– Kayou... – emelte fel tekintetét az égre Sesshoumaru. Még érezte a nő illatát, de éles szemeivel már nem látta a vaksötét éjszakában alakját. Hamarosan már az a megnyugtató, kellemes illat is eltűnt. – Elvitte... – érkezett meg Taiki is apja mellé. – De... de... még... – Miharu csak dadogott, valami nem engedte, hogy kimondja, amire gondol. Olyan szörnyű lehetőség villant a fejébe. – De még... él... ugye? – Persze, hogy él, különben mi most nem lennénk itt! – forgatta a szemeit Taiki. – Ne beszélj így a húgoddal! – szólt rá Sesshoumaru. – Igen, apa... bocsánat – sütötte le a szemét a fiú. Ekkor érkeztek meg a többiek. – Megsérült... – szimatolt bele a levegőbe Inuyasha. – Érzem a vérének a szagát. – De miért akarná bántani a saját nagybátyja? – tette fel a logikus kérdést Sango. – Na és hova vitte? – Azt nem tudom, azonban... – Sesshoumaru hangja egy pillanatra megremegett, de aztán gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét. – Menjünk vissza a fogadóba és ott elmondom, amit tudok erről. * Hasogató fejfájásra ébredt és nyűgösen mordult egyet. Aztán váratlanul egy gondolat suhant át a fején, mint valami vészharang: „Varázslat!” Kayou azonnal kinyitotta a szemeit. Körbenézett a helyiségben, ahol volt. Leginkább valami barlangszerűségre emlékeztetett, de a mérnöki pontossággal megalkotott falak egyértelműen tudtára adták, hogy emberi munka eredménye. Olyan volt az egész helyiség, mintha egy nagy barlang oldalába vájtak volna valami mélyedést. Ő maga a hideg kőpadlón térdelt. Egy-egy hosszú lánc a csuklóin gondoskodott arról, hogy ne tudjon nagyon eltávolodni a hűvös sziklafaltól, aminek a tövében volt. Ahogy lenézett kezeire, döbbenten kiáltott fel. Nem is a láncok miatt, hanem ahogy letekintett rájuk, meglátta a haját – ami gyönyörű barna színben fénylett. – Ez... ez lehetetlen! – a rémülettől elkerekedtek a szemei. Halk lépteket hallott, amik egyre közeledtek hozzá. A hangok irányába fordult és hamarosan megjelent a nagybátyja. – Látom, magadhoz tértél. Kayou perzselő szemekkel nézett rá. – Gondolom, elcsodálkoztál, miért is vagy halandó... – kezdte csevegő hangon Nakamura. – Ezt a helyet egy varázslat védi, amit bizonyára érzel is – Kayou aprót bólintott. – A lényege abban áll, hogy bárkit, aki belép, emberré változtat. – Te nem vagy az – állapította meg a fogoly. – Csak nem gondolod, hogy majd rám is hatással lesz? Amikor ez az én védelmemet szolgálja? – kacagott a férfi, de hangjában nem volt nyoma őszinte örömnek. – Mi a célod ezzel? – Szeretnéd tudni, ugye? – húzta gúnyos mosolyra a száját a démon. – Ne szórakozz velem, Nakamura! – pattant fel Kayou, s közelebb ment hozzá, amennyire láncai engedték. – Huh... – a férfi lekicsinylő arckifejezéssel nézett rá. – Ajánlom, ne heveskedj... ez itt az én birodalmam, rajtam kívül senkinek sincs hatalma itt. – Ó, milyen... – Kayou már elkészült csípős válaszával, de a mondat közepén torkán akadt a szó. Égető fájdalmat érzett a csuklóján, és amikor letekintett a kezeire, rémülten vette tudomásul, hogy a láncok enyhe narancsos fényben izzanak. A forróság nem múlt el, Kayou pedig összeszorította a fogát és dacosan tekintett nagybátyjára; de minden erejére szüksége volt, hogy ne sikoltson fel fájdalmában. Könnyek szöktek a szemébe. Aztán egyik pillanatról a másikra, olyan hirtelen, mint ahogy jött, eltűnt a fájdalom. A láncok ismét jéghidegek voltak. – Ne pimaszkodj – figyelmeztette őt a szellem. – Mert még nagyon megjárhatod, nem ez az egyetlen trükköm. – Jól mondtad, trükk. Nakamura szája ördögi vigyorba húzódott: – Ha elfejtetted már volna, most emlékeztetnélek, kedves unokahúgom, kiválóan értek a mérgekhez... létezik olyan méreg is, ami nem öl meg, de a szervezetedbe jutva, nagyon hamar megőrjít... ezt te sem akarhatod. – Ugyan már... – Kayou arcán titokzatos mosoly villant fel. Tudta, a mérgekre most immunis. – Sejtem, mire gondolsz – jegyezte meg a szellem. – De elfelejtettél egy apróságot... itt csak nekem lehet démoni erőm... a méreg ellen a gyermeked se tehet, semmit sem. Kayou arca elfehéredett. „De hát... honnan tudhat erről?” Elkerekedett szemekkel figyelte nagybátyját, aki megfordult és elindult kifelé a kis helyiségből. Miután már lépteinek zaja is elhalt, még azután is, Kayou csak percekig bámult utána. Végül visszasétált és lerogyott a fal tövébe. „Ez rosszabb, mint gondoltam... valamit sürgősen ki kell találnom!” * Egy ifjú nő sétált lassan a poros földúton. Látszott rajta, még csak nemrég került eladósorba. Hosszú, vörös haját, mely még a derekánál is lejjebb ért, befonva hordta, éjkék szemeivel pedig szüntelen a környéket pásztázta. Nem tűnt nyugtalannak, inkább csak megfigyelt. Arcának jobb felén egy rozsdavörös csík húzódott. Ez különböztette meg leginkább a többi fiataltól; habár ez nem forradás volt... sokkal inkább figyelmeztető jel – a külvilág számára. Kimonója ugyanolyan színű volt, mint szeme; gyönyörű mélykék, akárcsak az éjszaka. Apró, aranysárga minták voltak rajta itt-ott, ízlésesen elrendezve. Az ifjú hátán egy tegez volt, sok-sok nyíllal, s egy íj is volt mellettük. Lassan közelített a falu felé. A településben pezsgett az élet; éppen vásár volt és a szomszédos falvakból is érkeztek árusok, hogy eladják portékájukat, de akadtak olyanok is, akik csupán érdeklődve figyelték a színes forgatagot. De az ifjú nő nem állt meg nézelődni; céltudatosan a helység túlsó végében lévő apró szentély felé vette az útját. Úgy hallotta, néhány ékkőszilánkot őriznek itt. Kíváncsi volt, igazak-e a hírek. Hamarosan megérkezett a kis templom elé. Belépett és sietve az oltár felé indult, ahol az ékkődarabokat sejtette. Azok valóban ott voltak: két, gyönyörűen csillogó szilánk a Szent Ékkőből. Szeme különös tűzben égett, mikor hozzájuk ért. Elvette őket az oltárról, aztán megfordult és kifelé igyekezett. Egy pap hangja állította meg: – Hé, te lány! Hová sietsz? Megtorpant és a férfire emelte átható tekintetét. – Az ékkőszilánkok! – eszmélt fel a pap, amikor meglátta, hogy az oltár üres. – Add vissza őket azonnal! – Huh... – a fiatal nő arcán egy gúnyos félmosoly jelent meg, még jobban kiemelve a jobb arcát metsző rozsdavörös csíkot. – Hagyj békén, ember. Akkor megkímélem az életed. – Hogy merészeled, te lány... – a pap feldühödött. Már nem hallgatott józan eszére, sem ösztöneire; pedig mind a kettő azt súgta neki, jobb, ha békén hagyja a titokzatos idegent. Egy varázscédulát húzott elő. – Nem tudom, miféle lény vagy – kezdte beszédét –, de most véged van! Ám a másodperc töredéke alatt, mielőtt még elhajíthatta volna a cetlit, a lány kezében már ott volt felajzott íja, s gondolkodás nélkül kilőtte nyilát. A papnak még megijedni sem volt ideje, holtan esett össze, amint elérte a fegyver. Alig egy szívdobbanásnyi időre rá, a teste hamuvá porlott. A fiatal lány megcsóválta a fejét, mintha már sajnálná áldozatát, de végül visszavette vállára íját és folytatta útját, kifelé a szentélyből. Nem is foglalkozott többet vele. Már majdnem elérte a falu határát, mikor mindenféle érzelemmel telített hangok csapták meg a fülét. „Tehát észrevették... várható volt, de egy kicsit előbb történt, mint gondoltam.” vonta le a következtetéseket a fiatal nő. Közömbös arccal folytatta útját. Ha nem volt muszáj, nem ölt – kár pazarolni ilyen pitiáner ellenfelekre az értékes nyílvesszőit. Azonban hamarosan be kellett látnia, hogy ezúttal mégis használnia kell őket. A tömeg egy emberként rohant utána, miközben valaki nevét kiabálták folyamatosan, akitől segítséget kértek. Mire két háznyira értek a lányhoz, végre megjelent várva-várt segítségük. A fiatal nő meghökkent. „Egy szellem! Vajon miért nem éreztem a jelenlétét?” töprengett, miközben felajzotta nyilát. Fegyverét készenlétben tartotta, de egyelőre nem támadott. – Ha még élni akartok, ne gyertek közelebb! Hagyjatok elmenni! – kiáltotta oda az embereknek. Ők azonban, ha hallották is, mit mondott az imént a lány, nem vették figyelembe és továbbra is rendületlenül közelítettek felé. – Figyelmeztettelek titeket! – próbálkozott még egyszer a fiatal nő, de ezúttal sem járt sikerrel. Kilőtte nyílveszőjét. – Osztódás! – kiáltotta el magát, mire az az egyetlen darab nyíl, amit feléjük küldött, sokszorosítani kezdte magát, míg végül már megszámlálhatatlanul sok lett belőlük. Az egész mindössze alig egy másodperc alatt zajlott le. Mikor elült a porfelhő, amit az emberek kavartak maguk körül, már síri csend honolt. Hamukupacok jelezték a helyeket, ahol még az imént halandók voltak. A szellem, amelyik velük tartott, kikerülte a nyilakat és egy ház tetejéről nézte tehetetlenül, mit történt az emberekkel, akiket a védelme alá vett. – Átkozott boszorka! – kiáltotta dühösen, azzal máris a fiatal nő mellett termett. De ő sem volt rest; érezte, hogy egy erős szellemmel van dolga és még azelőtt futásnak eredt, mielőtt az felocsúdhatott volna. Őszintén szólva, az ifjú nem nagyon bízott abban, hogy sikerülne legyőznie. Akkor használnia kéne a nyílvesszői egy speciális támadását, de ahhoz nincs elég ideje. Így inkább menekülőre fogta a dolgot, remélve, üldözője megunja egy idő után a dolgot és feladja. Legnagyobb sajnálatára azonban nem ez történt. A szellem beterelte egészen az erdőbe, ahol igaz, hogy több búvóhely volt, azonban a nyomai sokkal jobban látszottak, az aljnövényzetnek köszönhetően és az előrejutást is lelassította. A lány már nagyon közel érezte a szellemet és igyekezett még gyorsabb tempóra váltani. Hallotta, hogy valamit kiált közvetlenül mögötte a démon, de nem értette, pontosan mit. Sejtette, hogy támadni készül, ezért félreugrott; és valóban: ahol még az előbb állt, már csupán a felperzselt aljnövényzet maradványai voltak láthatóak. Egy újabb csapás érkezett, ő pedig éppen az utolsó pillanatban elrugaszkodott a talajtól, s méterekkel arrébb ért földet. Nem tudta irányítani az esést, érezte, hogy ez lesz a végzete. Ha lesérül, akkor már semmi esélye sem marad. Becsukta a szemét és várta a kemény földet érést. Azonban egy erős kéz megtartotta, így lábát megkímélte a sérüléstől, habár a bokája még így is egy kicsit meghúzódott. Óvatosan kinyitotta a szemét és ránézett segítőjére. A férfi majdnem egy fejjel volt magasabb nála, hosszú, fekete haját csak úgy cibálta a hirtelen feltámadt szél. A fiatal nő értetlenül nézett rá. Nem értette, miért segített neki, de azért hálás volt; egy kicsit. A szellem közvetlenül előttük jelent meg és ezúttal a karmaival készült támadni. A férfi viszont kinyitotta a tenyerét, mire valamilyen éles fehér fény keletkezett, ami elvakította a karjában lévő lányt. Mikor végre megszűnt a jelenség, az ifjú nő kíváncsian nézett körbe, de már nem látta sehol sem a szellemet, aki megtámadta, csak a megmentőjét. Hátrált egy lépést a férfitól. – Köszönöm – mondta csendesen. – Bár fogalmam sincs, miért tetted. – Az ékkőszilánkjaidat akarom. – Ó, így már persze minden világos! – felelte, hangjában enyhe gúnnyal a bajbajutott. A férfi szemébe nézett. Olyan volt, mintha a pokol parázsló mélységeibe tekintene le. „Olyan kegyetlen és... szenvedélyes.” fejezte be magában a hasonlatot a lány. – Rendben van, de csak az egyiket, azért, mert segítettél nekem – adta be a derekát a lány és azzal odadobott a férfinak egy ékkőszilánkot. – Mert segítettem? – hallatszott a gúnyos hangja. – Itt helyben meg tudlak ölni... ha nem adod nekem mindet! – Megvannak a saját céljaim vele – csattant fel a fiatal nő. – Ne hidd, hogy csak neked kell! – Ostoba vagy... – jegyezte meg vészesen nyugodt hangon a férfi. – Adok egy utolsó esélyt. Vagy ideadod most azonnal, önként, vagy pedig... Ezúttal sem volt szükség rá, hogy befejezze mondatát. A hatást így talán még jobban is lehetett érezni. A lány már éppen válaszra nyitotta a száját, amikor megrezzent a közvetlen közelükben egy bokor. Mind a ketten arra kapták a fejüket. Egy fiúgyermek csörtetett ki a bozótból, mérgesen lóbálva egyik kezében egy kardot, amit látszott, hogy alig bír el; miközben kiáltozott: – Te boszorkány!!! Megöltél mindenkit! MINDENKIT! A lány meghökkenve nézte a felé igyekvő fiút. Nem hitte, hogy bárki is életben maradt volna a faluban, hiszen úgy tűnt, mindenki utána iramodott. Villámgyorsan felajzotta íját és a gyerekre célzott vele. A fiú megtorpant. – Ha most elmész, meghagyom az életed – mondta neki a fiatal nő. A gyerek egy pillanatig még gondolkozott, de aztán a szemében megjelent valami sajátos tűz és ismét rohanni kezdett felé. – Megha... – kiáltotta volna, ha abban a pillanatban nem áll belé egy nyílvessző, ami a torkára forrasztja a szót. Szemei rémülten kikerekedtek, de még felfogni sem volt ideje, mi történt, teste azonnal hamuvá lett és a szélben kavarogva szétszóródtak hamvai. A fiatal nő gondterhelten sóhajtott egyet és megcsóválta a fejét. „Ezek sosem tanulnak...” ezzel a gondolattal a férfi felé fordult, aki eddig csendben figyelte az eseményeket. Most, hogy fegyvere a keze ügyében volt, egy kicsit nagyobb biztonságban érezte magát, mint az előbb. De titokzatos megmentője egyelőre nem mozdult, csak az arcát fürkészte. – Meggondoltam magam... – jelentette ki. – Megtarthatod azt az ékkőszilánkot, ha... – Ha mi? – kérdezte türelmetlenkedve és gyanakodva a fiatal nő. Beszélgetőtársa ekkor gonoszan elvigyorodott. – Tehetséges vagy, te lány, ahhoz képest, hogy csak félig vagy szellem... ha engem szolgálsz az erőddel, akkor megtarthatod a másik ékkőszilánkot. Na és... meghagyom az életed. – Milyen lovagias... – jegyezte meg morgolódva a lány. – Mit mondasz? – kérdezte a férfi. – Ha sokáig gondolkodsz, nemlegesnek veszem a válaszodat. A fiatal nő még egy pillanatig mérlegelte a lehetőségeit. Végül arra a következtetésre jutott, hogy akár nála maradhat az az ékkőszilánk, akár nem, még mindig életben maradhat... még akkor is, ha valaki parancsára kell cselekednie. Ő világéletében nagyon szabad személyiség volt és utálta, ha másoknak kellett engedelmeskednie. De úgy tűnt, jelenleg nincs más választása. Hiszen ez a férfi egy szempillantás alatt végzett azzal a démonnal. „Bár a szaga hasonlít egy félszellemére, mint amilyen én vagyok, mégis sokkal veszélyesebb, mint legtöbbünk.” – Rendben van, áll az alku – biccentett, azzal visszatette a helyére íját. A férfi elégedett vigyorral nyugtázta válaszát. Odasétált mellé. – Induljunk! Már egy ideje mentek, mikor a fiatal nő megszólalt: – Az én nevem Yukara... megtudhatnám a tiédet? – Naraku vagyok... Folytatása következik...