A Sors útjai

4. rész: Családi találka

– Szerencse, hogy mindjárt felkel a Nap – jegyezte meg morcosan a fekete hajú Inuyasha.

Újhold volt éppen és már az is hihetetlenül nagy mázlinak számított, hogy még nem tört rájuk egyetlen szellem sem, Inuyasha azonban szokásához híven aznap éjjel sem aludt. A többiek viszont békésen pihentek, egyedül Kagome ébredezett, Inuyasha hozzá intézte szavait.

– Jó reggelt! – tette még hozzá.

„Fura... milyen kedves. Sosem mondta még ezt.” gondolta Kagome, aztán eszébe jutott, amint kinyitotta a szemeit, hogy mitől ez a változás. „Újholdkor, emberként mindig sokkal figyelmesebb velem.”

A Nap első sugarai aranyos-rózsaszín fénybe vonták a keleti égboltot.

– Milyen nyugodt és csendes minden... – jegyezte meg Kagome és leült Inuyasha mellé. – Egész éjjel fent voltál?

– Miért, mit gondoltál? – kérdezett vissza Inuyasha. – Természetesen.

„Hajaj... már túl közel a reggel, ezért lett megint ilyen a modora.” gondolta magában a lány; és valóban: alig fél percen belül Inuyasha visszaváltozott félszellemmé. Hamarosan a többiek is felébredtek. Fél óra alatt megreggeliztek, összepakoltak és útra készen álltak mindannyian.

– Akkor továbbra is tartjuk az irányt? – kérdezte Sango.

– Igen – felelte Inuyasha. – Arra megyünk, amerre Kagome látta azt a tolvajt. Előbb vagy utóbb rátalálunk.

– Az is lehet, hogy közben még sikerül összegyűjtenünk néhány ékkőszilánkot – fűzte hozzá Miroku.

– Nagyon furcsa volt az a nő – jegyezte meg Shippou. – És még mindig nem tudjuk, mit akar azzal az egy darab ékkőszilánkkal.

– Azt hiszem, ezt egy darabig nem is fogjuk megtudni... társaságunk akadt – szimatolt bele a levegőbe Inuyasha.

– Mit érzel, Inuyasha? – érdeklődött Kagome.

– Sesshoumaru... itt van a közelben – válaszolta Inuyasha.

– Talán ismered? – kérdezte Kayou, látva Sesshoumaru tétovázását.

Mindketten érezték egy hanyou jelenlétét és a nő már Rin mellett volt. Sesshoumaru azonban még nem adta semmi jelét annak, hogy veszélyben vannak-e vagy sem.

– Inuyasha az – felelte a férfi.

– Ő kicsoda?

– Hát ez egy nagyon érdekes kérdés, a válasz pedig igencsak bonyolult... – kezdett volna bele Jyaken, de Sesshoumaru nem hagyta végigmondani neki:

– Az öcsém.

– Na és... mi mit csináljunk? – kérdezte Kayou. Nem volt benne biztos, hogy jót jelent, ha feltűnik Sesshoumaru öccse.

– A völgyben vannak – szólalt meg Sesshoumaru. – Odamegyek, ti maradjatok itt.

– Jó – bólintott Kayou.

Egy magaslaton voltak, ahol sűrűn burjánzott a fű, a tisztás közepén pedig, ahol éppen álltak, egy hatalmas fa lombkoronája vetett rájuk hűsítő árnyékot. Kayou odament Rinnel, s letelepedtek a fa alatt. Nyugodtan üldögéltek, kisvártatva azonban a nő felkapta a fejét, ugyanúgy, ha egy szellemet érez a közelben.

Azonnal felismerte, pedig még nem is ért ide. De ez csupán másodpercek kérdése volt.

– Bújjatok el az erdő szélén – utasította Jyakent.

– Miért... – kezdte volna a kis démon, de Kayou belé fojtotta a szót:

– Csináld, amit mondok, egy erős szellem közeledik!

– De hát én nem is érzem – ellenkezett Jyaken, de mikor meglátta a nő ellentmondást nem tűtő tekintetét, biccentett és bevezette Rint a rengeteg szélére. Egy bokor mögött bújtak meg, ahonnan tökéletes rálátásuk nyílt oda, ahol Kayou állt.

A nő levette nyakláncát, s az azon nyomban átváltozott veszélyes fegyverévé. Alighogy ezt megtette, valóban egy szellem jelent meg, nem messze tőle. Villámként érkezett meg, s hamarosan előtűnt emberi alakja is; egy nő volt az.

Aranyszínű haja még hosszabb volt, mint Kayoué, de szemei ugyanolyan aranysárgán csillogtak. Hófehér kimonóját világoskék minták díszítették, oldalán egy kard volt.

– Látom, még mindig azelőtt megérzel, hogy megérkeznék – köszöntötte Kayout.

– Arani... – morogta a nő. – Mit akarsz?

– Nem is örülsz nekem, húgocskám? – kérdezte a szellem, mire Kayou szemei összeszűkültek.

– Ez beugratós kérdés akart lenni?

Arani szája sarkában egy félmosoly jelent meg.

– Tudod, miért jöttem.

– Megint a fegyveremért? – kérdezett rá Kayou. – Hiszen, ha jól látom, beújítottál egy jó kis kardot...

– A nálad lévő bot apánk öröksége – magyarázta Arani. – Egyébként sem tudod, milyen hatalom rejtőzik benne.

– Ó valóban? – Kayou szemei szikrákat szórtak. – Hát próbáljuk ki!

– Ezért jöttem... – húzta kegyetlen mosolyra a száját nővére.

– Sesshoumaru, mit keresel itt? – kérdezte Inuyasha, amint meglátta bátyját.

– Dolgom van erre – válaszolta kurtán a kérdezett. – Hát te?

– Nekem is – húzta fel az orrát öccse.

– Igazán kreatív válasz... – heccelte Sesshoumaru.

– Sesshoumaru, nem láttál errefelé egy feketébe öltözött halandó nőt? – kérdezte gyorsan Sango. – Ellopott tőlünk egy ékkőszilánkot.

– Nem – rázta meg a fejét a szellem, de alighogy kimondta ezt, egy kiáltás hallatszott a magaslatról, ahol Rinéket hagyta. – Mennem kell – azzal már ott sem volt.

Inuyasha értetlenül pislogott maga elé:

– Ez meg mi volt?

– Nem tudom, de nem kéne megnéznünk, ki kiáltott? – kérdezte Kagome. – Lehet, hogy bajban van valaki.

– Nem az én gondom... – válaszolta mogorván Inuyasha. – Minek kell egyfolytában jótékonykodni... – de alig ejtette ki ezeket a szavakat, máris megbánta, ugyanis Kagome elkiáltotta magát:

– Fekszik!!!

– Au! – Inuyasha szokás szerint a földbe csapódott. – Ez most mire volt jó?!

– Kagoménak igaza van, meg kéne néznünk, mi történt – magyarázta Miroku.

– Jól van... – morogta Inuyasha és futva elindultak a hang irányába.

Arani fél kézzel visszaverte Kayou támadását és legalább tíz méternyire elhajította húgát. Kayou egy fának csapódott, de szerencséjére az ütés ereje már nem volt olyan nagy, mire ez megtörtént, viszont így is önkéntelenül felkiáltott. Ezalatt nővére előhúzta kardját – melynek pengéje varázslatosan kék fényben úszott.

– Nem akadályozhatsz meg, hogy megszerezzem! – mondta, s azonnal nekirontott húgának.

Kayounak sikerült kivédeni a csapást, de két kézzel kellett tartania a botot, ami ezúttal ezüstösen derengett. Tovább harcoltak, s Arani hamarosan meg is jegyezte:

– Sértő, hogy nem a teljes erőddel küzdesz ellenem!

Kayou ettől igencsak dühössé vált; de nővérének igaza volt: Aranival és a kardjával szemben csak a teljes erejével küzdhet.

– Csak nem felbosszantottalak? – kérdezte gonosz mosollyal nővére. – Gyerünk, így még úgyse küzdöttem ellened!

Sesshoumaru erre a végszóra érkezett meg. Különösen kifinomult érzékeivel tudta, hol bújik meg Jyaken és Rin, de most a párbajt nézte. Érkezése nem kerülte el Arani figyelmét sem, aki most közelebb ment húgához, s halkan megkérdezte:

– Ki ez az irtó jóképű... izé... nagyon erős démon?

– Hogy mi?!

Kayou meglepődött a hirtelen kérdésen, s hogy nővére ilyen közel került hozzá – de gyorsan felocsúdott, s ütött egyet Arani felé; azonban nővére sokkal gyorsabb volt nála.

– Még mindig hihetetlenül lassú vagy, húgom! – kacagott több méterrel arrébb. – Miért nem mutatod meg, mire vagy képes? Fogadok, hogy velem nem bírsz el!

Kayout akármennyire is felbosszantották nővérei szavai, higgadt maradt. Másképpen nem győzhette le, ezt tudta jól. Ismét összecsaptak. Inuyasháék éppen ekkorra érték be Sesshoumarut.

– Mi történik itt? – kérdezte Miroku.

– Testvérharc – válaszolta röviden Sesshoumaru.

Mindenki pislogva nézte a harcoló testvérpárt.

– Ismered valamelyiküket, Sesshoumaru? – kérdezte Sango.

– Igen, kék ruhást – felelte a szellem.

– Nem kéne segíteni neki? – aggodalmaskodott Kagome, látva, hogy az említett nem áll éppen a helyzet magaslatán.

– Szerintem... – kezdte Sesshoumaru, de nem fejezhette be, mert ekkor Arani egy erős támadása célba ért.

Kayout a csapás ereje messzire elhajította, ráadásul nővére kardja megsebezte a karját és a vérzés sehogy sem akart elállni. De Arani nem elégedett meg ezzel: felugrott a levegőbe, hogy egy végső csapással végezzen húgával – azonban még mielőtt elérhette volna Kayout, egy ezüst villanást látott, s kardja már csak a levegőt hasította. Azonnal leérkezett a földre, s körbenézett, keresve az okát, miért tűnt el húga.

Kayou behunyta szemeit, s karjait védekezően maga elé emelte, miközben átváltozott. Összehúzta magát minél kisebbre, hogy amennyire csak lehet, elkerülje nővére csapását, azonban a várt támadás nem következett be. Váratlanul úgy érezte, mintha felemelkedne a levegőbe és repülne, de ez az érzés csupán egy pillanatig tartott; ismét talpa alatt érezte az anyaföldet.

Óvatosan kinyitotta a szemét... s amit akkor látott, attól igencsak meglepődött. Sesshoumaru a karjában fogta, s fölé hajolt. Jó néhány méterrel odébb pedig Arani ért földet, s most húgát kereste.

– Nézzétek, átváltozott – hallatszott valahonnan a távolból Kagome hangja.

Kayou visszanézett Sesshoumarura.

– Köszönöm... – hebegte, még mindig csodálkozva a történteken.

Sesshoumaru nem válaszolt semmit, csak mélyen a szemébe nézett. Kayou még sosem látta ilyennek a szellem tekintetét; tele volt érzelemmel és a nő úgy érezte, elveszik benne. De a pillanat hirtelen megtört, amint meghallotta nővére hangját:

– Tehát ott vagy! – azonban nem támadott, csak lassan feléjük lépkedett. Nagyjából félúton lehetett, mikor lehajolt, s felvett valamit a fűből.

– A botom! – döbbent meg Kayou. Észre sem vette, hogy kiejtette a kezéből. – Hozzá ne merj érni!

– Már késő – húzta gonosz mosolyra a száját Arani, egyik kezében kardját, a másikban pedig húga botját tartva, s aztán a pillanat töredéke alatt támadásba lendült.

– Elég! – kiáltotta el magát Kagome, s egy nyílvesszőt lőtt ki Arani felé. A démonnőnek éppen, hogy sikerült elugrania a fegyver útjából.

– Bolond – hallatszott Arani hangja, s egy szempillantás alatt Kagome mellett termett.

– Hagyd őt békén! – állt a lány elé Inuyasha, kezében a Tessaigával.

Arani és Inuyasha harcolni kezdtek; a küzdelem közben Kayou nővére először a bottal védekezett, ami mindenki meglepetésére ezüstös fényű védőburkot vont Arani köré. De aztán a nő megunta a dolgot, s támadott a kardjával, miközben a botot a háta mögött tartotta.

Ezt látva Sangónak támadt egy ötlete.

– Kirara! – nézett a macskadémonra, mire az átváltozott, s felvette szellem alakját.

Sango azonnal a hátára pattant, s a párbajozók felé vette az irányt. Hátulról közelítette meg Aranit, s mivel a nő minden figyelmét lekötötte a küzdelem, Sangónak sikerült kivennie a kezéből a botot. Arani azonnal felugrott a levegőbe, s Inuyashától messze, de húgához közel ért földet.

– Add vissza, különben nagyon megkeserülöd! – nyújtotta Sango felé a kezét.

– Dehogy adom! – vágta rá azonnal Sango. – Ez a fegyver nem hozzád tartozik, hanem hozzá – mutatott Kayoura a lány.

Arani, mintha csak erre a válaszra számított volna, felemelte jobb kezét, ami aranyló fénnyel kezdett világítani, aztán elővarázsolt egy olyasféle ostort, amilyeneket Sesshoumaru szokott, s Sango felé csapott vele azonnal.

– Jaj, ne! – nézett Sangóra és saját nővérére Kayou.

Sesshoumaru is figyelte az eseményeket, s anélkül, hogy elengedte volna Kayout, Arani felé fordult, s energiaostorával még éppen időben állította meg a nő csapását. Erre azonban semmi szükség nem volt, ugyanis valami olyan történt, amire tényleg senki sem számított.

Sangót a másodperc töredéke alatt körbevonta az ezüst védőháló, így ha Arani támadását nem akadályozta volna meg Sesshoumaru, akkor sem eshetett volna baja a szellemirtó lánynak. Mindenki csodálkozva nézte a szinte már követhetetlen gyorsasággal zajló eseményeket.

Arani eltüntette ostorát, aztán lassan húga felé fordult:

– Ne hidd, hogy ezzel vége... tudod jól, hogy nemcsak a fegyverért jöttem.

Kayou mérges pillantásokat lövellt felé.

– Akkor miért? – kérdezett közbe Miroku.

Arani vetett egy megvető oldalpillantást a szerzetesre, de azért válaszolt:

– Hogy megbosszuljam a húgomat!

– De hát azt hittem, ti testvérek vagytok... – kivételesen Miroku sem értette, mit akart mondani Arani.

– Akkor ne engem vegyél célba, hanem... – kezdte volna Kayou, de a nővére félbe szakította:

– De téged, mert miattad halt meg!

Kayou szemei dühösen megvillantak.

– Most már elég legyen! – kiáltotta, azzal kiragadta magát Sesshoumaru karjából, s Arani felé futott. – Elegem van belőled!

Szélsebesen rohanni kezdett felé, eközben kezeiben ezüst szalagok jelentek meg, amik hihetetlen sebességgel iramodtak Arani felé. A szem alig bírta követni, olyan gyorsan cikáztak ide-oda, hogy teljesen körbekötözzék nővérét; Arani azonban még ennél is gyorsabban reagált: úgy érezte, itt az ideje, hogy távozzon. Kayou ezt megérezte.

– Ne merészeld! – kiáltotta el magát.

Az ezüst szalagok lecsaptak, s még ugyanabban a pillanatban Arani egy villámcsapás kíséretében eltűnt, ugyanúgy, ahogyan érkezett. Kayou mérgesen nézett nővére hűlt helyére, az ezüst szalagokat pedig eltüntette. Habár Arani már eltűnt, gúnyos kacaja még percekig betöltötte a füves tisztást.

Sango ereszkedett le mellé a bottal, Kirara hátán.

– Jól vagy? – kérdezte, a sebesüléseire célozva ezzel.

– Persze – biccentett Kayou. – Meg se kottyant...

De alig ejtette ki az utolsó szót a száján, váratlanul megingott, s már esett a föld felé; de Sesshoumaru hirtelen mellette termett: ismét elkapta a nőt. Kayou eszméletlenül feküdt a karjában.

– Azt hiszem, ez még egy kicsit túl korai kijelentés volt – jegyezte meg Miroku, aki most érkezett meg a többiekkel.

– Megnézem a sebeit – sietett oda a táskájával Kagome.

– Segítek neked – ajánlotta fel Sango.

Folytatása következik...