A Természet Úrnője

8. rész: Ha a vége jó, minden jó... II.

– Kagura! – hallatszott egy kiáltás, s Saura ugrott fel a levegőbe.

A szélboszorkány odakapta tekintetét – Saura mélyen a szemébe nézett, mintha üzenni akart volna valamit neki. „Itt az idő, döntenem kell.” gondolta magában Kagura. Végiggondolta, mit is készül tenni, s hogy mik lehetnek a következményei, ha sikertelenül járnak, de a szíve mélyén már rég eldöntötte, mit tesz. Viszonozta Saura tekintetét, s bólintott. Ez lesz az egyetlen lehetősége...

Kagura felemelte legyezőjét, a következő pillanatban pedig szélpengék jelentek meg, melyek egyenesen Saura felé tartottak.

– Saura, vigyázz! – kiáltotta Inuyasha, s már ugrott is volna, ha a nő nem mutat felé egyik tenyerével; a féldémon ugyanis ekkor úgy érezte, tömegének több százsorosával esik vissza a talajra.

– Ne avatkozz közbe! – szólalt meg Saura, s hagyta, hogy a szélpengék elérjék.

Az egyiknek sikerült felhasítania a bal vállát, s ezáltal megszabadult a szennyezett ékkőszilánktól is. De a többi szélpenge még felé tartott – ám elég volt egy kecses kézmozdulat, s úgy tűntek el a semmiben, mintha nem is léteztek volna. Kagura döbbenten látta, hogy mekkora ereje van Saurának még így is, az ékkőszilánk nélkül.

– Az ékkőszilánk kiesett! – állapította meg Miroku.

– Ne beszélj! – figyelmeztette Kagome. – Tartogasd az erődet! – aggódott Mirokuért, de ő is észrevette, hogy az ékkőszilánk már nincsen Saura vállában.

Eközben Sango elkeseredett harcot vívott öccsével. Kohaku szüntelenül támadt, Naraku irányításának alávetve. Nővére pedig rendre kitért a csapásai elől, de egyre fáradt. „Hamarosan már arra sem lesz erőm, hogy elugorjak a fegyvere elől.” gondolta Sango, s támadásba lendült. Nem állt szándékában megsebesítenie az öccsét, de valahogy ki kellett őt is fárasztania, hiszen rajta még nem mutatkoztak a fáradság jelei. Sango keserű ízt érzett a szájában. „Ezt már nem bírom sokáig...”

– Naraku, küzdj meg velem! Végre szabad vagyok! – kiáltotta a levegőben Saura, aztán villámgyorsan leereszkedett a démonnal szemben.

– Nem árthatsz nekem! – mondta magabiztosan Naraku.

– Valóban? – vonta fel a szemöldökét csípőre tett kézzel Saura. – Pedig elraboltál, ez is csak azt bizonyítja, hogy az öregasszony szavait elhitted.

Naraku meghökkent. Ez a nő átlátott rajta. De már nem sokáig teheti ezt meg, mert azonnal végez vele! A démon támadásba lendült, de Saura kitért előle.

– Én vagyok a Természet Úrnője, engem nem győzhetsz le! – állította Saura, s ezúttal ő támadta a démont.

Naraku, miközben kitért, megsebesítette Saurát.

– Ha ennyi minden, amit tudsz, akkor ez édeskevés lesz ahhoz, hogy legyőzz! – heccelte Naraku.

Saura feldühödött. Tudta, hogy ez nagyon veszélyes. Uralkodnia kellett az érzelmein, különben kicsúszhatott az irányítás a keze alól. De pillanatnyilag ez nem érdekelte; csupán egy dologra figyelt: hogy minél gyorsabban végezzen Narakuval.

Sesshoumaru és Inuyasha is támadni próbálták Narakut, de Saura egy legyintéssel méterekkel messzebb küldte őket – még a Nagy Sesshoumarut is! A fenekükön értek földet, nem messze onnan, ahol Kagome volt Mirokuval.

– Hát ez így nem lesz jó... – morogta Inuyasha.

– Emlékezz, mit mondott az anyó! – figyelmeztette Kagome. – Csak Saura segítségével győzhetjük őt le!

– De valami olyasmit is említettél, hogy ha elszabadul az ereje, akkor – kezdte Sesshoumaru, de öccse nem hagyta befejezni mondandóját:

– Csak nem félsz, drága bátyám? – mosolygott gúnyosan.

Sesshoumaru válaszra sem méltatta Inuyashát, csak dühösen megvillantotta a szemei.

– Most nincs itt az ideje, hogy egymást öldössétek! – mondta gyorsan Kagome, mielőtt elfajult volna a helyzet. – Naraku a közös ellenségetek! Öljétek meg őt!

– De ha egyszer Saura nem hagyja, hogy segítsünk neki? – kérdezte Inuyasha.

– Hát... – Kagome tanácstalanul nézett maga elé.

Sango hihetetlenül fáradtnak érezte magát. Több sebből vérzett és úgy érezte, már nem bírja tovább. Feltápászkodott, a bumerángjára támaszkodva, de eldöntötte, már nem védekezik. Már arra sincsen ereje... Semmi mást nem akart jobban, mint az öccsével együtt lenni újra boldogságban és békében. Naraku ördögi tervének köszönhetően úgy érezte, a lelke ismét megtört – mind annyiszor, ha az öccsével kellett harcolnia.

Kohaku kényelmesen sétált felé, kezében halálos fegyverével, aminek mára már mestere lett. Sango arcáról egy könnycsepp gördült le. Nem saját magát siratta, hanem öccsét, és hogy képtelen segíteni neki kiszabadulni Naraku irányítása alól... még az emlékei sem voltak meg az öccsének. Belegondolni sem mert, mit élhetett át a fiú.

– Kohaku! – suttogta elhaló hangon Sango, s kinyújtotta felé a kezét.

Valahonnan távolról Saura kiáltása hallatszott, de a lány nem értette, mit mond. Nem is érdekelte – az egyetlen, akire most gondolni tudott, az az öccse volt.

A fiú megdermedt egy pillanatra, aztán a következő másodpercben kitisztult a tekintete. Olyan volt, mintha egy rossz álomból ébredne föl. „Ez az a lány... akinek nem tudom kiverni az arcát a fejemből...” gondolta Kohaku. Még egy hosszú pillanatig nézte a lányt, aztán leeresztette fegyverét, s lesütötte a szemeit.

– Kohaku! – mondta ismét Sango, s közelebb lépett öccséhez.

A fiú szomorúan állt előtte, Sango pedig odament hozzá és átölelte.

– Jaj, öcsikém, annyira hiányoztál! – zokogott Sango.

Kohaku nem válaszolt, s nem is nézett nővére szemébe. Végül mégis megszólalt:

– Nem emlékszem semmire... – mondta lassan. – Kivéve... a te arcodra.

– Ó, Kohaku! – mosolyodott el halványan Sango, s lehajolt az öccséhez.

A fiú végre a szemébe nézett.

– Látom, sikerült felbosszantanom... – jegyezte meg csevegő hangon Naraku.

– Az neked csak rossz! – vágta rá Saura, s megint támadott.

A nemrégiben megidézett viharfelhők most ha lehet, még jobban összetömörültek, sőt, még újabbak is érkeztek. A távolban villám csapott le, s mennydörgés rázta meg a közelben lévők fülét. A villámok szüntelenül hasították az égboltot, a kastély melletti erdőben pedig már több fa is meggyulladt tőlük. A hirtelen támadt szélvihar feléjük hozta a füstöt – eső azonban nem esett.

A küzdő felek alatt megremegett a föld, aztán szétnyílt a talaj. Saurának sikerült meglöknie Narakut, a démon mégsem zuhant bele a szakadékba.

– Ostoba! – mondta megvetően. – Azt hiszed, így legyőzhetsz?

Saura nem válaszolt. „Akár le tudom győzni, akár nem, egy ígéretet be kell váltanom...” gondolta szilárdan, s Kagura jutott az eszébe. Saura már nem tűnt halandónak... a körmei helyén élő lángból tűzkarmok jelentek meg, s azzal támadt Narakunak. Terve bevált: sikerült tőből levágnia a férfi bal karját.

Naraku felszisszent fájdalmában, de azonnal növesztett egy új kart a helyébe.

– Azt hiszed, hogy nekem, akiben több száz szellem lakozik, ez a kis semmiség hátráltathat? – kérdezte gúnyosan.

Saura nem válaszolt, csak gonoszan elvigyorodott. „Még mindig nem jött rá... a szerencsétlen!” magában mosolygott. Nemsokára sikerül beváltania ígéretét. Naraku nem tudta mire vélni a nő arckifejezését, de mikor meglátta, mire készül, eszébe jutott Kagura árulása is, s végre megtalálta az összefüggést, amit keresett – azonban már elkésett. Saura beledobta Naraku bal karját a tátongó hasadékba, s azonnal be is zárta azt.

– Ezért még megfizetsz! – hallatszott Naraku fenyegető hangja.

Már majdnem elérte a nőt, mikor egy nyílvessző suhant el közvetlenül előtte, s Saura és közte fúródott bele a földbe. Oldalra tekintett; Kagome kilőtt egy nyílvesszőt, melyet az előbb húzott ki egy élettelen démon testéből. De ez volt a legutolsó fegyvere.

Naraku feléje indult, de Inuyasha Kagome elé állt, kezében a Tessaigával.

– Hozzá ne merj érni Kagoméhoz! – kiáltotta oda neki.

„Vissza kell fognom magam és irányítanom az erőmet, különben elpusztítok mindent... de így viszont nem tudom legyőzni Narakut!” gondolta dühösen Saura.

– Tűnjetek innen! – kiáltotta túl a távolban zengő mennydörgés hangját Saura, s elkezdett Naraku felé rohanni.

„Nem úgy tűnik, mint aki meg akar idézni valamit... mondjuk egy villámcsapást. De akkor meg miért fut felém? Mit akarhat ez a nő?” tanakodott magában a démon. Aztán meglátta Saura tekintetében azt, amitől még ő is tartott. Már tudta, mire készül a nő, de a félelemtől ledermedve állt ott – csak késve ocsúdott fel meglepettségétől.

Saura minden erejével azon volt, hogy minél közelebb érjen Narakuhoz, s érezte, hogy a többiek tényleg messzebb húzódnak. De amire most készül, lehet, hogy még így sem lesznek biztonságban. Mikor már alig választotta el pár méter Narakutól, elszántan felkiáltott, s engedte, hogy testében szabadon áramoljanak az elemek erői.

Tudta, ő maga biztos nem éli túl, de legalább Naraku sem. Nem hagyhatta, hogy tovább kínozza a barátait. Mélyen Naraku szemébe nézett – ugyanaz csillant meg Saura szemében, mint amikor Naraku megijedt tőle – elszánt volt, mint még soha. Tudta, akár sikerrel jár, akár nem, az ő útja itt végleg befejeződik.

„Ez a nő még a haláltól sem riad vissza, hogy elpusztítson!” gondolta döbbenten Naraku, de még éppen idejében tért magához ámulatából, hogy messzebb ugorjon – azonban Saura erejét még így is jócskán megérezte.

– Nem menekülsz! – kiáltotta Saura, érezve a természet hatalmas erejét, mely most mind benne összpontosult.

Minden erejét Narakura koncentrálta, s a legkisebb erő-morzsáját is felhasználta, hogy elpusztítsa a démont. Hatalmas, vakító, fehér fény árasztotta el először Saurát, majd kiterjedt a nő környezetére is.

– Meneküljünk! – kiáltotta Kagome. – Inuyasha, segíts elvinni Mirokut!

Inuyasha és Kagome Mirokut támogatva rohanni kezdtek Sangóék felé, ahogy csak bírtak. Sesshoumaru még mindig ugyanott állt, de a fehér kupola, mely körülvette Saurát és immár Narakut is, egyre csak terjedt. Hamarosan el fogja érni, ha nem tűnik el onnan.

Sesshoumaru még a megfutamodás gondolatától is irtózott, de be kellett látnia, ezúttal az az egyetlen esélye, ha arrébb megy. Majdnem elérte a fehér búra, mikor felugrott a levegőbe, s Inuyasháék mellett ért földet... a fehér fény terjeszkedése azonban még mindig nem ért véget. Egyre közelebb ért hozzájuk...

– Ez az én ajándékom Neked, Naraku! – kiáltotta Saura, s kiengedte az erejét, egyenesen Narakura irányítva azt.

Valahonnan a szél Kagome kiáltását sodorta felé. A lány irányába tekintett, s látta, hogy már vészesen közel került barátaihoz a pusztító fény. Nem hagyhatta, hogy miatta haljanak meg.

– Nem! – sikoltotta, s kinyújtotta a karját feléjük.

Éppen az utolsó pillanatban állította meg a fényt, mielőtt az elérte volna a menekülőket. De ezzel kockára tette, hogy Narakut elpusztítsa. A démon kitért a koncentrált támadás elől, azonban még mindig túl közel volt hozzá és túl mélyen volt a fénykupola belsejében. Érezte, ahogy iszonyatos erők húzzák több ezer felé a testét és minden porcikája irdatlanul fájt.

Felkiáltott, de még mielőtt teljesen feladta volna az ellenállást ezzel a nagy és hatalmas erővel, hirtelen megszűnt minden kínzó érzése. A fénybúra egy pillanat alatt eltűnt. Látta maga mellett nem messze Saurát térdre rogyva, a barátai felé tekintve és a kezét feléjük tartva.

– Nem... – suttogta alig hallhatóan a nő. – Ti ne...

Ennyit tudott mondani, aztán összeesett. Naraku fülelt, de már nem hallotta a szívverését. „Meghalt... de azért alaposan legyengített, Sesshoumaru és Inuyasháék pedig ide tartanak... ideje eltűnnöm.” gondolta végig higgadtan Naraku, azzal felemelkedett a levegőbe, s egy szellemet parancsolt magához.

– Saura! – kiáltotta Inuyasha.

Kagome szóhoz sem jutott, csak állt ott döbbenten, mint egy szobor. Miroku a földön feküdt és nagyon izzadt. Az arcára is kiültek fájdalmai, melyeket a darazsak mérge okozott neki. Sango a közelükben volt, átkarolta testvérét, de ő is letaglózva állt az események előtt. Ahogy Kagoménak, még neki sem sikerült tudatosítania magában, mit is jelent ez. Úgy érezte, elszállt minden reményük, de nem akarta tudomásul venni... és azt sem, hogy megint elvesztettek egy barátot, valakit, aki közel állt hozzájuk, mindezt Narakunak köszönhetően... aki természetesen ismét elmenekült.

Ahogy állt ott, gondolataiba merülve, észre sem vette, hogy egy szellem közelít feléjük; csak mikor már késő volt. A démon magával ragadta az öccsét.

– Kohaku! – kiáltotta kétségbeesetten Sango. – Ne!

Kagome megrezzent ezt hallva. Gyorsan hátrafordult, de már csak a magában zokogó Sangót látta, Kohakut sehol.

„Szegény Sango... már úgy tűnt, visszakaphatja az öccsét, de Naraku ismét elrabolta tőle... ráadásul megint megszökött és... Saura pedig... Saura...” Kagome még gondolatban sem tudta végigmondani, annyira fájtak neki a történtek. Belőle is kitört a zokogás. „Miért ilyen igazságtalan minden?” kérdezte magától elkeseredve.

Sesshoumaru arcán nem látszott semmi, de kisvártatva követte öccsét. Hamar odaért Inuyashához, aki kezében tartotta Saura élettelen testét. Inuyasha arcáról egy könnycsepp gördült le, de gyorsan letörölte, nehogy észrevegye a bátyja. Már csak az hiányzik neki, hogy ő is tegyen rá egy még egy lapáttal. De Sesshoumaru nem mutatta, hogy észrevette volna, mit csinál az öccse. Gondolatban meghozta a döntését. Hátha a Tensaiga még megmentheti...

– Állj félre, öcsi – mondta, s előhúzta apjától örökölt kardját.

Inuyasha értetlenül nézett rá, aztán, mikor meglátta, mire készül a bátyja, bólintott és letette a földre Saura testét, aztán arrébb lépett. Sesshoumaru felemelte a kardot, s összehúzta szemeit, úgy fürkészte az alvilág küldötteit. Azonban egyet sem látott. Meglepődött. Az öccse észrevette ezt.

– Mi a baj? – érdeklődött Inuyasha.

– Nem látom őket... – mormogta Sesshoumaru. – Nem értem...

Ekkor elakadt a szava attól, amit látott. Saura teste hirtelen megváltozott... ahol az előbb még az élettelen teste feküdt, most gyönyörű, rózsaszín lótuszvirágok virítottak a fűben. Hihetetlen gyorsasággal smaragdzöld fű nőtt be mindent körülöttük, s egyre csak terjedt, a szélrózsa minden irányában.

– Mi ez? – kérdezte döbbenten Inuyasha.

– Ez Saura utolsó ajándéka nekünk – szólalt meg mellette Miroku.

– Miroku? – nézett barátjára Inuyasha. A szerzetes arca még eléggé fehér volt, de látszott, hogy már kezd visszatérni belé az élet. – Jól vagy?

A fiú bólintott.

– Saura megtisztította a környéket minden gonoszságtól és méregtől... – magyarázta Miroku. – Nézd, már az erdő sem ég! – mutatott a fák felé.

Inuyasha odanézett, és valóban, már nem lehetett füstszagot érezni a levegőben. Lassan eleredt az eső... friss, üde, nyári záport hozott feléjük az enyhe szél. Minden nagyon csendesnek és nagyon szépnek tűnt... Keserédes boldogság volt ez. Keményen megfizették az árát – mindannyian.

Vége

Narakut még mindig nem sikerült legyőzniük, így a történet folytatódik, de ez a fejezete ezennel lezárult.