– Naraku! – száguldott végig a palotán Arani, a ház urát keresve. Nem telt sok időbe, s rátalált az egyik félhomályos szobában. A nő szemein látszott, hogy mérges, de visszafogta magát. Tudta, hogy csak részben Naraku az oka ennek. – Látom, nem jártál sikerrel – jegyezte meg a férfi, amint meglátta Aranit. – A démonjaid... – Igen? – Túl könnyen elbántak velük – fejezte be Arani. – Nekem erősebbekre van szükségem, ezek nem foglalták le eléggé őket! – Ha Inuyasháék nem jelentek volna meg, akkor minden a terv szerint ment volna és te gazdagabb lennél egy fegyverrel és kevesebb egy húggal – válaszolta könnyed hangon Naraku. – A darazsak látták, mi történt... – tette hozzá magyarázatképpen. – Nagyon örülök, hogy ilyen jól informált vagy, de máskor, esetleg... nekem is elmondhatnád, mire számíthatok! – mondta nyugalmat erőltetve magára Arani. – Így is váratlan volt annak két ifjúnak a felbukkanása... de ha tudom, hogy még segítenek nekik, akkor jobban odafigyeltem volna és gyorsan végeztem volna Kayouval. – Vagyis... te szúrtad el? – Nem! Figyelmeztetned kellett volna! – Fogalmam sem volt róla, hogy Inuyasháék a közelben vannak, ráadásul... – Igen? – vonta fel a szemöldökét Arani. – Saura is újra életben van, ha jól tudom. – Az meg kicsoda? – Nagyon veszélyes... halandó. – Halandó? Te egy halandótól tartasz? – kacagott Arani. – Neked sem ártana... úgy nevezik, a Természet Úrnője. – A Term... – Arani lázasan kutatott emlékezetében. – Valahol már hallottam ezt a nevet... de nem tudom, hol. – Elég annyit tudni róla, hogy uralkodik a természet erői fölött. – Akkor is csak egy halandó. – De az utad mégsem volt hiábavaló... – mosolyodott el ördögien Naraku. – Hogy érted ezt? – Kagura is ott volt... aki elárult engem. – Gondolom, nem ő volt az egyetlen... – jegyezte meg csak úgy, mellékesen Arani. Naraku szemei vörösen felizzottak, és villámgyorsan felpattant ülőhelyéről, hogy elkapja a nő torkát. – Na mi az? Csak nem felidegesítettelek? – kérdezte hamis mosollyal Arani, azzal lefejtette a férfi ujjait a nyakáról. Sokkal erősebb volt, mint amilyennek látszott. – Kagurát én teremtettem – magyarázta Naraku. – Már értem... nem lehet kellemes, ha a saját véred ellened fordul... én már csak tudom. – Hát nem éppen – ismerte el a férfi. – De nagyon megkeserüli... – Mesélj azokról, akik segítettek nekik! – kérte Arani. – Nem ismerem őket. – Rendben van. Inuyasha... – Naraku belefogott, de beletelt egy kis időbe, mire mindenkit sorra vettek, aki ott harcolt a csatában. – Na és az a két fiatal, akik a húgomékkal voltak? – kérdezte végül Arani. – Nem tudom, kik lehetnek – felelte a férfi. Tényleg nem tudta. Még csak elképzelése sem volt róla, miért tűri meg maga mellett őket Sesshoumaru, de abban biztos volt (már csak ezért is), hogy valami szorosabb kapcsolat van köztük, csak arra nem sikerült még rájönnie, hogy mi. De efféle gondolatait nem osztotta meg szövetségesével. Addig jó, amíg Arani nem von le következtetéseket és amíg nem tudja, hogy Kayou gyermeket vár. Addig jó Narakunak... * A társaság annyira meg volt lepődve, hogy egyetlen egyszer sem szóltak közbe Taiki és Miharu monológjába. Miután a testvérpár befejezte, még azután is döbbent csönd uralkodott rajtuk. – Na... mondjatok már valamit... – szólalt meg Miharu, akit feszélyezett ez a nagy némaság. Már visszanyerte erejét, hiszen ő és Taiki egy hónapban egyszer, csupán egyetlen órára veszítik el démoni képességeiket és külsejüket, és válnak halandóvá. Sajnos azonban senki sem tett eleget a kérésének. Még mindenkinek meg kellett emésztenie az elmondottakat. Ahogy így ültek, a néma, puha csendben, egyszerre azt vették észre, besötétedett. Egy kicsit arrébb találtak egy ideális helyet, ahol eltölthetik az éjszakát. Csillagtalan, felhős éjszaka volt, az újhold sötétsége mindenre ráborult. – Fene... – hallatszott Inuyasha hangja, mikor átváltozott. – A csata miatt teljesen kiment a fejemből... – Hogy mehet ki ilyesmi a fejedből? – nézett rá Taiki. – Hé! – csattant fel Inuyasha. – Még halandóként is elég erős vagyok, hogy kiálljak ellened! – Nem kétlem... – jegyezte meg a fiú, de hangjában némi iróniát lehetett felfedezni. Inuyasha mérgesen nézett rá, s ekkor meglepve tapasztalta, hogy Taiki is átváltozott. Pislogva figyelte unokaöccsét. – Én nem sokkal Miharu átváltozása után veszítem el a démoni erőmet – magyarázta a fiatal. Így, halandóként különösképp hasonlítottak egymásra. Ruházatukon és viselkedésükön kívül egyedül az arcuk formája közt volt különbség, de ott sem sok. A veszekedésre a többiek is odafigyeltek, de viszonylag gyorsan napirendre tértek fölötte. Elvégre, ma már épp elég váratlan eseményben volt részük, hogy ezen annyira ne lepődjenek meg. Kagome éppen Kayou sebeit ápolta, akkor, mikor Inuyasha éppen lehiggadt, látván Taiki halandó alakját. A nő egy kicsit jobban megsérült, mint mutatta. – Furcsák így együtt... – jegyezte meg, azzal visszatért Kayou egyik karcolásának tisztításához. – Igen, nem is gondoltam, hogy külsőre így hasonlíthatnak egymásra – válaszolta a nő. Kagome elmosolyodott. – De Taiki nem annyira forrófejű, mint Inuyasha... inkább az apja hidegvérét örökölte. – Szerintem is – felelte elgondolkozva Kayou, aztán a lány szemébe nézett. – Inuyasha... sokszor ilyen? – Sajnos, igen – sóhajtott gondterhelten Kagome. – De nagyon rendes tud lenni, amikor épp nem bunkó. – Nem próbáltál erről beszélni vele? Kagome elnevette magát. – Nem tudom, melyik a nagyobb, a makacssága vagy a büszkesége... Kayou elmosolyodott. Még kérdezni akart valamit, de nem tehette meg, mert ekkor Rin szaladt oda hozzájuk. – Ezt nektek szedtem! – mondta mosolyogva és egy-egy kis csokor virágot nyomott a kezükbe. – Hű, ez nagyon szép, köszönöm Rin – karolta át Kayou. – Igen, nekem is tetszenek – tette hozzá Kagome. Miután Rin továbbment a többiekhez, Kagome és Kayou még jó sokáig elbeszélgettek, mielőtt nyugovóra tértek volna. A következő napon nem történt semmi említésre méltó. Mivel mindannyian ki voltak merülve, a legközelebbi falu felé vették az irányt. Inuyasháékkal tartottak Sesshoumaruék is, ez nagyrészt Kayou ráhatásának volt köszönhető. – Én is fáradt vagyok és még a sebeim sem gyógyultak be... – nézett nagy szemekkel a démonra Kayou. – Nagyon jó lenne, ha mi is keresnénk éjszakára egy szállást, amíg fel nem épülök rendesen... és akár Kagoméékkal is tarthatnánk, ha már ők is a legközelebbi falu felé tartanak... na, Sessh... Miharu, aki eddig érdeklődve figyelte, mit művel édesanyja, nem bírta már tovább, kitört belőle a vihogás. Taiki, aki mellette ült, kérdő tekintettel nézett rá. – Sessh... – vihogott tovább a lány. – Még nem hallottam... – Hogy te milyen idétlen vagy! – forgatta a szemeit bátyja, de azért ő sem bírta megállni mosolygás nélkül. Inkább elfordultak tőlük... Napnyugtára a társaság megérkezett a faluba. – Miroku, mit mondasz, melyiket válasszuk? – kérdezte Inuyasha. A településen két fogadó is várta a megfáradt utasokat, egymástól nem túl messze. A szerzetes töprengő arcot vágott. – Hát, bizony nehéz a döntés... Bízzuk a sorsra... – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Sango. Miroku kiejtette kezéből a botját, ami így az egyik fogadó felé mutatott. – Hát akkor... – kezdett volna bele, de ekkor a másik fogadóba két fiatalasszony lépett be. Miroku odébb tolta lábával botját, hogy arrafelé mutasson. – Isteni útmutatás... – sóhajtott. – Adok én neked isteni útmutatást, szerzetes! – csattant fel Sango, s a következő pillanatban már egy púp éktelenkedett a szerzetes fején. – Erre megyünk! – fordult tüntetőleg az elsőnek kiválasztott fogadó felé. A többiek csöndben követték, kivéve Miharut, aki alig bírta visszafojtani kuncogását. – Menj előre, Miroku... – mondta Inuyasha, de Sesshoumaru hangja megállította őket. – Miért pont ő? – Hagyd apa, náluk ez már bevett szokás – kuncogott halkan Miharu. – Meglátod, így lesz a legjobb – kacsintott Sesshoumarura a fia. Sesshoumaru megadóan sóhajtott, végül biccentett, hogy részéről rendben van. Miroku bekopogott, aztán, mikor kinyílt az ajtó, a fogadósnak előadta jól begyakorolt szövegét és Miharunak nagyon kellett uralkodnia nevetőizmain, nehogy belekuncogjon a szerzetes szokásos monológjába. Végül mindenki kapott szobát és élelmet. A szobák elég kicsik voltak, csupán ketten fértek el benne, viszont tisztán tartották őket; ráadásul nem ők voltak az egyetlen vendégek és így velük együtt teltház lett a fogadóban. Kagome és Sango közös szobába vonultak el, és Shippou is velük tartott. Még egy darabig elcseverésztek, mire aludni tértek. A mellettük lévő szobában Miroku morgott Inuyashának és különféle terveket szőtt arra, hogyan fog az éjszaka leple alatt átosonni a lányok szobájába, de a félszellem csak forgatta a szemeit és unott arcot vágva igyekezett letörni a szerzetes lelkesedését – több, kevesebb sikerrel. Kazaru természetesen Kurodával töltötte az éjjelt, ők a testvérpár mellett kaptak szobát és még éjfélkor is áthallatszott Miharu bohóckodása, valamint Taiki higgadt hangja, amint próbálja ironikus megjegyzéseivel felidegesíteni húgát. Nem tehetett róla, ilyenkor Miharu olyan aranyos volt és nem is volt ez több testvéri csipkelődésnél. Sesshoumaru és Kayou szobája mellett Rin aludt, Jyaken pedig idegesen járkált fel-alá a helyiségben, mire végre ő is nyugovóra tért, természetesen a legtávolabb „attól a halandó lánytól”. Kagurával senki sem akarta megosztani a szobát, de Saura nem bánta, hogy végül ő lett a szobatársa. Hiszen mindenki közül talán ő bízott leginkább a szélboszorkányban. A bizalom kölcsönös volt, hisz az egyiknek az életét mentették meg, a másiknak pedig visszaadták azt. A Természet Úrnője azért igyekezett minél többet megtudni Kaguráról, és még sokáig faggatta, mire mind a ketten elálmosodtak. „Nahát... alszik!” Kayou szemére nem jött álom és most Sesshoumarut nézte. „Ilyen is ritkán fordul elő... Nem akarom felébreszteni.” Igaz, nagyon a nehezére esett, de ellenállt a kísértésnek és nem simogatta meg az alvó férfi arcát. Aztán gondolt egyet és kiment a tornácra. A friss levegő jót tett neki és nem is gondolkozott, csak úgy volt. Csupán bámult bele a sötét éjszakába... Aztán valami oda nem illő szagot érzett meg. Egy démon közeledett, de ismerős volt a szaga. Felderült az arca, mikor rájött, unokatestvére az, és kisétált a falu utcájára. De ahogy közelebb ért a szellem, rá kellett jönnie, orra ezúttal cserben hagyta, mert nem Gintai volt az, hanem Kayou nagybátyja. Még nem volt látótávolságon belül, de sebesen közeledett. A nő rohanni kezdett az ellenkező irányba, kifelé a faluból. „Nem maradhatok itt... rájuk hozom a veszélyt.” gondolta magában és átváltozott, hogy még gyorsabbra tudja venni a tempót. A többiek, a fogadóban épp akkor döbbentek rá a szellem jelenlétére, mikor az elsuhant az épület előtt. Egy emberként pattantak fel fekhelyükről és szaladtak ki, a legrosszabbra számítva. De nem történt semmi. – Hú... ezt megúsztuk – jegyezte meg Shippou. – Én azért kíváncsi lennék, hova tartott – gondolkozott el Kagome. – Igazad van, egy szellem nem szokott csak úgy céltalanul bolyongani... – tette hozzá Sango. – Mire várunk még? – kérdezte Inuyasha. – Menjünk utána! – Várj... – állította meg bátyja hangja. – Hol van Kayou? – Nincs... itt? – dadogta Miharu. – O-o... – csúszott ki Taiki száján. – Már tudom, ki volt ez. – Kicsoda? – Nakamura – válaszolta Sesshoumaru fia, mire húgának elfehéredett az arca. – Ő kicsoda? – pislogott Miroku. – Csak nem a... nagybátyja? – kérdezte Sesshoumaru. Taiki bólintott. – Azért volt ismerős a szaga... – a szellem ökölbe szorította a kezét. – Na és mi akarhat... – kezdte Saura, de nem fejezhette be, mert Sesshoumaru eltűnt mellőle. – Ez nem jelenthet semmi jót – jegyezte meg Kagome. – Jobb, ha utána megyünk. Shippou, maradj itt Rinnel! – Rendben van! – biccentett a kis rókaszellem. Kayou futott, ahogy a lába bírta, de szerencsétlenségére nem vette észre a fák sötétségben kígyózó gyökereit, aminek következtében meg is botlott az egyikben, így egy parádés hasra esést mutatott be. Mire feltápászkodott, késő volt, mert nagybátyja már utolérte. Kayou kihúzta magát és dacosan nézett bele a szemébe. A következő pillanatban felé csapott egy karmos kéz, de a nőnek sikerült ügyesen kitérni előle. A második támadást azonban már nem sikerült elkerülnie. Hatalmas pofont kapott, a szemébe könnyek szöktek tőle; és jó néhány méterrel arrébb ért keményen földet. Múltkor, mikor nagybátyja megkarmolta, mérget is használt. Ezúttal azonban más volt a helyzet. Semmi ilyesmit nem érzett; és bár csengett még a füle, nagy nehezen sikerült ismét talpra tornáznia magát. – Miért játszadozol velem? – kérdezte dühösen és egyben félve a választól, miközben elindult egy apró vércsík a szája sarkából. Az ütés következtében felrepedt a szája. – Meg akarsz ölni, nem? Nakamura megeresztett felé egy titokzatos mosolyt, majd válaszként még egy pofont adott unokahúgának. Kayou már az előzőtől is eléggé elcsigázódott, ezért nem tudott időben félrehajolni vagy elugorni a csapás elől. Erőtlenül rogyott a földre. Már alig volt eszméleténél. Nagybátyja felnyalábolta, aztán pedig felemelkedtek a levegőbe és sebesen távolodni kezdtek a talajtól és a falutól... – Mit... akarsz? – nyögte Kayou, aki érezte, mindjárt elveszíti az eszméletét. A támadás nagyon megviselte. – Hm... nemsokára megtudod, kedves unokahúgom – felelte neki Nakamura. – Addig is... Újra lecsapott. Kayou már nem bírta tovább, elájult. Mintha még hallotta volna Sesshoumaru hangját a fülében, de lehet, hogy csak képzelődött. Teljes sötétség borult elméjére... Folytatása következik...