A Sors útjai

12. rész: Idő-baleset

Kimerítő csata volt Inuyasháék számára. Végül sikerült legyőzni a démont, a csapat tagjai csak könnyebben sérültek meg, és Rin is biztonságban volt. Sango és Kagome a sérülteket látták el, Rin és Shippou pedig figyelte, mit csinálnak, Miroku meg imát mondott a halottak fölött.

– Itt az ideje elvenni a jutalmat – jelentette ki széles mosoly kíséretében Inuyasha, s lehajolt, hogy összegyűjtse az ékkőszilánkokat, amik a szörny testében rejtőztek.

De még hozzájuk sem ért, mikor megérezte a közelben a bátyját. Egy pillanattal később meg is jelent, oldalán Kayouval, mögötte lemaradva pedig... Jyakennel. Inuyasha felegyenesedett anélkül, hogy egy ékkőszilánkhoz is hozzáért volna. Sesshoumaru fagyos tekintettel nézett rá. Már épp feltette volna kérdését, mikor meghallották Rin hangját:

– Sesshoumaru-sama! – szaladt oda hozzájuk a kislány.

– Jól vagy, Rin? – kérdezte Sesshoumaru.

– Igen, Sesshoumaru nagyúr! – mosolygott a lány. – Ők segítettek nekem.

– Máskor ne mászkálj el! – mondta neki Kayou, aztán átölelte Rint. – Nagyon megijesztettél!

– Bocsánat – mondta bűnbánóan a kislány. – Máskor nem fordul elő! Megígérem!

– Jól van... – mosolyodott el Kayou, azzal felállt és Inuyasháékra nézett:

– Köszönöm.

– Ööö... – Inuyasha nem tudott, mit mondjon. „Most a bátyám nevében köszönte meg? Ezt Sesshoumaru nem fogja szó nélkül hagyni...”

– Szívesen – lépett oda a félszellem mellé Kagome. – Semmiség!

– Semmiség? – nézett rá Inuyasha, miközben felemelte a hangját. – Tudod te, milyen szívós volt az a szörnyeteg?!

– Ugyan már, neked meg se kottyant! – próbált a büszkeségére hatni Kagome.

– Huh! – Inuyasha felhúzta az orrát.

– Csak nehogy elbízd magad, öcsém – jegyezte meg jéghideg hangon Sesshoumaru.

– Most meg mi bajod? – kérdezett vissza az említett. – Az előbb mentettem meg a lányt!

Sesshoumaru nem válaszolt, csak egy félmosoly jelent meg az arcán, aminek a jelentése meghatározhatatlan volt; lehetett köszönöm-mosoly, de akár gúnyt is kifejezhetett.

– Inkább szedjük össze az ékkődarabokat és tűnjünk innen – fordult a szörnyeteg holtteste felé Inuyasha. – Még rengeteg szilánkot kell összegyűjtenünk.

Lehajolt ismét, hogy felvegye az ékkődarabokat, azonban alighogy hozzáért az egyikhez, hirtelen viharfelhők gyűltek az égen, és a közvetlen közelükben egy forgószél keletkezett.

– Ez meg micsoda lehet? – húzódott közelebb Inuyashához Kagome.

– Valami azt súgja, hamarosan megtudjuk – válaszolta a hanyou.

A forgószél ebben a pillanatban elült, de az ég nem tisztult ki. Egy nőalak rajzolódott ki ott, ahol az előbb még a hatalmas szél pusztított. Látszott rajta, hogy démon.

– Ki vagy te? És mit akarsz? – kérdezte tőle Miroku.

– Már évek óta próbálom megszabadítani ezektől az ékkőszilánkoktól – válaszolta a nő, a szellem holttestére utalva ezzel. – Köszönöm, hogy megtetted helyettem, Inuyasha.

Azzal kinyújtotta egyik karját a félszellem felé, s az ékkődarab, amit a kezében tartott, odarepült a démonnőhöz, ahogy az összes többi is, ami a legyőzött szörnyetegben volt.

– Azonnal add vissza! – kiabálta Inuyasha; izmai megfeszültek: kész volt támadni.

– Dehogy adom! – kacagott a nő.

– Hogyan akarhatja évek óta azokat az ékkőszilánkokat, mikor alig egy éve törted el, Kagome? – kérdezte Shippou a lányt.

– Ez egy nagyon jó kérdés... – jegyezte meg Sango.

– Én uralom az időt! – mondta a démonnő. – Úgy hajlik, ahogy én akarom!

– Mégis mihez akarsz kezdeni a szilánkokkal? – kérdezte Kagome.

– A múltat uralom... ez számomra már a múlt – magyarázta a szellem. – De jövőt még nekem sem sikerült megismernem. Te viszont... képes vagy a jövőbe utazni, az ékkő segítségével.

„Ezt meg honnan tudja?” ütött szöget Kagome fejében a kérdés.

– Az én jelenemben már nem sok hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen az ékkő – folytatta a nő. – És ha ez bekövetkezik, az én hatalmam is teljes lesz...

– Bele sem merek gondolni, milyen erővel fog bírni akkor az idő felett – jegyezte meg Miroku. – Bármit kedvére megváltoztathat...

– Ahogy mondod – mosolyodott el a démonnő.

– Na végre valami érdekes... pedig már épp kezdtem unatkozni... – jegyezte meg szárazon Sesshoumaru.

– Gúnyolódsz velem? – villant meg a nő szeme.

Meglendítette a karját, mire valamilyen színpompás gömb suhant Inuyasha bátyja felé, aminek a belsejében úgy tűnt, mintha valamilyen vihar lenne.

– Ne! – kiáltotta Kayou, s a férfi elé ugrott. A többieknek reagálni sem volt idejük, így a gömb őt találta el. A becsapódás pillanatában még ott állt a ledöbbent Sesshoumaru előtt, a következőben pedig már eltűnt. Mintha nem is létezett volna.

– Mit tettél vele, te szerencsétlen?! – kiáltotta fenyegető éllel a hangjában Sesshoumaru.

– Kár... pedig téged akartalak eltalálni...

– Felelj!

– Visszaküldtem őt a régmúltba – válaszolta csevegő hangon a démonnő.

– Azonnal csináld vissza! – parancsolta neki Sesshoumaru.

– Nem áll szándékomban...

– Meghalsz! – ugrott fel Sesshoumaru a levegőbe, s lecsapott rá a bal karjával.

A nő közvetlenül azelőtt tűnt el, hogy hozzáértek volna a mérges karmok. Pár méterrel odébb jelent meg újra.

– Ha megölsz, esélyed sem lesz rá, hogy viszontlátod őt – mondta egy gonosz mosoly kíséretében, azzal eltűnt.

– Most hogyan találjuk meg Kayout? – kérdezte szomorúan Rin.

– Sesshoumaru... – kezdte csodálkozva Inuyasha. A démon ránézett öccsére. – A bal karod... hogyhogy... megvan?

– Nem tartozik rád – felelte Sesshoumaru.

– Nagyuram, talán meg akarod keresni azt a démonnőt? – érdeklődött Jyaken.

Sesshoumaru nem válaszolt, hanem az égre emelte tekintetét: „Hol lehetsz most Kayou?”

**

– Ááá! – Kayou egy kiáltás közepette ért földet.

– Au – jelentette ki nyugodt hangon, miközben a hátát fogta. Óvatosan felállt.

„Hova kerültem?” nézett körül. Úgy tűnt, ugyanannak a rizsföldnek a határán van, mint ahol az előbb volt. De most teliholdas éjszaka volt és a föld végén egy erdő terült el. „Ez az előbb még nem volt itt... vajon mi történhetett?” Aztán eszébe jutott, mit mondott a nő. „Visszaküldött volna a múltba? De mikorra?” Erre a kérdésre és arra, hogyan juthat haza csak akkor találhatott választ, ha elindul valami nyomot vagy utalást találni. Nem maradhatott ott.

Elindult hát az erdő irányába. Ott biztonságosabban érezte magát, hiszen több fedezék volt, mint a hatalmas és nyílt rizsföldön. Már egy ideje haladt, mikor zajokat hallott: kiáltásokat és kardok csengését, mikor két penge egymásnak ütközik. Levette a nyakláncát, s átalakította a bottá. De ez nagyon nehezen sikerült neki. Felnézett az égre. A telihold éppen akkor bújt elő a felhők mögül.

„Az nem lehet, hogy megint... hiszen éppen most voltam ember és kéthavonta egyszer történik ilyen velem... biztosan az időutazás miatt van. Így viszont fedezékbe kell vonulnom, amíg visszanyerem az erőmet...” gondolta, s elindult majdnem teljesen az ellenkező irányba, mint ahonnan a hangokat hallotta.

Pár percen belül pedig már halandó formájában sétált tovább az erdőben. „Ilyen is csak velem történhet meg!” sóhajtott fel gondterhelten. Ekkor azonban a háta mögött neszezést hallott. Megcsörrent az egyik bokor és kiugrott belőle egy emberi alakba bújt démon.

– Most meghalsz, halandó! – kiáltotta a férfi és kimeresztett karmaival Kayou felé kapott.

A nő ösztönei a segítségére siettek, így még időben el tudott hajolni a csapás elől. Aztán levetette magát a földre és oldalra gurult, fegyverével a kezében, támadásra készen. „Vagyis jelen esetben inkább védekezésre készen.” javította ki magát Kayou.

A démont felbőszítette, hogy ez a halandó ilyen fürge és sikerült elmenekülnie halálos csapása elől. Félelmetes üvöltést hallatott és ismét támadott. Kayou most is elugrott előle, ezúttal azonban rosszul ért földet és kibicsaklott a bokája. A hirtelen jött fájdalomtól eltorzult az arca, de nem kiáltott fel. Aztán enyhült a lábában lévő kellemetlen érzés. Óvatosan feltápászkodott, de felkészülni a következő támadásra már nem volt ideje.

– Ááá – kiáltotta félelmében és fájdalmában, mikor a démon kezei a nyakára kulcsolódtak.

Ha ez így megy tovább, rövid időn belül megfojtja őt a szellem. Támadója mögött ekkor egy alak körvonalai rajzolódtak ki. Kayou kétségbeesetten pillantott rá. Vajon várhat-e tőle segítséget? Már alig volt eszméleténél.

– Ereszd el! – hallatszott az ismeretlen férfi parancsoló hangja.

A démon elmosolyodott.

– Hát itt vagy... mindegy, már úgyis kezdtem unni... – felelte, azzal elhajította Kayou a legközelebbi fához, miközben ő szembefordult a jövevénnyel.

A nő hozzácsapódott a fa kemény törzséhez, s a másodperc töredéke alatt elsötétült előtte a világ. Mikor a földre rogyott, már eszméletlen volt. Túlságosan is ismerős volt neki a helyzet.

„Már megint az a furcsa álom... és ez az iszonyú fejfájás...” tért magához Kayou. Kezét ösztönösen a homlokára tette, reménykedve, hogy hideg tenyere kicsit enyhíti a fájdalmat.

– Ne mozogj, még nem vagy jól – hallotta egy nő hangját.

Ekkor minden egyszerre özönlött az agyába... Rin eltűnt... az a furcsa démonnő, aki uralkodik a múlt felett... a harc az erdőben a szellemmel... a titokzatos megmentő... hirtelen kinyitotta a szemét.

Egy nő hozott neki hideg vízzel átitatott kendőt és tette a fejére.

– Hogy érzed magad? – kérdezte barátságosan.

– Köszönöm... már jobban – válaszolta Kayou, ahogyan a kendő hozzáért homlokához, hiszen valóban nem fájt már annyira a feje. – De te ki vagy? – ismerősnek tűnt neki a nő, de nem tudta, honnan.

– A nevem Izayoi – felelte az asszony. – Az uram talált rád az erdőben... éppen egy démonnal harcolt, mikor megsérültél.

– Tehát a démonnak én csak egy kis csemege lettem volna...

– Ne mondj ilyet! – pirított rá a nő. – Biztos a fájdalomtól beszélsz zöldségeket.

– Nem, igazam van – sóhajtott Kayou, s becsukta a szemét.

– Pihenj, rád fér – mondta Izayoi, azzal kiment a szobából.

Kayou elaludt és ismét ugyanazt a furcsa álmot látta, mint az utóbbi két alkalommal. Egy fiúgyermeket tart a kezében és érzi, hogy a sajátja az; aztán megjelennek a szülei, megcsodálni a kicsit. Végül pedig megjelenik még egy pár, de őket Kayou nem ismeri... illetve... most már tudja, ki az asszony, hiszen az ő házában van!

Erre a gondolatra megint felriadt. Azonnal kipattant a szeme. Ha valóban a saját gyermeke szerepel az álmában és az egyik pár az ő szülei, akkor a másik valószínűleg Sesshoumarué... vagyis az nem lehet, hiszen ő teljesen szellem, a nő pedig nyilvánvalóan halandó... lehet, hogy inkább Inuyasha szüleit látta... na de miért pont őket? „Hiába, minden álom olyan zavaros tud lenni...”

Ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta Izayoi, oldalán az álomban látott férfival. Kayou azonnal tudta, neki köszönheti életét. Próbált felülni, de gyenge volt. Izayoi jóságos mosollyal visszanyomta az ágyra.

– Még nem vagy elég erős – tette hozzá magyarázatképpen.

Kayou ránézett a férfira. Egy nagyon erős démon volt, emberi alakban. Ezüst haját egy copfba kötve hordta, oldalán három kard is díszelgett, ebből kettőt felismert: a Tessaigát és a Tensaigát, amellyel Sesshoumaru az életét mentette meg; a férfi arcán pedig egy pár méregcsík volt. Szemei pedig ugyanolyanok voltak, mint Sesshoumarué vagy Inuyasháé. Tekintetéből viszont végtelen bölcsesség áradt, amit eddig senkiében nem látott még Kayou.

– Köszönöm, hogy... – Kayou kereste a megfelelő szót. – megmentettél.

A férfi biccentett:

– Nincs mit... az a démon már egyébként is sok bosszúságot okozott nekem.

„Furcsa... egyik fia sem ismerné el, hogy segített egy halandónak, ezzel szemben ő... de mindegy, minél előbb haza kell jutnom, mielőtt összekuszálom a múltat.” gondolta Kayou, s ismét megpróbálkozott felkelni. Ezúttal sikerült felülnie. Izayoi már éppen visszanyomta volna, de ő a hátát a falnak támasztotta és ezúttal nem engedte neki.

– Nagyon köszönöm, amit értem tettetek, de el kell mennem...

– De még gyenge vagy! – ellenkezett az asszony. – Fel sem tudsz rendesen állni!

– Nem maradhatok itt – válaszolta Kayou.

– Miért nem? – kérdezte Izayoi.

„Remek. Ha most válaszolok, akkor annyi erővel akár itt is maradhatok.” Kayou nem tudta eldönteni, mit tegyen. A lenyugvó Nap vöröses fénye kúszott be az ablakon, miközben ezen töprengett. Az idő eldöntötte helyette, mit kell tennie. Halandó alakját mindjárt elveszíti, de nem kockáztathatja meg, hogy előttük is felfedje igazi valóját.

Nem törődve Izayoi tiltakozásával felkelt és elindult kifelé.

– Köszönök mindent – mondta még egyszer, a szoba ajtajában, azzal továbbsietett, kifelé a házból.

De már elkésett; mivel nem ebben az időben élt, így azt sem tudta pontosan, mikor fog átváltozni. Amíg a botját kereste, megérezte, hogy mindjárt visszaváltozik.

– A fegyvered ott van az ablak mellett, a falhoz támasztva – lépett ki a szobából a férfi.

Izayoi követte.

– Igen, köszönöm – sietett oda Kayou, de alighogy hozzáért a bothoz, alakja változni kezdett.

Tekintetét a plafonra vetette. „Ez már csak a hab a tortán. Kíváncsi vagyok, még mi fog történni, amíg haza sikerül érnem.” gondolta gondterhelten. A háttérben hallotta Izayoi elfojtott sikkantását. „Persze, hogy is érthetné... ő mégiscsak egy halandó. Az ura pedig teljesen szellem.” alig ért gondolatai végére, az átváltozás befejeződött. Szerencsére eszméleténél volt, ez pedig azt jelentette, hogy irányítani tudja, hanyou alakban vagy a valódi alakjában jelen meg az átváltozás után. Így most az előbbit választotta, mint oly sokszor, aztán vendéglátói felé fordult.

„Ó, miért pont nekem kellett ide kerülnöm?! Semmi keresnivalóm itt! ... Persze, Sesshoumaru elé ugrottam. Ha őt találja el az az idővarázslat vagy mi, akkor ő került volna vissza ide... de nem tudom, mit szólt volna hozzá...” Kayou nem mozdult, nem is szólt egy szót sem, csak figyelte a pár reakcióit.

Izayoi odabújt a férfi oldalához, a démon pedig átható tekintettel nézett Kayoura, majd beszédre nyitotta a száját...

Folytatása következik...