtem, hogy... Azonban ezúttal sem fejezhette be mondatát, mert Aini megingott és most a férfi karjába kapaszkodott, miközben igyekezett talpon maradni; másik kezével továbbra is az oldalát fogta, Sesshoumaru pedig próbálta megtartani, hogy a nő el ne essen. – Jól érzed magad? – kérdezte a démon, bár sejtette a választ. – Én... – Aini lábai felmondták a szolgálatot. Eszméletlenül esett össze Sesshoumaru karjaiban. – Ó... remek...! – szaladt ki a férfi száján, miközben óvatosan lefektette a földre Ainit. Arrébb tolta a nő kezét és meglátta, hogy a kimonója oldalát vér áztatja. Sesshoumaru tanácstalanul nézte egy darabig. „Ha nem veszed le a vértjét, nem tudja meggyógyítani önmagát és el fog vérezni!” mutatott rá a nyilvánvaló tényre egy furcsa hang a férfi elméjében. Sesshoumaru gyanakodva pillantott körbe a fákra. „Hahó! Én vagyok az!” csapott egyet felé a szárnyaival Katsu. – Te..? De hogyan? „Ráérünk ezt később is megbeszélni, most szedd le róla a vértjét, különben meghal!” – Jól van már... – morogta Sesshoumaru, s követte a főnixmadár utasítását. Percek múlva már nem szivárgott vér a hasán lévő sebből és Aini légzése is megnyugodott egy kicsit. Sesshoumaru újból megvizsgálta a sérülést. – Reggelre valószínűleg felébred – jegyezte meg, miután végzett. – Most pedig meséld el nekem, hogy is van ez... Sesshoumaru szemére még jó darabig nem jött álom. A prémen feküdt és szemlélte a csillagokat, mellette pedig Aini pihent. Ahogy így elmerengett, hamarosan arra lett figyelmes, hogy a nő sokat mozgolódik álmában. Aztán rájött, mi a probléma: a hideg rázza. Ez sajnos úgy tűnt, együtt jár a gyógyulásával. Sesshoumaru levette kimonójának felső rétegét és ráterítette. Így rajta most egy könnyebb felső volt. Visszafeküdt, feje alá tette kezeit és tovább nézte a csillagokat. Minden olyan nyugodtnak tűnt; nem is látszott, hogy néhány órája élet-halál harcot vívtak itt. A medveszellem teteme azóta eltűnt. Aini mocorgott egy kicsit és még összébb húzta magát, hogy jobban beférjen rögtönzött takarója alá. Aztán anélkül, hogy tudatában lett volna, mit csinál, közelebb húzódott Sesshoumaruhoz. Feje a démon karján, keze pedig a mellkasán pihent. Sesshoumaru már félig aludt és eléggé meglepődött, de már túl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is gondoljon a dologról. Megfogta a nő csuklóját, hogy levegye, de mikor megérintette, valami furcsa érzés fogta el, ami nem engedte, hogy megvalósítsa tervét. Így aludtak hajnalig, kéz a kézben... Éppen, hogy pirkadt, mikor Aini egy mély lélegzetvétellel felébredt. Fáradtan pislogott körbe. Először nem is tudta, hol van és mit keres itt, aztán eszébe jutott, a találkozás Narakuval, utána pedig Sesshoumaruval, valamint a medvedémonnal való küzdelem. Amikor ki akarta törölni szeméből az álmot, csak akkor vette észre, milyen közel került Sesshoumaruhoz és hogy a férfi fogja a kezét. Egy pillanatra teljesen ledermedt – fáradt elméje próbálta megemészteni az információt –, de aztán gyorsan kikapta csuklóját a férfi fogásából. Azt várta, hogy erre a mozdulatra felébredt a szellem, azonban nem így történt. Továbbra is aludt, arcán békesség és nyugalom tükröződött. Aini gondolatai elkalandoztak. „Olyan szép így, mikor alszik...” Aztán összeszedte magát és feltápászkodott. Ekkor vette észre, hogy mindvégig Sesshoumaru kimonója nyújtotta számára a takarót. Felvette a földről a leesett ruhadarabot, mire megcsapta az illata. Nem tudott magának parancsolni; beszívta a kimonóba rejtett finom illatot, mely tulajdonosához tartozott. Kisvártatva rájött, mit is csinál és elpirult. Amilyen gyorsan csak tudta, ráterítette a férfira és körülnézett. Hamarosan meg is találta, amit keresett: a vértjét. Pillanatok alatt magára öltötte, aztán felnézett a rózsaszínes égboltra: Katsu éppen akkor írt le egy kört felette. Lehívta a madarat. Arról faggatta, mit tudott meg az éjjel, mikor Sesshoumarut követte, de Aini nagy bánatára semmi említésre méltó nem történt. „De Veled annál inkább...” jegyezte meg somolyogva Katsu. „Hát igen, izgalmas volt, egy medvedémon támadott meg... na de nem volt olyan nagy ellenfél és túléltem, és ez a lényeg. Nem?” „Nem erre céloztam.” Aini elbizonytalanodott. Pontosan tudta, miről beszélt a főnix, azonban általában mindig bevált, ha ártatlan arccal rákérdez, pontosan mire is gondolt. Viszont érezte, ezúttal nem lesz ilyen könnyű dolga. Ám még mielőtt bármit is tehetett volna, Sesshoumaru is felébredt. – Nahát, jó reggelt! – köszönt egy széles mosoly kíséretében Aini, s örült, hogy megúszta Katsu vallatását. – Köszönöm a felsőd... – Ja, hogy ezt... – vette föl a ruhát Sesshoumaru. – Nincs mit. – Akkor indulhatunk is! – pattant föl hirtelen Aini. – Merre van a kastélyod? Sesshoumaru feltápászkodott és összeszedelőzködött, így hamarosan elindulhattak. Katsu a fejük fölött körözött, tekintetével a környéket pásztázta. Sesshoumarunak mintha rémlett volna, hogy valamit akart kérdezni Ainitől, de már elfelejtette, pontosan mi is volt az, ezért nem is rágódott rajta tovább. Dél felé már látszottak a kastély széles tornyai. – Ez az? – érdeklődött Aini és gyorsabbra fogta a lépteit. – Igen – biccentett Sesshoumaru. Már a fele utat megtették, mikor hirtelen szél támadt, amely túlontúl is ismerős szagot hozott feléjük: Naraku szagát. – Szerintem ez Kagura lesz... – jegyezte meg némi töprengés után Aini. „Úgy van!” jelentette Katsu, s lejjebb szállt. A szélboszorkány hamarosan megjelent előttük, legyezőjével félig eltakarva az arcát. – Mi dolgod itt, Kagura? – kérdezte hűvösen Sesshoumaru. – Aini gondot jelent Narakunak. Érte jöttem – felelte a szélboszorkány. – Add át őt nekem és akkor elkerülhetjük a harcot. – Harcot? Milyen harcot? – húzta össze a szemeit Sesshoumaru. – El akarod kerülni, hogy harcolnod kelljen velem? Kagura keze egy kicsit megrezdült, de nem attól, mert támadott, hanem azért, mert a férfi pontosan a lényegre tapintott ezzel. Esze ágában sem volt kiállni Sesshoumaru ellen, nem csupán azért, mert egyértelműen erősebb volt nála, hanem... – Szóval Naraku túlságosan is megijedt a múltkori csatánktól? – heccelte Aini, aki érezte, hogy több van a dolog mögött Kagura részéről, nem csupán Naraku parancsának engedelmeskedik. Tekintete elárulta, ahogy a férfire pillantott. – Hogy döntesz, Sesshoumaru...? – nézett legyezője mögül a kutyaszellemre Kagura. Várt még pár másodpercet, aztán türelmét vesztve nagy levegőt vett és elszántan támadásba lendült. Legyezőjével csapott egyet, miközben kimondta: – Pengetánc! A szélpengék egyenesen Aini felé tartottak, akit olyan hirtelen ért a támadás, hogy még reagálni sem volt ideje, ráadásul eléggé le is gyengült az éjjel vívott harcban, a medvedémon ellen.