A Sors útjai

15. rész: Megtalált lélek

A döbbent csöndet Inuyasha törte meg:

– Na ne! Ez még viccnek is rossz! Az én bátyám?!

– Úgy tűnik, nem örülsz, hogy nagybácsi leszel... – jegyezte meg Kagome.

– Na de ez abszurd! – válaszolta Inuyasha. – Gondolkozz már egy kicsit! Talán napszúrást kaptál, Kagome? Ez... ez... Sesshoumaru!

Miroku csalódottan és meglepetten ült vissza helyére, Sango mellé. A szellemirtó lány még mindig a kezében tartotta bumerángját, csapásra készen, de ugyanolyan mozdulatlanul ült, mint amikor Kayou bejelentette a nagy hírt.

– Nem meglepő Inuyasha, ha belegondolsz... – felelte komoly arccal a szerzetes. – Elvégre Kayou egy gyönyörű nő, és...

– Na de Miroku! – kelt ki magából Inuyasha, de még mielőtt végigmondhatta volna, Sango befejezte mozdulatát: Csonttörőjével kupán vágta a szerzetest.

– Au! Sango! Már megint mi rosszat mondtam?!... Különben is, mi is igazán megpró...

– Most már elég legyen, Miroku!!! – kiáltott rá a szellemirtó lány.

– De hát az én bátyám... – Inuyasha még mindig nem akarta elhinni.

– Jaj, nőj már fel, Inuyasha! – szólt rá Shippou, aminek egy ütés a fejére lett a nyereménye. – Au! Kagome! Megint bánt! Szólj rá!

– Inuyasha, hagyd békén Shippout! – kiáltott rá Kagome.

Sesshoumaru számára úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Több minden kavargott benne; érzések, gondolatok... aztán, mikor kitisztult a feje, észrevette, hogy Kayou tanácstalanul néz rá, várva, mit szól hozzá. Mikor ránézett a nőre, eszébe jutott, mennyire hiányzott neki, mikor nem volt ott mellette és emlékezett arra is, milyen jó érzés volt őt először átkarolni.

Boldogan mosolyodott el és átölelte Kayout.

– Nagyon örülök – mondta, azzal ismét ránézett a nőre. – Szeretlek.

„Sosem gondoltam volna, hogy ezt valaha is kimondom.” tette hozzá magában Sesshoumaru.

– Én is szeretlek téged, Sesshoumaru – válaszolt Kayou.

A férfi megcsókolta őt. Örült, mint még soha életében és melegség járta át a szívét. „Talán ilyen lehet a boldogság...”

– Jaj ne, ez nekem már sok! – sóhajtott Inuyasha, miközben az égre emelte tekintetét. – Kezdem azt hinni, a bátyám megőrült...

– Miért, mit csinálnak? – kérdezte Shippou, aki próbálta leküzdeni Miroku tenyerét a szeméből. – Miroku, engedj el, látni akarom!

– Ez nem gyerekeknek való látvány, Shippou – magyarázta nagy komolyan a szerzetes.

Rin eközben boldogan kuncogva figyelte Sesshoumarut és Kayout. Jyaken továbbra is úgy állt ott, mintha legyökerezett volna és csak pillanatokon múlna, hogy ki ne rügyezne, mint egy fa. Bebizonyosodott hát a rossz érzése, hogy azon a bizonyos napon, azon a bizonyos tisztáson Sesshoumaru nem csupán életre keltette a Tensaigával Kayout... Sango is meglepetten tekintett a párra, akik éppen most bontakoztak ki egymás öleléséből.

Hirtelen mindenki másfelé tekintett, mintha észre sem vették volna, ami a szemük előtt történt. Kagome is dudorászva figyelt egy érdekes formájú bárányfelhőt, mintha valami különöset vett volna észre rajta.

– Hát... azt hiszem, ideje továbbindulnunk – jelentette ki Sesshoumaru zavartan.

– Igen, jó ötlet – nézett bátyjára Inuyasha. – Azért nem voltunk rossz csapat, mi?

– Ne bízd el magad, öcsi!

Inuyasha morgott, mégis elmosolyodott. „Mégsem őrült meg teljesen...” Rengeteget változott a bátyja, de azért alapvetően mindig ugyanaz marad...

*

Alighogy lenyelte az italt, Kazaru mély álomba merült. Először teljes sötétség uralkodott mindenütt. Aztán meglátott egy apró, pislákoló fényt. Odament hozzá, lehajolt és a kezébe vette. Tiszta fény volt, és ahogy figyelte, egyre nagyobb lett. Végül mindent elborított és már a vakító fehérségtől nem lehetett látni semmit se.

Aztán a fájdalmas fény enyhült és végre látni engedte a csodaszép tájat, ahová került. Pontosabban annak a határán állt. Egyik oldalán termékeny földek, gyönyörű, smaragdzöld fűvel, az élet illatával, a másikon pedig sivár pusztaság, sziklákkal övezve és a halál bűzétől szenvedve. A határvonalat, amin állt, úgy tűnt, mintha egy éles pengével szabdalták volna meg. Hirtelen ért véget az egyik rész és ugyanolyan váratlanul kezdődött a másik.

– Hol vagyok? – kérdezte Kazaru álmában.

– Ez a hely tükrözi a két utat, amit választhatsz – hallatszott egy női hang közvetlenül előtte.

Kazaru felnézett rá és saját magát látta viszont benne.

– Ki vagy te?

– Már tudod a választ – felelte a második Kazaru. – Én vagyok a te belső hangod... a tudatalattid, ha úgy tetszik.

– Akkor te sem tudsz dönteni.

– Nem nekem kell döntenem; megvan a saját utam – magyarázta a varázslónőnek belső énje.

– Tehát minden rajtam múlik – bólintott Kazaru.

– Így van...

– De még mindig nem tudom, hogyan segíthetne ez nekem? – nézett rá a nő. – Segíts nekem!

– Különleges vérünk van – kezdett bele belső énje, saját magáról és Kazaruról mesélve. – Egyrészt... Midoriko utódai vagyunk – erre az élettel teli mezőre mutatott és megjelent ott a papnő –, másrészt pedig a vérünkbe keveredik egy démon ereje is – folytatta, azzal a pusztán megjelent egy hatalmas és erős démon, a valódi alakjában. – Mégis, mi emberek vagyunk... – magyarázta és a határvonalra mutatott. – Megadatik a lehetőség számodra, hogy melyik utat választod... Érted most már?

– Igen – biccentett a varázslónő. – Sokáig jártam a pusztulás útján, de Kagoméék megmutatták, milyen a fény oldala... ezért zavarodtam így bele... úgy gondoltam, a „jó oldalon” túl sok a korlát.

– Ezeket a korlátokat te magad állítod – mutatott rá belső énje. – Azért, mert belső késztetést érzel rá... de így is szabadabb lehetsz és boldogabb, mint a másik oldalon... persze annak is megvannak az előnyei... de neked kell döntened, hová akarsz tartozni, most már nincs visszaút, ez az a pillanat! – figyelmeztette Kazarut.

– De a sötétségben nincs boldogság... csak üresség... és magány... mit ér a hatalom, ha közben nem érzem úgy, hogy igazán élek?! – tette fel magának a kérdést a varázslónő, miközben belső énje és a két alak a két oldalon figyelte őt. – A jóknak a gyengéjük egyben az erősségük is; a korlátaik és az érzéseik... olyan sokáig éltem ezek nélkül...

– Furcsa volt ismét megtapasztalnod, mikor Kagoméékkel utaztál...

– Igen – nézett maga elé üres tekintettel Kazaru. – De egyben... megnyugtató is volt. De félek tőle...

– Miért? – kérdezte tőle ezúttal Midoriko.

– Nem ismerem.

A miko elmosolyodott és közelebb lépett hozzá.

– Fogd meg a kezem – mondta – és érezni fogod, mit ajánlunk neked.

Kazaru megfogta a felé nyújtott kezet. Hihetetlen frissesség és erő áramlott keresztül rajta. De lágyan, csöppet sem erőszakosan vagy akarata ellenére. Pont annyi, amennyi elég volt neki. A szívét melegség járta át és olyan boldognak érezte magát, mint még soha. Ráadásul lelki szemei előtt halványan felidéződtek előtte egy férfi vonásai. Ismerte őt; örök hűséget fogadtak egymásnak, több évvel ezelőtt... szívét ekkor elszorította a bánat.

Nem sokkal a fogadalom után Kazaru elfordult a fény erejétől, s emiatt elváltak útjaik. Nem gondolta volna, hogy a férfi valaha is megbocsát neki; sőt, azt sem tudta, képes lesz-e valaha önmagának megbocsátani ezért. Fájt neki.

Ekkor megtört a varázslatos pillanat és ő elengedte Midoriko kezét.

– Megmutatom neked, velem mire lehetsz képes! – lépett mellé a démon és megérintette Kazarut.

Hatalmas energia tört fel mélyen a varázslónőben, s érezte, hogy ezzel bármire képes, bármit megtehet, amit akar. Majdhogynem megrészegítette őt, olyan mámorosan érezte magát. Mintha elpusztíthatatlan lenne.

– Látnia kell, mivel jár, ha ezt választja – szólt közbe Midoriko.

– Igazad van – helyeselt Kazaru belső énje. – De a tiédet is – fejezte be, azzal hozzáért ő is és Midoriko is a varázslónőhöz.

A képek és érzések szinte követhetetlen sebességben változtak és mielőtt az egyiket átélte volna, már a másikat tapasztalta. Zsongott a feje a rengeteg gondolattól és hamarosan úgy érezte, ha nem marad abba az áradat, akkor szétrobban.

Kazaru kihúzta magát a többiek érintéséből és hátrált néhány lépést. Mélyeket lélegzett, hogy a belsőjében dúló vihar lassan elapadjon.

– Mégis... mi volt ez? – kérdezte, mikor kicsit lenyugodott a légzése.

– Ebbe az egy pillanatba, amíg hozzád értünk mindhárman, belesűrítettünk minden információt, amire szükséged van a döntéshez – magyarázta belső énje.

– Igazán rendes tőletek... – morogta Kazaru. Még mindig nem sikerült teljesen megnyugodnia.

Először a zöldellő mezőre nézett, ahol Midoriko állt, és gyámoltalannak érezte magát, de tudta, ha ezt az utat választja, ez nem sokáig marad így... aztán a pusztuló térre pillantott, ahol a démon volt. Hatalmasnak érezte magát, de nemsokára fájdalom, szomorúság és magány töltötte el a szívét; nem a saját érzései voltak ezek, hanem azoké, akik miatta szenvedtek. Elkapta a tekintetét és a határvonalon álló belső énjére nézett, aki figyelmesen fürkészte az ő sarcát.

– Nos? Hogyan döntesz? Innen már nincs visszaút...

Kazaru bólintott, aztán tétován elindult Midoriko felé.

– Úgy! – hallatszott a démon dübörgő és félelmetes hangja. – Tehát nem kérsz az én erőmből! Elemésztelek téged, halandó!

Kazaru megijedt és gyorsan felzárkózott Midoriko mellé. A démon támadt, de valamilyen fehér fényű védőpajzs meggátolta terve végrehajtásában.

– Te csináltad? – nézett a mikóra Kazaru.

– Nem; magad voltál – válaszolta Midoriko.

Kazaru csodálkozva nézett rá, aztán megértette... már mindent értett. Félelem nélkül lépett a démon elé, még mindig a smaragdzöld mezőn állva. Felnézett, egyenesen a szörny szemébe.

– Ezt az utat választottam – jelentette ki sziklaszilárdan. – Tudom, te is a részem vagy, ezt elfogadom, de... nem engedhetek többé utat neked. Ha meg akarom találni az egyensúlyt és a békét, boldogságot, a szívem azt súgja, ez a helyes döntés... hogy a fény útját választom.

Legnagyobb döbbenetére, a démon nem ellenkezett, hanem bólintott és egyre zsugorodni és halványodni kezdett. Még utolsó szavaival ezt mondta neki:

– Visszavonulok... de tudd, ha szükség van rám, az erőm a tiéd... – aztán végleg eltűnt.

Kazaru lehajolt és hozzáért a határvonalhoz... a puszta átváltozott ugyanolya élettel teli mezővé, ahol állt, s az őket régen élesen elválasztó vonal is teljesen eltűnt. Felállt, s lenézett a smaragdzöld fűre... aztán megint minden sötétségbe burkolózott.

Kinyitotta a szemeit. Hirtelen tért vissza az álomból, mintha varázsütésre lett volna vége. A templom egyik padján feküdt, egy pokróccal volt betakarva. Óvatosan felült. Mocorgására felfigyelt a pap, aki most is az oltárnál ügyködött. Odasietett hozzá.

– Hogy érzed magad? – kérdezte.

– Köszönöm, hogy segítettél... nélküled nem ment volna – nézett rá Kazaru. – Már sokkal jobban vagyok.

– Tehát sikerült döntened...

– Igen; visszatérek a fényhez – bólintott a varázslónő.

– Örülök – mosolyodott el a férfi és átölelte. – Üdv újra köztünk, húgom!

– Tudod, hogy nem szeretem, ha így hívsz... – mondta durcásan Kazaru, de ő sem bírta ki mosolygás nélkül.

Kibontakozott bátyja öleléséből.

– Hosszú út áll előtted, és csöppet sem lesz könnyű – nézett a szemébe a pap. – De végül boldog leszel, ebben biztos vagyok... ismerlek ennyire... ha pedig szükséged van valamire, rám mindig számíthatsz!

– Köszönöm, te mindig rendes voltál hozzám – suhant át egy újabb mosoly Kazaru arcán. Aztán elsötétedett a tekintete. – Először is meg kell keresnem őt...

– Rendben van... azt hallottam, valahol nyugaton van – mondta a férfi, azzal elindult vissza, az oltárhoz.

– Köszönök mindent! – köszönt el Kazaru, s kilépett a ragyogó napfénybe, ami a templom előtt fogadta.

Hunyorognia kellett néhány másodpercig, mire hozzászokott a szeme a benti sötétség után. Gyönyörű nap volt. Elindult nyugati irányba, s már várta a pillanatot, mikor találkozhat kedvesével; de ugyanakkor tartott is tőle. Vajon mit szól majd hozzá, hiszen annyi minden történt és oly sok idő eltelt...

**

Egy kislány szaladt keresztül a réten. Hófehér, lila mintás kimonót viselt és boldogan rohant szülei felé. Virágokat szedett nekik és ők nagyon örültek ennek. Anyukája megölelte, aztán a fülébe súgta:

– Nézd csak, az a fiú nem téged keres?

A kislány megfordult, és amint meglátta barátját, kibontakozott édesanyja öleléséből és a fiú felé futott. Mikor odaért hozzá, a kisfiú egy kis virágcsokrot húzott elő a háta mögül. Tökéletesen úgy nézett ki, mint egy embergyerek, leszámítva hosszú, hegyes füleit és a fején jobb oldalt lelógó ezüstszínű hajtincsét.

– Neked szedtem – mondta és elpirult, miközben odaadta a kislánynak.

– Nagyon köszönöm, Kuroda! – mosolygott a kislány, azzal elvette a virágokat.

– Nagyon szépek! – tette hozzá és cserébe egy puszit nyomott a fiú arcára, aki ennek következtében ismét elpirult.

– Gyere, mutatok neked valamit – fogta meg a lány kezét és elindultak. – Találtam erre egy szép patakot!

– Hű! – csillant meg a kislány szeme. Imádta a vizet.

– Itt van – mutatott körbe Kuroda, mikor odaértek. – Tetszik, Kazaru?

– Igen, nagyon szép!

Folytatása következik...