A Sors útjai

7. rész: Árulás

Inuyasha megérzett valamit a levegőben, s elindultak abba az irányba, amerre kérte. Már napok óta haladtak, mikor Kagome valami furcsát érzett. Azonnal felismerte ezt az ismerős érzést:

– Ékkőszilánkot érzek a közelben! – jelentette társainak.

– Merre, Kagome? – fordult hátra Inuyasha.

– Előttünk, az erdőben – felelte a lány. – Több is van.

– Akkor menjünk, mire várunk? – kérdezte Miroku, s újult erővel nekiindultak.

Hamar elérték a rengeteg szélét, azonban semmit sem találtak.

– Hol van már, Kagome? – türelmetlenkedett a félszellem.

– Még beljebb van... – kezdte Kagome, de hirtelen elhallgatott.

– Mi a baj? – nézett rá Sango.

– Most nem érzem – válaszolta zavartan a lány. – Pedig nem mozgott...

– Az meg hogy lehet? – kérdezte meglepődve Shippou. – Nem tűnhetett el csak úgy!

– Tulajdonképpen... – kezdte volna Miroku, de Kagome hangja félbeszakította:

– Megint érzem!

– Ugyanott, ahol volt? – lépett mellé Sango.

– Igen.

– Na, most már teljesen belezavarodtam – jelentette ki tanácstalanul Miroku.

– Ne ezen törjük a fejünket, inkább keressük meg, mielőtt még egyszer eltűnik – javasolta Inuyasha, s Kagome útmutatása nyomán elindult még beljebb a sűrű rengetegbe.

Már az erdő legbelsejében jártak, és ahogy haladtak, egyre több fát láttak; csak nem akartak elfogyni. Inuyasha már éppen morogva megjegyezte, mennyi fa van itt, mire Miroku egy frappáns mondattal válaszolt:

– Egy erdőben vagyunk, mégis mit vársz? – de alighogy kimondta, a fák tengere hirtelen megszakadt.

Egy kunyhó állt előttük, egy nagy tisztáson. A kertben egy üst fortyogott, s egy feketébe öltözött nő töltött ki valamit éppen belőle.

– Ez ő lesz – mondta Sango.

– Igen, biztosan – bólintott Inuyasha. – Érzem a szagán... Hé, te! Most visszaveszem az ellopott szilánkokat!

A nő meglepve fordult meg. Megint nem számított rá, hogy ilyen gyorsan rátalálnak... valójában egyáltalán nem számított erre. De mikor Inuyasha csalódott kiáltás közepette visszapattant a területet védő pajzsról, elégedett mosollyal nyugtázta, hogy még kitart a védelme.

Kagome nem tétovázott; amint meglátta ezt, előhúzta egyik nyílvesszőjét, s megcélozta vele a helyet, ahol az ékkőszilánkokat látta. Ez a hely pedig történetesen az üst volt. Kilőtte a nyilat. A fegyver megakadt a pajzsban, de néhány pillanat múlva akadálytalanul suhant tovább; lendülete alig tört meg.

Kazaru, mikor látta, mi a célpont, azonnal kirántotta tőrét, s átváltoztatta azt karddá, így még az utolsó pillanatban, mikor odaugrott, sikerült eltérítenie a Szent Nyílvesszőt. De megfizette az árát: fegyvere ismét visszaváltozott egy egyszerű tőrré.

Inuyasha immár akadálytalanul a nő közelébe juthatott, de ezúttal még nem rántotta elő a Tessaigát, hanem karmaival támadt:

– Vasromboló lélekrabló! – kiáltotta, s lecsapott.

Kazaru elugrott, de nem volt elég gyors: Inuyashának sikerült megsebeznie a kelyhet tartó kezét. A díszes tárgy kiesett a földre, s tartalmát pillanatok alatt beszívta magába a szomjas talaj.

A nő megdermedve nézte az üres kelyhet, nem mozdult azóta egy milliméternyit sem, mióta kiesett a kezéből, még a kiáltásra nyitott száját sem csukta be, csak a tekintetében ült rémület. Inuyasha összezavarodva nézett rá: „Most meg mi baja?” kérdezte magában.

– Nézzétek! A fű! – kiáltotta Miroku, mikor közelebb értek, s arra a helyre mutatott, ahol kiömlött az ital.

Az addig sárgás és fakó, szinte élettelen fű a másodperc töredéke alatt smaragdzöld színre váltott át, s nőni kezdett. Mikor már a derekukig ért, csak akkor hagyta abban a növekedést.

– E-ez nem lehet igaz! – szólalt meg végre a nő, még mindig döbbenten nézve a helyet, ahová a kehely esett, bár azt már nem látta a sűrű fűtől.

– Miféle lötty volt ez? – kérdezte kíváncsian Inuyasha.

Kazaru végre megmozdította megdermedt tagjait, s arcán harag tükröződött. Ökölbe szorította a kezeit, lélegzett egy mélyet és próbálta nyugodt hangon végigmondani:

– Most tetted tönkre egy élet munkáját... sőt, generációkét!

A félszellem csak pislogott, nem értette, miről van szó.

– Talán valami csodaszer volt benne? – érdeklődött Miroku. – Varázsital?

– Igen – biccentett Kazaru, s arcán látszottak, hogy hatalmas önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne kezdjen el tombolni. Megremegett a keze.

– Szerencsére az üst még egészben van... talán még megmenthetem.

Elindult a főzőedény felé, s Inuyasháék ezúttal nem állították meg, mert még mindig a nő reakciója hatása alatt voltak, és fogalmuk sem volt, milyen főzetről van szó. Kazaru már majdnem odaért, mikor az üst felborult.

– Mi a... – kezdte. – Ne! – olyan gyorsan rohant oda, ahogy csak bírt. – Te jó ég, ez...

– Naraku egyik darazsa – fejezte be helyette Sango, aki eközben mellé lépett.

– Nem! – Kazaru már nem tudta megakadályozni, hogy kifolyjon az edény tartalma, mégis visszaállította a helyére, hátha így megmenthet pár cseppet a földtől. Még annyi is elég lenne belőle...

– Naraku! – kiáltotta az égre Miroku.

Mindannyian felkapták a fejüket, s meglátták, hogy a szerzetes igazat beszélt: a gyűlölt démon pontosan felettük lebegett. Inuyasha gondolkodás nélkül előkapta a Tessaigát, sőt, még a Szélbordát is sikerült előhívnia... lecsapott a karddal, és...

Mindenki megdöbbenésére Narakunak semmi baja sem esett.

– Hogyan? – tátogott Inuyasha, aztán meglátta a démont körülvevő pajzsot.

– Tehát sikerrel jártál... – hallatszott egy ideges női hang.

– Igen – húzta ravasz mosolyra a száját Naraku. – Már tényleg nincs rád szükségem, és most add ide az ékkőszilánkokat, ahogyan megállapodtunk!

– Semmisnek tekintem! – kiáltotta a nő. – Elpusztítottad a főzetemet!

– Ja, az üstre gondolsz? – nézett rá még mindig ridegen mosolyogva Naraku. – Azt hittem, már nincs rá szükséged, hiszen az előbb töltötted ki...

– Te... végignéztél mindent! – ordított a nő.

– Így van... mondtam én, nem vagy olyan ostoba...

– Dehogynem, hogy alkut kötöttem veled! – vágott vissza Kazaru.

A többiek elképedve hallgatták a beszélgetést, s lassan kezdték megérteni, mi is történt itt. De még mindig voltak homályos részletek a cselekményben.

Inuyasha ismét előhívta a Szélbordát, de Naraku ezúttal sem sérült meg.

– Nem tanulsz, kutya? – vetette oda neki flegmán a démon. – A pajzsom megvéd.

– Állj ki ellenem, te gyáva! – kiabálta Inuyasha.

– Nem akarom bemocskolni a kezem a tisztátalan véreddel – tudták, hogy Naraku Inuyasha félvér származására gondol. – Csak az ékkődarabokért jöttem.

– Azt lesheted! – kiáltotta egyszerre Inuyasha és Kazaru.

– Vagy úgy... hát akkor... – Naraku darazsai támadásba lendültek.

Inuyasha a karmaival szaggatta szét őket, Miroku a botjával adott nekik hatalmas ütéseket, Sango pedig bumerángjának halálos támadásaival ajándékozta meg őket. Eközben Kagome odafutott az üsthöz, s belenézett.

– Nincsenek itt a szilánkok!

– Micsoda? – pillantott bele a mély edénybe Kazaru is. – Biztosan elsodorta őket a főzet... de ilyen rengetegben nem találjuk meg.

Az üst környékén – jó messzire is – smaragdzöld fű emelkedett, ami majdnem ellepte Kagomét és Kazarut is. Kagome elszántan keresni kezdte a szilánkokat.

– Pedig érzem, hogy itt vannak valahol... – motyogta félhangosan.

Kazaru egy megállapíthatatlan pillantást vetett utána, majd belenyúlt az edénybe, s örömmel vette észre, hogy még maradt némi folyadék az alján. Éppen annyi, hogy ha kezével hozzáér, megnedvesítheti azt. De ennyi elég volt neki. Megérintette az üst alját, aztán kihúzta a kezét és megnyalta egyik ujját, amin az elixír volt.

– Ez az! – suttogta, mikor érezte, hogy testét átjárja az erő.

Valóban elég volt ez az egyetlen egy csepp céljai eléréséhez. De Naraku átverte. Meg kell bosszulnia, azonban egyedül nincs esélye... ismét szövetkeznie kell valakivel, s ki más lenne megfelelőbb erre a célra, mint Inuyasha és barátai.

Kagomének sikerült megtalálnia az egyik ékkőszilánkot, de mikor mosolyogva felemelkedett, szembetalálta magát egy pokoldarázzsal. Már nem volt ideje reagálnia, olyan közel volt hozzá a gyilkos lény. Érezte, hogy egy kéz félrelöki az utolsó pillanatban, aztán látott egy ezüstös villanást.

Mikor végre felocsúdott döbbenetéből, látta, hogy a tolvajnő áll fölötte, s a kezét nyújtja felé.

– Gyere, keressük meg a többi szilánkot – mondta.

Kagome még mindig meglepve bámulta a nőt, de végül felállt és bólintott. Együtt folytatták tovább a keresést.

Hamarosan már mindegyik szilánkot megtalálták, de volt olyan is, amit Naraku egyik darazsától kellett megszerezniük. Kettő ékkődarabot viszont sajnos nem tudtak visszaszerezni tőlük.

Kazaru és Kagome odasiettek a többiekhez, akik Narakutól és Inuyashától egy kicsit távolabb harcoltak a darazsakkal és a tolvajnő most segített nekik. A félszellem pedig továbbra is szüntelenül támadta a démont.

– Látom döntöttél, varázslónő – hallatszott Naraku hangja.

A darazsak úgy tűnt, meggondolták magukat, s visszagyűltek a démon köré. Mindenki feszülten figyelte Narakut, mi lesz a következő lépése.

– Egy részét megkaptam annak, amiért jöttem – folytatta. – De ne hidd, hogy gyors halálod lesz, varázslónő! – fejezte be, s azon nyomban eltűnt, darazsaival együtt.

– A fenébe! Már megint lelépett! – szitkozódott Inuyasha, aztán villámló szemekkel Kazaru felé indult.

– Ez a te hibád...

– Inuyasha, hagyd! – kiáltotta Kagome, s a nő elé ugrott.

– Na de.. Kagome – állt meg meglepve a félszellem. – Ellopta tőlünk a szilánkokat és majdnem meghaltunk miatta! Te még véded ezek után?!

– Megmentett és segített megkeresni a szilánkokat!

– Persze, de csak, hogy újból felhasználja őket, a saját céljaira! – villant meg Inuyasha szeme.

Kazaru már éppen nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de Kagome megelőzte:

– Fekszik!

– Áá! – Inuyasha a földbe csapódott.

Szerencséjére nem esett nagyot, mert itt is elburjánzott a smaragdzöld fű, ami az elixír nyomán nőtt.

– Ezt most tényleg nem értem, miért kaptam! – állt fel sértődötten és mérgesen Inuyasha.

– Hm! – Kagome megfordult és elindult kifelé az erdőből.

A többiek szótlanul követték, kivéve Inuyashát és Kazarut.

– Esetleg... – hallották a nő halk hangját. – Éjszakára itt maradhatnánk, a házamban – ajánlotta fel.

– Hah! – Inuyasha dölyfösen felhúzta az orrát. – Még csak az kéne!

– Jól hangzik – válaszolta Kagome, azzal megfordult, s visszaindult a kunyhó felé.

Inuyashának leesett az álla, de végül mindannyian bementek a házba. Kazaru szabadkozott, amiért ilyen nagy rumli és por van, de mondta, hogy a kutatásai miatt régen járt itt és most a főzeten dolgozott.

– Milyen varázsfőzetet készítettél? – kérdezte kíváncsian Miroku, miután leültek az asztalnál; Inuyasha kicsit távolabb helyezkedett el.

– A családom már generációk óta dolgozott egy elixíren, ami... – Kazaru nagy levegőt vett, végül kimondta:

– Örök életet ad és nem öregszel tőle, sőt, beteg sem leszel, ha megiszod.

Mindenki csodálkozva tekintett rá, még Inuyasha is felé fordította a fejét, pedig eddig is tökéletesen hallott minden szót.

– Családunk minden tagja tökéletesített rajta valamennyit – mesélte tovább a nő. – Végre sok-sok év után rábukkantam a megoldásra.

– A Szent Ékkő? – kérdezte Kagome.

Kazaru bólintott.

– Elég volt egy apró szilánk belőle... csak hagyni kellett, hogy az ereje hasson a főzetre, aztán már nem is lett volna rá szükségem – magyarázta Kazaru.

– Na és Naraku...? – tette fel a kérdést Inuyasha.

– Miután elvittem tőletek azt az ékkődarabot...

– Akarod mondani, elloptad – javította ki Inuyasha.

Kazaru mélyet sóhajtott.

– Tehát, miután ez megtörtént, a nyílvessződ nagyon legyengített – nézett Kagoméra. – Naraku éppen arra járt, ha pedig nem akartam, hogy megöljön, akkor csak az a lehetőségem maradt, hogy felajánlom az ékkőszilánkot.

– Aztán rávett, hogy lopd el a többit is – egészítette ki Sango. – De te hagytál egyet nálunk, nem mindegyiket vitted el.

– Igen – biccentett Kazaru.

– Miért? – nézett rá Shippou.

– Mert arra gondoltam, ha Naraku esetleg megszegi a szavát, akkor is még marad egy, aminek tudom a helyét...

– Aha! – pattant fel Inuyasha. – Végig ezt tervezted! Most is csak azért hívtál ide minket, hogy elvehesd tőlünk!

– Nyugodj le, Inuyasha! – szólt rá Kagome.

– Szerinted, ha azt akarnám, akkor most elmondtam volna nektek? – nézett rá hidegen a nő. – Ennyire bolondnak nézel?

– Nem, dehogy – Inuyasha zavartan ült le az asztalhoz. Nem gondolta végig, amit mondott.

– Nem akarsz készíteni egy másik italt? – kérdezte Sango.

– Nem lehet – sóhajtott fel Kazaru. – A folyadék kiömlött... néhány alkotóelemét már nem lehet felkutatni.

– Ó! Sajnálom... – hallatszott Miroku őszinte hangja.

Aztán mélyen a nő szemébe nézett, s megfogta a kezeit.

– Ha úgysem élsz örökké, nem akarsz valamit magad után hagyni?

– Nem értelek – felelte zavartan pislogva Kazaru. – Mire célzol?

– Lennél a gyermekeim anyja?

Puff. Ezúttal Miroku nem csak egy pofont kapott, hanem kettőt is. Egyiket a bal arcára, másikat a jobbra. Kazaru és Sango egyszerre csaptak le a szerencsétlen szerzetesre. Utóbbi jóval nagyobb hévvel, mint Miroku legújabb „áldozata”.

– Miroku, ne merészeld még egyszer! – pattant fel Sango. – Te perverz...

– Hé! Én csak érdeklődtem – mentegetőzött Miroku, de nem győzte meg a szellemirtó lányt.

– A válaszom elég egyértelmű volt, ugye? – kérdezte Kazaru.

– I-igen... – felelte a szerzetes.

Kazaru nem haragudott Mirokura, de felháborodásában ösztönösen cselekedett. Most viszont nem bírta megállni egy mosoly nélkül.

Folytatása következik...