A Sors útjai

6. rész: Valódi szándék

Amint Naraku a nő közelébe ért, egy alig észrevehető védőpajzs keletkezett Kazaru körül. A férfit meglepte a védőburok, így egy pillanatra megtorpant; de aztán egy gúnyos vigyorral az arcán átnyúlt a pajzson. A keze akadálytalanul haladt át a vékony burkon.

– Szánalmas kis próbálkozás – mondta dölyfösen. – Ezzel nem állíthatsz meg!

– Neked nincs védőpajzsod – hadarta Kazaru. Ha el akarja mondani, nem késlekedhet tovább. – Pedig én ismerek egy módszert arra, hogy szerezz egyet...

Naraku kezével megragadta a nő nyakát, de még nem szorította össze a markát. Szemei a pokol színeiben játszottak, ahogy mélyen Kazaru tekintetébe temette a sajátját.

– Ilyen gyengécske pajzsra nincsen szükségem – válaszolta jéghideg nyugalommal, aztán lassan elkezdte összezárni a kezét.

– De... tudok... erősebbet – préselte ki a szavakat a nő, miközben levegőhöz próbált jutni.

Naraku alig észrevehetően enyhített a szorításon; éppen csak annyira, hogy Kazaru szóhoz juthasson.

– Valóban?

– Igen, ott szerezheted meg, ahol én – felelte reménykedve Kazaru.

Naraku szemei gyanakodva összeszűkültek:

– Ha volt ott erősebb pajzs, mint a tied, miért ezt választottad? – s hogy kérdésének nyomatékot adjon, még egy kicsit szorosabbra fogta kezét a nő nyaka körül.

– Nem választottam... – suttogta elhaló hangon Kazaru. – Ki kell állni... próbákat... csak úgy szerezheted meg... aztán eldől, milyen lesz...

– Miféle próbákat?

– Nem... kapok levegőt... – préselte ki magából utolsó erejével a szavakat Kazaru.

A férfi elengedte a nyakát, mire a nő leroskadt a porlepte padlóra. A tolvajnő szaggatottan lélegzett és minél mélyebbeket, miközben a nyakát dörzsölgette.

– Válaszolj! – figyelmeztette Naraku.

Kazaru felnézett rá:

– Három próbát – kezdte, még mindig tartva a démontól. – Egy fizikai, egy szellemi és egy lelki erőpróbát.

– Ezek miből állnak? – faggatta Naraku.

– Nem tudom... mindenkinél más. Ez egyéni – magyarázta Kazaru. – Ha végigjutottál az összes próbán, akkor megkapod a személyes pajzsodat.

– Hmm... egész jól hangzik – felelte elgondolkozva Naraku. – De így sem látom értelmét, miért hagynálak életben – azzal villámgyorsan a nő felé kapott.

Kazaru védekezően maga elé tartotta a kezeit.

– Nem tudod, hová kell menned – válaszolta gyorsan.

Naraku körmei egy centiméterrel álltak meg a nő arca előtt. „Igaza van. Most egy erős személyes pajzsra van szükségem. De csak ő tudja, hol találok rá...”

– Mondd el, merre találom – parancsolta a nőnek.

– Bolondnak nézel? – kérdezett vissza Kazaru. – Ha elárulom, rögtön megölsz.

Naraku gonoszan elmosolyodott.

– Nem vagy olyan ostoba, mint a legtöbb halandó – jegyezte meg, aztán felállt és távolabb lépett a nőtől.

Kazaru is feltápászkodott és leült egy közeli székre. Ha Naraku még mindig meg akarja ölni, hiába menne a szoba másik felébe, ezt jól tudta. A szellem most beszélni kezdett, s Kazaru figyelmesen hallgatta:

– Elviszel oda, ahol megszerezhetem a pajzsot – kezdte magabiztosan Naraku. – Addig azzal egy ékkőszilánkkal, amit adok, megcsinálod, amit akarsz... utána visszahozod nekem, különben...

Nem volt rá szükség, hogy befejezze. A nő így is tökéletesen megértette, amit a démon mondott neki. Pengeélen táncolt, és ezúttal nem csak a célja, hanem a halandó élete is tét volt. Nincs választása; ha nem teszi azt, amit Naraku mondott neki, a vörös szemek elárulták, mi lesz a további sorsa. Sajnos azonban még így se bízhatott benne, hogy a férfi nem árt neki, ha visszaadja az ékkőszilánkot. Ráadásul akkor már lesz egy pajzsa is... ami kétségkívül igen erős lesz.

– Neked melyik próba nem sikerült? – kérdezte csevegőre szánt hangon Naraku, de a nő megértette, mit akar ezzel.

– Szeretnéd tudni, ugye...? – csak ennyit mondott; már ezen kívül is túl sokat kockáztatott.

*

Sesshoumaruék nem sokkal a történtek után távoztak. Persze, Inuyasha bátyja is vágyott arra, hogy Naraku nyomára bukkanjon és végezzen vele, de bőven elég volt számára a legutóbbi szövetség öccsével. Úgy döntött, ezúttal kihagyja... és különben is, Inuyasha örülhet, hogy egy kicsit segített nekik és nem támadott rájuk.

„Cserébe, hogy segítettek Kayounak.” rendezte a gondolatait és érzéseit Sesshoumaru, erre az utolsó mondatra azonban minden újra összekuszálódott. Most tudatosult benne, mit is jelentenek előző szavai. De nem akarta elfogadni. „Az nem lehet, hogy én...” nem akarta befejezni, de nem is volt rá esélye, mert Kayou mellé lépett. Sesshoumaru nem nézett rá. Nem akart a szemébe nézni.

– Csak meg akartam köszönni, amit értem tettél – mondta halkan a nő, aztán viccelődve hozzátette:

– De ha most azt mondod, hogy leszámolnivalód volt a nővéremmel, én pedig csak úgy, mellékesen voltam ott, ugye tudod, hogy nem fogok hinni neked? – nevetett könnyedén, s továbbhaladt a földúton, meg se várva a férfi reakcióját. Pedig Sesshoumaru legszívesebben utána szólt volna, hogy csak azért tette, hogy legyen, aki vigyáz Rinre, amikor ő nincs a közelében, mégsem bírta ezt megtenni.

A férfi megtorpant egy pillanatra, s elgondolkozva nézett Kayou után. Viccesre szánt megjegyzése teljesen felkavarta a démon lelkét. Töprengve indult a nő után, nem tudva hová tenni a dolgot.

Este aztán, mikor rajtuk kívül már mindenki aludt, végre beszélhetett Kayouval arról, ami már azóta foglalkoztatta, hogy a nő megküzdött a nővérével. Kayou a tábortűz mellett ült, hátát egy hűs sziklának vetve, s elgondolkozva meredt a lángokba.

Sesshoumaru a nő baljára telepedett le. Kayou kérdő tekintettel nézett rá.

– A nővéred... – kezdte tétovázva a férfi.

– Igen?

– Miért mondta azt, hogy miattad halt meg a húga? – bökte ki végül a kérdését Sesshoumaru.

Kayou tekintete megkeményedett, semmit sem lehetett kiolvasni belőle; már csak azért sem, mert a nő most ismét a lángok felé fordult. Legalább fél percig ültek így egymás mellett, mély csöndbe burkolózva. Kayou azonban mindvégig magán érezte Sesshoumaru csontig hatoló tekintetét. Végül felsóhajtott: megadta magát.

– Volt egy nővérem, Zanukoro – kezdett bele lassan. – Anyánk néhány évvel a születésem után meghalt, apánk nevelt fel minket... Arani nem élt velünk, ő volt a legidősebb közöttünk, és csak a féltestvérünk volt. Anyát megvette félvér származása miatt, de apát továbbra is tisztelte.

Sesshoumaru figyelmesen hallgatta végig a történetet. Érdekesnek ígérkezett és ő kíváncsi volt; főként, mivel párhuzamokat vélt felfedezni a saját családja és Kayoué közt.

– Zanukoro erős volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy kevesebb lenne egy youkainál – magyarázta Kayou. – Arani ezért megkedvelte, engem azonban sosem tudott elfogadni... aztán egy napon, egy démon támadt ránk. Apánk elküldött minket, de mi nem mentünk messze a testvéremmel. Miután apát legyőzte, minket kezdett keresni a szellem... de már túl késő volt menekülni – Kayou hangja megremegett. – Én még gyerek voltam, s Zanukoro... ő harcolt a démonnal, de nem sikerült legyőznie. Hiába mondta, hogy menjek el, nem tettem. Mégis, az utolsó varázslatával engem mentett meg, és a szellemnek nem sikerült a nyomomra akadnia.

Mire befejezte, könnyek jelentek meg a szemében, s szomorúan bámult bele a lángokba. Aztán egy szívdobbanásnyi idő után letörölte alig kicsorduló könnyeit, és összeszedte magát. Hangja ismét nyugodtan csengett, de nem bírt belenézni Sesshoumaru szemébe; úgy érezte, akkor kitörnek belőle az érzések. Ezt nemcsak a büszkesége nem engedte, hanem az sem, hogy még mindig nem tudta, megbízhat-e teljesen a férfiban.

– Arani hallotta, mi történt, s levonta a következtetéseket – mesélte tovább Kayou. – Engem hibáztat azért, hogy Zanukoro meghalt... vagy lehet, hogy csak azt akarta, hogy haljak meg én is, ha már a többiek nem tudtak megmenekülni – a végén elcsuklott a hangja, de nem szólt többet, érzelmei nem is látszottak az arcán, csak a lángokat figyelte.

Sesshoumaru nem szólt közbe beszámolójába, utána pedig töprengve figyelte ő is a lángokat. Kayou, mikor kissé megnyugodott, visszadőlt a sziklához, a férfi mellé. Sesshoumarut még mindig kavargó gondolatai kötötték le.

Az ő viszonya azért romlott meg az apjával, mert Inutaisho beleszeretett egy halandó asszonyba. Arani viszont nem hibáztatta ezért a saját apját, csak a hanyout, akit választott. Sőt, még az egyik húgát is elfogadta, a származása ellenére. Kayoura nézett, aki időközben elbóbiskolt. Olyan békésnek tűnt így... és gyönyörűnek. Volt benne valami megfoghatatlan, amit Sesshoumaru még egy nőben sem látott, legyen az szellem vagy halandó.

Visszatekintett a lángokra. Kayouban van valami különleges és ezért nem kedvelte a nővére... most pedig azért hibáztatja, mert az apjuk és a húga meghalt, és csak Kayou élte túl. „Nem lehetett valami könnyű élete.” állapította meg a férfi. „Olyasmiért hibáztatják, amit el se követett... ráadásul a saját vére akar az életére törni.” Sesshoumaru fejében egy riasztó gondolat jelent meg: „Milyen ismerős. Akárcsak én és Inuyasha...” ezt a felismerést viszont el akarta vetni, mert ez egyet jelentett volna azzal, hogy eddig tévedett az öccsével kapcsolatban.

Amíg ezen töprengett, váratlanul egy kis súly nehezedett a vállára. Pihekönnyű volt, s Sesshoumaru alig vette észre, de odafordította a fejét, hogy lássa, mi történt.

Kayou álmában a vállára hajtotta a fejét. Sesshoumaru meglepődve nézett a nőre. „Vajon tényleg alszik?” de Kayou nyugodt, egyenletes légzése biztosította, hogy igen. „Remek. Most meg mitévő legyek?” kérdezte magától, de még mielőtt bármit is tehetett volna, Kayou megmozdult, s átölelte a férfit. Sesshoumaru döbbenten tekintett rá. „Még mindig alszik...”

*

– Itt vagyunk, ez az a hely – jelentette Kazaru.

Egy barlang előtt álltak Narakuval, messze fenn, északon. Hűvös szél süvített a puszta kövek között, ahol voltak, s baljós kinézetű sötétszürke fellegek függtek az égen fölöttük.

– Nem érzek semmit – mondta gyanakodva a démon.

– Ha éreznél valamit, akkor nem lenne titkos hely és mindenki ide járna pajzsot szerezni magának – magyarázta a számára egyértelmű tényt Kazaru. – Még jó, hogy semmit sem érzel. Addig van rendjén.

– Szóval bent van, a barlangban? – emelte átható tekintetét a nőre.

Kazaru bólintott:

– Igen... bemész és hamarosan ki kell állnod az első próbát – felelte. – Nem tudom, milyen sorrendben lesznek... de ne aggódj, ha elbuksz, akkor sem halsz meg, legfeljebb nem lesz pajzsod – „Pedig nem lenne rossz, ha megszabadulnék tőled. Most már nem olyan szórakoztató a társaságod, mint kezdetben.” tette hozzá magában a nő.

– Huh... – Naraku felszegte a fejét, s vészjósló tekintetét Kazarura emelte. – Lebecsülsz, halandó.

Jéghideg, nyugodt hangja ellenére nem kis kétkedéssel lépett be a barlangba. Mielőtt még végleg elnyelte volna a sötétség, még ki kiáltott a nőnek:

– Ajánlom, hogy végezz addig a dolgoddal, amire az ékkő kell, mire befejezem!

Kazaru nem szólt semmit, csak összeszűkült szemmel nézett Naraku után. „Elég erős így is. Ha lesz egy pajzsa is, akkor...” hiába, be kellett ismernie, hogy saját maga alatt vágja a fát, de talán így életben maradhat. „Talán... ha még időben sikerül a tervem.” Ezzel a gondolattal átváltozott madárrá és szárnyra kapott.

Visszarepült az erdei faházba, s azonnal lesietett a pincébe. Meggyújtotta a gyertyákat és ismét lapozni kezdett a könyvben. Ezúttal sokkal hamarabb megtalálta, amit keresett, s azonnal nekilátott a hozzávalók megkereséséhez a polcokon.

Az elixír receptje, ami vérvörös tintával íródott, kísértetiesen csillant meg a gyertyák fényében, Kazaru ezzel azonban csöppet sem foglalkozott. Minden olvasható volt és csak ez érdekelte. Izgatottan hajolt az oldal fölé, a további összetevőket ellenőrizve. A lap tetején lendületes kézírásával a következő felirat állt: „Az örök élet itala”.

*

Kayou felébredt, de még nem akarta kinyitni a szemét. Olyan jó volt így. Minden meleg volt és puha... „Micsodaaaa?” villámként csapott a gondolat fáradt elméjébe. Szemei azonnal kipattantak. Nagyon meglepődött a látványon, ami fogadta.

Valami fehér szőrme takarta be, s valaki átkarolta. Még azt is érezte, hogy ő is ölel valakit. Kayou óvatosan felnézett a mellette ülő alakra, akinek le volt hunyva a szeme és hihetetlenül békésnek tűnt, mint még soha. Sesshoumaru a fejmozdulatra kinyitotta a szemeit és Kayoura tekintett.

A nő fülig elpirult, s gyorsan kibontakozott a férfi öleléséből, majd arrébb ment néhány lépést, és tisztes távolságra tőle, vele szemben állt meg.

– Bocsáss meg, nem volt szándékos – mondta zavartan, aztán elfordította a fejét. – Én nem... nem aka... – de nem tudta kimondani, mert közben mást érzett legbelül. – Tényleg nem volt szándékos!

Sesshoumaru rezzenéstelen arccal figyelte, hogy küszködik zavarában a nő. Ő nem értette, miért, de nem volt zavarban, sőt, kifejezetten jól érezte magát. Olyan nyugodtnak, mint még soha. Lágyan tekintett Kayoura, és minden békessége ellenére, valami furcsát érzett, amit nagyon zavarónak talált.

– Bocsánat – mentegetőzött még egyszer Kayou, azzal elviharzott a közeli folyó partjára.

Megmosta az arcát, miközben próbálta lehűteni magát. Ő is ugyanazt érezte, mint Sesshoumaru, bár nem tudhatta, mit érez a férfi. Azonban Kayou vele ellentétben, tisztában volt azzal, mi ez az érzés. Még egyszer bevizezte az arcát, hátha ettől megnyugszik kicsit.

Amikor felébredt, olyan nyugodt és boldog volt minden és ő biztonságban érezte magát. Beleborzongott, ahogy visszaemlékezett. Ha másnak igen, magának akkor se hazudhatott: „Olyan jó volt Sesshoumaru karjában felébredni...” sóhajtott egy mélyet, s becsukta szemeit. Aztán bátortalanul elmosolyodott: „Beleszerettem.”

Folytatása következik...