– Kikyou... – mondta Inuyasha. Érzékelte, hogy Kagome elfutott, miután kimondta ezt, de egyelőre nem törődött vele. – Mondd csak, Inuyasha... – kezdte a papnő – ha azt mondanám, létezik egy olyan hely, ahol örökké együtt lehetünk, eljönnél velem oda? – Igen – vágta rá gondolkozás nélkül a fiú. – Bárhová követnélek... – Bárhová? A félszellem bólintott, mire Kikyou elmosolyodott. – Már csak egyvalami gátol meg abban, hogy ezt megtedd... úgyhogy várj meg itt, amíg én elintézem. – Mire gondolsz, Kikyou? – Inuyasha megbabonázva meredt rá. – Ne foglalkozz vele, mindjárt jövök – lépett távolabb a miko. – Addig ne menj el... Ezekkel a szavakkal távozott abba az irányba, amerre Kagome is. „Hiába próbálkozik Kagome, Inuyasha még mindig az enyém... az élete az enyém...” hangosan felkacagott erre a gondolatra. „Te pedig, Kagome... nem fogsz minket többé zavarni...” Inuyasha még egy teljes percig állt ott, ahol Kikyou hagyta, de aztán elunta magát és gondolatai a felszínre törtek. Hagyta, hadd száguldjanak át elméjén, egyikbe sem kapaszkodott bele... de egy belső, megszűnni nem akaró hang arra figyelmeztette, valami nincs rendben Kikyouval. Elhessegette a gondolatot, s a lágy szellő felé fordult, hogy kiverje fejéből a zavaró tényezőt... ekkor viszont megérezte Kagome illatát. – Kagome... – suttogta szomorúan, mert eszébe jutott, döntése mennyire fájhat a lánynak. Kagome illatába halál és föld szaga vegyült és ekkor végre Inuyasha észbekapott: Kikyou a lány után indult, mégpedig az biztos, hogy nem jó szándékkal. „Kagoménak nem eshet baja!” ezzel a határozott gondolattal rugaszkodott el a földtől és indult el a lányhoz. „Bármennyire is szeretem, nem engedem Kikyounak, hogy bántsa... én rábíztam magam, de Kagome... őt békén kell hagynia!” Saurának sikerült egy kicsit megnyugtatnia Kagomét, miután elmeséltette vele a történteket. De a szavak mellékesek voltak... Saura érezte a lány fájdalmát és ez őszintébb volt minden kiejtett szónál. Még Kagomét vigasztalta, mikor hirtelen megborzongott. Elakadt a lélegzete és nyugtalanul emelkedett fel töröküléséből. – Mi-mi történt, Saura? – szipogta Kagome. – Valaki jön – válaszolta helyette Kagura. – Azt hiszem, talán Kikyou az. Neki van ilyen förtelmes halál és föld szaga... – fintorodott el a szélboszorkány és egy apró mozdulattal meglendítette legyezőjét, mire lágy szellő surrant át a fák lombjain, az ellenkező irányba terelve a szagot. – Nem sokat mondtál róla, Kagome, de... – Saura visszapillantott a lányra. – érzem, hogy nem tartozik ehhez a világhoz... természetellenes a jelenléte. Kiráz tőle a hideg... – Igazán drámaian festetted le a helyzetemet – jegyezte meg Kikyou, amint kilépett a fák takarásából. – Mit keresel itt? – kiáltott oda neki Kagome. – Érted jöttem... – Hogy micsoda? – pislogott értetlenül a lány. – Azt hiszem, én értem... – nézett villogó szemekkel a papnőre Saura. – Azt akarod, Kagome többet ne legyen az utadban – a kemény szavak kövekként pattantak le az erdő csöndjébe, csakúgy, mint Kagome elméjébe. Kikyou elnevette magát. – Így van – vallotta be. – Inuyashát addig nem tudom magammal vinni, amíg ez a lány életben van... – mutatott rá a földön térdeplő Kagoméra. – Te... meg akarod ölni... Inuyashát...? – kérdezte döbbenten a lány, habár már sejtette a választ, hiszen nem ez lenne Kikyou első próbálkozása. Azt azonban még mindig nem sikerült felfognia, hogy ha szeret valakit hogy lehet ennyire önző valaki és hogyan akarhatja szerelme halálát. Kagome szavaira érkezett meg Inuyasha, de nem vették észre, kivéve Kagura, ő viszont csak elrejtette titokzatos mosolyát kinyitott legyezője mögé. Kíváncsi volt, mi fog kisülni ebből. „Most kiderül, ki hűséges Inuyashához és ő kit akar... ez érdekesnek ígérkezik...” Kikyou vonásai megkeményedtek, mielőtt válaszolt volna. – Azt mondta, követ bárhová... így a halálba is. – Mondd Kikyou, de őszintén – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Saura –, szereted te Inuyashát? – Régen szerettem... – felelte lassan a nő. – De most már nincs bennem más, csak gyűlölet iránta. Már nem vagyok ugyanaz, akibe beleszeretett. – Gondoltam, különben nem lennél ilyen önző... – jegyezte meg könnyedén Saura. – Miről beszélsz?! – sziszegte a mikor. – Hogyhogy önző? – Ha igazán szeretsz valakit... – hallatszott Kagome csöndes hangja – akkor nem kívánhatod a halálát, sőt... inkább föláldozod a saját életed, csak hogy megmentsd az övét. – Ez badarság! – Nem – jelentette ki határozottan Saura; elhatározta, ezúttal nem finomkodik. – Az a badarság, hogy te meghaltál, Kikyou és ezt nem vagy képes elfogadni... Nézz csak magadra! Lopott lelkek tartják össze a testedet és még így sem vagy élő... sem holt. Nem tartozol egyik világhoz se. – Így igaz – bólintott Kikyou. – De nem hagyom, hogy még halálomban is a terveimbe avatkozzanak! – Tényleg szánalmas vagy... – jegyezte meg legyezője mögül Kagura. – Nem is élsz igazán... szánalmas, ahogy ragaszkodsz az élethez, ami nem is a tiéd. – Valóban, hát kié? – Kagoméé – felelte a szélboszorkány. – Az ő lelkének egy részét még mindig magadnál tartod – tette hozzá Saura. – Nem igaz! Az az én lelkem! – kiáltotta Kikyou, de aztán nyugalmat erőltetett magára. – Nincs időm veletek vitatkozni, Inuyasha már vár rám... Kagome... most meghalsz! – ezekkel a szavakkal elővette íját és egyik nyílvesszejét, amiket eddig sikeresen eltitkolt a jelenlévők előtt és a lányra célzott vele. – Mondj búcsút az életednek, mert most vége! Kagome nem akart ellenállni. Inuyasha épp most törte össze a szívét és ha Kikyou magával akarja vinni őt a halálba, azt eddig is csak nagyon nehezen sikerült megakadályoznia. Belefáradt a küzdelembe. Megadóan emelte szomorú tekintetét a mikóra... de aztán elfordult. Nem akarta, hogy az utolsó arc, amit életében lát, az Kikyoué legyen. A papnő ekkor kilőtte nyilát... Kagome, mikor elfordult, még egy pillanatra mintha látta volna a fák közt Inuyasha arcát, és erre a képre elmosolyodott. Már nem volt benne semmi küzdeni akarás. Megadta magát a sorsának, ha tényleg így kell lennie. Ha pedig nem, akkor... – Pengetánc! – Kagura meglendítette legyezőjét és így eltérítette a nyílvesszőt, amely közvetlenül Kagome mellett fúródott bele a földbe. Kagura hangjával egy időben egy férfihang is felhangzott; Inuyasha rémülten ugrott ki a fák közül. Az nem érdekelte, vele mit kezd Kikyou, de nem akarta, hogy Kagoménak bármi baja essen. Egy ugrással mellette termett és leguggolt hozzá. – Kagome... – szólította meg a lányt halkan. – Inu... yasha...– nézett rá hitetlenül Kagome. – Nem akarom, hogy meghalj... – Én se akarom, hogy neked bajod essék... – ölelte át a lányt a félszellem. – Inuyasha... – suttogta egy rekedt hang néhány méterrel odébb. Kikyout eltalálta egy-két szélpenge, Kagura megmozdulásának köszönhetően és most tehetetlenül feküdt a fűben. Egyik kezét segélykérően Inuyasha felé nyújtotta. – Inuyasha... gyere velem... ahogy megígérted... Inuyasha ránézett, de nem engedte el Kagomét. Érezte, hogy egy könnycsepp gördül le a lány arcán. Itt volt hát a pillanat, mikor döntenie kell kettejük közt... pedig mindkettőt szereti. Gondolatban újra hallotta az iménti párbeszédet kettejük közt. – Régen szerettem... De most már nincs bennem más, csak gyűlölet iránta. Már nem vagyok ugyanaz, akibe beleszeretett. – hallotta Inuyasha Kikyou érzelemmentes hangját. – Ha igazán szeretsz valakit... akkor nem kívánhatod a halálát, sőt... inkább föláldozod a saját életed, csak hogy megmentsd az övét – csengett fel Kagome őszinte hangja Inuyasha fülében. „Ha Kikyout választom, akkor Kagomét elkeserítem... nagyon fog fájni neki... viszont, ha őt választom Kikyou helyett, akkor úgy érezném, elárultam Kikyout... a fenébe is, miért ilyen bonyolult ez?!” – Inuyasha... – suttogta alig hallhatóan Kikyou és olyan ártatlanul nézett a félszellemre, mint még talán soha. Inuyasha megmoccant, de még nem indult el felé. – Menj... – szipogta csöndesen Kagome. – Ha őt választottad, nem tartalak vissza, de... de... én nem akarom, hogy meghalj! Inuyasha visszatekintett Kagoméra; a lány őszinte, barna szemeit nézve mindig elveszett bennük. Szomorúság csillogott bennük és a belenyugvás... és ekkor... belülről valami megérintette Inuyasha szívét. Szinte érezte, mit érezhet a lány és mit gondolhat ekkor. Mintha valamilyen megmagyarázhatatlan okból összekapcsolódtak volna. Alig bírta elszakítani tekintetét róla, de végül sikerült neki és Kikyoura pillantott. Részéről viszont semmit sem érzett, még a szeméből sem tudott semmit se kiolvasni... mintha egy idegent látna maga előtt... egy kiismerhetetlen idegent... – Inu... yasha...– lehelte utolsó levegőjével Kikyou, aztán lassan becsukta szemét és elernyedtek izmai. Utoljára Inuyasha szomorú tekintetét látta ebből a világból... – Kikyou... – suttogta alig érthetően a félszellem, mire Kagome önkéntelenül is összerándult a visszafojtott sírástól. Nagyokat nyelt, nem akarta megint elsírni magát, de ez nagyon nehezére esett. Úgy érezte, ez az utolsó szó, amit Inuyasha kiejtett a száján, eldöntötte mindannyiuk jövőjét. A szíve összeszorult a gondolatra. Becsukta a szemét, hogy elfojtsa legördülni kívánkozó könnyeit. De a következő pillanatban más történt, mint amire számított (hogy Inuyasha felkel és otthagyja őt); a félszellem átölelte a lányt és szorosan magához húzta. – Kagome... nem akarlak elveszíteni... – suttogta halkan a fülébe. – Annyira... szeretlek! – Inuyasha... – mondta halkan és meglepődve Kagome, aztán elmosolyodott, mikor a fiú szemébe nézett. – Én is nagyon szeretlek... – aztán kitörtek belőle a könnyei, de ezúttal az öröm hatására. – Öhm... azt hiszem, mi most megkeressük a többieket – jegyezte meg Saura. – Nem rossz ötlet – díjazta Kagura. – Hagyjuk őket magukra... Elindultak hát az erdőben, a két fiatalt egyedül hagyva. Inuyasha és Kagome percekig nem engedték el egymást, nem akarták, hogy bármi megzavarja ezt a pillanatot. Végre bevallották egymásnak érzéseiket és nem akarták, hogy olyan könnyen elillanjon ez a perc, mint az összes többi. Ha rajtuk múlt volna, egy örökkévalóságig maradtak volna egymás karjaiban. De sötétedni kezdett és metsző, hideg északi szél támadt a fák lombjai közt. Kagome reszketni kezdett. Inuyasha kérdés nélkül ráterítette piros felsőjét, hiszen ő jobban bírta a hideget, aztán felsegítette a lányt és átkarolta. – Azt hiszem, ideje lenne visszaindulnunk... nem jó, ha éjszakára különválunk a többiektől – jegyezte meg Inuyasha. Kagome bólintott, aztán szeme arra a helyre tévedt, ahol Kikyou élettelen teste feküdt. A félszellem elkapta a pillantását. Egy szívdobbanásnyi ideig figyelték a papnőt, aztán még jobban feltámadt a szél és a porcelántest összetört. Kiszabadultak belőle a fogva tartott lelkek, a szél pedig elvitte messzire a csillagok fényében meg-megcsillanó hamvakat... Egy könnycsepp gördült le Inuyasha arcán, de a szellő azonnal felszárította azt. Kagome testébe is visszatért lelkének az a kis része, amely Kikyouba volt zárva. Mikor visszatért belé, megkönnyebbülten fellélegzett. – Jól vagy? – ölelte át Inuyasha még jobban. – Igen, most már igen... – biccentett a lány. – Mióta elvette tőlem... úgy éreztem, tényleg hiányzik belőlem valami és napról-napra nehezebb volt elviselnem... – Ó... ezt nem is tudtam. – Mert jól titkoltam – suhant át egy halvány mosoly Kagome arcán. – De most már tényleg induljunk... – Jól van – mosolyodott el Inuyasha is, azzal a lányt szorosan magához ölelve elindultak visszafelé a többiekhez. * „Unatkozom. Le kéne rombolni egy falut. Tudok is a közelben egyet!” indult neki nagy lelkesen Arani, de lendülete hamar alábbhagyott. „Á! Abból már kinőttem. Nincs kedvem hozzá... Most meg mi a fenét kezdjek magammal?” és ekkor, mintha csak kérdésére válaszolna, egy közeli bokor, mely a porlepte földutat szegélyezők sorában állt, megrezzent. – Ki van ott? – fordult fenyegető éllel a hangjában arrafelé. Fél percig néma csönd és semmilyen mozgás, Arani pedig szoborrá meredve figyelte a bokrot, aztán a következő pillanatban egy emberi alakot öltött démon ugrott neki, de ő könnyedén félreugrott előle. A szellem újból támadott, ezúttal kardját használva. Arani most csak éppen, hogy megúszta. Előrántotta ő is a kardját és nem várta meg, hogy újból támadjon ellenfele, hanem magához ragadta a kezdeményezést. Alig egy percen belül holtan hanyatlott le a szellem saját vérének pocsolyájába. Arani sóhajtott egyet: – Szánalmas! – azzal odalépett mellé és letisztította kardjának pengéjét a holttest ruhájába; ott, ahol még nem áztatta el a fekete színű vér. Ekkor Arani megérezte egy újabb démon jelenlétét és mérgesen fordult hátra, ahonnan a jövevényt érezte. Nem igaz, hogy sosem tudnak egyszerre jönni, úgy legalább lenne valami izgalom a harcban és nem kéne többször fáradnia, hogy letörölje kardja pengéjét. A férfinak csak a feje látszott ki páviánbundájából. Arcán leírhatatlan mosollyal közelített a nő felé, aztán pár lépéssel előtte, megállt. – Talán te is ki akarsz állni ellenem? Neked még annyi esélyed sem lenne, mint ennek, itt – rúgta oldalba a hullát Arani. – Hisz te csak egy félvér vagy... A szellem vörösen izzó gonosz szemei megvillantak erre a megjegyzésre, de türtőztette magát, nem felejtette el, miért jött. Kinyújtotta egyik kezét, mire a halottból két ékkőszilánk repült ki, egyenesen az ő nyitott tenyerébe. – Inkább szövetséget ajánlok... – kezdte mondandóját, miközben eltüntette az ékkődarabokat. Hangja kellemes volt, de volt valami zavaró a hanghordozásában. – Nincs szükségem a te segítségedre – jelentette ki Arani, azzal hüvelyébe csúsztatta kardját és elindult az ellenkező irányba. – A helyedben meggondolnám... – Ugyan miért? – kérdezett vissza a válla fölött, miközben megállt. Végül is, ha belegondol, akár még unaloműzésre is jó lehet a dolog. A démon elmosolyodott. Úgy érezte, mintha már meg is kötötték volna a szövetséget... – A húgod... – kezdte óvatosan, mire Arani felkapta a fejét és haragos szemekkel fordult felé. – Némi kellemetlenséget jelent számomra... úgy tudom, te sem kedveled túlzottan... – Mire célzol? – kérdezte hűvösen. – A szellem, akivel együtt utazik, jelenti a nagyobb veszélyt számomra – felelte megfontoltan Naraku. – De a húgod is az ellenségem... fogjunk össze és együtt legyőzhetjük őket! – Vele nélküled is el tudok bánni – vetette oda a nő, azzal ismét megfordult, hogy folytassa útját. – De ha ott van az a szellem, Sesshoumaru... akkor megvédi őt, úgy, mint múltkor – rejtély volt Arani számára, honnan tudhat ennyi mindent ez a démon, de be kellett látnia, igaza volt. Múltkor is csak miatta nem sikerült végeznie a húgával. Megállt. – Rendben van... – válaszolta. – Most egyébként sincs jobb dolgom... Naraku elvigyorodott. – Gyere velem a palotámba és ott megbeszéljük a további tennivalókat, Arani. – Te tudod a nevem, de elárulnád a sajátodat? – Persze... a nevem Naraku. – Megegyeztünk, Naraku – biccentett Arani, azzal odasétált a démon mellé és együtt indultak el a palotába... Folytatása következik...