A testvérpár különleges támadásának köszönhetően jócskán megfogyatkozott a démonok száma. Így a többiek hamar végeztek velük. Mikor a legutolsó démon feje is a porba hullt Sesshoumaru keze által, végre kifújhatták magukat egy pillanatra. A kutyaszellem azonban aggódó tekintetével átfutotta a környéket, Kayou után kutatva. Tőlük balra Saura harcolt Narakuval, éppen a nő támadott. De Sesshoumarut ez most a legkevésbé érdekelte, hiába indultak már el a többiek feléjük. Tovább fürkészte a harcteret és hamarosan meg is látta Kayout. Szíve nagyot dobbant. Látszólag teljesen épségben volt, bár a jobb karját masszírozgatta óvatosan, mintha fájna neki. Sesshoumaru elrugaszkodott a talajtól és egy pillanat alatt odaért hozzá, azonban, mikor közelebb akart lépni, egy addig számára láthatatlan erőbe ütközött. Egy másodperccel később már fel is tűnt az ezüstös pajzs. Lenézett a földre és meglátta Kayou lábainál a botját. A nő ijedten fordult oda, ahol Sesshoumaru állt, de aztán megnyugodott, mikor meglátta, hogy ő az, és a sérülései nem komolyak. Boldogan elmosolyodott és közelebb lépett hozzá. Sesshoumaru azonban még mindig ugyanott állt. – Mi a baj? – ráncolta össze a homlokát Kayou. – A pajzs – mutatott rá Sesshoumaru. – Ja, hogy az! – nevette el magát megkönnyebbülésében a nő, mire megfogta Sesshoumaru kezét és behúzta a pajzs mögé. – Nem tudtam, hogy te vagy az, azért nem tudtál átjönni rajta. – Jól vagy? – Igen... – Kayou arca zavart tükrözött. – Azt hiszem. – Megsérült a karod? – érintette meg Kayou jobb karját Sesshoumaru. – Á, nem vészes... – legyintett a nő. – Inkább az zavar, hogy... – Micsoda? – Arani – felelte tömören Kayou, mire Sesshoumaru körbenézett, de nem látta sehol sem az említett személyt. – Egyik pillanatról a másikra úgy döntött, nem harcol velem, utána pedig... – Mit tett? – türelmetlenkedett a férfi. Szemében aggodalom csillogott. „Ha mégis bármit tett Kayouval, én...” – Nem kell aggódnod – nyugtatta meg a nő. – Naraku ellen fordult, és majdnem belehalt. De sikerült elmenekülnie... – Akkor ő sikoltott – sóhajtott egyet Sesshoumaru. – Már azt hittem, veled történt valami... Kayou bátortalanul elmosolyodott. – Nem, nekem nincs semmi bajom, csak egy kicsit fáj a karom... de szerintem oda kéne mennünk a többiekhez. – Jól van – Sesshoumaru felvette a földről a botot és átnyújtotta Kayounak, aztán elindultak Naraku felé. Sango éppen feltápászkodott a földről és védelmezően Kohaku elé állt, aztán elrángatatta a harctól távolabb kisöccsét. Az eszméletlen Mirokuhoz ment, megnézni, mennyire sérült meg a szerzetes. Kagome kilőtte egyik nyílveszőjét, de Naraku pajzsáról sikeresen visszapattant. A féldémon azonnal a lányra támadt, azonban Inuyasha még épp időben ugrott félre vele. – Kagome, maradj itt velük! – kérte a lányt Inuyasha, mikor megérkeztek Sangóék mellé. – De én... – Kagome. Maradj itt! – Jó... – felelte tétovázva a lány, s Inuyasha egy ugrással már Naraku előtt termett. Ismét előhozta a Szélbordát, de az megint nem segített. – Felesleges – sóhajtott Taiki, s a hüvelyébe csúsztatta saját kardját. – Nem tudnátok azt a tűz-izét bevetni? – kérdezte Inuyasha, kezébe a kardot lóbálva. – Nincs annyi időnk... – unokaöcsse elugrott Naraku egyik támadása elől. –... két támadás közt. – Nem tudom, mi segíthetne – tette hozzá Miharu, miközben felvonta a pajzsot maga és a többiek körül. – Ez egy darabig ellenáll neki. – Kuroda! – sikoltott fel a közelükben Kazaru hangja. A férfit eltalálta Naraku egyik támadása, kardja messzire elrepült, ő maga pedig eszméletlenül feküdt a földön. Mikor a varázslónő odarohant hozzá, látta, mennyire súlyosak a sérülései. Kazaru a nyakához érintette ujjait, hogy megnézze, van-e még pulzusa. Szíve egy ritmust kihagyott és egy pillanat alatt halottsápadttá vált. Nem érzett semmit sem, ami azt jelentette, hogy Kuroda immár eltávozott az élők sorából. Kazaru halványan érzékelte a külvilágból, hogy Naraku lecsapni készül rá, ő azonban nem törődött vele. Pajzsa állta a legelső csapást. – Nocsak – vonta fel egyik szemöldökét Naraku. – Erősebb lett a pajzsod. – A pajzs velem együtt változik, te idióta! – pattant fel a varázslónő, de hangja megremegett. – Sebaj, hamarosan már semmivé lesz – nevetett fel Naraku, s ismét támadott. Kazaru ránézett halott kedvesére és egy könnycsepp gördült le az arcáról. Eközben Naraku szüntelen támadta őt is és a többieket is. „Kuroda nélkül nincs értelme élnem.” gondolta szomorúan Kazaru. Reszketve vett mély levegőt, s ösztönein eluralkodva megszüntette személyes pajzsát. Naraku következő csapása telibe találta. Pár méterre eltaszította őt Kurodától, de utolsó erejével még odakúszott hozzá és mellette hajtotta álomra a fejét. – Lám-lám... eléggé megfogyatkoztatok – jegyezte meg Naraku. Sesshoumaruék éppen ekkor érkeztek meg. – Te maradj velük – biccentett a férfi Sangóék felé. – Na de... – ellenkezett Kayou. – Nincs „de” – nézett rá határozottan Sesshoumaru. – Te már eleget harcoltál ma. Nem szeretném, ha feleslegesen veszélybe sodornád magad! Kayou levegőt vett, hogy megszólaljon, de aztán becsukta a száját és biztatóan mosolygott a férfire: – Sikerülni fog... tudom! Sesshoumaru még egy hosszú pillanatig őt nézte, aztán csatlakozott öccséhez a küzdelemben. Naraku gúnyos tekintettel nézte őket végig: Sesshoumaru és Inuyasha, Taiki és Miharu, Saura és... Kagura. Még azok is összefogtak ellene, akik egyébként nem szívesen működtek volna együtt a másikkal. Ráadásul még az áruló szélboszorkány is ott volt. – Úgy tűnik, sorra esnek ki a játékosok – mondta csevegő hangon Naraku, miközben sötéten elvigyorodott. – Már csak ti maradtatok. – Ne legyen olyan nagy a szád, Naraku! – ordította Inuyasha, s arra koncentrált, hogy még egyszer előhozza a Szélbordát. Sesshoumaru észrevette, mire készül öccse és arra készült, hogy a Toukijin egyik támadásával segítse őt. Taiki is előrántotta kardját, amit azonnal körbevett a már ismert kékes lángburok. Oldalra tartotta maga előtt a kardját, hogy támadását akkor vigye célba, mikor a Szélborda is megjelenik. Egyszerre kell Naraku ellen indulniuk, csak így lehet esélyük. Miharu botjának végén megjelent az ezüstszínű penge. Elszántan tartotta maga elé, s várt, mikor avatkozhat közbe. Váratlanul megjelent mellette Kayou, kezében ugyanúgy nézett ki fegyvere. – Anya...? – kérdezte pislogva Miharu. – Együtt átvághatjuk a védőpajzsát – magyarázta Kayou, miközben Sesshoumaruék felé pillantott. A démon nem tűnt különösebben nyugodtak, hogy nem tudhatja biztonságban őt, de ahogy összekapcsolódott tekintetük, értette, mit tervez Kayou. Odahajolt Inuyashához és gyorsan a fülébe suttogta, hogy még várjon, pedig már ő már majdnem lecsapott a Szélbordával. Kagura készenlétbe helyezte legyezőjét, Saura pedig lecsendesítette elméjét és befelé koncentrált. Egyre jobban érezte a benne lévő hatalmas erőt, amely csak még nagyobb lett, mióta visszatért az élők sorába. Ráadásul úgy tűnt, sokkal könnyebben tudja irányítani, mint előtte. A gondolatra elmosolyodott és elszántan tekintett Narakura. Érezte, hogy eljött a pillanat, most fog eldőlni minden. Naraku feszült volt, érezte, hogy valami készülőben van, de az események túl gyorsan történtek végül ahhoz, hogy reagálni tudjon. Az egyik pillanatban még mindenki mozdulatlanul állt, a következőben pedig anya és lánya – vagyis Kayou és Miharu – egyszerre ugrottak fel a levegőbe, Naraku pajzsát véve célba. Az ezüstös pengék egy pillanatra megakadtak benne, ahogy hozzáértek a pajzs burkolatához, de aztán akadálytalanul siklottak tovább, sőt, a távolból egy tökéletesen célzott, Szent Nyílvessző is elérte, s Naraku személyes védelme egy pillanat alatt semmivé foszlott. – Most! – kiáltotta Kayou, s lányával együtt arrébb ugrottak, Mirokuék mellett értek földet. Sesshoumaru felemelte a Toukijint, Inuyasha már majdnem belehasított a Szélbordába, Taiki már félig megpördült a tengelye körül, kezében kéken lángoló kardjával, a Kaeruvel, Kagura megidézte a Sárkánykígyók táncát legyezője segítségével, Saura pedig összpontosította erejét egy végső csapásra. A támadások egyszerre értek célba, csupán a Természet Úrnője várt még. Naraku hihetetlenül legyengült, arcát-testét vágások szabdalták, de azok már elkezdtek begyógyulni. Eszméleténél volt és a menekülését tervezte, azonban ekkor odalépett mellé Saura. A féldémon ijedten nézett körbe, mikor észrevette, hogy mindenki távolabb húzódott. – Ne bolondozz – próbált hatni rá a maga rekedt, erőtlen hangján Naraku. – Kaptál még egy esélyt, hogy élj... ilyen könnyen eldobnád magadtól?! – Persze, hogy nem – Saura szája titokzatos mosolyra húzódott. – Más a helyzet... Két tenyerével Naraku felé mutatott, s a következő másodpercben fehér fény gyűlt össze bennük. – Naraku, ennyi volt – jelentette ki jéghideg hangon a nő, azzal szabadjára engedte erejét. Ismét fehér fény árasztotta el mindkettőjük alakját, mint azon a bizonyos, viharos napon. A fénybúra egyre tágult, de két lépésnyivel megállt a többiek előtt és nem terjedt tovább. Saura felsikoltott, aztán pedig Naraku elfojtott kiáltása hallatszott... Lassacskán a fény zsugorodott és halványult. A közeli fák ágait forgószél ráncigálta meg, aztán a következő pillanatban megjelent Inuyasháék mellett Kouga. – Mi ez a fene nagy fényesség? – kérdezte, a fejét vakarva. – Te...? – kiáltott Inuyasha döbbenetében. – Naraku itt van? Mintha őt éreztem volna... – Elkéstél, kölyök – vetette oda neki Sesshoumaru, s a fényre mutatott. A fehér burok immár semmivé lett, s kirajzolódott Saura ziháló alakja. Odasiettek hozzá. – Jól vagy? – kérdezte aggódva Inuyasha, tartva a legrosszabbtól. – Igen, csak kicsit... kimerültem – mosolyodott el fáradtan Saura. – Na és... Narakunak tényleg vége? – nézett a nő előtt lévő kopár, terméketlen földre Sesshoumaru, ahol az imént még mindannyiuk esküdt ellenségének a teste volt. – Igen – sóhajtott Saura. – Ebben biztos vagyok. – Micsodaa? – bukott ki a kérdés Kougából, azzal előrenyomakodott. – Mondtam, hogy elkéstél – ismételte meg közönyösen Sesshoumaru. – Ennyit erről, te tetves ordas – tette még hozzá szokásához híven Inuyasha. – De én akartam megbosszulni a társaim halálát! Kagura a legyezője mögé rejtette arcát, s lassan Taiki mögé araszolt, aki a legközelebb állt hozzá, így teljesen takarásban volt a farkasszellem elől. Sesshoumaru fia kuncogott magában a helyzeten, de hagyta, hogy a szélboszorkány elrejtőzhessen mögötte. – Még érzem a szagát – szimatolt a levegőbe Kouga, tekintetét gyanakodva járatta körbe környezetén, aztán végül megállapodott Taikin. – Te... – indult volna feléje, azonban Sesshoumaru karja visszatartotta. – Narakunak vége – jelentette ki a démon. – Nincs itt keresnivalód. Tűnj innen! Kouga még egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vele, de aztán ösztöneire hallgatott, melyek még mindig nagyon jól működtek. Érezte, hogy kockázatos lenne kikezdeni Sesshoumaruval, bár fogalma sem volt róla, kicsoda ő. A következő pillanatban már forgószél maradt mögötte. – Huh... béna farkas... – morogta utána önelégülten Inuyasha, mintha csak ő kergette volna el. Aztán kerekre tágultak a szemei. – Kagome!! Kouga, hagyod békén!!! – egy ugrással a lány mellett termett. – Kagome, nem esett bajod? – kérdezte Kouga, a lány kezét szorongatva. – Ööö... nem... jól vagyok – felelte zavartan Kagome. Inuyasha ekkor ért mellettük földet és villámló szemekkel tekintett a farkasdémonra. – Ereszd el Kagomét! – Nem parancsolhatsz nekem, palotapincsi! – vágott vissza Kouga. Kagome erőt vett magán és kitépte kezeit a farkaséból. A fiú meglepetten nézett rá: – Valami baj van, Kagome? – Semmi, csak... – a lány nem tudta, hogyan is mondja el, nem akart fájdalmat okozni Kougának. – Tudod... sajnálom, Kouga, de én... Inuyashát választottam – bökte ki végül. Félve tekintett Kougára. Attól tartott, menten Inuyashának esik, vagy esetleg őneki. De a farkasszellem nem így tett. Egy pillanatig dermedten nézett a lányra, letaglózta őt a hír, de aztán sóhajtott egyet és megértően tekintett rá. – Rendben van... ha egyszer őt választottad... – Té-tényleg nem zavar? – szúrta közbe Inuyasha. – Persze, hogy zavar, hogyne zavarna! – ordított rá Kouga, aztán csendesebb hangon folytatta, mikor ismét Kagoméhoz fordult: – Ha tényleg így döntöttél, tiszteletben tartom, de tudd, Kagome, hogy én szeretlek és bármi történjék is, ezen nem változtat semmi – őszintén nézett a lány szemeibe, aztán egy kicsit élesebben hozzátette: – De ha esetleg rájönnél, hogy mégis rosszul választottál, bármikor visszajöhetsz hozzám. – Öööhm... ööö... aha... – Kagome nem bírt ennél értelmesebben válaszolni neki. – Viszlát Kagome! – intett neki Kouga, azzal már el is szelelt. – Kouga! – kiáltott utána a lány, de ő már nem hallotta. – Csak nem vissza akarod őt hívni?! – emelte fel a hangját Inuyasha, s kicsit ijedten nézett a lányra. – De, igen... van nála három ékkőszilánk, emlékszel?! – Ja... – Inuyasha megkönnyebbülve sóhajtott. – Majd levadásszuk... – Inuyasha.... – Jól van, Kagome, nem úgy értettem! – húzta össze magát a félszellem, s védekezően maga elé emelte kezeit. Miután összeszámolták sebesüléseiket és valamennyire ellátták őket, szomorúan indultak el Kazaru és Kuroda felé. – Sajnálom őket – jegyezte meg csendesen Sango. – Az életüket adták azért, hogy Narakut megbosszulhassuk. Kazaru arcán egy izom megrándult, mire mindenkiben bennakadt a lélegzet. Figyelmesen várták, mi következik... a varázslónő lassan kinyitotta a szemeit és pislogott néhányat. Először fogalma sem volt róla, hol van, de aztán, mikor tekintete a mellette fekvő Kurodára esett, minden eszébe jutott és könnyek gyűltek össze a szemébe. De nagyon furcsa érzése volt. Felnézett és látta, hogy mindenki döbbenten nézi őt. – Te... élsz? – bukott ki Inuyashából. Kazaru még pislogott néhányat, aztán felült és bólintott. – De hogyan lehetséges ez? – pislogott értetlenül Kagura. – Meghaltál, vagy nem? – De, azt hiszem, igen... – felelte tétovázva a varázslónő. – Ó... – csapott a homlokára Taiki. – Már értem! Miharu összevont szemöldökkel nézett rá, ahogy próbálta arcáról kiolvasni bátyja gondolatait, de aztán egy pillanat alatt ő is megvilágosodott. – Jaj, hát tényleg! – mosolyodott el. – Miről beszéltek? – nézett rájuk Sesshoumaru. – A főzet, amit készítettél – kezdte Taiki, a varázslónőre pillantva, de húga nem hagyta, hogy befejezze: – Maradt belőle, igaz? Kazaru átható tekintettél nézett rájuk, mintha az esélyeit latolgatná. Végül nagy nehezen bólintott egyet. – Milyen főzet? – érdeklődött Kayou. – El akartam készíteni az örök élet italát – magyarázta a varázslónő. – Úgy tűnik, hatott... de sajnos ez már nem menthette meg Kurodát... Folytatása következik