Shippou legnagyobb meglepetésére azonban nem ért el hozzá a démon. Meglepetten pislogott körbe. Valami ezüst fényű burok vette körül és a szellem most ezen próbált meg áttörni, de sikertelenül. Shippoutól nem messze Miharu állt, aki a rókakölyök felé tartotta kezét, hogy megvédje. – Siess oda Rinékhez! Ott biztonságos! – kiáltotta neki a lány, mire Shippou körbenézett és észrevette a kislányt és Jyaken egy nagyobbacska szikla mögött. Rohanni kezdett feléjük. – Te pedig... – kezdte fenyegetően Miharu és felemelte a botját. A démon nem vesződött már a rókakölyökkel, sokkal ízletesebb falatnak bizonyult számára a lány, így inkább felé fordult vérszomjas, vicsorgó tekintetével. – Na gyere csak... – kiáltott oda neki Miharu, s felugrott a levegőbe, hogy végezzen a szörnnyel. Azonban mozdulata megtört, éppen, mikor félúton járt a föld és a démon koponyája közt. – Jaj ne... miért pont most? – motyogta a lány, de megijedni sem volt ideje, a szellem azonnal elkapta őt. – Ááá! – Ne! Miharu! – bátyja arrafelé kapta a tekintetét és rémülten jött rá, hogy elérkezett az az időpont, mikor húga védtelen. Elindult felé, de érezte, nem fog odaérni, főképp, hogy egyre több démon állt az útjába. A lány szemei elkerekedtek a félelemtől, ahogy a démon egyre közelebb tartotta a szájához. Egészben akarta felfalni. Miharu annyira megrettent, hogy már kiáltani sem tudott. Már csak néhány apró méter választotta el a szellem szájától, mikor végre megérkezett a segítség. Egy piros villám csapott le a démonra és lenyeste a karját, amiben a lányt tartotta. Miharu métereket repült, s még csúszott is jó párat, miután földet ért. Botjára támaszkodva tápászkodott fel. Fekete haját csak úgy lobogtatta az egyre erősödő szél. Barna szemeivel megmenekülésének okát kereste. Titokzatos megmentője Inuyasha volt, aki most a démon és ő közte állt, kezében a Tessaigával. – Menj innen, mi majd elintézzük – szólt hátra a válla fölött a lányra, anélkül, hogy rápillantott volna. Miharu bólintott, bár sejtette, ebből Inuyasha nem sokat lát, és összeszedve minden erejét, rohanni kezdett oda, ahol Rinék voltak. Most, hogy elhagyta az ereje, azt jelenti, a védőpajzs, amit rájuk bocsátott, szintén eltűnt. Így viszont nincs, aki megvédje őket, és igaz, hogy most nem sokat tud tenni az ügy érdekében, de egy gyengébb támadást még így, halandóként is vissza tud verni. Miközben igyekezett minél gyorsabban odaérni, magában füstölgött, miért pont most kellett átváltoznia emberré. Végre összecsaptak. Fémes csengéssel ért egymáshoz Arani kardjának éle és a Kayou botja végén lévő energiapenge. Hiába erőlködtek, nem tudták kicsavarni a másik kezéből a fegyvert vagy megsebezni ellenfelüket. Kayou végül már két kézzel tartotta a botot. Végül Arani sikeresen visszaverte, aminek következtében húga bő egy métert hátracsúszott. – Hm... gyenge vagy – állapította meg Arani, azzal ismét támadott. Kayou megfogta nővére csuklóját, miközben elhajolt a csapás elől. A következő pillanatban pedig füstölögni kezdett a hely, ahol megérintette. Arani döbbenten figyelte, mi történik, aztán a fájdalom eljutott tudatáig és kikapta csuklóját húga kezéből, ezzel egy időben hátrált néhány lépést. – Mégis mi volt ez? – kérdezte villámló szemekkel. – Neked nincs ilyen erőd! Kayou titokzatosan elmosolyodott, de ezzel csak azt érte el, hogy nővérét még jobban felbosszantotta. – Na jó! Most volt elegem! – kiáltotta el magát Inuyasha, miután lefejezett egy démont. Fenyegetően tartotta maga előtt kardját. – Menjetek onnan! Sango Kirara hátán küzdött, mikor a félszellem ezt mondta. Azonnal odarepült Mirokuhoz és a macskaszellem hátára ültette, úgy kerestek fedezéket. – Szerinted használni készül a Szélbordát? – érdeklődött a szerzetes. – Úgy gondolom... Kuroda a figyelmeztetésre felkapta Kazarut, s messze elugrott vele. Pont Miharuék mellett értek földet. Saura felmelkedett a levegőbe, így már csak Sesshoumaru és Taiki maradtak a veszélyes zónában. Ők ketten továbbra is szorgalmasan pusztították az útjukba kerülő szörnyetegeket. – Menjetek onnan! Most megölöm mindet! – kiáltotta ismét Inuyasha, s kirajzolódott előtte a két szél. Taiki elugrott, távolabb a veszélyforrástól, de azért még odakiáltott apjának: – Gyere, biztos használni fogja a Szélbordát! Sesshoumaru azonban még ott maradt. Taiki idegesen ért földet húga mellett. – Mi a baj? – egyenesedett fel Miharu, aztán meglátta, hogy Sesshoumaru még mindig ott áll, mint amikor Inuyasha először figyelmeztette. – Ha nem megy el onnan, telibe fogja találni őt is a Szélborda... – magyarázta Taiki. – Ajaj... – Miharu elsápadt. Kérdéses volt, vajon Inuyasha még mindig végezni akar-e a bátyjával, bár kétségkívül, már jobban kedvelték egymást, mint amikor legelőször találkoztak. – Tessaiga! – kiáltotta Inuyasha, azzal belevágott a Szélbordába. – Váá... Sesshoumaru, menj onnan! A támadás már elért jó pár démont, s megállíthatatlanul közelített a bátyja felé. Inuyasha már nem tudta megfékezni, csak abban bízhatott, hogy Sesshoumaru lesz olyan gyors, mint szokott és az utolsó pillanatban félreugrik... Végül is valóban így történt. Már majdnem elérte a kard ereje, mikor felrugaszkodott a levegőbe, hogy utána a szikla mellett érjen földet. – Hű, de jó, hogy itt vagy, Sesshoumaru nagyúr! – szaladt közelebb hozzá Jyaken. – Már azt hittem, Inuyasha eltalált a Szélbordával...! – Ostoba – jelentette ki fagyosan a szellem, de ezúttal megállta, hogy még rúgjon is egyet a kis démonba, pedig általában megtette, amikor ilyeneket mondott neki. Hatalmas fény keletkezett és egy pillanatra mindenkit elvakított, a távolabb harcoló nővéreket is. Mikor végre leült a jelenség, a démonseregnek már a nyomát sem lehetett látni. A Szélborda eltüntette a tetemeket is. Viszont ekkor végre tisztán láthatták a testvérpár küzdelmét. Arani arany színű energiaostort küldött húga felé és ő ezúttal nem húzta fel a bot védőpajzsát, hanem valami belső ösztöntől vezérelve meglendítette karját és az ő kezéből is egy hasonló jelenség csapott ki. – E-ez nem lehet... – dadogta Arani. – Neked nincs ekkora erőd! – Huh... – Kayou elmosolyodott. Ennél jobban már nem is zavarhatná össze nővérét. – Ez az – jelentette ki széles vigyor közepette Taiki, miközben rajta kívül még húga is döbbenten figyelte az eseményeket, de azért megjegyezte: – Most aztán elégedett vagy magaddal, mi? – Ne hidd, hogy csak ennyi volt! – húzta még szélesebb mosolyra a száját Kayou, azzal meglendítette a másik karját is, mire abban ezüstös szalagok jelentek meg, amik szédítő sebességgel tartottak nővére felé és útközben többfelé oszlottak, s igyekezték körbekeríteni Aranit. Útjukat nem lehetett tisztán kivenni... Nővére a legutolsó pillanatban ugrott félre, s még a levegőből egy újabbat csapott testvére felé. Ő viszont nem számított erre, így az energiaostor elérte. A jobb vállán sebezte meg és azonnal eleredt belőle a vér. Az ütés erejétől megtántorodott és térdre rogyott. – Segítenünk kell neki! – kiáltotta Miharu és nem törődve halandó testével, futásnak eredt. – Várj! – szaladt utána Taiki. – Így nem mehetsz oda! – Ezeknek meg mi bajuk? – tette fel kérdését Inuyasha. Már eltette kardját és most figyelmesen szemlélte az eseményeket. – Au! Kagome! – a lány meglegyintette a félszellem fejét. – Most meg miért kaptam? – Érzéketlen vagy! – Mi?! De hát én csak... – Jobb, ha befogod – jelentette ki hűvösen Sesshoumaru, azzal ő is elrugaszkodott a földtől és Kayou irányába haladt. – Na de... – Tényleg nem volt szép tőled, Inuyasha – jegyezte meg Miroku. – Inkább menjünk utánuk – javasolta Sango, azzal felugrott Kirara hátára. A seb néhány pillanaton belül gyógyulni kezdett, de Arani nem várta meg, hanem újból és újból lesújtott energiaostorával húgára. Kayout megvédte a bot pajzsa, de az is egyre gyengült a csapások alatt. – Hé! Ez így nem fair! – kiáltott bátyja és apja után Miharu. Taiki forgatta a szemeit és sóhajtott egy mélyet, aztán visszafordult húga felé, akit már rég lehagytak és felkapta. – Most örülsz? – Igen, köszönöm! – mondta morcosan Miharu. A pajzs éppen összeomlott, de Kayou sebe még mindig nem gyógyult be, habár már sokkal kevésbé vérzett. Ijedten húzta össze magát, mikor Arani ismét lecsapott. De egy másik energiaostor megállította. Sesshoumaru állt védelmezően Kayou fölött. – Te... – sziszegte Arani. – Igen, én. Arani arca csak úgy lángolt a tehetetlen dühtől. Oldalra pillantott és látta, hogy már a többiek is gyülekeznek, a rájuk küldött démonoknak pedig semmi nyoma. Hiába volt erős szellem, be kellett látnia, hogy ekkora túlerővel egyszerre nem bír el. Ráadásul Sesshoumaru önmagában is elég veszélyes, ha igaz, amiket hallott róla és amit az ösztönei súgnak. Márpedig a megérzései eddig még sosem hagyták cserben. Úgy döntött, ideje távozni. Eltüntette az energiaostorát, aztán húgára pillantott. – Feladod? – heccelte Kayou. – Ne aggódj – húzta gonosz félmosolyra a száját Arani. – Találkozunk a következő teliholdkor. Ha jól tudom, az lesz a második... – ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle, aztán egy villámcsapás kíséretében eltűnt. Ekkor futott be Taiki a testvérével. – Anya, jól vagy? – guggolt le hozzá a fiú. – Megsérültél... – hajolt le hozzá lánya is. – Semmiség... – válaszolta még mindig falfehér arccal Kayou. Meredten nézte azt a helyet, ahol nővére az imént eltűnt. – Mi a baj? – faggatta tovább Taiki. – Azt mondta... a következő teliholdkor... tudja, hogy az lesz a második – felelte tétovázva Kayou, még mindig rémülten bámulva nővére hűlt helyét. A testvérpár arca is elfehéredett. – Nem az a nap, amikor halandóvá válsz? – nézett rá Sesshoumaru. – De, igen... – biccentett Kayou. Időközben a sérülése begyógyult, még csak egy kis heg sem maradt utána. – Megvédelek – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Sesshoumaru és felsegítette a nőt. – Nem hagyom, hogy bajod essen... – Mi sem! – vágta rá azonnal Taiki. – De azt hittem, ti hazamentek... vissza, a ti időtökbe – nézett rájuk hitetlenkedve Kayou. – Ez most fontosabb – felelte határozottan Miharu. – Veled maradunk és kész. Ekkor érték be őket a többiek. – Mi történt? – kérdezte Inuyasha. – Elment, de... – felelte Kayou, azonban Sesshoumaru pillantása arra késztette, ne mondjon többet. – ...egyelőre. – Vajon mit akarhat tőle Naraku? – morfondírozott el Kagura. – Ezt inkább neked kéne tudnod, nem? – vágott vissza Inuyasha. – Ide figyelj, Inuy... – kezdte a szélboszorkány, de Saura a szavába vágott: – Ezt már megbeszéltük! Kagura segített nekem, és ezzel rengeteget kockáztat. – Saura? – zavarodott össze Sesshoumaru. A harc hevében nem is vette észre, hogy ő is itt van. – Hogy lehet ez? – Én hoztam vissza – válaszolta Kagura, mire Taiki és Miharu hangosan köhécselni kezdett. A szélboszorkány kelletlenül hozzátette: – Jól van, a ti segítségetekkel... – Segítettek neked a gyer... – Csss! – szólt rá Kayou. – Khm... izé... – Sesshoumaru nem tudta, hogyan vágja ki magát ebből a helyzetből. – Szóval Taiki és Miharu segítettek neked, Kagura, hogy visszahozd az életbe Saurát? – Így van... – felelte a szélboszorkány, de eltöprengett Sesshoumaru befejezetlen szaván. A többiek is mind ezen a nyelvbotláson gondolkoztak, mígnem végre Rin és Jyaken is megérkezett. – Jaj, de örülök, hogy jól vagy, Kayou! – rohant oda a kislány és belecsimpaszkodott a ruhájába. Kayou elmosolyodott és átölelte. A többiek eközben még mindig Sesshoumaru iménti szavain töprengtek, de Kazarunak hirtelen eszébe jutott valami más. Kagoméhoz fordult: – Már akartam mondani, de a csata miatt... minden olyan gyorsan történt... – Mit szeretnél? – nézett rá a lány. – Amikor elindultunk... nem éreztél valami furcsát? – bökte ki végül a varázslónő. – Mintha a teljes ékkő a közelünkben lett volna. – De, igen... – felelte elgondolkozva Kagome. – Még most is érzem. – Én is... Körbejáratták a szemüket a környéken, hátha meglátják az ékkő csillogását. Szemük a feltűnően gyanúsan viselkedő testvérpáron akadt meg, akik tisztán hallották az előbbi párbeszéd minden szavát. Miharu valami érdekeset vélhetett felfedezni a cipője orrán, hiszen végig azt bámulta, Taiki viszont tekintetét az ég felé emelte, mintha ott tűnt volna fel valami. Amikor pedig Kazaru és Kagome ránézett, meglátták a Szent Ékkövet, a zsebében. – Öhm... Taiki... – kezdet óvatosan Kazaru. – Így hívnak, ugye? – Igen – felelte egy kicsit gyorsabban is a fiú, mint szerette volna. Kazaru Kagomére pillantott, aztán egy emberként mosolyodtak el. – Mit keres nálad az az ékkődarab? – kérdezte csevegő hangon Kagome. Nem tudhatták, hogy az a teljes ékkő, nem csupán egy nagy rész belőle. – Ha tippelnem kéne, én azt mondanám, Narakutól lopták el és most ezért törtek rájuk a démonjai – fűzte hozzá a varázslónő. – Ugyan már, ne nézz bolondnak! – háborodott fel Taiki. – Narakunak ehhez semmi köze... – Hát, ez aztán ügyes volt, mondhatom! – bökte oldalba Miharu. – Miért nem tudtad nekik azt mondani, hogy igen? – Úgyis meg akarták volna nézni... – vonta meg a vállát a fiú. – Akkor meg rájöttek volna... – Miről beszéltek ti ketten? – kérdezte fenyegető éllel a hangjában Inuyasha. – Nem tetszik a hangsúlyod, öcsikém... – jegyezte meg kétszer olyan félelmet keltő hangon Sesshoumaru. – Nem hozzád beszéltem! – vágott vissza Inuyasha. – Különben is, mi közöd hozzájuk? – Úgy látom, ezt már nem ússzuk meg... – csóválta a fejét Miharu. – Hát... nem – helyeselt Taiki, elnézve Inuyasha és társai arcát, azzal elővette zsebéből a Szent Ékkövet. Fent említett félszellem és útitársai elképedve nézték a teljes, egész, hibátlan és sértetlen Shikon no Tamát. – Ez lehetetlen... – mondta Kagome, miközben elővette a saját szilánkjait. – Ebből egy darabka sem hiányzik! De akkor hogyan...? – Komolyan, látnotok kéne az arcotokat! – Miharu alig bírta visszafogni kitörni készülő vihogását. – El kellett volna hoznunk a kamerát! – A ka... micsodát? – pislogott Inuyasha. – Nem terveztük előre, hogy nyilvánosan lebukunk! – szólt rá húgára Taiki. – Nem baj, majd következőleg... – Következőleg?! – De most tényleg, nézz rájuk! – nevetett Miharu. – Ezek az arcok... Kagome ráadásul még azt is tudja, mi az a kamera... – Most már tényleg kíváncsi vagyok, kik vagytok! – Kagome visszanyerte lélekjelenlétét és kérdőre vonta a két testvért. Taiki mély levegőt vett és húgával együtt kénytelen-kelletlen elmesélték történetüket, hogy ez az ékkő miért teljes, és hogy kik is ők valójában és honnan érkeztek... Folytatása következik...