A Sors útjai

10. rész: Egy igazi család

Kayou kiment a közeli tisztásra gyógyfüveket szedni unokatestvérének. Nem sietett, hiszen ráért: Rin még nem ébredt fel, Sesshoumaru pedig még mindig csodálkozott, hogy ismét teljesen ép a bal karja. Jyaken pedig... hát, neki amúgy se sok beleszólása volt a dolgokba. Annyira lekötötték gondolatai és elmerült a gyógynövények beszerzésében, hogy észre sem vette, hogy ezalatt valaki a háta mögé lopózott.

– Rég láttalak, Kayou – hallatszott egy rideg és a jégnél is hidegebb hang.

A nő beleborzongott ebbe a hangba; megfagyott ereiben a vér, mikor rájött, kihez tartozik. Nagyon lassan megfordult, szembenézve az elkerülhetetlennel. Közvetlenül előtte ott állt a démon, aki megölte a családját és majdnem vele is végzett... és aki miatt Arani meg akarja ölni a saját húgát. Falfehér arccal nézett a szellemre.

– Végre megtaláltalak, kedves unokahúgom – jelentette ki a férfi, s azonnal támadásba lendült.

Sesshoumaru éppen Gintai-jal beszélgetett az étkezőben. Jyaken ura mellett sündörgött, újra és újra lopva pillantást vetve a férfi bal karjára. Rin még mindig nem ébredt fel.

– Hogy sikerült visszaadnod a karom épségét? – kérdezte hűvösen Sesshoumaru.

– Egy jó gyógyító sosem árulja el a titkát – mosolyodott el ravaszul Gintai.

Sesshoumaru összefont karral dőlt hátra. Valami furcsa volt a szemében. Mély lélegzetet vett és végül megszólalt:

– Jól jegyezd meg, amit most mondok, mert nem sűrűn hallani ilyet tőlem – kezdett bele; Gintai nem is sejtette, mennyire finoman fogalmazott az előbb vendége. Sesshoumaru közelebb hajolt hozzá. – Köszönöm.

Gintai meglepve pislantott egyet, aztán közönyös tekintettel válaszolt:

– Ne nekem köszönd... – kezdte lassan. – Szükség volt hozzá egy halandó vérére is, aki azt akarta, hogy meggyógyulj.

Sesshoumaru szemei villámokat szórtak és keze már lendült is, hogy elkapja orvosa torkát mérges karmaival, azonban Gintai sem volt tétlen: rögtön távolabb húzódott, így Sesshoumaru nem érte el.

– Ha Rin... – kezdte fenyegetően Sesshoumaru.

– Nem.

– Tessék? – a rettenthetetlen Sesshoumaru nagyúr döbbenten pislogott.

– Nem Rin volt az, aki a vérét adta.

– Hanem?

– Azt hittem, kicsit gyorsabb a felfogásod... – jegyezte meg Gintai, de rögtön meg is bánta, mert Sesshoumarunak ezúttal sikerült elkapni a démon torkát. – Nem igaz, hogy még mindig nem érted...

– Miről beszélsz? – nézett rá összeszűkített szemmel Sesshoumaru. – Más halandó nem utazik velem.

– Dehogynem. Gondolkozz egy kicsit! – préselte ki magából a szavakat Gintai, bár ez igen nehezére esett.

Sesshoumaru töprengve nézett rá, aztán rájött, kire célzott a démon. Elengedte a nyakát.

– Kösz – masszírozta meg a torkát Gintai. – Végre rájöttél – tette még hozzá köhögve.

– Hihetetlen! – hallatszott Jyaken hangja, aki most jött rá, mire célzott Gintai. – Kayou a vérét adta, hogy nagyuramnak legyen újra karja!

– Hallgass! – förmedt rá Sesshoumaru; mindenesetre tényleg elgondolkoztató volt, amit Jyaken mondott.

Ekkor egy sikoltás hallatszott a közeli tisztásról.

– Hol van Kayou? – kérdezte gyorsan Sesshoumaru.

– A tisztáson... – válaszolta fehérre vált arccal Gintai, de Sesshoumarunak már nyoma sem volt.

– Nagyuram, várj meg! – sietett utána Jyaken, de Gintai elállta az útját. – Eressz!

– Sesshoumaru nem tudja, kivel áll szemben – magyarázta a démon. – Innen mostantól senki sem megy ki.

Jyaken döbbenten tekintett fel a szellemre, de akárhogy is próbálkozott kiszökni, Gintai nem engedte. Sesshoumaru magára maradt.

Mikor megérkezett, látta, hogy Kayou a földön fekszik, s tőle nem messze egy férfi tart egy varázskardot. A másik démon megtorpant, mikor megérezte Sesshoumaru jelenlétét, s az érkező felé fordult.

– Nem is baj... – morogta. – A méreg úgyis mindjárt elvégzi a dolgát...

– Te...

Sesshoumaru előrántotta a Toukijint, s támadni készült vele. A szellem azonban elugrott előle, s sokkal távolabb ért földet.

– Nincs kedvem rád vesztegetni az időmet – jelentette ki lekicsinylő hangon, azzal fehér gömbbé vált és elszáguldott.

Sesshoumaru követhette volna, hiszen ő is képes volt hasonló módon utazni, azonban, ha ezt megteszi, akkor Kayou meghalhat. Megfeszített izmokkal nézett a támadó után.

– Sessh... Sesshoumaru... – hallatszott Kayou gyönge hangja.

A szellem ekkor eltette kardját és odafutott a nőhöz. De mire elérte, már késő volt: Kayou szemei élettelenül csillogtak, s üres tekintete a semmibe révedt. Hasán pedig éles karmok mérges nyomai látszottak. Sesshoumaru valami furcsát érzett a szíve környékén. De ez nem olyan volt, mint amikor Kayou a karjaiban ébredt fel, hanem ez sokkal rosszabb volt... ez fájt...

Felállt és előhúzta csodatévő kardját, a Tenseigát. Érezte, ahogy kezében lüktetni kezd a kard ereje. Koncentrált, s hamarosan meg is látta a túlvilág küldötteit. Aztán lecsapott rájuk a kardjával...

Eltette a Tenseigát, letérdelt Kayouhoz és felemelte a fejét. Hamarosan felhangzottak az ismerős szívdobogások. Sesshoumaru egy kicsit megnyugodott. „Sikerült...”

A nő olyan hirtelen vett lélegzetet, hogy Sesshoumaru majdnem elejtette. „Biztosan a tüdejét is elérte a méreg.” gondolta a szellem. Beletelt még néhány másodpercbe, mire Kayou légzése megnyugodott. Mikor már rendesen vette a levegőt, felnézett megmentőjére.

Jyakentől már hallott a Tenseigáról, a gyógyító kardról, és a nő biztos volt benne, hogy meghalt és csak Sesshoumaru hozhatta vissza az életbe, ezzel a csodálatos karddal. Nem tudta, hogy köszönje meg, vagy hogy kimutathatja-e, mennyire hálás neki. „De most nem is érdekel!” gondolta határozottan, azzal a szellem nyakába vetette magát.

– Köszönöm! – suttogta alig hallhatóan; a hangja elcsuklott, ha arra gondolt, mit is tett érte az imént Sesshoumaru. – Nagyon köszönöm!

A férfi igencsak meglepődött Kayou hirtelen reakcióján, annyira, hogy másodpercekre le is blokkolt az agya. Végül, mikor felocsúdott csodálkozásából, ő is átölelte a nőt. Azt kívánták, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Kayou teljesen biztonságban érezte magát, úgy gondolta, most már nem történhet semmi baja, mert Sesshoumaru vigyáz rá.

A démon pedig végtelenül boldognak érezte magát és melegség áradt szét a szívében. Eddig nem akarta bevallani magának, de most az érzései már nem hagyták, hogy elnyomja őket. „A halandók olyan törékenyek és Kayou most halandó. Nem akarom elveszíteni... szeretem.” erre a gondolatra még szorosabban magához ölelte a nőt.

Egy teljes percig voltak így együtt, némán, de nekik egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán Kayou lassan kibontakozott Sesshoumaru öleléséből. Szeme nedvesen csillogott és egy könnycsepp gördült végig arcán. De közben mosolygott; az öröm könnye volt ez.

Sesshoumaru letörölte a könnycseppet. Arcuk lassan közeledett egymáshoz és végül Kayou megkapta a régen áhított csókot a férfitól...

– Sesshoumaru nagyúr, Sesshoumaru nagyuram! – szaladt elébük Jyaken, mikor visszaértek Gintai kunyhójához. – Uram? – nézett rájuk összezavarodva a kis démon.

Sesshoumaru átkarolta Kayou derekát, úgy jöttek visszafelé. A férfi most szolgájára emelte kérdő tekintetét.

– Mit akarsz? – mordult rá hűvösen, de korántsem olyan fagyosan, mint eddig bármikor.

– Olyan sokáig elmaradtak, hogy azt hittem, megsérült...

– Ostoba! – mondta Sesshoumaru, de arcán elsuhant egy mosoly árnyéka, mikor Kayoura nézett. – Rin már felébredt?

– I-igen, nagyuram – bólogatott a kis démon.

– Remek.

Bementek a kunyhóba. Gintai éppen teát főzött, Rin pedig ott sürgölődött körülötte, segíteni akart neki. Kayou unokatestvére meg sem fordult, úgy kérdezte a nőt:

– Ő volt, ugye, kuzin?

– Igen – biccentett Kayou, azzal letelepedett az asztal mellé.

– Kicsoda? – kérdezte Sesshoumaru.

– Aki... – látszott, hogy Kayounak kissé nehezére esik kiejteni a szavakat. – megölte a családomat.

Csend ereszkedett a helyiségre, amit Gintai tört meg:

– Az apám.

– Hogyan? – Sesshoumaru szeme megvillant.

– Hagyd – fogta meg a csuklóját Kayou. – Nem Gintai tehet róla.

– De ő tudta, ki volt az – kotyogott közbe Jyaken. – Ezért nem tudtam nagyuram után menni. Nem engedett ki minket.

– Igaz ez? – vonta fel a szemöldökét Kayou.

Gintai bólintott.

– Képes lettél volna a sorsára hagyni Kayout, csak hogy neked ne essen bajod! – mondta fenyegető éllel a hangjában Sesshoumaru. Izmai megfeszültek. – Ha nem érek oda időben...

– Nem értél oda – szült közbe csendesen Gintai, azzal kényelmesen kortyolt egyet időközben elkészült teájából.

– Tessék? – pislogott Sesshoumaru. – Mit mondtál?

– Gintai képes megérezni, mi történik ugyanabban az időben máshol – magyarázta Kayou. – Jól emlékszem?

– Pontosan – válaszolta Gintai. – Azt is tudtam, hogy mi fog történni, ezért nem engedtem ki a többieket.

Kayou és Sesshoumaru egy emberként pirult el. A férfi hamarabb vette észre és nyugalmat erőltetett magára.

– Mi történt? – kíváncsiskodott Rin.

– Hát, ööö – dadogott Kayou.

– Csak a Tenseiga segítségével tudtam megmenteni – válaszolta Sesshoumaru, aki már visszanyerte lélekjelenlétét.

– Igen, így van – tette hozzá gyorsan a nő is, s hamarosan már nem is volt annyira piros az arca, mint néhány perccel előtte.

– Ideje indulnunk – állt föl az asztaltól Sesshoumaru.

Útitársai is szedelőzködni kezdtek, nemsokára már indulásra készen álltak.

– Köszönöm a segítségedet! – ölelte át unokatestvérét Kayou.

– Neked, bármikor – válaszolta Gintai mosolyogva. – Viszlát!

– Még látjuk egymást, kuzin! – köszönt el a nő, s Sesshoumaru után indult.

– Érdekes, milyen jóban vagy Gintai-jal – jegyezte meg útközben Sesshoumaru.

– Ezt meg hogy érted? – nézett rá Kayou.

– Hát, azok után, amit az apja tett – válaszolt tétovázva a férfi. – Ráadásul a saját nővéreddel sem jössz ki olyan jól, mint vele.

– Nekem olyan, mintha a bátyám lenne – felelte a nő, azzal odabújt Sesshoumaruhoz.

Jyaken gyanakodva figyelte őket, és meglátta, ahogyan egymásra néztek. Ez a pillantás elárulta a kis démon számára, hogy sokkal több történt a tisztáson, minthogy a démon megmentette Kayout életét... vagy egy csóknál...

Késő délután volt, mire Kayou visszanyerte az erejét; ezúttal azonban nem változott hanyouvá, hanem eredeti alakjában haladt tovább szerelme oldalán. Hamarosan lepihentek, de Rinben még annyi energia volt, hogy körberohangálta a kis rétet, ahol letelepedtek és rengeteg virágot szedett. Ezekből aztán egy koszorút kötött Kayounak.

– Tessék, Kayou, neked csináltam – nyújtotta át vidáman a virágkoszorút a nőnek.

– Hű, ez nagyon szép! – mosolyodott el Kayou. – Köszönöm szépen!

– Szívesen – válaszolta egy széles mosoly kíséretében Rin.

– Megigazítod? – kérdezte tőle a nő, ahogy feltette a fejére a koszorút.

– Persze!

Aztán Rin még szaladt egy-két kört, hogy gyűjtsön virágokat Jyakennek és Sesshoumarunak is. Kayou nevetve figyelte, hogy erőlteti rá Rin a kis démonra a virágkoszorút. Aztán a kislány odafutott Sesshoumaruhoz.

– Sesshoumaru-sama! Neked is csináltam egyet!

– Jaj de jó nekem... – mondta csöppet sem lelkesen és alig hallhatóan a szellem.

A kislány feltette a fejére a színes virágokból álló koszorút és gyönyörködve szemlélte nagy művét: Sesshoumarut, a fején a virágokkal. A démon belegondolt, hogy is nézhet ki, és bár cseppet sem esett ínyére, amit lát, végül mégis elmosolyodott, amikor Rinre tekintett. Erre a kislányra nem lehet haragudni...

A tisztás, ahol eltáboroztak, kevéssé volt szélvédettnek mondható és Rin is fázott, ezért Kayou ölébe bújt. A nő átölelte, így aludtak el. Hajnalban a kislányt felébresztették a csivitelő madarak és kinyitotta a szemét. De még fáradt volt és vissza akart aludni, ezért még fészkelődött picit, hogy minél kényelmesebben helyezkedjen el.

Amikor ezzel végzett, nagyon meglepődött. Még mindig a nő ölében volt, de Kayout és őt fehér prém takarta be. Sesshoumaru mellettük ült, átkarolva Kayout. Nem aludt; gondolatban messze járt, de vigyázott rájuk.

Rin gyorsan becsukta a szemét, mielőtt még a férfi észrevette volna, hogy felébredt. Boldogan, mosolyogva aludt el újra. Úgy érezte, végre igazi családja van...

Folytatása következik...