A következő egy-két napban Kayou egyre többször beszélgetett a többiekkel és valamivel vidámabbnak is tűnt. De belül még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznia a történteket, bár, dicséretére váljon, az Inuyashával való beszélgetés óta már sokat fejlődött ezen a téren. Nappal kiegyensúlyozottabbnak tűnt, azonban éjszaka sokat forgolódott és látszott rajta, hogy nyugtalan az álma; és még mindig egy kicsit távolabb töltötte az éjjeleket a többiektől. Sesshoumaru minden éjszaka megvárta, amíg a nő elaludt, aztán odament hozzá és leült mellé, úgy vigyázta az álmát. Hajnalban aztán ismét messzebbről figyelte. Látta ugyanis, hogy Kayout még mindig bántja valami és nem akarta siettetni. Viszont a közelében akart lenni, mindenképpen. Közelről akarta érezni finom illatát és a jelenlétét. Így ment ez napokon keresztül, mígnem Sesshoumarunak is ki kellett pihennie magát. Hiába akart ébren maradni, nem sikerült neki, ahhoz túlságosan is kifáradt a virrasztások miatt. Észre sem vette, mikor nyomta el őt az álom. Így hajnalban, ahogy Kayou felébredt, észrevette maga mellett az alvó Sesshoumarut. Érdeklődve pislogott rá, próbált megbizonyosodni afelől, hogy tényleg álmodik-e. Aztán elmosolyodott. Szerette őt figyelni, mikor aludt. Kisvártatva odahajolt hozzá és a mellkasára hajtotta a fejét. Sesshoumaru nemsokára felébredt és örömmel vette tudomásul, hogy Kayou most már ismét a régi... – Mi a baj? – kérdezte Taiki az édesanyját. – Nyugtalannak tűnsz... – Mert az is vagyok – válaszolta Kayou. – Ma... telihold van. – Ó... – Emlékszel, mit mondott Arani. – Igen, sajnos igen – bólintott a fiú. – De ne aggódj anya, mi megvédünk! – Így van! – rohant oda hozzájuk Miharu. – Egyet se félj. – Nagyon kedves tőletek... – Kayou, minden aggodalma ellenére elmosolyodott. – Miért, mi történik ma? – csatlakozott hozzájuk Inuyasha. – Semmi közöd hozzá – vetette oda neki Sesshoumaru. – De morcos lett valaki... – jegyezte meg öccse. – Mi van, már kérdezni sem szabad?! – Nem tartozik rád. – De igen – szólalt meg Kayou halkan. – Ha velük utazom, igen. – Na de... – ellenkezett volna Sesshoumaru. – Mi is tudjuk, Inuyasha mikor változik át... – Aha! Szóval te teliholdkor leszel halandó? – kíváncsiskodott a félszellem. – Nem teljesen. – Hát akkor...? – Inuyasha csak pislogott. Számára ez tűnt logikusnak. – Minden második teliholdkor – magyarázta Kayou. – És egy teljes napon át az maradok. – Tyű... nem lehet valami könnyű... – fejezte ki részvétét a félszellem. – Ráadásul Arani, a nővérem... legutóbb azt mondta, hogy a következő teliholdkor... khm... találkozunk. – Nem baj, mi segítünk neked! – ajánlotta fel Kagome. – Igaz, Inuyasha? – Hmm... – Igaz? – ismételte meg élesen a lány. – Persze, persze... – Azért! – mosolyodott el Kagome, aztán Kayoura nézett. – A telihold melyik napján változol át? – A másodikon... amikor a legteljesebb a Hold – felelte lassan Kayou. – Miért? – Az ma van, nem? – kérdezett közbe Sango. – De, igen – bólogatott mellette Miroku. – Úgyhogy azt ajánlom, készüljünk fel... – Remek ötlet, hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe...! – morogta Sango, s előresietett. – Most meg mi baja van? – nézett utána a szerzetes. – Talán valami rosszat mondtam volna? – Nem – sóhajtott Kagome. – Csak túl nyilvánvalót – felelte, azzal csatlakozott Sangóhoz. – Lányok...! – emelte tekintetét az égre Miroku. – Ki érti őket? – Azt hittem, te igen – válaszolta Inuyasha. – Na és miből gondoltad ezt? – Hát... úgy tűnt, így van... – felelte a félszellem, de többet nem volt hajlandó mondani, inkább Kagome nyomába szegődött. * – Itt az idő – sétált be Narakuhoz Arani. – Ma éjjel. – Miért pont ekkor? – kérdezett vissza a szellem. – Csak. Mert tudom és kész. „Na, tipikus női válasz...” sóhajtott magában Naraku, de nem adott hangot meggyőződésének. – Rendben van – bólintott. – Elküldöm veled a szellemeket... – Remélem, jobbak lesznek, mint a múltkoriak, mert azok... túl könnyen elbántak velük, mint tudod – mondta Arani, miközben a karmait próbálgatta. – Ne aggódj, ezúttal egy reinkarnációm is veled megy. – Nocsak! – kapta fel a fejét a nő. – Bizony... gyere elő, Naoki! – szólította legújabb inkarnációját a démon. A sötétségből egy magas férfi alakja bontakozódott ki. Arani egy kicsit meglepődött, még csak meg sem érezte az imént a jelenlétét. Pedig itt kellett lennie, hiszen utána már senki sem jött be az ajtón. Ennyire észrevétlennek maradnia előtte eddig még senkinek sem sikerült. Már a megjelenésén is látszott, Naoki erős szellem. – Na és mire vagy képes? – intézte hozzá szavait a démonnő. Naoki gonoszan elvigyorodott. – Az meglepetés – tért ki a válasz elől. – Huh... – Naoki, menj és segíts Araninak – parancsolta Naraku. – Foglald le a többieket, amíg ő végez a húgával. – Szíves örömest – hajolt meg egy picit a férfi, de a vigyor nem tűnt el az arcáról. – Akkor induljunk – fordult meg Arani és elindult kifelé. – Ne vesztegessük tovább az időt! * Késő délután volt már, mikor Kayou átváltozott. Még halandó alakjának felvétele előtt átváltoztatta nyakláncát, hogy ha kell, legalább tudjon mivel védekezni Arani támadásai ellen. A Nap éppen megérintette a nyugati horizont határát, mikor Kayou hirtelen nagyon ideges lett. – Mindjárt itt lesz – jelentette ki. A többiek mind értették, kiről van szó. – Furcsa, hogy még így is érzem... – Az bizony – hallatszott egy női hang az égből, aztán a közvetlen közelükben villám csapott a földbe és Arani lépett ki belőle. – Szervusz hugi, örülök, hogy látlak. – Hát én nem – felelte röviden és tömören Kayou. – Nem bánthatod – állt eléje védelmezően Taiki. – Úgy van – csatlakozott hozzá magabiztosan Miharu. Sesshoumaru pedig eléjük állt, de ő nem szólt egy szót sem. Kayou már nem is látszott ki tőlük. Arani felnevetett. – Ne aggódjatok, nektek is hoztam valamit... – erre a végszóra megjelent több ezer szellem jelent meg a háta mögött és a pokoldarazsak is feltűntek. – Fene! – hallatszott Miroku hangja. – Így nem tudom használni... – Pech – mondta Arani. – Ne hidd, hogy olyan nagy erőfeszítés lesz velük elbánni! – kiáltotta Inuyasha, aki már elő is rántotta a Tessaigát. – A múltkoriakat is egy csapással elintéztem! – Hmm... azokat igen, de... – Arani titokzatosan elmosolyodott. – Ezúttal lehetőségem lesz bemutatni nektek Naokit. – Kicsodát? – pislogott Sango. – Naraku legújabb reinkarnációját – felelte Arani, miközben a háta mögül kilépett a magas férfi. Sesshoumaru gyanakodva húzta össze a szemeit. „Furcsa... nem is nagyon éreztem meg a jelenlétét. Mintha a semmiből lépett volna elő...” – Hé, nővérkém, most azért jöttél, hogy csevegjünk, vagy mi? – lépett elő fedezékéből Kayou. – Huh... gyere csak! – mondta fenyegetően Arani, azzal hátrébb ugrott, jelezve, a harcot a többiektől távolabb kívánja megvívni. – Ahogy akarod... – válaszolta húga, s már indult is volna, de Sesshoumaru megállította. – Nem kérhetlek, hogy ne menj, ha egyszer elhatároztad – kezdte a szellem. – De... vigyázz magadra! Kayou bátorítóan rámosolygott: – Ugyan már! Hisz ismersz... mindig megúszom valahogy... – azzal elrugaszkodott a földtől. A háttérben megindultak a szörnyek a többiek ellen, s hamarosan felhangzott Kagura kiáltása is: – Sárkánykígyók tánca! – legyintette meg ezzel egy időben legyezőjét. Támadásának nyomában több szellem feje hullott porba egyszerre. Magabiztosan elmosolyodott és tovább támadott. Mindenki a legjobb tudása szerint harcolt és sikerült alaposan megtépázniuk a démonok seregét. De még közel sem végeztek annyival, mint kellett volna. Inuyasha pedig nem segíthetett nekik, mert őt Naoki foglalta le. Ám ahhoz túl gyors volt, hogy a félszellem akárcsak egy karcolást is tudott volna rajta ejteni. Harcuk sokáig elhúzódott, végül Inuyasha cselhez folyamodott. Közel engedte magához Naokit, de még mielőtt a férfi befejezhette volna a támadását, a félszellem lecsapott rá. Végre sikerült elpusztítania. – Keh... ahhoz képest, hogy Naraku egyik reinkarnációja voltál, nem voltál egy nagy kihívás... többet vártam... – jegyezte meg unottan Inuyasha, aztán újabb ellenfél után nézett. Miharu és Taiki is kivették a csatából a részüket; de sajna a fiú nem tudta használni azt a speciális támadását, amit Nakamura ellen vetett be, mert nem tudott eléggé koncentrálni. A démonok szüntelen támadtak rájuk. Viszont egy kisebb összpontosítást igénylő erős támadást össze tudott hozni; egyetlen csapására több szellem feje is a porba hullt. Természetesen mindketten felvették valódi alakjukat és Miharu előhozta fegyvere egyik legveszélyesebb erejét, azt, amelyiket édesanyja a legutóbb a nővére ellen vetett be; egy ezüst színű energiapenge jelent meg a bot végén. Azzal tizedelte meg a démonok seregét. Kagome nem fukarkodott a nyilaival, szorgalmasan lőtte ki azokat, s minden egyes nyílvessző elhasználásával legalább egy démont küldött a túlvilágra. Kagura legyezőjét használva szintén megtépázta a szellemek amúgy sem összeszedett sorait. Saura pedig villámcsapásokkal támadt, hol pedig a tűz pusztító erejét használta fel. Immár tökéletesen uralkodott erején, végre visszatért régi formája. Sesshoumaru és Inuyasha is karddal végzett az őket támadó démonokkal, mindkettejük egyetlen csapására több szellem is a túlvilágra jutott. Miroku a botjával és varázscetlikkel támadott, mivel a darazsak még mindig jelen voltak és nem használhatta Kazanaa-ját. Sango a Csonttörővel igyekezett megkeseríteni a rá támadó szellemek életét, de aztán hamarosan megjelent az öccse is. Kohaku rátámadott, de nem teljes erővel. Látszott rajta, hogy küzd Naraku parancsa ellen. – Kohaku! – szólt hozzá Sango, miközben védekezőleg maga elé emelte bumerángját, hogy elhárítsa öccse egyébként is erőtlen, ámde veszélyes támadását. – Küzdj ellene! Tudom, hogy képes vagy rá! Kisöcsém... Kohaku mozdulatai akadozni kezdtek, de még mindig nem hagyta abba harcot. Újra támadott. Sangónak éppen, hogy sikerült elugrania előle. – Kohaku... kérlek...! – nem törődve a veszéllyel, közelebb lépett öccséhez, a Csonttörőt maga mögött tartva. – Nem emlékszel rám? – Az arcod... – szólalt meg tétovázva Kohaku. „Öld meg! Öld meg Sangót!” visszhangzott a fejében Naraku parancsa. Kohaku keze megindult, de ahogy nővére szemébe nézett, a mozdulat abbamaradt... és hirtelenjében megrohanták őt az emlékek. Az éjjel, mikor először ment dolgozni családjával és apja társaival. Amikor... a saját kezével végzett mindannyiukkal... aztán elsötétült minden. A következő, amire emlékezett, az már Naraku arca volt. Eszébe jutott az is, amit azóta tett, hogy az ékkőszilánk a hátába került. Egy apró könnycsepp gördült le az arcán. – Sango... nővérkém... – suttogta erőtlenül, s térdre rogyott. – Kohaku! – szaladt oda hozzá Sango és átölelte őt. – Ne félj, most már sohasem engedlek el... nem engedem, hogy Naraku ismét... – nem tudta végigmondani, elcsuklott a hangja. – Így, halandóként felesleges az a fegyver számodra – mondta Arani. – Add ide nekem és talán megkímélem az életed. – Na ne nevettess! – vetette oda Kayou. – Inkább hagyjuk a cseverészést... elvégre harcolni jöttél, nem? – Dehogynem – válaszolta nővére, miközben már támadásba is lendült. Egy energiaostorral csapott le rá. Kayou kivédte a botjával, de a támadás erejétől hátra csúszott jó egy métert. Ráadásul a jobb karja is fájt, amivel fegyverét tartotta. – Hiába használod, túl gyenge vagy ahhoz, hogy valóban megvédjen – mosolyodott el fölényesen Arani. „Igaza van. A halandó testem nem bírja. Ráadásul még csak elő sem tudom hozni a bot erejét. Még egy védőpajzsot sem! Már nem kell hozzá sok, elég még néhány ilyen támadás és nekem annyi.” gondolta kétségbeesetten Kayou, de próbált nyugalmat erőltetni magára, hiszen tudta, ha most bepánikol, még annyi esélye sem lesz az életben maradásra, mint most. Arani következő csapása elől elugrott, s egyben támadott a botjával. De nővére könnyedén megragadta fegyverét és nem engedte el. Kayou vészesen közel került hozzá. Most már csak pillanatok kérdése az egész, és megöli őt... ez látszott Arani arckifejezésén is. – Osztódás! – hallottak oldalról egy ismerős hangot, mire mindketten ösztönösen leguggoltak, ráadásul Arani erejének köszönhetően a bot védőpajzsa is megjelent. A legtöbb nyílvessző elkerülte őket, de amelyik nem, azt feltartotta az ezüstös védőburok. Egy emberként pattantak fel. – Eszednél vagy? Akár el is találhattál volna engem! – nézett mérgesen Arani a közeledő alakra. – Nem rád céloztam – vonta meg a vállát Yukara. – Bocs – tette még hozzá, azzal elrugaszkodott a földtől és a démonokkal vívott harc közepébe érkezett meg, Inuyasha és társai szerencsétlenségére. – Hát itt vagy te is... – morogta Kagome és azonnal kilőtt egy nyilat felé, ám Yukara ügyesen elkapta. – Ez semmi... – felelte becsmérlően és a saját íjára helyezte Kagome nyílvesszőjét. – Most végzed veled! – ezekkel a szavakkal lőtte ki a lányra az immár feketébe burkolózó nyilat. Folytatása következik...