A Sors útjai

5. rész: Az ékkőszilánk-tolvaj

Kayou egy kunyhóban tért magához. Kagome éppen a kötést cserélte ki a karján, de mikor levette a kötszert, csodálkozva nézett a nő karjára.

– Nahát – bukott ki belőle.

– Gyorsan gyógyulok – magyarázta Kayou, s maga felé fordította a karját, hogy lássa, hogyan néz ki sérülése.

Már nem volt több egy apró hegnél. Órákon belül nyoma sem marad. Kagome megrezzent a nő hangjának hallatán; csak most vette észre, hogy Kayou magához tért.

– Hogy érzed magad? – kérdezte, mikor végre magához tért meglepődöttségéből.

– Már jobban – válaszolta egy mély sóhajtás közepette a nő. – De nagyon fáradt vagyok.

– Jól van – bólintott Kagome. – Akkor most magadra hagylak... ha valamire szükséged van, csak szólj.

– Köszönöm... de miért segítesz nekem?

Kagome csodálkozott a kérdésen – számára teljesen természetes volt, hogy segít Kayoun, miután Arani távozott. Fel sem merült benne, hogy nem teszi meg. Pislogott egyet, aztán ezt mondta:

– Most pihenj! – azzal távozott a kunyhóból.

– Magához tért, de nagyon kimerült – jelentette a többieknek Kagome. – Most alszik.

– Akkor elmeséled, ki ő? – fordult bátyjához Inuyasha.

– Nem mintha rád tartozna... – kezdte Sesshoumaru, visszatérve jól ismert, rideg modorához.

– Ha már megmentettem, nem árt, ha tudom, kinek jótékonykodom éppen! – húzta fel az orrát Inuyasha.

Sesshoumaru tekintete fenyegetővé vált, de nem volt ideje reagálni: Kagome megtette helyette.

– Inuyasha! – kiabálta a lány. – Mégis mit képzelsz magadról? Nem csak te segítettél! Hanem mindannyian!

– Jól van na! – ijedt meg a hirtelen dührohamtól Inuyasha. – Nem kell úgy felhúzni magad!

– Inuyasha... – mondta feltűnően nyugodt arccal Kagome:

– FEKSZIK!

A fiú azonnal a földbe csapódott. „Remek. Ezt is pont Sesshoumaru előtt kellett megtennie.” gondolta dühös keserűséggel Inuyasha. Egy oldalpillantást vetett bátyjára: bár arca nem sok érzelmet árult el, mégis úgy tűnt, mint aki jól szórakozik.

– Háh! – Inuyasha sértődötten felült. – Hagyd ezt abba, Kagome!

– Különben? – kérdezett vissza a lány.

Inuyasha erre végképp nem tudott válaszolni. A csöndet Sesshoumaru hangja törte meg:

– Ha hagytad volna, hogy befejezzem a mondatomat, válaszoltam volna.

Mindenki érdeklődéssel fordult felé, s ő elmesélte, hogyan találkozott Kayouval és hogy a nő miért tart velük.

Kayou csak nehezen bírt elaludni, bármennyire is kimerült volt. Fejében csak úgy cikáztak a gondolatok. Idegenek segítettek neki, Sesshoumaru öccse és az útitársai. Ráadásul Sesshoumaru megmentette őt Arani (valószínűleg halálos) csapása elől. Kayou képtelen volt kiverni a fejéből a férfi tekintetét, mikor az ránézett közvetlenül a támadás után. „Tele volt érzelemmel...” gondolta Kayou. „Lágysággal... ilyennek azelőtt még sosem láttam. Persze Rinre sem fagyosan tekint, de az más volt, ahogy akkor nézett rám.” Kayou teljesen belezavarodott a gondolataiba. Nem tudta hova tenni a dolgot, és nagyon furcsán érezte magát... végül belealudt a sok elmélkedésbe, de agya még az álmok földjén is szüntelenül ezen gondolkozott.

*

– Először ideadod, hogy segítsek neked, aztán most visszakéred tőlem az ékkőszilánkot? – kérdezte gúnyosan Naraku. – Te bolond vagy.

– Csak kölcsönbe – válaszolta Kazaru. – Visszaadom.

Naraku hitetlenül nézett rá, mire a nő gondterhelten sóhajtott:

– Tudom, elég hihetetlenül hangzik, de szükségem van rá egy kis időre... ezért szereztem meg Inuyasháéktól.

– De aztán nekem adtad.

– Igen, fel akarom használni valamire, de aztán sértetlenül visszaadom neked! – ígérte Kazaru.

A beszélgetésben csönd állt be. Naraku új palotájában voltak, ami még talán az előzőnél is hatalmasabb volt, s most egy óriási terem közepén álltak, egymással szemben.

– Megteszem, amit kérsz – felelte Naraku. – Egy feltétellel.

– Mi lenne az? – kérdezte kicsit lelombozódva a nő. Erre igazán számíthatott volna.

– Lopd el a többi szilánkot is Inuyasháéktól!

– Tessék? – pislogott Kazaru.

– Jól hallottad – felelte a férfi.

– De múltkor is majdnem belehaltam, pedig csak egyet loptam el tőlük! – ellenkezett a nő. – Ezúttal nem adnák fel olyan könnyen.

– Vagy megteszed, vagy nincs alku – mondta Naraku, aztán egy ravasz mosollyal hozzátette:

– Utóbbi esetben nem ígérem, hogy szabadon élhetsz vagy egyáltalán életben maradsz...

Kazaru egy szívdobbanásnyi idő alatt falfehérré vált. „Tessék. Mindig ez történik, ha valakivel összeállok... miért nem tanulom már meg végre?!” korholta magát gondolatban a nő, pedig már ezerszer megígérte magának, hogy tanul a leckéből. Mégsem tette meg. Eddig, ha ilyen történt, mindig el tudott bánni ellenfeleivel, de Naraku már visszaszerezte ereje nagy részét, ráadásul a nála lévő ékkőszilánkok már majdnem teljessé teszik a hatalmát.

– Jól van – adta be a derekát. – De utána megkapom az ékkőszilánkot!

– Kölcsönkapod – emlékeztette őt Naraku.

– Persze.

Kazaru nem nagyon hitt benne, hogy a szellem betartja a szavát, de nem volt más választása. Szüksége volt a szilánkra... Tényleg, ha már úgyis megszerzi Inuyasháéktól a többit, miért ne használja fel azokat, ahelyett, hogy Narakunak adná?

*

Kayou végre felébredt. Sesshoumaru ott ült az ágya mellett.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a démon.

A nő megint nem a szokásos jéghideg pillantást látta a szellem tekintetében, hanem az ismét lágyságot tükrözött. De most valami mást látott benne Kayou, mint múltkor. „Aggódott értem!” hasított bele a felismerés. Meglepődött, de elmosolyodott.

– Már sokkal jobban – azzal felült.

– Ennek örülök... – mondta Sesshoumaru. Kayou azt hitte, rosszul hall. – Mert nincs sok kedvem még több időt az öcsémmel tölteni.

– Értem... – felelte Kayou. – Hát, ha nem megyünk túl gyorsan, akkor részemről rendben van.

– Azt mondtad, már sokkal jobban vagy – emlékeztette őt Sesshoumaru.

– Igen, de nem azt mondtam, hogy már tökéletesen felépültem – válaszolta a nő; utolsó szavait azonban kiáltozás szakította félbe. – Mi történhetett?

Azonnal felpattant az ágyról, és Sesshoumaruval együtt kisiettek a kunyhó elé.

– Már megint te? – kérdezte Inuyasha, s előrántotta kardját. – Mit akarsz?

– Mi mást, a többi szilánkot – válaszolta a teljesen feketébe öltözött gyönyörű nő.

– Biztos útközben eszébe jutott, hogy a többire is szüksége van – jegyezte meg gúnyosan Miroku.

– Ne légy nevetséges! – Kazaruról lepergett a sértegetés, csak a szeme csillogott furcsán.

Intett egyet karjával, mire ismét elsötétült mindenki előtt a világ. „Jaj ne... már megint ez a sötétség...” gondolta kétségbeesve Kagome. „Így csak én láthatok, de azt is csak homályosan... bár ezt nem tudja, tehát előnyömre válhat... csak én akadályozhatom meg abban, hogy ellopja a többi szilánkot is.”

Látta, ahogy a nő egyre közelebb jut a hátizsákjához. Kagome futni kezdett felé.

– Hozzá ne merj érni! – kiáltotta el magát.

A nő összeszűkült szemmel nézett a lányra, bár Kagome ezt inkább sejtette, semmint látta. A tolvaj előhúzta ezüst tőrét, ami azon nyomban átváltozott a hullámos pengéjű karddá. Kagome megdermedt; a nő rájött, hogy ő a sötétben is lát.

Még mielőtt bárki bármit is tehetett volna, hirtelen a semmiből feltűnt Sesshoumaru fényes energiaostora, s eltalálta volna Kazarut, ha az nem veszi észre még az utolsó pillanatban; de sikerült neki, így még időben elugorhatott a halálos csapás elől.

– Megbolondultál, Sesshoumaru? – hallatszott Inuyasha testetlen hangja. – Akár minket is eltalálhattál volna.

– Attól, hogy neked nem olyan kifinomultak az érzékeid, még nem kell mindenki másról is ezt feltételezned – válaszolta higgadtan bátyja. – Egyébként pedig ne hadonássz azzal a karddal, még a végén valaki megsérül.

Inuyasha nem válaszolt semmit, csak mérges morgása hallatszott a puha sötétségben. Sesshoumaru újra támadott, Kazarut azonban ezúttal sem találta el; a nő pedig pontosan Kagome táskája mellett ért földet. Lehajolt, hogy kivegye belőle az ékkőszilánkokat rejtő üvegcsét.

Kagome ismét futásnak eredt. Fogalma sem volt róla, hogyan, de elhatározta, megállítja a nőt. Sesshoumaru nem támadott, mert érezte, hogy a lány elindult a tolvaj felé. Kazaru pedig felemelte az üvegcsét és érdeklődve vizsgálgatta – és abban a pillanatban, mikor Kagome odaért, átváltozott ismét madárrá és messze elrepült.

– Megint átváltozott! – jelentette a többieknek Kagome, miközben feléjük fordult.

– A fenébe! – hallatszott Inuyasha hangja.

– Így sosem fogjuk utolérni – tette hozzá Miroku.

– Igen, gyorsabb, mint múltkor – jegyezte meg Sango. – Most nem sebesült meg.

Alig ejtette ki az utolsó szót, hirtelen eltűnt a sötétség illúziója. Bár már éjszaka volt, a csillagok és a növekvő Hold fényének hirtelen megjelenése mindenkit arra késztetett, hogy hunyorogjon, míg hozzászokik a szemük.

– Ez volt az a nő, akiről beszéltetek? – kérdezte Sesshoumaru.

– Igen, miért? – kérdezte Sango.

– Inuyasha, nem érzed? – nézett öccsére.

– Mégis micsodát?

– Ez a nő találkozott Narakuval – válaszolta Sesshoumaru.

– Micsoda? – pislogott Inuyasha. – Kagome, láttad, merre ment?

– Sajnálom, nem – rázta meg a fejét a lány.

– De hát múltkor... – kezdte volna Miroku, de Kagome közbevágott:

– Most felétek fordultam, így nem láttam, hová ment – mondta, s lesütötte a szemét.

– Hát ez fantasztikus! – bosszankodott Inuyasha, s eltette kardját.

– Valamit itt hagyott – mutatott Kagome hátizsákja mellé Kayou.

Közelebb mentek az említett helyhez, s azonkívül, hogy megtalálták a szokásos fekete tollat, egy ékkőszilánkra bukkantak még.

– Először elvitt egyet, most pedig elvitte a többit és csak egyet hagyott nekünk – összegezte Miroku.

– Ennek így semmi értelme – fűzte hozzá Shippou.

– Ezúttal nyilván Narakunak vitte a szilánkokat – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Sesshoumaru.

– Nyilván... – morogta Inuyasha. – De akkor legutóbb miért csak egyet szerzett meg? Most pedig miért hagyott nekünk egyet?

Ezekre a kérdésekre azonban nem találtak választ.

*

Kazaru a szél szárnyán repült, magasan a felhők fölött. Ha nem adja oda Narakunak a most megszerzett ékkőszilánkokat, akkor felhasználhatja őket. De ha nem sikerül a terve, egyet még akkor is ellophat Inuyasháéktól. Így mindenképp sikerülnie kell a tervének!

Messze keletnek vette az irányt, hogy minél távolabb kerüljön Narakutól és Inuyasháéktól. Így, madár alakban hihetetlenül nagy távolságokat volt képes megtenni, rendkívül kevés idő alatt. Hamarosan meg is találta a helyet, amit keresett: innen indult hosszú útjára, sok-sok évvel ezelőtt.

Tett néhány kört az erdő közepén fekvő kunyhó fölött, hogy megbizonyosodjon arról, minden érintetlen. Érezte azt is, hogy a házat védő pajzs még mindig kitart. Mikor ezzel készen volt, lejjebb ereszkedett, s másodpercek alatt visszaváltozott emberi alakjába.

Bement a házba, s lesétált egyenesen a pincébe. Ott különféle növények függtek a plafonról és mindenféle tartályokban különös folyadékok és tárgyak sorakoztak a falon oldalt, a polcokon. A helyiség másik végében lévő letakart asztalhoz sietett. Felhajtotta a fehér kendőt, ami rajta volt, s meggyújtotta az így talál két gyertyát. Aztán a közöttük lévő könyvre fordította figyelmét.

Vastag, nagy alakú bőrkötéses könyv volt, tele sokféle kézírással és ábrákkal. Lázasan lapozni kezdett, s hamarosan meg is találta, amit keresett: a saját kutatásai voltak, összegezve mindent, amit az őt érdeklő témával kapcsolatban talált. Tovább lapozott, s mosolyogva állt meg egy vérvörös tintával írt oldalon.

Végre megtalálta az elixír minden hozzávalóját. Még néhány nap és megszerzi, amit akar...

Még nem jutott gondolatai végére, mert érezte, valaki áthatol a házat körülvevő védőpajzson. Ötlete sem volt, ki lehet az, de tőrének markolatát keze ügyében tartva elindult felfelé.

Kinyílt a bejárati ajtó, s egy hatalmas szélroham söpört végig a házon. A pincében kialudtak a gyertyák, s a könyv is ellapozódott. Kazaru a félhomályban sétált fel a földszintre.

Akit ekkor meglátott a bejáratban, arra számított legkevésbé. Ereiben megfagyott a vér, agya pedig leblokkolt. Gyanította, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de úgy hitte, inkább utóbb fog. Azonban ez az esemény keresztülhúzta minden számítását.

– Naraku... – suttogta a rémülettől tágra nyílt szemmel Kazaru.

– Igen, én vagyok.

– Mit keresel itt? – kérdezte a nő, már előre félve a választól.

– Az ékkőszilánkokért jöttem, amit nekem ígértél – felelte a szellem, s egy lépéssel közelebb ment hozzá.

Kazaru hátrált néhány lépést.

– Add ide őket, akkor talán gyors halálod lesz... – intézte hozzá szavait Naraku.

Kazaru teljesen lebénult a félelemtől, nem tudta, mitévő legyen. Ha nem adja oda, meghal. Ha odaadja, akkor is. De talán van még egy lehetőség...

– Na mi lesz már? – türelmetlenkedett Naraku. – Nem érek rá egész nap várni a válaszodra. Ha nem adod ide rögtön a szilánkokat, akkor...

Kazaru összeszedte minden bátorságát, s megszólalt – nem kevés félelemmel a hangjában, mivel az ütőkártyáját készült éppen kijátszani:

– Talán köthetnénk egy újabb alkut.

– Nem akarok – jelentette ki nemes egyszerűséggel a démon, s még közelebb ment a nőhöz. Már csupán néhány lépés választotta el tőle...

Folytatása következik...