– Az én nevem Yukara... megtudhatnám a tiédet? – Naraku vagyok... – Ó! – csúszott ki a nő száján, sokatmondó hangsúllyal. – Mire véljem ezt az „Ó”-t? – torpant meg Naraku. Yukara kétségbeesetten gondolkozott válaszán. „Ha rájön, hogy hallottam már róla, nem tudom, mit fog tenni velem. De ha viszont félreérti, akkor biztos nem élem túl... valamit ki kell találnom, hogy eltereljem a figyelmét!” Szinte ösztönösen cselekedett, nem gondolt a következményekre, hanem belekapaszkodott az elméjén éppen átsuhanó ötletbe, mint egy süllyedő hajó utasa az utolsó mentőövbe. Hosszan és szenvedélyesen csókolta meg a férfit. Narakunak még megdöbbeni sem volt ideje, olyan váratlan volt Yukara reakciója. Aztán, mikor felocsúdott, eltolta magától a nőt. – Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?! – A faluban, ahonnan származom, így szokás köszönetet nyilvánítani – magyarázta Yukara, reménykedve abban, hogy mondandója hitelesnek tűnik. – Megmentetted az életem, ezt köszöntem meg. Naraku hitetlenkedve mérte végig a nőt. Végül elfordult: – Még egyszer ne merészeld... – vetette oda vérfagyasztó hangon. Yukara bólintott, aztán tovább követte a szellemet a kastélya felé vezető úton. Egy idő után Naraku megelégelte a sétát: – Mondd csak, tudsz repülni? – Nem – rázta meg a fejét Yukara. Már a nyelvén volt egy csípős hozzáfűznivaló is, de visszafogta magát, nem akarta még jobban megharagítani Narakut. – Huh – a szellem lekicsinylő tekintettel nézett rá, aztán átkarolta. – Mi... – Yukara szóhoz sem jutott. – Mit csinálsz? – A levegőben sokkal hamarabb odaérünk – felelte magyarázatképpen Naraku, azzal elrugaszkodott a földtől és egy pillanat múlva már madártávlatból figyelték a tájat. Yukara görcsösen kapaszkodott a szellembe, semmi kedve sem volt ilyen magasról leesnie. * Miután Shippout és Rint Kaede anyóra bízták, Miharu és Taiki elsétáltak a kúthoz és fájó szívvel, de elbúcsúztak a középkori Japántól. Egy pillanat sem telt bele és már ismét a túlzsúfolt nagyvárosban találták magukat. Amint megérkeztek a túloldalra, Taiki azonnal visszaváltozott szellemmé. Az autók bűze rögtön megcsapta mindkettejük orrát. Émelyegve másztak ki a Csontok Kútjából. – Nem is volt ennyire büdös itt! – nyafogott Miharu. – Csak hozzá voltunk szokva – jelentette ki Taiki, azzal elindult kifelé a szentélyből. – Minél gyorsabban vissza kell vinnünk az ékkövet Chisanának, hogy biztonságban legyen. – Igen – köhécselt húga. – Csak meg ne lássanak minket ilyen öltözékkel... – Hát... majd sietősre fogjuk. Mindketten elrugaszkodtak a földről és a következő másodpercben már az ezeréves fa egy magasabbik ágán voltak. Onnan továbbugrottak a legközelebbi háztetőre és így közlekedve gyorsan és feltűnésmentesen elérkeztek rokonukhoz. Taiki becsöngetett. Várta, hogy meghallja az ismerős lépteket, azonban nem a megszokott hangok ütötték meg a fülét. – Itt valami nincs rendben – motyogta a háta mögött Miharu. Taiki bólintott, s ekkor kinyílt az ajtó. Egy öregember állt a küszöbön. – Segíthetek valamiben? – hunyorgott a két idegenre. – Mi... Chisanát keressük – felelte gyanakodva Taiki. – Hogy kicsodát? Nem ismerek semmiféle Chisanát... – De hiszen ő itt lakik! – ellenkezett Miharu. – Vagy legalábbis régen... – Biztos, hogy nem – rázta meg a fejét az öregember. – Én lassan húsz éve lakom itt a feleségemmel. Szerintem eltévesztették a házszámot. Taiki rápillantott az ajtó melletti táblácskára; stimmelt. – Bizonyára – bólintott az öregnek. – Elnézését kérjük a zavarásért... – Semmi gond – mosolyodott el joválisan a férfi. – Ugye a szomszédban tartandó álarcos mulatságba jöttek? – Tessék? – pislogott Taiki. – Igen, persze, köszönjük, hogy eligazított minket! – fogta meg bátyja vállát Miharu, azzal a fülébe súgta: – Gyere már...! – Viszontlátásra! – Szervusztok, gyerekek! – köszönt el az öreg és becsukta maga után az ajtót. – Te értetted, miről beszélt? – fordult azonnal húgához Taiki. – Persze – bólintott a lány, azzal felpattant a legközelebbi háztetőre. –Gyere! Taiki követte és kíváncsian várta válaszát. – Hogy lehetsz ilyen értetlen?! A ruháink miatt mondta! Mégis haza kellett volna mennünk átöltözni... – De nem mentünk, mert Chisanához jöttünk – jegyezte meg Taiki. – Aki úgy tűnik, felszívódott – gondolkozott el Miharu. – Akárhogy is, nem értem. – Hm... – bátyja alaposan eltöprengett a dolgon, végül egy rémisztő megállapításra jutott. – Ha Chisanáról nem tudott semmi sem az öregember és valóban itt lakik húsz éve, akkor az azt jelenti, hogy... Chisana eltűnt. – Hát jelentsük be a rendőrségen! – Jaj, most meg te nem értesz semmit! – bökte vállon húgát Taiki. – Úgy értem, szó szerint eltűnt. Mintha nem is létezne... felfogtad végre? Miharu összehúzott szemekkel koncentrált bátyja szavaira. Aztán döbbenten elkerekedtek a szemei, ahogy rájött, mit is jelenthetnek ezek a szavak. – Azt mondod, hogy... hogy Chisana nem is született meg? De akkor hol vagyunk most? Milyen világban? Na és akkor ez azt jelenti, hogy Inuyasha és Kagome... – Egyikük nem fogja túlélni a Narakuval vívott végső csatát – fejezte be helyette Taiki. – A Shikon no Tama szent erejének tiszta forrására! Mit tettünk?! – Öhm... ezt most muszáj volt így mondanod? – húzta fel egyik szemöldökét bátyja. – Baromi hülyén hangzott. – Bocs, túl sokáig voltam odaát... tényleg! – Miharu elkapta Taiki karját. – Vissza kell mennünk! Rendbe kell hoznunk, különben... ez nem a világunk! – Jól van, nyugi, erre már én is rájöttem – sóhajtott a bátyja. – Gyere, minél előbb elindulunk, annál jobb. – Igen – bólintott elszántan a lány, azzal már követte is Taikit, hogy visszatérjenek a középkori Japán csodálatos világába. * – Ez lesz az – jelentette ki határozottan Kazaru, mikor elérkeztek a falu mögött húzódó erdő végére, egy hegyhez, aminek gyomrába egy szűk lyukon keresztül vezetett az út. – Ott bent. – Biztos vagy benne? – nézett rá kicsit türelmetlenül Sesshoumaru. Sokkal gyorsabban haladt volna, ha nem lassították volna le a halandók, de vesztére, csak a varázslónő tudta az utat. – Igen, teljesen az vagyok – biccentett a nő. – A varázslat forrása a barlang belsejében van. Hogy Kayou itt van-e, azt nem tudom, de szerintem okkal feltételezhetjük, hogy igen. – Hm – Sesshoumaru belépett a szűk bejáraton. – Jyaken, maradj kint! A többiek sorban követték őt (kivéve Jyakent), hiszen egyszerre csak egyvalaki fért el. Egy tágas teremben találták magukat, melyet sziklafalak határoltak. Inuyasha előhúzta a Tessaigát, hogy egy váratlan támadás esetére magánál tudhassa. Az azonban nem változott át. – Mi a... – aztán végignézett magán. – Halandó lettél, mint mindannyian – magyarázta Kazaru. – Már el is felejtetted, miben rejlik az a varázslat, ami Kayoura hatással van? Inuyasha morcosan csúsztatta vissza a hüvelyébe kardját. – Remek – hallatszott a háttérben Kagura hangja. – Milyen áporodott itt a levegő és még csak szelet sem tudok csinálni! – külseje annyiban változott meg, hogy a fülei már nem voltak hosszúkásak, hanem olyanok, mint egy emberé, valamint a szeme mogyoróbarna színben ragyogott. – Ha csak azt szeretnéd... – felelte erre Saura, mire lágy szellő lobogtatta meg mindenki ruháját és a falakon sorakozó fáklyák lángját. – Ezek szerint a te erőd megvan – jegyezte meg Kagome. – Amit azt jelenti, a miénk is! Vagyis halandókra nincs hatással a varázslat. – Halandókra nincs – helyeselt Sesshoumaru. Mindenkinek elakadt a lélegzete, ahogy ránézett. Eddig fel sem tűnt nekik, hogyan néz ki. A fülei már neki sem hasonlítottak egy szellemére, olyanok voltak, mint bármely más emberé. Karmai helyett körmök voltak kezén, arcáról és karjairól eltűntek a méregcsíkok, a homlokáról a félhold, a haja pedig... teljesen fekete lett. – Sesshoumaru? – nézett rá meghökkenve Inuyasha, mire bátyja mogorván mordult egyet és elindult egyenesen. – Hova mész? – kérdezte Sango. – Mivel elvesztettem a démoni erőmet, nem tudom, merre lehet Kayou – magyarázta a férfi. – Legjobb, ha végignézem az összes járatot. – Tipikus férfilogika – jegyezte meg Kazaru. – Mit mondtál? – fordult meg fenyegetően Sesshoumaru. Hiába, még halandóként is rendkívül veszélyesnek tűnt, így a varázslónő önkéntelenül is hátrált egy lépést. – Ha körbenéznél, észrevehetnéd a nyomokat. Valóban, az egyik ösvényen, melyet a sziklába vájtak, halvány lábnyomok éktelenkedtek. – Alig lehet látni a szilárd talajtól – hajolt le Kuroda. A hajából eltűnt az ezüst tincs és az ő fülei is emberivé változtak. A többiek köré gyűltek, megszemlélni a nyomokat. – Akkor menjünk erre – határozott Sesshoumaru, mire elindultak. Miroku azonban néhány lépés után megtorpant: – Ti is hallottátok? – Micsodát? – füleltek a többiek is. A közelben, az egyik sziklafal mögött, de jóval fölöttük valami furcsa zaj hallatszott és egyre gyorsabban közeledett... * „Hogy ez milyen kényelmetlen!” gondolta Kayou. A fal tövében ült törökülésben és hiába próbálkozott, nem sikerült kényelmesen elhelyezkednie. A jobb lábát valami nyomta. Kitapogatta mi lehet az, mire izgatottan előhúzta lábbelijéből. „Jaj, milyen ostoba vagyok! Hogyhogy nem jutott ez eszembe előbb?!” derült fel az arca, mikor meglátta cipője szárába rejtett tőrét. Új reménnyel telve piszkálni kezdte a csuklóját fogva tartó nehéz vasbilincseket. Beletelt egy kis időbe, de végül fáradságai eredményhez vezettek: sikerült megválnia láncaitól. Tőrét visszacsúsztatta cipője szárába és puha léptekkel elindult kifelé. Egy hosszú folyosón találta magát. Várt még néhány szívdobbanásnyi időt, aztán végigosont a falak mentén. A sziklába vájt ösvény mindenfelé kanyargott és lefelé vitt. Viszont szerencsétlenségére hamarosan közeledő léptek zaját hallotta. Biztos volt benne, ez semmi jót nem jelenthet. Rémülten fürkészte körbe tekintetével a környéket, és nem sokkal előtte, a sziklafalon volt egy apró lyuk. Odasietett és egy kis helyiségben találta magát. Elbújt a bejárat mögé és megvárta, míg elhalad mellette a közeledő alak. Gyanúja beigazolódott: a nagybátyja haladt el veszélyesen közel tőle. Mikor úgy érezte, már hallótávolságon kívül van Nakamura, halkan felsóhajtott. Hátrébb lépett a kijárattól. Vaksötét volt a helyiségben, mindössze a lyukon átáradó gyér fény jelentette a világosságot ott bent. A nagybátyja hamarosan felfedezi, hogy eltűnt. Akkor pedig hiába rohan végig az ösvényen, biztos rátalál. Kayouban semmi kétség sem volt afelől, hogy Nakamura ismer gyorsabb és rövidebb utakat is a kijárat felé, ráadásul ő még csak azt sem tudja biztosra, merre van a kivezető út. Ahogy így elmélkedett, észre sem vette, de egyre távolabb került a bejárattól. Egyik pillanatban még latolgatta szökési esélyeit, a másikban pedig hirtelen és teljesen váratlanul elvesztette egyensúlyát, mikor egy kicsit hátrébb lépett. Belezuhant a mögötte tátongó lyukba. Félelmében felsikkantott, de aztán igyekezett csöndben maradni, hiszen ha szerencséje van, a nagybátyja még hallotta meg, mit művel. A szűk járat lefelé tartott és meredeken lejtett, Kayou pedig rémülten próbálta valahogy lelassítani zuhanását, de ez nem nagyon sikerült neki. A kezét kicsit le is horzsolta, de a cipőjével úgy tűnt, még tudja tartani magát. Azonban néhány másodperc elteltével rá kellett jönnie, ez sem vezet sehova sem. Nem tudta már hogyan lassítani az esést és összecsukott szemmel várta az ütközést a padlóval. Érezte, hamarosan a járat végére ér. Ott azonban eléggé meglepődött, mikor végül vett egy hirtelen kanyart a járat, és szinte kidobta őt egy tágas terembe. Bár ez tompította az esését, így is nyekkenve ért földet. – Au – jelentette ki olyan hangon, mintha nem is érezné a hátában lüktető fájdalmat. – Kayou! – hallatszott egy férfihang, aztán rohanó léptek zaja követte. A nő összeszedte minden erejét és azonnal felpattant, tettre készen, hogy szembenézzen nagybátyjával. Bár a nevét nem olyan hangsúllyal ejtette ki, mint várta. De azért támadóállást vett föl. Ekkor azonban meglátta, hogy nem Nakamura közelít felé, hanem valaki más. Oldalra döntött fejjel koncentrált rá, hogy felismerje a férfit. – Sesshou... – de nem bírta befejezni, mert az ismeretlen odaért és átölelte. Kayou felszisszent, mert a hátába ismét megjelent a lüktető érzés. A férfi engedett az ölelésen és Kayou szemébe nézett. – Sesshoumaru...? – nézett rá még mindig hitetlenkedve a nő. A férfi bólintott. – Jól vagy? – Hát... – Kayou zavartan elmosolyodott. – A hátam kicsit fáj, meg egy varázslat hatása alatt állok, de azonkívül semmi bajom. – Ennek örülök – felelte Sesshoumaru és ismét karjaiba zárta a nőt, ezúttal azonban sokkal gyengédebben, mint azelőtt bármikor. – Khm... – törte meg az idillikus pillanatot Inuyasha köhécselése. – Nakamura még a közelben lehet... – A közelben van még, ha ő alkotta a varázslatot, ez biztos – helyeselt Kazaru. – Érzem a jelenlétét. – Nahát, megtisztelő, hogy ilyen éles elméjű halandókkal végezhetek – hallatszott a hátuk mögül Nakamura hangja. A társaság ijedten rezzent össze. Egy emberként fordultak a démon felé. – Ugye nem gondoltátok, hogy egyszerűen kisétálhattok innen? – Nem, előbb meg akarunk ölni! – kiáltotta oda neki Inuyasha. – Hiába vagytok sokan, halandók vagytok, mind – húzta ördögi félmosolyra a száját Kayou nagybátyja. – Nem kell hozzá nagy erőfeszítést tennem és végzek veletek! Mindegyikőtökkel! Erre a végszóra támadásba lendült. Nem érdekelte, ki lesz az első célpontja, hiszen feltett szándéka volt, hogy valamennyiükkel végez. Közönséges halandóként pedig tehetetlenek ellene... Folytatása következik...