Alighogy befejezte a reggelit, csöngettek. Chisana otthagyta a mosatlant és ajtót nyitott. A bejáratnál két, túlságosan is ismerős alak várakozott. A lány meglepődött. – Nahát, ti itt...? – de azért kitárta az ajtót és beengedte vendégeit. – Szia, Chisana, rég találkoztunk – köszönt a lány, aki elsőként lépett be a lakásba. – Szervusz, Miharu – ölelte át a ház úrnője. – Azért annyira nem volt rég... – Szia – biccentett a Miharu mögött álló férfiú és beljebb lépett. – Hello... Miután vendégei kényelmesen elhelyezkedtek a konyhaasztalnál, Chisana belefogott a mosogatásba, úgy hallgatta meg őket. Közben azért elgondolkozott. „Két testvér, de ki hinné róluk, hogy ennyire különböznek?” Miharu lételeme volt a csevegés, a bátyja, Taiki viszont sokkal többre tartotta a csendet. Míg előbbi alig bírt egy helyben nyugton maradni, addig utóbbi szerette a nyugalmat. Néha ezzel egymás idegeire tudtak menni, és Chisana nem is emlékezett, akadt-e olyan alkalom, mikor nem civakodtak. – Tehát, minek köszönhetem a látogatásotokat? – kérdezte végül, miközben elmosta az utolsó tányért. – Egy szívességet szeretnénk kérni tőled... – fogott bele Taiki. – Szeretnénk kölcsönkérni az ékkövet. – Hát az meg minek nektek? – nézett pislogva két rokonára a lány. Taiki komoly tekintettel nézett rá. Hosszú, fekete haja volt és arany színű szemei. Húgának ezzel ellentétben ezüstösen csillogott még hosszabbra növesztett haja, de szeme ugyanolyan színben ragyogott. Egyvalami volt még, amiben hasonlítottak egymásra: mindkettejüknek hosszúkás fülei voltak. Ezt a sajátosságot még ebben az alakban sem tudták eltüntetni magukról. – Emlékszel, néhány évvel ezelőtt meséltem neked, hogy kitaláltunk valamit, amivel... hát, tudod... megmenthetjük anyát... – válaszolta Miharu. – De hiszen ő már évekkel ezelőtt meghalt – értetlenkedett Chisana, miközben eltörölte poharát. – Édesanyátok már nem él... – Nem emlékszel, ugye? – piszkálgatta a terítőt a lány. – Miért, mire kéne? – Ebben az idősíkban már nem... de egy másikban... – Na de... honnan tudjátok, hogy pont oda kerültök, ahová akartok? – Eljött az idő, ez biztos – magyarázta Taiki. – Utánaszámoltam. – És az én tévedhetetlen bátyámnak mindig igaza van – tette hozzá mosolyogva Miharu, de hangján érezni lehetett némi csipkelődést. – Tegyük fel, így van... és mihez akartok kezdeni az ékkővel? – nézett rájuk Chisana. – Fogalmatok sincs, mire kellene használnotok... – Valahogy magunkhoz kéne csalogatnunk Kagomét – válaszolta Miharu. A tányér, amit a kezében tartott, csöröpölve hullott a padlóra és ezernyi apró darabra tört, mint az ékkőszilánk, mikor Kagome lelőtt egy démonmadarat. De Chisana ebben a pillanatban nem zavartatta magát emiatt. Elkerekedett szemekkel nézett rokonaira. – Az a Kagome... Higurashi? – bökte ki csodálkozva. – Igen – biccentett Taiki. – De már ő is több száz évvel ezelőtt meghalt... – Jaj, neked mindig ilyen nehéz volt a felfogásod? – nézett rá szinte könyörgően Miharu. – Mondtam én... – felelte húgának Taiki. – Túl kevés démonvér szorult belé... csak egy idősíkban tud gondolkodni... – Hé! Szálljatok le rólam, oké?! – kelt ki magából Chisana, aztán a tányérdarabkákkal mit sem törődve leült ő is az asztalhoz. – Most pedig magyarázzátok el nekem, hogy mindez hogyan lehetséges... Az egész délelőttjük ráment, mire sikerült megértetniük a tervüket Chisanával. De nem bánták, megérte, hiszen végül megkapták az ékkövet – igaz, Chisana megfűszerezte egy kis fenyegető éllel a hangjában, miközben odaadta nekik, de hát, mint tudjuk, fő a bizalom... Kagome Higurashi Chisana dédanyja volt és azért lehetséges, hogy még életben volt, mert miután elpusztították Narakut és már az ékkőszilánk és teljessé vált, Inuyashával szerelmük végre nyugodtan kiteljesedhetett és Kagome letelepült az ősi Japánban. Természetesen sokszor hazalátogatott, de alapvetően ott élte le életét, akárcsak utódjai. Miharu és Taiki pedig démonvérüknek köszönhetően nem öregedtek olyan sokat az évek során, így ők nagyjából ugyanúgy huszonévesnek néztek ki, mint Chisana, habár utóbbi is idősebb volt valójában. – Na és Kagoméra miért van szükségetek? – kérdezte még meg a lány. – Azt hittem, ha már a nehezét megértetted, ez már logikus lesz... – csóválta meg a fejét Taiki. – Egyszerű: azért, hogy elmondja nekünk, hogyan juthatunk vissza a középkori Japánba... – magyarázta Miharu. – Egyszerű?! Na persze... nektek is mindig a nehezebb végén kell hozzákezdenetek... – morgott Chisana. – Miért, talán van jobb ötleted? – nézett rá szúrós szemekkel Taiki. – Képzeld, van! – húzta fel az orrát sértődötten Chisana. – Na... ezt tuti, hogy Inuyashától örökölte – súgta oda bátyjának Miharu. – Hallottam ám! – Akkor igazán megoszthatnád velünk is, mire gondoltál... – vágott vissza a lány. – Vagy talán kérvényt nyújtsunk be? Mert arra nincs időnk... – Jól van, na... – enyhült meg Chisana. – Én is tudom, hogyan juthattok vissza, nincs szükségetek Kagoméra. – Hogyan? – fordult vissza az ajtóból Taiki, aki időközben már megtette a félutat a kijáratig. – Hát... Kagome az ékkőszilánkok segítségével utazott a két idősík között, a... – Ne csigázz tovább, gyerünk, mondd ki! – parancsolt rá Miharu. – A Csontok Kútján keresztül. – Emlékszem rá... – nézett rá Taiki. – De honnan tudjuk, az most hol található? – A családi szentélyben – felelte Chisana. – Elmagyarázom, merre találjátok... – Juj... ezek már múzeumba valók... – fintorgott Miharu, miközben kihalászott egy ládából két régi, erősen foszló ruhadarabot. – Igazad van, de ilyen cuccokban nem rohangálhatunk a középkori Japánban... – nézett végig magán a bátyja. – Miért? Kagome is az iskola egyenruháját hordja... – Az más – legyintett Taiki. – Talán azt szeretnéd, hogy rögtön az első percben lebukjunk?! – Nem persze, hogy nem. – Akkor viszont mit csináljunk? – kérdezte tanácstalanul húgától. Miharu elmosolyodott és kinyitotta a ruhásszekrényét. – Ta-dam! – kiáltotta. Kezében az előbb kibányászott foszladozó ruhák tökéletes mása volt, de remek állapotban, mintha újak lettek volna. – Ezek meg hogyan...? – tátogott a bátyja. – Utólagos engedelmeddel voltam szíves néhány hete elmenni egy varrónőhöz – magyarázta Miharu. – Tudom, hogy ez volt a kedvenc ruhád... a minták alapján készített egy ugyanolyat. Taiki odalépett húga mellé és elvette a ruhadarabot. – Még az anyaga is ugyanolyan... nahát, Miharu – a fiú szeme felcsillant. – Köszönöm! Miharu elmosolyodott, aztán elment a fürdőbe, hogy átöltözhessen. Mikor visszajött, már a testvére is készen volt. Nagyon furcsán érezte magát; mintha újra tinédzserek lennének. Ő, a fehér kimonójában, amin világoszöld virágok díszelegtek... és a bátyja, a feketében, amin ezüst és piros minták voltak, a derekát pedig szintén hasonló színekben pompáz sállal kötötte körbe. – Na, már csak egyvalami hiányzik... – hajolt le a ládához Taiki és kivett belőle valami feketét. – Ne mondd, hogy fel akarod venni! – emelte fel a hangját Miharu. – Ki van zárva! – Sajnálom, ez hozzátartozik az öltözékemhez... ebbe nincs beleszólásod! – Dehogynem! Én vagyok a te stylist-ed! – mondott egy átlátszó kifogást a lány, de tudta, már nem nyerheti meg ezt a csatát testvérével szemben. – Na persze... akár tetszik, akár nem, felveszem... A háztetőkön haladtak és igyekeztek minél gyorsabban, szinte alig látszottak, hisz nem akartak szemet szúrni senkinek sem. Hamar el is érkeztek Kagome Higurashi kisasszony lakhelyére. Kagome éppen akkor indult a szentélyhez. – Ott van bent a kút – suttogta az ezeréves fa lombjai közt Miharu. Kagome megállt egy pillanatra, mielőtt belépett volna a szentélybe és a fa felé fordult. – Ezt nem hallhatta meg... – töprengett halkan Miharu. – Az ékkő! – jutott eszébe Taikinek. – Biztosan megérezte... – Akkor vidd el innen, gyorsan! – bökte meg bátyját a lány. De már csak a levegőt érintette, mert ekkora Taiki már két utcányival arrébb, egy háztetőn gubbasztott. Kagome még várt egy pillanatot, zavartan összehúzta szemeit, de aztán gondolatban megvonta a vállát és belépett a szentélybe. Egy pillanat múlva Miharu kékes fényt látott kiszűrődni onnan. Ekkor intett bátyjának, hogy visszajöhet. – Elment? – Igen – biccentett a lány. – De szerintem még várjunk kicsit... – Jó. Inuyasha azonnal kiszagolna minket – egyezett bele bátyja. Egy ideig csendben ültek, aztán Miharu felvont szemöldökkel végigmérte bátyját. – Még mindig azt mondom, szerintem le kéne szedned ezt a... – Nem – vágta el a veszekedést Taiki. – Tudod, ha rajtad múlna, és nem zárnának diliházba miatta, akkor te még mai is így járkálnál az utcán! – sóhajtott húga, majd vetett még egy utolsó pillantást a bátyja jobb vállán terpeszkedő fekete szőrös izére, ami – a színét leszámítva – szakasztott ugyanolyan volt, mint amilyet apjuk hordott... Vártak még egy-két órát (hiszen elméletben ráértek), aztán elindultak. Taiki kezében vette az ékkövet és megfogta húga kezét. Együtt ugrottak be a kútba. Az kékes fénnyel felderengett és mikor feltekintettek, már nem a szentély plafonját látták, hanem az égboltot, melyet a lenyugvó nap fénye narancsvörösesre festett. Miharu kirántotta kezét a bátyjáéból és elrugaszkodott a talajtól. Mikor földet ért, körülnézett és mélyet szippantott a levegőből. Egy másodperc múlva már bátyja is ott állt mellette. – Már el is felejtettem, milyen jó volt itt a levegő... nem úgy, mint most... az a sok bűz, meg... – Hagyd abba, Miharu, inkább élvezd – szólt rá Taiki. – Még rengeteg dolgunk van... Hamarosan valóban továbbindultak. – Egyáltalán van fogalmad, merre kéne mennünk? – kérdezte csevegő hangon Miharu. – Hát... apa elmesélte, ekkor merrefelé jártak, de... – Mi de?! – Azt nem tudom pontosan, hol lehetnek, csak nagyjából – bökte ki végül Taiki. – Az irányt tudom, de nekünk kell megkeresnünk őket. – Na jól van... – kulcsolta össze a karját Miharu. – Az is több, mint a semmi... Taiki felkapta a fejét és szimatolni kezdett. Miharu észrevette bátyja reakcióját és követte a példáját. – Ez majdnem olyan ,mint Naraku szaga... – jegyezte meg idegesen Miharu. – Nem... – rázta meg a fejét Taiki. – Ez nem ő lesz, hanem... Kagura. – Vajon mi dolga lehet errefelé? – Még messze van... de nézzünk utána – döntötte el Taiki, s futásnak indult. – Hé, várj már meg, te rakéta! – kiáltott utána húga, de se perc alatt utolérte a fiút. Folytatása következik...