A Sors útjai

2. rész: A varázslónő

– Add vissza azonnal azt az ékkőszilánkot, amit elloptál tőlünk! – kiáltotta Inuyasha, s fenyegetően ökölbe szorította a kezét.

– Eszemben sincs! – válaszolta a tolvaj, egy gyönyörű nő.

Inuyasha dühösen mordult egyet, aztán előkapta a Tessaigát – ami azon nyomban felvette félelmetes alakját.

– Utoljára, mondom... – kezdte Inuyasha, de Kagome nem hagyta befejezni.

– Inuyasha, nem ölheted meg, hiszen ő ember!

– Ember vagy sem... visszaszerzem az ékkőszilánkot! – azzal nekirontott a nőnek.

A titokzatos tolvaj előhúzta ezüst tőrét az övéből – a pengéje nem az a klasszikus, egyenes volt, hanem hullámos, úgy is nevezték ezt a fajtát emiatt, hogy a „Baziliszkusz Nyelve”.

– Heh... – Inuyasha megvetően horkantott. – Ezt még fegyvernek sem merném nevezni! Csak nem ezzel akarsz kiállni ellenem és a Tessaiga ellen?!

– Csak figyelj... – húzódott titokzatos mosolyra a nő szája.

Inuyasha már csak két méterre volt tőle, mikor a nő meglendítette karját, s a tőr átváltozott: egy sokkal nagyobb méretű karddá. Ezüst pengéjén élesen csillant a déli nap ragyogó fénye. Majdnem elvakította Inuyashát, akinek legnagyobb megdöbbenésére a penge állta a Tessaiga hatalmas csapását. A nő visszalökte a hanyout, aki ha lehet, még jobban feldühödött.

– Arról ne is álmodjatok, hogy visszaadom az ékkőszilánkot! – mondta a nő, azzal rátámadt Inuyashára.

– Meg kell védenie magát a csapások ellen – magyarázta Miroku Kagoménak, aki aggodalmas arckifejezéssel nézte a harcot.

Épp ebben a pillanatban a nő kiverte Inuyasha kezéből a kardot, s pengéje élét a fiú torkának szegezte. Aztán karját meglendítette, hogy minél gyorsabban befejezze a küzdelmet, de ekkor egy fehér színben úszó nyílvessző röppent feléje – sajnálatára a nyíl villámként száguldott felé, s ő nem tudott időben elugrani előle. A bal karját érte el.

Felszisszent fájdalmában, pengéjét pedig visszaváltoztatta egy tőrré, s az övébe rakta, majd futni kezdett; Sango és Miroku utána, és miután Kagome felsegítette Inuyashát és a félszellem visszavette kardját, a tolvaj nyomába eredtek ők is.

A nő érezte, hogy már egyre fogy az ereje a nyílvesszőnek köszönhetően, ami a testébe fúródott – ráadásul kihúzni sem tudta azt. „A Szent Nyílvessző... különös... ennyi év után pont most, mikor már a célban vagyok.” gondolta, s elmerengett azon, vajon honnan lehet ekkora ereje ennek a lánynak és ki lehet ő valójában. De nem töprenghetett sokáig, mert egy hatalmas bumeráng suhant el közvetlenül mellette, s csak az volt a szerencséje, hogy még időben sikerült leguggolnia, mielőtt a fegyver visszafordult volna; különben eltalálja.

Megállt, s közben szitkozódott magában. Nincs mit tenni, már csak egy esélye van a menekülésre...

– Most meg mit csinál? – kérdezte Kagome.

– Nem tudom, de siessünk – felelte Inuyasha. – Nem tetszik ez nekem.

Mikor odaértek, csak egy pillanatra látták a nő alakját, miközben szembefordult velük; aztán a tolvaj legyintett egyet, mire teljes sötétség borult rájuk – mintha valaki eltüntette volna a Napot az égről.

– Nem látok semmit – hallatszott Miroku hangja. – Ti láttok valamit?

– Semmit se – válaszolta Sango.

– Én sem – tette hozzá Inuyasha. – Kagome?

A lány azonban nem válaszolt. Homályosan bár, de azért látta, mi történik – s attól elakadt a szava. A nő nyaklánca tele volt fekete madártollakkal, s most egyet lehúzott róla, a következő pillanatban pedig átváltozott valamilyen fekete madárrá, s elrepült messze, bal szárnyában a nyíllal, melyet Kagome lőtt ki rá.

Mikor már eléggé messze volt, s Kagome sem láthatta a madarat, a varázslat megszűnt létezni. A hirtelen fény váratlanul érte mindannyiukat, s be kellett csukniuk a szemüket, hogy ismét visszanyerjék a látásukat. Amint ez sikerült neki, Kagome azonnal abba az irányba fordult, amerre látta elrepülni a madarat.

– Mi történhetett? – töprengett hangosan Miroku, miközben felemelte a földről a fekete madártollat, ami a nő helyén maradt.

– Átváltozott... – mondta tétovázva Kagome. Maga sem akart hinni a szemének.

– Hogyan? – kérdezte Sango. – Mivé?

– Egy nagy fekete madárrá – felelte Kagome, s az égre mutatott – Arra ment.

– Te láttad? – pislogott értetlenkedve Inuyasha.

– Igen – bólintott a lány.

– Menjünk, mire várunk még? – nézett a többiekre Sango. – Kirara!

Azonban a cseles tolvajt nem érték utol. Nem látták semmi jelét, merre ment, ráadásul Inuyasha különösen érzékeny orra sem volt a segítségükre; a félszellem képtelen volt megérezni a szagát. A nő annyira eltávolodott tőlük, hogy még Kagome sem érezte az ellopott ékkövet, így a naphosszat tartó keresgélés után feladták; hiszen előbb-utóbb ismét össze kell futniuk vele, ha ő is az ékköveket keresi.

– Már csak egyet nem értek – mondta Miroku este, a tábortűznél.

– Mit? – érdeklődött Sango.

– Ellophatta volna az összes nálunk lévő ékkőszilánkot – magyarázta a szerzetes. – Mégis, csak egyetlen egyet vitt el.

– Ezt én sem értem – rázta meg a fejét Inuyasha. – Biztos Kirara zavarhatta meg, mikor rajtakapta.

– Nem hiszem – fejtette ki véleményét Kagome. – Szerintem valami célja volt vele... és csak egy ékkőszilánkra volt szüksége.

– De vajon mire akarja használni? – tette fel kérdését Shippou, azonban ezt egyikük sem tudta megválaszolni.

*

Naraku éppen egy új búvóhely után nézett, ahol megerősödhet, míg újra összetalálkozik Inuyasháékkal. Annak a halandónak, Saurának a támadása ugyan nem teljesedett ki, mégis nagyon legyengítette a démont. Ráadásul Kagura elárulta... „Ezzel aláírta a halálos ítéletét.”, majd gondolatban megígérte magának, hogy rengeteg szenvedést okoz még a nőnek, mielőtt végleg elpusztítja.

Egy olyan erdőben haladt, amin a közeli faluk legendái szerint elátkozott. Sötét varázslatok színhelye, s aki egyszer oda belép, onnan nem jut ki élve – ha esetleg mégis, már sosem lesz teljesen ugyanolyan, mint annak előtte. Naraku ezt ideális búvóhelynek tekintette, s ahogy egyre mélyebben haladt a rengetegben, egyre jobban érezte magát.

Valóban rendkívüli sötét erők koncentrálódtak itt. A Nap már a horizonton volt, épp lenyugvóban, narancsvörös fénye azonban alig hatolt át a sűrű lombkoronákon; az erdőben a sötétség uralkodott.

Ahogy kényelmesen lépkedett befelé az elátkozott rengetegbe, egyszeriben valami mozgást érzékelt. Ezt igen különösnek találta, hiszen a falusiak szerint semmilyen élőlény nem tanyázik errefelé. Ő sem látott még egyet sem, pedig már jócskán az erdő mélyén járt. Ez az esemény azonban felkeltette a kíváncsiságát – akármennyire is meggyengült, még mindig eléggé erős volt ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, ha olyan helyzetbe kerül.

Elosont oda, amerről a zajt hallotta, de a fekete színbe burkolózott növények takarásában maradt. Onnan lesett kifelé, az előtte elterülő kicsiny tisztásra, ahol mindent a narancsvörös szín uralt.

Egy talpig feketébe öltözött gyönyörű nőt látott térdelni, amint éppen összeszedi minden erejét, hogy kihúzza a bal karjába fúródott nyílvesszőt. Látszott, hogy nagy erőfeszítésébe telik egyáltalán megérintenie a halálos fegyvert, de végül sikerrel járt. Bár arca eltorzult a fájdalomtól, nem kiáltott fel.

Hosszú, egyenes szálú, hollófekete haj keretezte nemes vonásait, világoskék szeme pedig nem a derűs, felhőtlen nyári égboltot jutatta Naraku eszébe, hanem a tökéletesen tiszta, fagyos jeget, mely télen születik meg. Nyakában fekete madártollak ékeskedtek nyakláncán, a legfeltűnőbb mégis az az ezüst tőr volt, melyet az övében tartott; a lenyugvó Nap szikrázó fénye vörösre festette pengéjét.

Naraku most a nyilat vette szemügyre, amit a nő az imént megpróbált minél messzebbre eldobni, habár látszott, ereje igencsak fogytán van már. Nyilván arról sem volt fogalma, miféle helyre érkezett. A démon meglepődve tapasztalta, ahogyan a fegyverre összpontosított, hogy valamilyen pozitív aura veszi körül még mindig. Azonnal felismerte a Szent Nyílvesszőt, s azt is tudta, hogy Kagome lőtte ki. Megrezzent, amint tudatosult benne, ez mit jelent.

Viszont apró mozdulatára a levelek, melyek alatt állt, sustorogni kezdtek.

– Ki van ott? – kérdezte harciasan a nő, pontosan oda pillantva, ahol Naraku állt.

A démon előlépett a fák fedezékéből, s közelebb ment a nőhöz.

– Az én nevem Naraku – mutatkozott be, s megállt nem messze tőle. – Téged hogy hívnak?

– Kazaru vagyok...

A fekete ruhás nő összehúzta a szemét, mintha látni akarna valamit, amit csak ő láthat, senki más... meg is látta. Azonnal behunyta a szemét, s megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a képet elméjéből. „A lelke sötét...” gondolta magában. „Ilyet még sosem láttam; még démonoknál sem... ő lehet az a fenyegető, negatív, sötét energia forrása, amit egyre erősebben éreztem az utóbbi időben... de most ő is legyengült kicsit. Ezt tisztán érzem; és a nevét is hallottam már.” Ismét kinyitotta a szemét, s Narakura emelte tekintetét.

– Segíts! – kérte.

Naraku szemei összeszűköltek.

– Ugyan miért tenném? – kérdezte gyanakvóan.

Kazaru sóhajtott egyet, aztán az övén lévő szütyőjéből elővett egy apró, csillogó valamit. Naraku felé nyújtotta tenyerét, s kinyitotta markát.

– Ezért – válaszolta higgadtan.

Kezében egy ékkőszilánk csillant meg... egy beszennyezett ékkőszilánké. Naraku elvette tőle.

– Elmehetnék, s sorsodra hagyhatnálak... – mondta nyugodtan; úgy, hogy a szeme sem rebbent.

– Nem teszed... – húzta titokzatos mosolyra a száját a nő. – A Szent Nyílvessző megsebzett... Inuyasháék engem is üldöznek, csakúgy, mint téged.

– Na és... – folytatta volna Naraku, azonban Kazaru megszédült, s látszott, már nem sokáig bírja tartani magát. Úgy tűnt, talán az eszméletét is elveszti.

Naraku végiggondolta a hallottakat és a látottakat, végül úgy döntött, minden jel arra utal, hogy Inuyasháék ellensége a nő, ráadásul erős lehet, ha csak a Szent Nyílvesszővel tudták megállítani... egy ilyen szövetséges pedig még jól jöhet.

Felkarolta az egyre gyengülő Kazarut, s elindult vele az erdő mélyébe...

A fájdalom, amit kezdetben csak a bal karjában érzett, lassan átterjedt minden porcikájára. Kazaru már napok óta feküdt abban a barlangban, ahol Narakuval húzódtak meg. A férfi néha elment, volt, hogy akár egész napra is, de mindig visszament, hogy megnézze, milyen állapotban van a nő.

Az egyik hajnalban, mikor Naraku elindult, Kazaru elhatározásra jutott; csupán egyetlen kiutat talált ebből a betegségből – ugyanis úgy érezte, mintha a Szent Nyílvessző megmérgezné a testét. De ahhoz, hogy végrehajtsa, lelkének egy olyan részéhez kellett nyúlnia, melyet igyekezett minél mélyebbre elásni magában, s sosem emlékezni rá. „Ironikus.” gondolta azon a reggelen. „Az erő, amitől annyira irtózom és az örökségem, amit megtagadok, csak az segíthet most rajtam.” Keserű ízt érzett a szájában. Minél hamarabb el kell végeznie, lehetőleg még azelőtt, hogy Naraku visszaér.

Becsukta a szemét, s lecsillapította elméjét; mélyeket lélegzett és egyre ellazultabb állapotba került. Lassacskán már a külvilágot sem érzékelte, csakis belső világára összpontosított. Mélyen beletekintett a lelkébe és kereste azt az apró tiszta fényt, amit megtagadott. Eltartott egy darabig, mire sikerült ráakadnia, hiszen annyira mélyen magába fojtotta; de ezúttal hagyta, hogy eluralkodjék rajta.

A pici fény megnagyobbodott, s Kazaru hamarosan már egész lelkében és testében érezte a jelenlétét... egy szempillantás alatt tűntek el a fájdalmai, s a közérzete is jobb lett. Úgy érezte, mintha napokat aludt volna és hatalmas erőt érzett magában. Végre meggyógyult. Igaz, hogy ezt a részét megtagadta, azonban ha szüksége volt rá, mindig tudta használni, amit Kazaru kicsit furcsállt is. Nem értette, miként történhet ez.

Kinyitotta a szemét, s visszatért a valóságba. Testét hihetetlenül könnyűnek érezte, s szívét boldogság árasztotta el. Átengedte magát ennek a pillanatnak, de csak egy szívdobbanásnyi időre. Utána sóhajtott egy mélyet, s visszazárta oda a fényt, ahol megtalálta. Ismét eluralkodott rajta a sötétség...

Naraku nem mutatta, de meglepte a hirtelen változás, mikor visszaért.

– Látom, jobban érzed magad – mondta.

– Igen – biccentett a nő. – Ha szabad megkérdeznem, merrefelé jártál? Mindennap elmentél valahová.

– Egy helyet kerestem, ahol felépíthetem az új védelmemet az ellenségeimmel szemben.

– Na és találtál? – érdeklődött Kazaru.

Naraku bólintott:

– Holnap odamegyünk.

Kazaru azzal a gondolattal hajtotta le a fejét, hogy holnap egy új remény virrad számára, ami közelebb viheti a céljai eléréséhez. Úgy tűnt, Naraku jó szövetséges lehet, ha Inuyasháék továbbra is keresik a nőt. Megvoltak a saját céljai és világéletében egyedül dolgozott, mégis, valahol mindent el kell kezdeni...

Folytatása következik...