„Sesshoumaru és a lány, akit szeretett”

Fanfiction by Inutaisho

Sesshoumaru egyedül sétált az erdőben.

Mint eddig már sokszor, megint Naraku miatt bosszankodott.

-Az a nyamvadt korcs! Ezt még nagyon megbánja! Áh a francba! Ez olyan szánalmas!-mondta magában és csak ment tovább. Pár órával később már az időérzékét is elvesztette, annyira belemerült a jobbnál-jobb tervek kiagyalásába, amiben persze mind Naraku móresre tanítása szerepelt. Már azt se tudta merre megy és hogy miért, csak ment. Mikor elfáradt leheveredett egy fa tövébe. Nemcsak sebesült volt, de fáradt is, és dühös, nagyon dühös!

„Csak egy kicsit pihenek, aztán megyek is tovább!”-monfta magának, de aztán mégis elnyomta az álom.

*

Ezalatt egy lány is sétált az erdőben. Éppen virágot szedett, hogy visszavigye a falujába. Direkt nem az ösvényen haladt, mert ott nem nőnek olyan szép és különleges növények.

Egy ideig ment, itt-ott megállt és leszederr egy-egy szép darabot.

Aztán kicsit később egy bokor mellett meglátott egy gyönyörű virágot.

Örvendezve szaladt oda, hogy leszedje. „Mekkora szerencséje van! Ilyen szépet nem találni mindenhol!”

Éppen lehajolt érte hogy leszedje, mikor valamin megakadt a szeme.

Szemben a fák közt, egy hatalmas fa tövében egy alakot látott. Lassan közelebb sétált hozzá és elkerekedett a szeme.

-Sesshoumaru-sama!-suttogta halkan.

Lassan 12 év telt el azóta hogy utoljára látta, mégis a mai napig élénken élt benne a csendes, nyugodt és olykor kegyetlen szellem képe, és most egyszerre itt van előtte.

Ráadásul ilyen ismerős helyzetben. El sem bírta hinni! Odasétált mellé.

Mikor először találkozott vele, pontosan ilyen volt!

Csak ő akkor még egészen kislány volt! De még a helyszín is stimmel. Egy erdőben. Sesshoumaru egy fa tövében és ő egy fa mögül lesi! Tisztán emlékezett mindenre!

„Ó Istenem! Milyen sokszor kértem hogy bárcsak itt lenne és akkor erre most itt van!”

-De miért hagytál magamra Sesshoumaru-sama?-kérdezte halkan és összerezzent, mikor meglátta, hogy a szellem megmozdul.

*

Sesshoumaru kinyitotta s szemét és körülnézett. Az erdő nyugodt volt és csendes. Aztán hirtelen megpillantott maga mellett egy fiatal lányt. Dühösen fordult felé, de ekkopr furcsa érzés fogta el.

És mikor alaposabban szemügyrevette a lányt neki is elkerekedtett a szeme.

-Sesshoumaru-sama.....!-mondta a lány és átölelte.

Sesshoumaru zavartan bámult maga elé.

-Az nem lehet hogy te vagy........-suttogta halkan.

-De, én vagyok!-felelte a lány mosolyogva.

-Rin!-mondta Sesshoumaru halkan és megsimogatt a lány még mindig kócos haját.

-Igen?

-Te...........te már......

-Felnőttem! Ezt akartad mondani ugye? De Sesshoumaru-sama! Miért hagytál itt?

-Csak a te érdekedben tettem! Ha velem maradsz, nem lettél volna biztonságban! Megöltek volna!-felelte Sesshoumaru és elfordította a fejét. Egyideig némán ültek egymás mellet, majd Rin megszólalt:

-Úgy hiányoztál Sesshoumaru-sama!-mondta boldogan és hozzábújt a démonhoz.

Sesshoumaru-nak a lélegzete is elakadt. Nem azért mert annyira fájt neki, az most nem fontos és egyébként is jól tűri a fájdalmat.

Most valami egészen másról volt szó. Valami egészen fzrcsát érzett. Talán......boldogságot?

„Az nem lehet! Lehetséges volna hogy nekem is hiányzott ez a kislány? De hát miket beszélek, hiszen már nem gyerek! Áh, ez olyan bonyolult!”-gondolta magában.

Kisvártatva Rin elengedte és felállt.

Sesshoumaru felé fordította a fejét és ránézett.

-Most elmegyek! De azonnal visszajövök!-mondta és sietve elszaladt.

Sesshoumaru tanácstalanul nézett utána, majd lehunyta a szemét és gondolkodni próbált.

„Mi ütött belém? Miért volt olyan érzésem hogy sajnálom hogy elmegy? Hiszen csak egy halandó! Áh nem értem én ezt!”

Aztán kisvártatva sietős léptek zaja hangzott fel és megérkezett Rin. Sesshoumaru közömbösen pillantott feléje. A lány odasétált melléje,  letette a földre a dolgokat amiket a kezében hozott,majd felé furdult:

-Kérlek mutasd a sebeid Sesshoumaru-sama!

-Minek?

-Hát hogy elláthassam őket!

-Arra semmi szükség!

-Én nem így látom! Kérlek Sesshoumaru-sama! Kislányként csak a terhedre voltam most hagy legyek a segítségedre!

Erre aztán Sesshoumaru nem tudott mit mondani.

Rin ezt igennek vette, ezért nekilátott hogy kitisztítsa a sebeket.

Sesshoumaru nem szólt semmit. Csak ült és azon gondolkozott, hogy miféle meglepetések fogják még érni, mikor ő már azt hitte hogy neki már senki sem tud újat mondani.

Úgy fél óra múlva aztán Rin megszólalt:

-Rendben! Készen vagyok!-mondta és felállt.

Sesshoumaru a lány felé pillantott, majd felvette a felsőjét és halkan hozzátette:-Köszönöm!

-Ugyan! Nincs mit!-felelte Rin mosolyogva és a démon gyönyörű arany szemébe nézett. Sesshoumaru elfordította a fejét és az égre nézett. Rin letelepedet mellé. El sem hitte hogy annyi évután újra itt van mellette...

*

Az elkövetkező pár napban Rin minden nap meglátogatta Sesshoumaru-t. Volt amikor csak szótlanul ültek egymás mellett, de volt amikor beszélgettek is

Aztán egy nap Sesshoumaru felállt és elindult kelet felé.

-Várj Sesshoumaru-sama! Megint itt akarsz hagyni? Hagy menjek veled!

-Nem hiszem hogy jó ötlet volna!

-De már felnőtt vagyok és tudok vihyázni magamra! Kérlek hagy tartsak veled! Nem foglak semmiben akadályozni és mindent megteszek amit kérsz!...........Kérlek!

Sesshoumaru egy ideig nézte őt aztán megszólalt:

-Ha ez minden vágyad!-mondta, majd megfordult és továbbindult.

Rin boldogan követte.

Végre megint ott van, ahol mindig is úgy érezte hogy oda tartozik: Sesshoumaru mellett!

*

Rövid séta után rátaláltak a helyre ahol Sesshoumaru Jyaken és Aunt hagyta.

Rin boldogan szaladt oda a sárkánylóhoz ás megsimogatta a nyakát.

-Sesshoumaru Nagyúr, ki ez a lány?-kérdezte Jyaken.

-Nyisd ki a szemed te ostoba és rájössz!-vetette oda neki Sesshoumaru.

Jyaken csodálkozva nézett a lányra, majd elkiáltotta magát:

-Rin!

-Szervusz Jyaken-sama!-köszönt neki illedelmesen a lány és tovább simogatta Aun-t.

A kis démon hatalmas szemeket meresztett rá és elkezdte faggatni Sesshoumaru-t.

-Sesshoumaru Nagyúr! Hol találtad meg?-kérdezte kíváncsian.

-Nem én találtam meg, ő talált meg engem!-felelte Sesshoumaru.

-És....és akkor most velünk is marad?

-Szeinted magammal hoztam volna ha nem?

-Ó, hát persze hogy nem! Bocsáss meg Sesshoumaru Nagyúr! Már megint ostobaságot kérdeztem!

-Szokás szerint!-felelte ingerülten Sesshoumaru és átgyalogolt rajta.

Rin halkan kuncogott.

„Semmit se változtak!”-gondolta magában boldogan.

-Gyere Rin! Indulunk!-szólt hátra a démon és elindult az úton.

Rin megfogta Aun kantárját és követte. Kicsit később Jyaken is észbekapott és csak úgy rohant utánuk nehogy lemaradjon!

*

Egészen sötétedésig mentek, megállás nélkül. Rin eléggé elfáradt, hiszen egészen elszokott attól, hogy naphosszat gyalogolnia kell, de nem tette szóvá.

Mikor aztán a napmár teljesen lement, Sesshoumaru is úgy gondolta, hogy itt az ideje, hogy megpihenjenek. Nem szólt egy szót sem, csak megállt és letelepedett egy fa tövébe. Ebből tudták a többiek hogy úgy határozott, hogy itt töltik az éjszakát.

Rin elindult tűzifáért, Jyaken pedig kikötötte Aun-t egy fához és mikor a lány visszaért, a felej pálcájával tüzet gyújtott. Rin fáradtan ült le a tűz mellé és megkínálta Aunt azzal a gyümölccsel amit még útközben szedett. A sárkányló elfogadt és boldogan ropogtatta el az almát és egyéb gyümölcsöket.

Sesshoumaru bnem nézett feléjük, ő a csillagokat bámulta. Rin odasétált hozzá és leült mellé. A démon ránézett.

Egy ideig nézték egymást, aztán Rin elpirult és elfordult.

-Most mi bajod van?-kérdezte tőle Sesshoumaru.

-Semmi! Ööö.......azt hiszem elmegyek sétálni!-felelte Rin és sietve elment.

Sesshoumaru kérdőn nézett Jyaken-re.

-Szeinted mi baja van?-kérdezte a kis démont.

-Ó, én azt hiszem sejtem Sesshoumaru Nagyúr! Azt hiszem tudom miért viselkedik így!

-Jó akkor avass be engem is!-parancsolt rá Sesshoumaru.

Én úgy gondolom Nagyuram hogy a kis Rin igencsak beléd szeretett!-felelte nagy komolyan Jyaken.

-Úgy érted szerelmes?

-Miért lenne ez olyan furcsa Nagyuram?

-Mert...mert még csak egy kislány!

-Már nem az!-felelte Jyaken.

Ha jól számolok akkor pontosan most 19 éves!

Erre aztán még Sesshoumaru sem tudott mit mondani. Csakült és gondolkodott magában. Nem is tudta mit kéne most érzenie... Ez olyan furcsa....vele még sosem történt ilyesmi...

Aztán feállt és úgy döntött ő is elmegy sétálni. Sokáig csak céltalanul lépkedett az erdőben, majd az eszébe jutott valami.

Megfordult és elindult az ellenkező irányba.

*

Közben Inuyasha-ék éppen a tűz körül ültek és beszélgettek. Naraku-ról és a legújabb akciójáról folyt a szó. Nagyon kellemesen telt az este. Jól elvoltak. Eszegettek és közben az elmúlt napokat tárgyalták.

-Kagome! Kérek még!-mondta Inuyasha és odanyújtotta az üres tányérját a lánynak.

-De Inuyasha már 5 tányérral megettél!

-De még akkor is éhes vagyok!

-Áh! Jól van! Megyek már!-egyezett bele végül Kagome és elindult vissza a táskájához hogy vigyen még Inuyasha-nak egy kis kaját. Éppen a táskájában kotorászott, mikor egy erős kéz megragadta és felemelte.

Inuyasha megérezte az ismerős szagot és elindult feléjük.

Sesshoumaru felkapta a fejét és azért még odalökte Inuyasha-nak:

-Nyugi öcskös! Nem ölöm meg a barátnődet, csak kölcsönveszem pár percre!

„Pár percre?”-gondolta magában Inuyasha.

„Mit akarhat Sesshoumaru Kagome-től?”

-Hé várj!-kiáltott utána de addigra már eltűntek.

Kagome kérdőn nézett Sesshoumaru-ra.

-Minek hoztál ide?-mondta és körülnézett. Az erdő egy távoli sarkában voltak, jó messzire a többiektől.

-Mert beszélni akarok veled!

-Hallgatlak!-sóhajtott Kagome és letelepedett egy fatörzsre. Sesshoumaru feszülten körülpillantott, majd elkezdte:

-Hát...szóval...te szereted az öcsémet igaz?