11.rész
2006.08.10. 20:37
A Sors útjai
11. rész: Bajbajutottak
– Kagome, te képes vagy megtisztítani a Szent Ékkövet, jól tudom? – nézett rá komolyan Kazaru.
– Igen.
– De nem csak ezt tudod... ugyanígy képes vagy megtisztítani az ember lelkét – mondta a nő. – Csak ez lehet a magyarázat a barlangban történtekre.
– Nahát! – nézett maga elé Kagome.
– Micsoda? – pislogott Inuyasha. – Hogy megtisztította a lelkedet?
– Nem teljesen; még azelőtt elengedtem, hogy végbement volna a folyamat – válaszolta Kazaru. – Szerencsére...
– Szerencsére?! – kelt ki magából Inuyasha. – Mégis ki vagy te?
– Miért nem akarod, hogy Kagome megtisztítsa a lelked? – kérdezte Miroku.
– Mert akkor minden sokkal bonyolultabb lenne – válaszolta nemes egyszerűséggel Kazaru. – Túl sok lenne a korlát, nem lennék szabad.
– Én így is nagyon jól érzem magam, pedig azt mondtad, nekem tiszta a lelkem – mondta erre Kagome.
– Mindenki másképp éli meg... – fejezte be a beszélgetést a varázslónő, azzal továbbindult.
Néhány perc múlva már mindenki mögötte ballagott. Késő délután Inuyasha emberi vér szagát érezte a levegőben, így gyorsabbra vették a tempót és hamarosan meglátták, miről is beszélt a félszellem: egy falut banditák támadtak meg.
Gyorsan a falusiak segítségére siettek és igaz, hogy beletelt egy kis időbe, mire sikerült kiűzniük onnan a banditákat, végül megszabadították tőlük a falu népét, akik ezért kimondottan hálásak voltak nekik. Mindenki harcolt, ahogyan tudott.
– Hol van Kazaru? – kérdezte Sango, mikor körbenézett a csata után.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Miroku.
Inuyasha beleszimatolt a levegőbe.
– Ott van, a mögött a ház mögött – mutatott az egyik kunyhóra.
– Vajon mit csinál ott? – tette fel költői kérdését Kagome, azzal elindult arrafelé. A többiek követték őt.
Mikor odaértek, nem akartak hinni a szemüknek: Kazaru a sérülteket gyógyította, most éppen egy kisfiút, de nem hagyományos módon; a varázserejét használta. Egyetlen érintésére begyógyultak a sebek és elmúltak a fájdalmak.
– Nahát, ezt nem gondoltam volna – jegyezte meg Sango.
– Talán Kagome téged is megfertőzött a jótékonykodási-hajlamával? – kérdezte hangosan Inuyasha.
Kazaru csak ekkor vette észre, hogy őt figyelik. Meggyógyította a kisfiút, aztán ránézett a kezére, amellyel az előbb gyógyított, aztán felállt.
– Inuyasha! – pirított rá a fiúra Kagome.
– A fenébe is! – szitkozódott félhangosan Kazaru és Inuyasháékhoz fordult:
– Ez is csak a ti hibátok! Már megint mit tettem?! – azzal elrohant, be, a falu melletti erdőbe.
– Most meg miért nézel így rám, Kagome? – pislogott megszeppenve Inuyasha, mikor meglátta a lány arcát. – Mi rosszat tettem?
– Ha nem szólsz Kazarunak, mit csinál, meggyógyított volna mindenkit! – kiabálta Kagome. – Muszáj neked mindig mindent kimondanod, ami eszedbe jut?!
– De... hát... én... – Inuyasha próbált védekezni, de Kagome erre esélyt sem adott neki.
– Menj, és kérj tőle bocsánatot!
– Ugyan miért tenném? – húzta fel az orrát Inuyasha.
– Hogy te milyen idióta vagy, Inuyasha! – szólt bele Shippou.
A félszellem villámgyorsan reagált: a következő pillanatban már egy nagy púp díszelgett a rókakölyök fején. Kagome mérgesen nézett Inuyashára:
– Ezért: FEKSZIK!
– Au! – a félszellem ismét a földbe préselődött, mint mindig, ha Kagome kiejti a száján a „bűvös szót”.
Miután Kagome és Sango ellátták a falusiak sebeit, amíg Inuyasha és Miroku segítettek nekik rendbe hozni kicsit a kunyhókat és egyebeket, együtt indultak Kazaru után. A közelben volt, egy fán ült és gondolkozott.
– Szia – köszönt neki óvatosan Kagome.
Kazaru felriadt gondolataiból; úgy tűnt, mintha nagyon messze járt volna.
– Sziasztok – felelt és leugrott a faágról. – Gondolkoztam.
– Min? – kérdezte Sango.
– Arról, amit te mondtál, Inuyasha... – nézett a félszellemre Kazaru. – Meg amik történtek velem azóta, hogy veletek találkoztam.
– Na és mire jutottál? – kérdezte Inuyasha, kicsit tartva a választól.
– Van néhány dolog, amit tisztáznom kell magamban – felelte a varázslónő. – Ezért egy ideig a saját utamat járom.
– Ez azt jelenti, hogy nem élvezhetjük tovább kellemes társaságodat? – kérdezte Miroku.
– Szerzetes! – bökte oldalba Sango.
– Mi van? – nézett rá ártatlan arccal az említett.
– Kellemes vagy sem, egy darabig biztosan nem utazunk együtt – válaszolta Kazaru. – Most mennem kell, de ígérem, amikor Narakuval a végső harcot vívjátok, én ott leszek.
– Nem segíthetünk valamiben? – ajánlotta fel Kagome.
Kazaru megrázta a fejét:
– Nagyon kedves tőled, de ezt magamnak kell elintéznem – azzal kihúzott egy madártollat a nyakláncából, de még várt egy pillanatot. – Köszönök mindent – nézett mindenki szemébe, azzal átváltozott egy nagy fekete madárrá, egyetlen tollat hagyva maga után.
– Aztán tényleg gyere vissza, mert egész jól harcolsz! – kiáltott utána Inuyasha.
– Inuyasha! – nézett rá szúrós tekintettel Kagome. – Muszáj volt ezt mondanod?!
– Hagyd, Kagome – nyugtatta le Shippou. – Ez Inuyashától felér egy dicsérettel is.
– Csak nem gondoljátok?! Huh! – húzta fel az orrát a félszellem.
*
– Tudtam, hogy előbb-utóbb eljössz... – egyenesedett fel a férfi az oltár előtt.
A templomban félhomály uralkodott, csak néhány gyenge fényű gyertya szolgált fényforrásnak. Az épület nagy részét egy barlangból vájták ki. Oltárként is egy hatalmas kő szolgált.
– Akkor bizonyára azt is tudod, miért jöttem – lépett beljebb a fényből a nő, s hamarosan láthatóvá vált alakja is. Kazaru volt az.
– Sejtem... – biccentett a pap és felé fordult. – De a legegyszerűbb az lenne, ha te magad mesélnéd el.
– Jól van hát – ült le az egyik székre a nő.
A férfi nem messze tőle, vele szemben foglalt helyet és figyelmesen hallgatta.
– Egy darabig minden rendben ment – kezdett bele. – Sőt, még arra is sikerült rájönnöm, mi hiányzik még a főzethez... A Shikon no Tama egy darabja.
– Ez logikusan hangzik... csodálom, hogy nem jöttél rá előbb – szólt közbe a pap.
– Hé! Most én mesélek vagy te?!
– Jól van, bocsánat... folytasd csak!
– Tehát – Kazaru nagy levegőt vett, hogy kiengedje a feszültséget. – Keresni kezdtem ékkőszilánkokat. Így összetalálkoztam egy kis csapattal, akiknek több is volt, így hát...
– Elloptál tőlük egyet – fejezte be helyette a férfi, de mikor meglátta Kazaru mérges tekintetét, amit azért küldött felé, mert ismét közbeszólt, gyorsan elharapta mondandója végét.
– Köszönöm – vetett rá egy jelentőségteljes pillantást a nő. – Igen, így történt. De egyikük megsebesített. Aztán összetalálkoztam egy démonnal... életben akartam maradni, így egyezséget kötöttem vele.
– Milyen volt a lelke? – érdeklődött a pap, Kazaru pedig ezúttal nyugodtan válaszolt:
– Olyan sötétet még soha életemben nem láttam... de kényszerű szövetség volt, különben biztos végzett volna velem... Azonban segíteni nem tudott, hogy meggyógyuljak, így használnom kellett a... – nem akarta befejezni.
– A fény erejét? – mondta ki helyette a férfi.
– Igen; de ha úgyis tudtad, miről van szó, minek kell még kimondanod is?! – Kazaru ismét mérgesen nézett rá. – Végül sikerült meggyógyulnom.
– De hogyhogy csak az segített?
– A Szent Nyílvessző találta el – felelte Kazaru.
– Hát, furcsa egy társaság lehetett... – jegyezte meg félhangosan a pap. – De kérlek, folytasd.
– Hogy rövidre fogjam, a lényeg, hogy egy újabb szilánkot kellett szereznem. De a szövetség a démonnal nem volt jó húzás... átvert; persze én is őt, ha már itt tartunk, de még mindig szerencsésnek éreztem magam... Viszont legutóbb... akkor már csak azzal sikerült rábírnom, hogy életben hagyjon, hogy elvezettem a pajzsokhoz.
– Hát, nem gondoltam volna, hogy ilyen ostoba leszel... – nézett rá komolyan a pap. – Egy erős démonnak gondolj bele, milyen erős pajzsa lehet!
– Nem kell; már tapasztaltam – válaszolta szemét lesütve Kazaru. – Elismerem, nem volt egy pazar ötlet... viszont ismét elárult. Lényeg a lényeg, úgy döntöttem, a kis csapattal tartok... és ekkor... na igen, néhány nap után teljesen összezavarodtam.
– Miért?
– Rengeteg jót tettek – magyarázta Kazaru. – Én pedig segítettem nekik, mivel velük tartottam... aztán észre sem vettem és önszántamból gyógyítottam embereket...
– Azt csakis a fény erejével tehetted meg! – nézett rá csodálkozva a férfi.
– Igen – bólintott Kazaru. – Most pedig... még mindig nem tudom, hová tartozom.
– Erre saját magadnak kell megtalálnod a választ.
– Tudom, de arra gondoltam... hogy te talán tudsz valami módszert, amivel... könnyebben tisztázhatom magamban a dolgokat – nézett rá esdeklően a varázslónő.
A papa komolyan nézett rá:
– Van egy módszer... ennek a segítségével álmot látsz. Azt viszont már magadnak kell kibogoznod, mit jelent.
– Az is jobb, mint itt összezavarodva, ölbe tett karral ülni, hátha történik valami! – felelte a nő.
– Rendben van, de készülj fel rá, hogy magaddal kell megismerkedned és lehet, hogy küzdened is kell önmagaddal – egyezett bele a férfi. – Nem lesz könnyű.
– Nem érdekel – jelentette ki határozottan Kazaru. – Ennek most már a végére akarok járni!
– Jól van... – válaszolta a pap, s az oltárhoz sétált. Elvett onnan egy bögrét és odaadta a varázslónőnek. – Idd meg ezt, segíteni fog, hogy megtaláld az utadat.
Kazaru elvette az italt, s ránézett a férfira:
– Köszönöm.
– Még ne köszönd!
Kazaru ránézett a bögrére, aztán egy hajtásnyira kiitta belőle az összes folyadékot. Néhány másodperc múlva ernyedten dőlt el a székben; a pap elkapta és lefektette az egyik padra. Aztán megállt fölötte és ránézett:
– Remélem, megtalálod az utadat, húgom...
*
– Ékkőszilánkokat érzek a közelben! – kiáltotta Kagome, aztán balra mutatott. – Arra!
– Induljunk! – kapta fel a hátára a lányt Inuyasha, s rohanni kezdett.
Egy rizsföld felé tartottak; éppen, hogy pirkadt. Mikor odaértek, sok ember holttestére bukkantak és rengeteg sebesült volt, aki menekült, ahogy csak bírt. Egy hatalmas démon üldözte őket, nem kímélve a nőket és a gyermekeket sem. Inuyasha azonnal előrántotta a Tessaigát, de a szörnyeteg olyan gyorsan mozgott, hogy nem volt elég ideje létrehozni a Szélbordát, ezért nem is sikerült túlságosan megsebesítenie a démont.
– Nézzétek! – kiáltott Kagome. – Az nem az a kislány, aki Sesshoumaruékkal utazik? Rin?
Mindannyian arrafelé fordultak, amerre Kagome mutatta. Döbbenten vették észre, hogy igaza volt a lánynak, valóban Rin szaladt a démon elől.
– Segítenünk kell neki! – jelentette ki határozottan Kagome, azzal futásnak eredt, hogy minél hamarabb odaérjen a kislányhoz.
Mikor a démon észrevette új, potenciális áldozatait, növesztett néhány új kart magának, amik közül az egyik Kagome és Rin felé tartott...
*
Kayou felriadt álmából. Elgondolkozva nézett maga elé, miközben közelebb húzódott Sesshoumaruhoz, aki mellette ült. A férfi átkarolta:
– Jól vagy? Talán rosszat álmodtál?
– Nem... nem volt rossz... – válaszolta tétovázva a nő. – Inkább... furcsa volt.
– Értem.
Sesshoumaru egy mélyet lélegzett. Magának se nagyon vallotta be, de szerette Kayou illatát. Most azonban valami megváltozott. Nem ugyanolyan volt az illata, mint eddig. Közelebb hajolt hozzá, hogy leellenőrizhesse.
– Sesshoumaru, mit csinálsz? – nézett rá leírhatatlan arccal Kayou.
– Csak illatod... – válaszolta két szippantás közt a démon. – Valahogy másmilyen... megváltozott.
– Tényleg? – pislogott meglepve a nő, de úgy tűnt, egyben meg is ijedt.
– Miért van ez? – kérdezte Sesshoumaru tőle.
– Nem... nem tudom – dadogott Kayou.
– Szerintem tudod – felelte a szellem. – Válaszolj!
– Én... – adta be végül a derekát a nő, de ekkor kiáltozásra lettek figyelmesek. – Mi volt ez?
– Ne tereld el a témát! – figyelmeztette Sesshoumaru.
– Na de... hol van Rin? – kérdezte Kayou.
– Micsoda? Rin eltűnt? – emelkedett fel ülőhelyéről a démon. – Jyaken, hol vagy?!
Nem messze tőlük egy bokor rezzent meg. A kis démon jött elő belőle. Sesshoumaru felé futott.
– Nagyuram, nagyuram, Rin eltűnt!
– Na ne mondd...
– Éhes volt és van a közelben egy rizsföld – magyarázta gyorsan Jyaken. – Elmentünk oda, de ott... eltűnt. Nem tudom, hova futhatott.
Újabb kiáltásokat hozott feléjük a szél.
– Merre van az a rizsföld? – kérdezte Kayou.
– Arra – mutatta meg Jyaken.
– Onnan jönnek a kiáltások – állapította meg a nő. – Rin bajban lehet...
Kayou nem tétovázott, azonnal a hangok irányába indult. Sesshoumaru egy pillanat múlva követte őt, Jyaken pedig rohant, ahogy a lábai bírták, de nem sikerült utolérnie urát, csak a rizsföld határán...
Folytatása következik...
|