13.rész
2006.08.10. 20:16
A Sors útjai
13. rész: Múltbéli kaland
– Vajon hová kerülhetett? – kérdezte csodálkozva Kagome.
– Szerintem a múltba – válaszolta Miroku.
– Miből gondolod ezt, szerzetes? – nézett rá kíváncsian Sango.
A rizsföld szélén ültek, már esteledett, de nem törődtek ezzel. Sesshoumaruék is velük voltak, mert a démon kíváncsi volt, mi lehet Kayouval és tisztában volt vele, hogy együtt talán többre juthatnak.
– A nő azt mondta, uralja a múltat – felelte türelmesen Miroku. – Valami varázslatot küldött Sesshoumarura, de Kayou elé állt. Ha pedig a múlt az ő irányítása alatt van, valószínűleg az a varázslat azt a célt szolgálta, hogy visszavigye az időben Sesshoumarut... de helyette Kayout találta el.
– Ez mind nagyon érdekes, de honnan tudjuk meg, hová vitte? – szólt közbe Sesshoumaru. – Vagy hogy hogyan hozhatjuk vissza?
– Szerintem csak az a nő hozhatja vissza... – válaszolta óvatosan Kagome.
– Keressük meg! – javasolta Shippou.
– Á! – legyintett Inuyasha. – Nem hiszem, hogy segítene nekünk.
– Hát majd én ráveszem – jelentette ki Sesshoumaru. A szemében furcsa tűz lobogott, amit még eddig soha sem látott Inuyasha.
– Mi van veled bátyám? Furcsán viselkedsz... – jegyezte meg a félszellem.
– Megtalálom azt a nőt és visszafordíttatom vele a varázslatot!
– Mégis hogyan akarod rávenni? – érdeklődött öccse.
– Megvannak a módszereim... – felelte Sesshoumaru, azzal felállt. – Eleget időztünk itt. Jyaken, Rin, gyertek!
– Igenis, Sesshoumaru-sama! – pattant fel Rin.
– Megyek, nagyuram! – jelent meg Jyaken is.
– Csak nem hiszed, hogy elengedünk egyedül? – kérdezte Inuyasha. Sesshoumaru kérdő pillantást vetve rá, megfordult.
– Na de Inuyasha! – hallották Kagome csodálkozó hangját.
– Ékkőszilánkok vannak nála... amit ellopott tőlünk – magyarázta Inuyasha. – Ezért mi is utánamegyünk!
„Hát persze... miért segítene bárkin is... hiszen ritkán szokott csak úgy jótékonykodni...” gondolta Kagome.
– Azt csináltok, amit akartok – jelentette ki fagyosan Sesshoumaru. – De ne akadályozzatok!
– Jól van, ezt megbeszéltük! – biccentett Inuyasha. – Eddig sem akadályoztunk...
Sesshoumaru nem válaszolt, csak mordult egyet, aztán elindult.
– Most meg hová mész? – kiáltott utána Inuyasha.
– Keresek egy másik helyet éjszakára... – válaszolta Sesshoumaru, anélkül, hogy megfordult volna. – Ez nem biztonságos...
– Igaza van – jegyezte meg Sango, s feltápászkodott. – Szerintem kövessük.
– Hát jól van! – mondta „nagylelkűen” Inuyasha.
**
– Ki vagy te? Egy hanyou? – kérdezte Inutaisho.
– Majdnem... a nevem Kayou – válaszolta a nő. – És csak egy hatalmas véletlen folytán kerültem ide, de minél előbb haza kell jutnom...
– Hogy érted, hogy „ide”? – faggatta a démon.
Kayou felsóhajtott. „Most már úgyis mindegy.”
– A múltba – bökte ki.
– Ezt hogy érted? – kérdezte óvatosan Izayoi, aki még egy kicsit tartott tőle.
– Éppen egy démonnal harcoltunk, aki egy varázst küldött egyikünk felé, de én eléugrottam és engem talált el – magyarázta Kayou. – Valami idővarázslat lehetett, mert mondta, hogy tudja uralni az időt.
– Na és... kit akart ide juttatni, ha nem téged? – érdeklődött Inutaisho.
– Hát azt már tényleg nem árulhatom el... de minél hamarabb vissza kell jutnom a saját időmbe.
Inutaisho bólintott.
– Van a hegyeken túl egy templom... ott él egy különös képességekkel felruházott pap, aki talán segíthet neked – mondta a démon.
– Köszönöm – válaszolt Kayou. – Akkor megkeresem.
– Egyedül? – kérdezte aggódva Izayoi. – De hát bajod eshet...
– Tudok vigyázni magamra – felelte Kayou. – Tegnap épp egy gyenge pillanatomban találkoztam azzal a szellemmel, de meg tudom védeni magam.
– Remélem, igazat beszélsz – jegyezte meg Inutaisho.
– Miért?
– Mert sokféle démon él errefelé – magyarázta a férfi. – Van néhány igen veszélyes köztük...
– A fiadra célzol? – nézett rá Izayoi.
– Például... – válaszolta Inutaisho.
– Sesshoumarura vagy Inuyashára gondolsz? – kérdezte Kayou, bár sejtette a választ. Azonban az arc, amit Inutaisho meresztett rá, elárulta, hogy elszólta magát. Kétszeresen is. Megharapta a szája szélét. – Hoppá!
– Ki az az Inuyasha?
– Ööö... vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit! – visszakozott Kayou.
– És Sesshoumarut honnan ismered? – faggatta tovább Inutaisho. Aztán megérezte a nőn a fia szagát. – Találkoztál vele, igaz?
– Öhm... igen – felelte lesütött szemmel Kayou.
– Csodálom, hogy túlélted... – jegyezte meg a démon.
– Hát... – Kayou nem akart többet szólni, már így is túl sokat mondott. Lesütötte szemeit. – Ez nem olyan egyszerű... hosszú történet.
– A jövőben találkoztál vele, igaz? – nézett rá kérdő tekintettel Inutaisho.
– Igen – válaszolta Kayou. Ezt igazán elárulhatta neki.
– Nem tudom, ott milyen, de itt... – kezdte Inutaisho, de Izayoi közbevágott:
– Nagyon veszélyes és kegyetlen! Jobb, ha nem kerülsz az útjába!
– Megpróbálom elkerülni... – felelte Kayou. – De nem ígérhetek semmit. Ha találkoznunk kell itt is, akkor fogok vele találkozni... hiszen a sors veletek is összehozott.
– Mondasz valamit, de azért... légy óvatos.
– Rendben van és köszönöm a segítségeteket! – köszönt el Kayou, azzal a kunyhó ajtajához lépett. Nem bírta ki, még visszafordult egy szóra:
– Legyetek boldogok! – azzal szélsebesen eltűnt, mintha ott se lett volna.
– Nahát, ezt vajon hogy érthette? – morfondírozott el Izayoi, mire Inutaisho átölelte.
Kayou az Inutaisho által említett hegyek felé vetette az irányt. Hamarosan besötétedett, de a nő még nem volt fáradt, hiszen majdnem az egész napot átaludta. Kitartóan rótta a poros földutat, gondolataiban mélyedve. Egyre csak az visszhangzott a fejében, amit Inutaisho és Izayoi mondott Sesshoumaruról.
„Vajon milyen lehet most?” egyre kíváncsibb lett. Mivel gondolatai elkalandoztak, nem figyelt oda, s a következő kőbe meg is botlott.
– Au! – szisszent fel, mikor elesett, aztán felkapta a követ és mérgében messzire hajította.
Folytatta az útját, s hamarosan egy erdőbe érkezett. Ez a rengeteg szegélyezte a hegyet, aminek a túloldalán ott állt a templom, ami a hazajutás ígéretével kecsegtette. Lágy szellő csiklandozta meg a fák lombjait, s egy ismerős illatot hozott felé a szél.
– Ez Sesshoumaru – szaladt ki Kayou száján.
„Kíváncsi voltál. Tessék, most megkaptad!” szidta magát gondolatban Kayou és elkezdett futni, hogy minél távolabb legyen a szellemtől. Emlékezett Inutaisho és párja figyelmeztetésére. Abba reménykedett, hogy a szél eközben nem fordul meg... „Sesshoumarut ismerve már így is megérezte a jelenlétemet.” töprengett a nő, de nem állt meg. Egyre közelebbről érezte a démont. „Mindjárt utolér...” gondolta, s még ugyanebben a pillanatban egy energiaostor csapott felé oldalról.
Kayou a magasba szökkent, így kitért a támadás elől. Talpra érkezett, pontosan vele szemben pedig a fiatalabb Sesshoumaru állt. Kayou szíve nagyot dobbant, mikor meglátta, de emlékeztette magát arra, amit Inuyasha szülei mondtak; ezt a Sesshoumarut nem ismerte.
– Nocsak – húzta össze a szemeit a démon. – Egy asszony.
„Ennyit a kíváncsiságomról.” jegyezte meg magában Kayou.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte hangosan a nő.
– Ezt inkább én kérdezhetném tőled... – tért ki a válasz elől Sesshoumaru. – Mit keresel errefelé?
– Csak épp erre jártam – „Ennyire átlátszó dumát!” gondolta magában Kayou, majd még hozzátette:
– Átutazóban vagyok.
– Valóban? – Sesshoumaru gyanakodva nézte. – Ezen a vidéken semmi keresnivalója egy félvérnek... pusztulj innen!
„Hát, még mindig jobb, mintha korcsnak nevezett volna...” gondolta Kayou, de nem adott hangot véleményének. Inkább elugrott a következő energiaostor elől és emlékeztette magát, hogy ez nem ugyanaz a Sesshoumaru, akit ismer.
A következő támadását éppen, hogy sikerült megúsznia ép bőrrel. Kayou egyre jobban elfáradt, Sesshoumarun azonban ennek a jelét sem fedezte fel. A nő nem ugrott el a következő ostorcsapás elől, hanem botjával próbálta hárítani azt. Csak remélni tudta, hogy a támadás nem töri össze. De nem merte minden erejét beleadni a védekezésbe, mert nem akarta bántani a férfit.
Így történt, hogy életében most először sikerült megidéznie a pajzsot, amit a bot hozott létre. Az ezüstös védőburokról lepattant az energianyaláb, Sesshoumaru pedig egy kicsit meglepődött, de ezt nem mutatta.
– Ügyes kis trükk – ismerte el. – De ez vajmi kevés hozzám!
Azzal megropogtatta kezeit, s rohanni kezdett Kayou felé. Futtában kimeresztette karmait, s jobb kezében valami zöld fény villant meg. Hozzáért a pajzshoz, s lassan átpréselte magát a vékony rétegen. Kayou megijedt. „Sesshoumaru igazat mondott... simán áthatolt a védőpajzson... a teljes erőmmel kell küzdenem ellene, de... nem akarom bántani!” gondolkozott el a nő, s elugrott a démon mérges karmai elől.
– Hát jól van... – motyogta. – Téged tényleg nem ismerlek.
– Ezt meg hogy érted, te... – Sesshoumaru azonban nem fejezhette be kérdését, mert a látvány a torkára forrasztotta a szót.
Kayou alakja változni kezdett. Hamarosan felvette valódi külsejét, s vészjósló tekintettel nézett a szellemre. Fegyvere ezüstös fényben izzott. Kayou a maga fenyegető valójában állt a fiatal Sesshoumaru előtt.
– Eddig csak bemelegítettem – jegyezte meg, azzal a démon ellen indult.
Sesshoumaru egy energiaostorral csapott le rá, Kayou azonban hárította a támadását ezüst szalagja egyikével; körbekötötte vele az ostort, így az használhatatlanná vált. Sesshoumaru ezt látva, úgy döntött, más módszerhez folyamodik. Mérgező karmaival támadt a nőre, de az rendre kitért támadásai elől. Aztán, egy óvatlan pillanatban sikerült Sesshoumaru háta mögé kerülnie, s egy ütést mért rá.
Sesshoumaru térdre esett a támadás erejétől, s levegő után kapkodott. Sose gondolta volna, hogy ekkora erő van ebben a nőben. Itt volt a lehetőség... már csak egy ütés és Sesshoumaru eszméletlenül esik össze... és akkor Kayou folytathatná az útját. De a nő tétovázott. Ezzel a jövőt is megváltoztathatja... ha pedig mégsem, akkor se tudná megtenni ezt pont vele. Ott állt a démon fölött, felemelt kezében botjával, arra készen, hogy lesújtson vele. De nem tudta megtenni. Nem volt rá képes.
Ez a fél pillanatnyi tétovázás elég volt Sesshoumaru számára, hogy visszanyerje erejét. Elrugaszkodott a talajról, s lendületével ledöntötte lábáról Kayout. A nő botja elgurult, immár fegyvertelen volt. Sesshoumaru a nyaka köré kulcsolta egyik kezét, miközben a másikat magasra emelte, s ismét zöld fény jelent meg benne.
Kayou tudta, most használni készül a mérgező karmait. Elkapta a nyaka köré font kezet, azonban hiába próbálta lefejteni magáról, nem járt sikerrel. „Hihetetlen, hogy ilyen fiatalon is mekkora ereje van.” jegyezte meg magában Kayou, de elhessegette a gondolatot, hiszen most igazán nem volt itt az ideje az elmélkedéseknek.
– Sesshoumaru... – préselte ki a fogai közt Kayou.
A szellem keze megállt a levegőben, mielőtt még elérte volna a nő arcát.
– Honnan ismersz engem? – kérdezte meglepetten.
– Nem emlékezhetsz rám... – felelte kicsit fulladozva Kayou; továbbra is próbálta kiszabadítani magát a démon szorításából.
– Ki vagy te? – faggatta tovább.
– Engedj... el! – kérte Kayou, mert már alig kapott levegőt.
Sesshoumaru engedett egy kicsit a szorításon, de továbbra is fogva tartotta a nőt.
– Miért érzem rajtad a saját szagomat?! – kérdezte fenyegetően. – Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna... biztosan nem élted volna túl...
Kayou szorult helyzete ellenére elmosolyodott a fiatal Sesshoumaru magabiztosságán. De arról fogalma sem volt, mit válaszoljon neki.
– Mondtam, hogy nem emlékezhetsz rám...
– Válaszolj értelmesen, különben... – Sesshoumaru nem fejezte be, de nem is volt rá szükség. Tekintete elmondta helyette, mi vár a nőre, ha nem engedelmeskedik.
Kayou kétségbeesetten gondolkozott valami megoldáson. Sesshoumaru pedig elvesztette türelmét, s lecsapott mérgező karmaival a nőre.
– Ne! – kiáltotta Kayou, és ösztönösen felemelte a szabad kezét, hogy megállítsa Sesshoumaruét.
Ekkor különös dolog történt: Kayou keze ugyanolyan zöld fényben úszott, mint a démoné. Mikor a két kéz egymáshoz ért, semlegesítették a másik mérgező hatását, Sesshoumaru pedig métereket röpült hátrafelé.
Kayou döbbenten ült fel, a kezét nézve, ami már ismét normálisnak tűnt. Eközben tőle nem messze Sesshoumaru tápászkodott fel.
– Ez meg mi volt? – dörrent rá a nőre, s már ott is volt mellette.
– Fogalmam sincs... – rázta meg csodálkozva a fejét Kayou. – Ilyen erőm nincs, csak neked van...
Villámként hasított belé a felismerés; egy másodperc alatt elsápadt. Azok a különös, napok óta ismétlődő álmok, hogy Sesshoumaru szerint megváltozott az illata és most ez... csakis egyet jelenthetnek ezek a jelek. Az érzés, ami napok óta nem hagyta nyugodni, amit ügyesen titkolt mindenki előtt, nem volt csalóka...
– Nos? – ijedten rezzent össze a fiatalabb Sesshoumaru hangjára. Már el is felejtette, hol van és mi történt.
Folytatása következik...
|