Cím: Sayuto & Atsutane

Korhatár: 16

Párosítás: (egyértelműen) Sayuto/Atsutane

Műfaj: shounen-ai: incest, shota, sap, lime, june, violence

Író: Kouga (örülnék ha megírnátok a véleményeteket a ficről J az író e-mail címe: kouga_sayuto@citromail.hu, előre is köszönet az elolvasásáért és méginkább a véleményekért, ez az első ilyen művem ^^ )

Szereplők: Fumie, Sutanga és Atsutane egy barátnőm tulajdona (Nick: Fumie)

Sayuto, Yamato és Fubuki az enyémek.

(figyelem: Atsutane illabilissága csak az én hülye találmányom, eredetileg teljesen normális srácnak van kitalálva!)

Tartalom: Sessh albínó fia és annak másod-unokatestvére ->love; lánynaköltözés-színdarabjátszás; harc; együtt fürdés stb.

A történet egy királlyal kezdődik. Nyugat nagy királyával, aki a középkori japánban apja, InuTaishou után örökölte a nyugati területeket, a palotát, a hadsereget, az egész királyságot. Ő volt a nagy kutyadémon, és páratlan harcos, Sesshoumaru nagyúr. Később találkozott egy Fumie nevű kutyaszellemnővel, összeházasodtak, és gyerekeik születtek.

Az első egy fiú ikerpár volt. Az idősebbik a Yamato nevet kapta. Képességeiben egyértelműen messze felülmúlta öccsét, ügyes, céltudatos, okos és erős volt, rengeteget edzett. Apjuk őt választotta majdani örököséül.

Nagyon hasonlítottak apjukhoz: hosszú fehér haj, igéző szemek, szép alkat…szinte mintha két Sesshoumarut látnánk gyerekként, azzal az apró eltéréssel, hogy ők nem viseltek holdat a homlokukon, mint ő, és arcukon csak 1-1 szabálytalan csík húzódott.

A fiatalabbik volt Sayuto. Noha ikrek voltak, és egyformák, mégis könnyen észrevehető eltérés látszott rajtuk, Sayuto ugyanis albínónak született. Ez hófehér, szinte mindenre érzékeny bőrt, fehér hajat, szemöldököt, szempillákat és vörös szemeket jelent. Mindezek ellenére Sayuto nagyon szép, kedves, szerény és aranyos fiú. Alacsonyabb, törékenyebb volt bátyjánál, hisz nem folytathatott kemény edzéseket, mint fivére. Érzékenyebb lelke, bőre, gyenge szíve és testalkata ezt nem tette lehetővé. Szinte egész nap a szobájában üldögélt, vagy a fehér rózsáit gondozta, melyeket a kertben nevelt. Szinte mindig fehér kimonóban járt.

Mikor a fiúk 9 évesek voltak, a család látogatást tervezett Fumie hazájába, északra, ahol Sutanga, az ő nagyapja volt a király. Ez a nap a kutya évének első hónapjára esett, egy hűvös reggelre. Mindannyian lementek az ebédlőbe és miután felszolgálták az ételt, hozzákezdtek.

Sesshoumaru máris figyelmeztette őket:

-Siessetek az evéssel, aztán öltözzetek. Nemsoká indulunk északra.

-Rendben – szólt mindenki szinte egyszerre.

Yamato már alig várta az északi látogatást, teljesen izgatott volt miatta.

-Sutanga bácsi hihetetlen harcos és briliáns edző hírében áll! Remélem engem is megtanít pár dologra!

-Ugyanmár, Yamato – szólt közbe Sesshoumaru – én talán nem vagyok elég jó harcos?

-Hát, de… de azért belekóstolnék az ő kiképzési stílusába is. Sőt, talán ott összemérhetem az erőmet korombeliekkel!

-Ne haragudj, hogy én nem tudok veled gyakorolni, Yamato.. pedig én tényleg szeretnék, ha lehetne.. – mondta szomorúan Sayuto.

Bátyja azonban a vállára tette a kezét és rámosolyodott.

-Ne aggódj emiatt. Tudod, hogy ilyennek szeretünk, amilyen vagy. Egyébként.. te az a fajta vagy, aki nem tudna megütni senkit, mégha erős is lenne.. nincs igazam?

-De.. igazad van..

-Tudtam én. Dehát ez nem baj. Ha mindenki ilyen lenne, a világ nyugodt lenne..

Sesshoumaru felkelt az asztaltól és elindult kifelé.

-Sajnálom, hogy megzavarlak beszélgetés közben, de indulnunk kell.

-Igen apa..

Mindannyian befejezték a reggelit és összekészültek. Lóra ülve indultak az északi palota felé.

Kora délutánra érkeztek meg a kastélyba, ahol már nagyon várták őket. Az őrök mindenkinek megmutatták a szobáját, és a kis csapat lepihent a hosszú út után.

Sayuto később lement a kertbe, hogy körbenézzen, és a harci gyakorlópálya melletti sövénnyel körülültetett részen leült az egyik padra. Egy alakot látott, aki már jóideje keményen gyakorolt a pályán. Hosszan elnézte őt.. szinte egyből beleszeretett.

A fiúnak is hosszú, fehér haja volt és arany szemei. Két fehér kutyafülét és fehér kutyafarkát gyakran mozgatta, ha ugrott, vagy ha nagy csapást mért a gyakorló fatönkökre kardjával. Korához képest már igen erősre edzette magát. 11 éves volt, tehát 2 évvel idősebb, mint Sayuto.

Mikor végzett az edzéssel, elindult a kerten át a palota felé. Meglátta az albínó fiút a padon ülve, és odament hozzá.

-Szia, még nem láttalak erre, kicsi.. mi a neved?

-Oh.. ömm..

Sayuto teljesen zavarba jött, és elpirult.. kerülte az érdekes, de kétségkívül vonzó fiú tekintetét.

-Én.. a nevem Sayuto.. – mondta bizonytalanul és szégyenlősen.

-Áh, te vagy Sesshoumaru egyik fia? Hallottam, hogy jöttök. Az én nevem Atsutane, és.. hát azthiszem másod-unokatestvérek vagyunk, elvégre Sutanga mindkettőnk dédnagyapja. – közben a kezét nyújtotta a fiúnak, aki elfogadván kezet fogott vele.

-Ömm.. örülök..

Atsutane lehuppant mellé a padra.

-Huh.. ne haragudj a feltűnő lihegésért, nagyon kifáradtam az edzésben..

-Dehogy, semmi baj.. ömm.. igazán.. lenyűgöző voltál.. úgyértem kitűnő harcos lehetsz.. – zavarában nagyon halkan beszélt, és kis fehér karmaival babrált.

-Köszönöm. Sokáig tartott mire idáig eljutottam.

Percekig nézték egymást, majd Atsutane hangja törte meg a csendet egy mosoly kíséretében:

-Te.. nagyon aranyos vagy. Máris kedvellek.

Sayuto megint elpirult és alig bírta kinyögni a választ – Te is..

-Mond, gyakorlunk holnap együtt?

-Hát.. ne haragudj de.. nem megy. Nem vagyok olyan, mint a többiek.. nem harcolhatok soha.

-Értem… Azért mert.. albínó vagy?... jaj.. bocsi, azthiszem ez nem illik..

-Már megszoktam... Egyébként nagyrészt igen.. emiatt..

-Aham. – Atsutane felállt a padról. – Teljesen le vagyok izzadva.. muszáj elmennem fürdeni. Esetleg szeretnél velemjönni?

-Oh.. persze.. mért is ne..

Sayuto is felállt majd együtt elindultak. Atsutane a kívülről lezárt hátsókertbe vezette, ahol a tó volt.

-Jé.. nálunk is a hátsókertben van a tó, pont mint itt.

-Akkor nem fogsz eltévedni. – mosolygott Atsutane, majd vetkőzni kezdett, és a ruháit egy nagyobb sziklára tette.

Sayuto csak meglepetten nézte őt. Akaratlanul is végigkövette a ruhadarabok eltávolítását, és a sok edzés következtében már egész jól látható izmokat, ahogy fokozatosan elővillantak. Atsutane, mikor végzett, hátrafordult. Sayuto arca pedig szokásához híven ismét vörösre változott. Annyira elbámult, hogy Atsutane hangja szinte mintegy álmából riasztotta föl.

-Hé, ne csak állj ott! Gyere te is, ne kéresd magad!

Atsutane odalépett és egy pillanat alatt lekapta a fiú kimonófelsőjét.

Sayuto-t kirázta a hideg, és ilyedten hátrébb lépett.

-Jól van.. megy egyedül is.. – majd ő is megszabadult fehér öltözékétől és mindketten a vízbe sétáltak.

Beszélgettek, játszottak a vízben, észre sem vették közben az idő múlását.

Atsutane leült a sekély vízben egy sima felszínű sziklára, a kicsi pedig mellé.

-Nagyon pihegsz.. rosszul vagy?

-Nem..dehogy.. csak kicsit sokat ugráltam ezzel a hasznavehetetlen szívvel..

Barátja a hátát simogatta.

-Akkor rád különösen vigyázni kell.

-Én..öm..bocsánat.. nem leszek ilyen kénye-

-Majd én megvédelek. – vágott a szavába, és kissé magához ölelte.

Sayuto testén libabőr, arcán vörösség futott át, majd lassan beismerte magának, mennyire jó érzést kelt benne Atsutane és szemét lehunyva kissé nekidőlt.

-Jó veled lenni.. – mondta halkan.

-Jó ezt hallani. – kicsivel lejjebb hajolt, s a következő pillanatban hirtelen összeértek ajkaik.

Sayuto megborzongott, de ezt pillanatok múlva már elfeledve engedte másod-unokatestvérének, hogy tegye, amit csak akar. Szétválás után hosszan nézték egymást.

-Ezt nem.. lány és fiú szokta? – kérdezte halkan kis uke-nk.

-Csak..valamivel gyakrabban, mint két fiú – nevetett, de rögtön komolyabb hangnemre váltott – menjünk.. bár nem rajongok a szabályért, hogy mindig kötelező megjelenni a közös vacsorán, mégis muszáj..

-Igen.. a kicsi máris fölállt, és óvatos léptekkel a part felé sétált. Atsutane végigkövette őt szemeivel eközben, és minduntalan elcsodálkozott a vékony, kecses, hófehér test láttán. Föleszmélve a bambulásból, ő is kiment, és miután felöltöztek, hamar az ebédlőbe mentek a felnőttekhez, akik mindenféléről beszélgettek, de erre a két fiú nemigazán figyelt – végig egymást nézték. És ez így ment tovább az éjszakára való “búcsúzás” közben is.

Atsutane ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve Sessh, és saját apja elé ált, ezzel a kérdéssel:

-Sayuto alhat velem?

Mindenki furcsán nézett, majd a zavartól kissé felhevült levegőben hangzott az egyöntetű válasz: NEM!

-De..

-A válasz nem! Nem fogsz egy fiúval együtt aludni! – zengett a folyosó a gyermek apjának szavaitól.

Sayuto ezt csak távolról figyelte, de még így is összerezzent tőle. Barátja sóhajtozva ment vissza hozzá és megölelte kissé.

-Hát akkor.. jó éjt.

-Neked is.. – csengett a kicsi édes hangja.

Mindannyian aludni tértek. Az éjszaka hangtalanul repült át az északi palota felett, és még fel sem szállván noszogatta őt a pirkadat, hiszen a reggel fénye következett a többórás sötétség után.

A palota lakói ébredeztek, két kedvencünk pedig már lent volt a kertben, ahogy korábban megbeszélték, és együtt szórakoztak. Sesshoumaru tűnt fel a sövény mellett, és egyenesen hozzájuk lépdelt.

-Jó reggelt, apa..

-Nektek is. Sajnálom hogy el kell szakítsalak egymástól, de indulunk haza. Nem hagyhatom ott túl sokáig a palotát, csak úgy..

A két fiú meglepetten, és egyben szomorúan nézett rá.

-Ilyen hamar elmegyünk?.. És mikor jövünk újra..?

-Nem tudom. Bizonyára nagyon soká.. Nos, búcsúzzatok el, a kapunál várunk rád, fiam.. – indult vissza a család többi tagjához Sessh.

-Sajnálom hogy elmentek.. pedig még alig voltatok itt..

-Pedig olyan jól éreztem magam veled.. majd írok neked.. Ha egyszer eljönnek Sutanga-ék hozzánk, ugye te is jössz velük?

-Naná – nevetett – semmivel sem tudnának rávenni, hogy maradjak.

Sayuto is elmosolyodott, majd átölelték egymást.

-Vigyázz magadra, kicsi.. addig mindenképpen, míg én nem vagyok ott, hogy vigyázzak rád..

-Te is..

Még egy röpke pillanatig egymás szemeit fürkészték a búcsú fájdalmát kiolvasva azokból, majd Sayuto visszament a családjához. A lovak patái nemsoká nyugat felé dobogtak..

*

Pontosan hét év telt el. Fubuki csinos lánnyá, Yamato komoly, erős harcossá nőtte ki magát. Sayuto pedig.. nos, jóval magasabb és szebb lett, de még mindig ugyanaz az ártatlan kisfiú volt belül, mint régen. A hangja sem változott olyan sokat, mint bátyjáé: még mindig halk és puha volt, csak hangyányit mélyült meg.

A hét év alatt szinte minden nap gondolt Atsutane-re, ahogy az is őrá. Gyakran leveleztek, mégis magányosak voltak egymás nélkül.

Sayuto a szobájában ült, és rajzolgatott, mint általában. Ügyesen forgatta a ceruzát, ámde mindig mindennek csak körvonalat, talán kis árnyékot rajzolt.. sohasem szinezte ki őket. Mégis, a falon egy színes kép díszelgett, mely Atsutane-t ábrázolta.

Rajzolás közben mélyen elmerengett mindenfélén.. hirtelen azonban a nagykapuk nyitódását hallotta.

-Megérkezett Sutanga király, és a családja! – hallatszott a kapuőröktől.

Sayuto azonnal futni kezdett, egyenesen a kapuhoz. Az északi család élén Sutanga-val belovagolt a kapun. Sesshoumaruék köszöntötték őket. És akkor, a kicsi meglátta azt a személyt, akire hét éve minden nap várt..

-Atsutane!!! – rohant oda hozzá, és a nyakába ugrott az immár 18 éves fiúnak, aki azóta majd egy méter magassággal, erős izomzattal, és egy hadvezéri címmel gyarapdott. Atsutane is szorosan átölelte, és csókot adott a hozzá bújó fiú arcára.

A felnőttek meglehetősen fancsali képpel nézték a jelenetet, de azért nem szóltak..

-Te jó ég! Tényleg itt vagy! Milyen nagy lettél! Aannyira vártam! – majd kicsattant az örömtől.

-Öhm.. én is nagyon örülök.. – simogatta meg – még senkit sem láttam így ujjongani..

Sayuto édesen mosolygott.

-Hé, ti ott! Bejöttök még ma? – kiáltott oda Sesshoumaru, aki a többiekkel együtt már az ajtóban várakozott.

-Megyünk – futott feléjük a két fiú.

-Hé hé, lassabban.. még bajod lesz ha így futkosol..

-Majdcsak túlélem – nevetett – majd te megvédesz..

-Igaz.. – családjuk után ők is bementek a palota kapuján.

A folyosón sétálva mindenki beszélgetett, a két fiatal viszont csöndben, mosolyogva haladtak egymás mellett, a kicsi Atsutane-hez bújt.

-Hé, ti! menjetek és játszatok a kertben. Nekünk dolgunk van, azt úgysem találnátok koztatónak.. – indult felfelé a lépcsőn Sessh, Sutanga-ékkal a nyomában.

Sayutoék közben kimentek a kertbe.

-Játszunk? Apa nem ismer.. nem vagyok már 8 éves, hogy játszogassak..

-Micsoda kegyetlen dolog.. azt szeretné, hogy jól érezd magad.

-jó, de.. kezelhetne már felnőttként. Mint a bátyámat. Vagy legalább ne úgy, mintha még mindig ovodás lennék..

-Talán.. már férfi vagy?

-Hogy érted?..

Atsutane csak sejtelmesen nézett rá, mire ő teljesen elpirult.

-Nem.. dehogy..

Hirtelen egy fiatal lány termett mellettük, és átkarolta Atsutane karját, ezt kérdezve:

-És te?

-Fubuki.. mit csinálsz te itt? Hagyd őt békén! – szólt rá Sayuto.

-Ugyanmár, bátyám! Olyan helyes! Hagyd, hogy beszéljek vele!

-Ő az enyém!

-Hisz te fiú vagy!

-Az téged hol érdekel?!

A nagyobbik fiú csak bámulta a veszekedő testvéreket, Fubuki pedig fancsalian nézett bátyjára.

-Furcsa fiú vagy..

Sayuto kérdőn nézett, de csakhamar rájött, mit is jelent ez..

Atsutane törte meg a csendet.

-Figyelj.. még nem tudja pontosan, mit is érez. Én egyébként sem lehetnék a “fiúd”.. másodunokatestvérek vagyunk.

-De.. tudom mit érzek.. –mondta halkan a kicsi.

Barátja ismét rászegezte komoly tekintetét.. ezzel mindig el tudta érni, hogy meginogjon hitében. Most is ez történt.

Fubuki a feszült helyzet további elkerülése végett úgy döntött inkább kimarad a továbbiakból, és elindult a palota felé.

-Visszamegyek a szobámba..

Atsutane átölelte Sayuto-t.

-Semmi baj.. ő nem érthet meg igazán.

A kicsi szomorúan nézett a földre.

-A felnőttek is elutasítóan néztek.. szerintem mindenki haragszik.. mégis.. hogy lehetnék más, mint önmagam.. – törölgette a szemeit.

-Ez jól van így. Senki sem írányíthatja az életedet, rajtad kívül.. ők mindegy, mit gondolnak. Higyj nekem, kicsi..

Sayuto elgyengülve az arany szemek szigorú, mégis kedves tekintetétől és a hangtól, melynek hatására minden tagja megremegett, egy hirtelen, de teljesen hangtalan mozdulattal lábujjhegyre állt, és halvány ajkai máris Atsutane-ét érintették. A harcos fiú ezt viszonozva jutalmazta őt. Szétválásuk után Sayuto csak pár másodpercet várva merte kinyitni vörös szemeit, melyek tekintete azonnal találkozott az arany szempáréval.

-Még mindig ugyanolyan félénken csinálod.. mint akkor. – mosolygott az idősebb rokon – de pont ezért vagy olyan különleges..

A kicsi arcára ezzel halvány boldogságot csalt, aki kezét megragadva maga után húzta őt.

-Gyere, menjünk fürödni.. akárcsak.. akkor. – mosolyodott el ő is.

Atsutane nemes egyszerűséggel követte beleegyezésként. A víz mellett mindketten megszabadultak ruhadarabjaiktól, és a nagyobbik fiú által kezdeményezett fröcskölődős, fogócskázós játékban merültek el.

-Gyerünk, kapj el! – úszott beljebb Atsutane, a kicsi pedig egyből utánaeredt. Saját erejéből esélytelen lett volna, hogy gyenge teste utólérje a harcedzett, izmos menekülőt, így barátja lassított a tempón, majd hamar vállán érezte a fogó kezét.

-Megvagy!

-Igen.. Látod, apádnak igaza volt. Még mindig egy aranyos kisgyerek tudsz lenni.

-Én.. nem vagyok kisgyerek!

-Tudom, tudom.. máskülönben nem éreznéd, amit érzel..

A kicsi elvörösödött és maga elé rántotta vékony kezeit.

-Ho..honnan jöttél rá..?

-Hát.. a víz átlátszó. Meg velem is ez van. – próbált érdektelennek tűnni.

-T-tényleg? – közben mereven a szemeibe bámult, nem mert máshová nézni – Veled is..?

-Ne csinálj már úgy, mintha ez olyan meglepő lenne.. szép vagy.. – nézett vágyódva a hófehér, vékony de szálkás testre.

-Oh.. ahogy te is.. – hebegte, ám őt épphogy a harcos erős testalkata fogta meg ennyire.

Atsutane egy csibész mosoly kíséretében kézfejével röviden megsimította a kis, fehér mellkast, majd elindult kifelé a vízből.

-Nemsoká vacsora.. ne késsünk el.

Sayuto utána sietett. Törölköztek. Tudatalattija szinte kényszerítette, hogy pillantást vessen Atsutane a sajátjához (vagy akárki máséhoz..) viszonyítva meglehetősen méretes adottságára..

-Te jó ég.. he lefektetsz valakit, szinte érzéstelenítőre lesz szükség..

A nagyobbik fiúból kitört a nevetés, a kisebbik pedig, miután felfogta, mit is mondott, az esetleg “veszélyes” tekintet elől törölközője mögé bújt.

-Bocsáss meg hogy ilyet mondtam.. – hallatszott a halk, puha hang az anyag mögül.

-Szerintem igazán vicces volt.. jót nevettem.. De végülis ki használ érzéstelenítőt.. akkor hol marad az élvezet?

-Hát igen de.. azért mégis.. vajon mit szólna hozzá egy lány?

-Ki mondta, hogy én lányra vágyom? – itt a kicsi kiejtette kezéből az övet – másba.. szerettem bele. – közben a magára aggatott ruhák után felkötötte övét is, akárcsak Sayuto. A kicsi szíve iszonyatos iramban vert.

-Nem tudom hogy bírsz mindig mindent kimondani.. de nagyon tisztellek érte.én sokszor túlságosan félek kimondani dolgokat. Meg félek ATTÓL a dologtól is.. mármint.. fiúval.. mármint.. veled..

-Megértem.. Nincs vele semmi baj.. de nincs okod rá. A harctéren talán vadállat vagyok, de soha máskor nem akarok fájdalmat okozni senkinek. Ha nagyon akarod, úgyis rászánod magad.. nemde?

-De.. majd.. felkészülök..

Atsutane megcsókolta.

Mindketten fölmentek az ebédlőbe, és a család többi tagjával együtt asztalhoz ültek.

-Sutanga.. nálatok északon ki veszi majd át a helyed, ha szükség lesz rá? – kérdezte Sessh.

-Nagyon úgy fest, hogy Atsutane. Igazán jó képességei vannak. Nálatok.. gondolom Yamato.

-Igen, igen.. már kiskora óta ere nevelem.

Sayuto meglepetten nézett a mellette ülő harcos fiúra.

-Nem is mondtad, hogy király leszel! Ez aztán nem semmi! – mosolygott.

-Hát, senki sem kérdezte.. nemmintha annyira vágyakoznék az lenni. – súgta neki.

-Szoval nem is akarod?

-Őszinténszólva.. nem.

-Hé, ti meg mit sugdolóztok ott?

Á, semmi, apa..

- Sesshoumaru, úgy látom a fiad és Atsutane nagyon jól kijönnek.. végig együtt lógnak. – nevetett Sutanga.

Sessh bólintott.

-Jó hogy végre van valami ami jókedvre deríti. Igazából nem szokott ilyen vidám lenni.

Sayuto elpirult.

-Én.. tényleg nagyon örülök hogy itt vannak nálunk.. Mikor elolvasom Atsutane egy-egy újabb levelét, mégha a lelkem többszáz kilót is nyom, ő szinte a kisujjával felemeli az égig.. csoda hogy nem hullnak fehér angyaltollak a léptei után..

Sesshoumaru szinte elámult rajta.

-Hát ezt fel kell írni valahova.. Sayuto boldog..? Ez aztán a nagy dolog.

-Tényleg olyan rosszkedvű szoktál lenni? – Atsutane meglepetten nézett.

-Hát én csak.. nem túl sok dolog van amit csinálhatok, ezt tudod.. unatkozni szoktam egyedül.

-A te érdemed, Atsutane, hogy boldog.. – nevetett Sessh, és közben megsimogatta a kicsi fejét.

-Apa, nem vagyok már kisgyerek.. mért kezelsz te, és mindenki úgy?

-Mert olyan édes vagy! – karolta át a nyakát barátja.

A legtöbben nevettek ezen, Atsutane apja viszont rosszallóan nézte őket.

Nemsoká befejezték a vacsorát és mindenki a szobájába indult aludni, Sayuto-ék is így tettek.

-Atsutane..szeretnél.. velem aludni?

-Hát.. én szeretnék.. de nem akarom hogy bajba kerülj emiatt.

-Nem mások dolga, csak a miénk..

-Biztos, hogy rendben lesz ez így? Csak téged féltelek.

-Teljesen.. tudom hogy mit csinálok.

-Rendben.. akkor megyek veled.

Sayuto szobájába mentek, és lefeküdtek egymás mellé az ágyra.

-Kiskorunkban megtiltották.. de igaz, hogy már felnőttünk. Ha apámnak joga volt ennyi idősen anyámmal, akkor nekem is jogom van veled..

-Igen..

Atsutane számára azonban az együttalvás egyenlő volt mással is.. Megcsókolta, majd így haladt tovább a nyakán, a mellkasa felé, közben lassan lefejtve róla a fölsőt is. Sayuto kissé meg volt ijedve, hisz nem számított erre. Megszeppenve tűrte az érintések és csókok sorozatát egész testén, ám mikor legérzékenyebb pontján érezte a kezeket, összerezzent és hirtelen, akaratlanul is kicsivel hátrébb húzódott.

-A-Atsutane.. – dadogott kissé, miközben kezét már félig meztelen, hófehér teste elé tartotta, a mellkasához, szívverése már az egekig gyorsult.

-Megijedtél.. sajnálom.. nem akartam követelőző lenni. – engedte le a kezét, melyben Sayuto övét tartotta, és megsimogatta a kicsi arcát.

Ettől az kicsit megnyugodott, felsőtestét visszaengedte az ágyra ültéből.

-Jól van.. semmi bajom.. ha akarod, akkor..

Atsutane a fél mondatból is értett, és ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta. Mikor megszabadította minden ruhájától, megfogta Sayuto derekát, és oldalra fordította, ő pedig ebből megértvén akaratát, hasra fordult. A nagyobbik fölé magasodott, elsöpörte hátáról hosszú, fehér haját, és lassan birtokba vette volna testét. A kicsi azonban az első, apró fájdalmat érezni vélvén megijedt a leendő, sokkal nagyobbaktól. Könnyek jelentek meg a szemében, másodpercek alatt sírássá növekedve.

-Ne, ne, várj…! – kapaszkodott a párnákba, és pillanatok alatt remegve kimászott Atsutane alól, majd az ágy szélére feküdt és összehúzta magát, közben könnyeit törölgetve.

-Bocsánat.. túl hamar akartam mindent.. – sóhajtotta Atsutane.

-Nem.. nem te.. csak.. félek.. nagyon..

-Nyugodj meg.. nem erőltetjük. – közelebb húzódott, és magához ölelte.

-Te sosem.. féltél a fájdalmaktól? – szólalt meg kis idő múlva Sayuto.

-Nem félhettem.. erre voltam nevelve. De alapjában úgy normális, ha félsz.

-Akkor legalább létezik egy dolog, amiben normálisnak számítok..

-Igenis normális vagy.. A legrendesebb akit ismerek..

Órákon keresztül beszélgettek. Már éjfél lehetett..

Sayuto nagy levegőt vett, felemelte fejét Atsutane mellkasáról, és a szemébe nézett.

-Próbáljuk meg újra.. erőt veszek magamon..

-Nem akarom hogy miattam szánd rá magad.

-Mindkettőnk miatt. – lehelt csókot a szájára.

-Hm.. és ez biztos?

-Biztos.. – kis ideig még barátja szemeit fürkészte, majd a nyakát átkarolva hasra fordult és fejét oldalra csapva vetette le haját a hátáról.

Atsutane eddig is eléggé hozzásimult, de most méginkább, miután feltérdelt mögé és átkarolta vékony, kecses felsőtestét.

-Nem gondoltad meg magad..?<