Mindenki döbbent csendben hallgatta végig Sesshoumaru monológját. Még percekig nem tudták, mit is mondhatnának. – De ha meg akarja ölni, miért rabolta el és nem végzett vele azonnal? – törte meg a mély némaságot Inuyasha. Sesshoumaru szeme szikrákat szórt, de visszafogta magát, mert öccsének ezúttal sikerült egy számukra megválaszolhatatlan kérdést feltennie. – Inuyasha... – Igen, Kagome? – Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? – kérdezte feltűnően higgadt hangon a lány. – De hát... mi van? Már kérdezni sem szabad?! – kelt ki magából a félszellem. Kagome gondterhelten sóhajtott. – Fekszik... – mondta csendesen, mire Inuyasha egy szempillantás alatt elterült a földön. – Muszáj volt ez tenned, már megint? – pattant föl, szinte azonnal áldozata. – Hmm... – Kagome nem válaszolt, csak elfordította a fejét. A háttérben Miharu felsikkantott: – Taiki, mi történik veled? Bátyja értetlenül nézett a lány rémül arcára. – Mi a baj...? – Hogy mi a baj? – ismételte meg húga. – Nézz magadra! Úgy nézel ki... úgy nézel ki, mint egy... egy halandó! – Tessék?! – ugrott fel ülőhelyéről a fiú. – Az nem lehet! – Nézd meg magad! Taiki előhúzta kardját, hogy annak tükörsima pengéjében megnézhesse arcát. Miközben fegyveréhez ért, rögtön észrevette, hogy eltűntek a karmai. Mikor pedig belepillantott saját tükörképébe, meglepődve vette észre, hogy sötétbarnák a szemei. Halványan érzékelte, amint húga felállt mellőle; nem is törődött vele, mígnem... – Hé, hugi! Mit csinálsz? Hagyj már békén! – A füleid is eltűntek... – állapította meg a lány, miközben bátyja hallószervét ráncigálta. – Nem hegyesek, és... – Na most már hagyd abba! – Ahogy gondoltam... az agyaraid is eltűntek. – Miiii? – Taiki kardja pengéjére vicsorított. – Nem változhatok halandóvá! – zuttyant vissza végül kétségbeesve ülőhelyére. – Most nem... hiszen az előbb voltam! – Én se értem – ült le mellé húga. A többiek éppoly tanácstalanok voltak, mint a fiú. Kivéve egyvalakit... Kazaru kitartóan nézte Taikit, s alig egy pillanat múlva már ismerte a váratlan változás okát. – Már értem... – mormogta. – Min gondolkodsz? – kérdezte meg Sango. – Ez egyértelműen varázslat – jelentette ki Kazaru. – A legfurcsább pedig az, hogy... – Hogy...? – mindenki fülét hegyezve várta a folytatást. – A célszemély nem te voltál, Taiki, hanem édesanyád. – Hogyan? De hát én akkor... miért? – Na, most kinek is nehéz a felfogása? – kotyogott közbe Miharu. – Mert te vagy anya hasában! Ezért hat rád is! – Hé, nem ennyire okoskodnod! Különben is, te miért nem változtál át? – Mert én még nem is fogantam meg, kedves bátyó – ütögette meg picikét Taiki fejét Miharu. – Ó... – a fiú erre nem tudott mit válaszolni. Elgondolkodva nézte magát kardjának pengéjében. „Azért lettem halandó, mert anya is azzá vált... ez pedig azt jelenti, hogy sokkal nagyobb veszélyben van, mint gondoltuk. Ráadásul nemhogy a sajátját, de így még az én erőmet sem tudja használni.” – Amilyen gyorsan csak lehet, ki kell szabadítanunk – nézett elszántan apjára. – Egyetértek... – biccentett Sesshoumaru. – De ti nem jöttök velünk. – Te-tessék?! – dadogott Miharu. – Hogy-hogy? – fűzte hozzá bátyja. – Nagyon veszélyes – felelte Sesshoumaru. – Nem tudnék rátok is vigyázni... különben is, már elvégeztétek, amiért jöttetek. – Na és most csak így elküldesz minket? – Miharu még mindig nem tudott napirendre téri apja szokatlan viselkedése fölött. – Úgy van. – De mi... – Hagyd, hugi – legyintett Taiki. Ismerte apjának ezt az arckifejezését. Ilyenkor jobb volt nem szembeszállni vele, hanem azt tenni, amit elvár tőlük. – Végső soron igaza van... – Micsoda?! De hát anya... – Mire visszamegyünk, már semmi baja sem lesz! – Taiki ezzel befejezettnek tekintette a vitatkozást. Neki sem esett ínyére, de ha rátekintett apja arckifejezésére, tudta, itt fellebbezésnek helye nincs. – Holnap reggel indulunk. Jó éjszakát! – tette még hozzá, azzal elvonul a szobájába. Miharu még egy darabig értetlenül bámult hol bátyja után, hol pedig apjára, végül sértődötten követte testvérét. Mikor végre hallótávolságon kívül voltak, Sesshoumaru egy gondterhelt sóhaj kíséretében hátradőlt. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz a gyerekekkel... – Talán azt hitted, olyan egyszerű lesz? – kotyogott közbe Inuyasha. – Ha téged el bírlak viselni, akkor igazán nem panaszkodhatom rájuk... tudod, egy öcs néha akkora nyűg! – Egy báty is!!! – Na, most már hagyjátok abba! – szakította félbe a veszekedést Kagome. – Ideje nyugovóra térnünk. Holnap hosszú napunk lesz. – Így van – tette hozzá Kazaru, miközben felállt. – Minden varázslat kötődik valamiféleképpen a megidézőjéhez... ha pedig követjük ezt a kapcsolatot, az odavezet minket Nakamurához... és Kayouhöz is, remélhetőleg. – Te képes vagy ezt a kapcsolatot érzékelni? – érdeklődött Saura. – Hogyne – emelte meg egy kicsit a fejét Kazaru. Hangjába némi sértődöttség vegyült. – Ő a legügyesebb boszorkány, akit valaha is ismertem – jelentette ki Kuroda, miközben ő is feltápászkodott. – Varázslónő... – morogta a nő. – Persze, hogy az – hagyta rá a férfi, mire Kazaru csak a szemét forgatta. – Különben is, hogy értetted, hogy akit valaha is ismertél? – villantotta rá tekintetét Kurodára. – Mégis mire céloztál? – Mi? Hogy én? Semmire... – Hát persze... azonnal válaszolj! – csattant fel Kazaru. Kuroda menekülőre fogta a dolgot. Jól láthatóan ásított. – Áá... már olyan álmos vagyok! Majd holnap megbeszéljük! – azzal elindult kifelé a helyiségből, de még magában megjegyezte: „Addig úgy is elfelejted...” – Nem mész sehova! – kapott utána Kazaru. – Ajaj... jó éjt! – fejezte be gyorsan a férfi, azzal futásnak eredt. – Hé! Állsz meg, de azonnal! Kuroda!! – kiáltott utána a varázslónő, s azonnal utána indult. – Kész komédia... – csóválta meg a fejét Kagura, mikor már halkultak a kiáltozások. – Felverik az egész fogadót. – Hát, őket biztos nem... – mutatott Rinre és Shippoura Inuyasha. A kislány és a rókaszellem az átváltozott Kirara hátának dőlve szuszogott, illetve utóbbi hortyogott. – Nekünk is aludni kéne! – nyújtózkodott egyet Sango. – Menjünk, Kagome! – Én is megyek! – tápászkodott fel Miroku, de rögtön meg is bánta; Sangónak így könnyebb volt fejbe vágnia. – Arról ne is álmodj, szerzetes! – azzal Kagoméval a nyomában, kiviharzott a szobából. Kagura és Saura is elindultak a szobájukba. – Gyere, Miroku, menjünk – segítette fel barátját Inuyasha. Kifelé menet azon gondolkodott, nem volt-e túl rossz ötlet Shippout és Kirarát egy szobában hagyni Sesshoumaruval, de alaposan meglepődött, mikor meghallotta bátyja lépteit a háta mögött. – Hát te...? – Nem akarom őket felébreszteni – felelte kurtán a szellem, azzal bement a szomszédos szobába, ahol Jyaken hortyogott. Ledőlt az ágyra, de még sokáig nem jött álom a szemére. Pedig most szüksége volt alvásra, ezt tudta. De nem mert elaludni; ha ébren lett volna, Kayou valószínűleg még most is itt lenne épen és egészségesen. Abba bele sem akart gondolni, mit tehet vele a nagybátyja, főleg most, hogy megszabadította minden démoni erejétől. Sesshoumaru magát okolta mindezért. Ha nem alszik el... Valamivel hajnal előtt sikerült nyugovóra térnie és elég volt neki ez a pár órácska alvás, hogy kipihenje magát. Jyaken persze meglepve ébredt fel, mikor meglátta a szobában nagyurát. A szellem már nem aludt; elgondolkozva meredt a mennyezetre. – Nagyuram? – kérdezte tétovázva Jyaken. Érezte, hogy valami nincsen rendben, de fogalma sem volt róla, mi lehet az. Sesshoumaru emlékeiben kutatott, mikor meghallotta szolgája hangját. „Nem volt ott, mikor Kayout elrabolták. Az egészet végigaludta...” egy mélyet sóhajtott, aztán válaszolt: – Kayout elrabolták az éjjel. – Micsoda? – Jyaken szemei kikerekedtek. – Hogyan lehetséges ez, nagyuram? Sesshoumaru beletörődött, hogy most el kell magyaráznia, de amennyire csak tudta, rövidre fogta mondandóját. Feszült csendben fogyasztották el reggelijüket, ezt követően pedig a testvérpár elköszönt mindenkitől. Kagome megkérte őket, hogy ha úgyis arrafelé mennek, Shippout is vigyék magukkal, Kaede anyóhoz, ha nem nagy gond. – Persze, hogy nem – biccentett Taiki. – Velünk jöhet. Kagome érezte, hogy az útjuk egyre veszélyesebbé fog válni és ez a nyugtalan érzés csak fokozódott, ahogy egyre közeledett az indulás pillanata. Ezért is kérte, hogy Shippou biztonságban lehessen. – Azt hittem, veletek maradok – mondta a kis rókakölyök. – Na persze, és mégis mit csinálnál? – kérdezett rá Inuyasha. – Nem tudsz harcolni se... – Lelki támogatást nyújtanék nektek! – Hogyne – húzta fel az orrát a félszellem. Sesshoumaru megköszörülte a torkát, aztán gyermekeire nézett. – Esetleg Rint is magatokkal vinnétek...? – Persze – bólintott ismét Taiki. – Gyere Rin! – mosolygott a kislányra Miharu. Így történt, hogy a megfogyatkozott csapat elindult Kazaru vezetésével a varázslat forrása felé, ahol feltételezésük szerint Kayou raboskodott; a testvérpár pedig hazafelé tartott, a modern Tokió városába... Folytatása következik...