A Természet Úrnője

5. rész: A döntés

– Te féreg, mit tettél vele? – kiabálta Inuyasha, amint meglátta őket.

Naraku gonoszan elvigyorodott, aztán csevegő hangon válaszolt a félszellemnek:

– Nem tettem mást, mint amit kért tőlem... Hatalmat adtam neki.

– Hazudsz! – kiáltotta ismét Inuyasha. – Van elég ereje! Soha nem kért volna a tiédből!

– Mégis megtette – felelte Naraku. – Most pedig engem szolgál hatalmas erejével... Saura, lássuk, mire vagy képes!

Saura üres tekintettel bólintott, aztán felugrott a magasba, s egy pillanat múlva már Inuyashák mellett volt. Kagome hátán ekkor végigfutott a hideg. Koncentrált, miközben Saurára nézett, s azonnal meg is találta az ékkőszilánkot a nő bal vállában. „Tehát így irányítja őt Naraku. Ismerős módszer...”

– Inuyasha! – kiáltotta Kagome. – Van egy ékkőszilánk a bal vállában! Naraku azzal irányítja!

– Lám-lám... ennyire kifogytál az ötleteidből, Naraku? – gúnyolódott Inuyasha. – Mert most kiveszem onnan a szilánkot!

– Csak szeretnéd... – morogta Naraku. – Saura!

A nő elugrott Inuyasha elől, s néhány méterrel a társaságtól földet ért. Ekkor lehajolt, s egyik mutatóujját a talajhoz érintette egyetlen pillanat erejéig. De ez is épp elég volt ahhoz, hogy egy repedés induljon el onnan, mindegyik irányba, ahol régi barátai álltak. Ahogy egyre közeledett feléjük a hasadék, egyre szélesebbre nyílt, benne pedig a feneketlen mélység tátongott.

Inuyasha felkapta Kagomét és vele együtt ugrott el a nyílás elől, hogy aztán pár méterrel odébb már biztonságban lehessenek. Sango felugrott az átváltozott Kirara hátára, s Shippou is így tett, aztán elrepültek, s még az utolsó pillanatban kapták el Miroku karját, mielőtt szétnyílt volna alatta a talaj.

– Ez nem jött be, Naraku! – kiáltotta Inuyasha.

– Nem baj – mosolyodott el a férfi. – De ebből is látszott, mekkorára nőtt az ereje...

– Undorító, amit művel... – jegyezte meg Miroku.

– Egyetértek – helyeselt Sango, s azonnal elhajította bumerángját. – Csonttörő!

Naraku épp annyira vette a fáradtságot, hogy a tekintetét a fegyver felé fordítsa, de az már nem érte el célját... Útközben erős vihar kerekedett, s eltérítette útjáról a bumerángot... ami egyenesen Kagome felé tartott. Inuyasha ellökte Kagomét, s vele együtt ő is elesett, így a csonttörő mögöttük fúródott a földbe.

– Most már eleget szórakoztam – jelentette ki Naraku. – Saura, végezz valamelyikükkel... de Inuyashát hagyd meg nekem.

Saura az alatta lévőkre nézett, végül Mirokut szemelte ki. Hatalmas mennydörgés rázta meg az eget és a földet; viharfelhők gyülekeztek fölöttük, Saura pedig készen állt, hogy egy végzetes villámcsapással elvegye Miroku életét.

Azonban, még mielőtt lecsaphatott volna, hátulról egy kő találta el. Lepattant róla, egyáltalán nem okozott neki sérülést, viszont feldühödött tőle Saura. Ahogy megfordult, meglátta az elszánt Shippout. Továbbra is üres tekintettel nézett le rá, s arra készült, ezúttal a rókakölyköt veszi célba.

– Azonnal hagyd abba! – hallatszott Kagome éles kiáltása az éjszakában.

Saura felé fordult, s meglátta, hogy egy nyílvesszővel céloz rá. Ügyet sem vetett rá, s előkészült, hogy összpontosítsa erejét, amivel akár mindegyikükkel  végezhet.

– Figyelmeztetlek... – kezdte Kagome, de belátta, ezzel most semmi sem ér. – Sajnálom, Inuyasha, de nincs más választásom...

Ezekkel a szavakkal lőtte ki nyilát a lány Saurára. Utóbbi, mielőtt még sikerült volna megidéznie villámcsapását, reptében elkapta a szent nyílvesszőt, s visszafordította, egyenesen Kagoméra irányítva azt. Kagome döbbenten állt, reagálni sem volt ideje, de szerencséjére Inuyasha agya nem bénult le, s ismét elhúzta őt a veszélyből.

– Kösz, Inuyasha... ma már sokadszorra mented meg az életem...

– Ugyan! Semmiség! – legyintett Inuyasha, de már ugrottak is arrébb, mert a villámcsapás feléjük tartott.

Ahol még az imént álltak, most egy sötét, legalább 5 méter átmérőjű lyuk tátongott. Saura üres tekintettel fordult feléjük. Aztán szélsebesen elindult... egyenesen Kagome felé. Hiába állt a lány elé kihúzott karddal Inuyasha, egy hirtelen támadt kivételesen erős szélroham elsodorta őt, messzire Kagométól. Ugyanilyen szélroham repítette el Sangót és Mirokut méterekkel odébb, egy fához dobva őket; mind a ketten eszméletüket vesztették.

Saura pontosan a lány előtt állt meg.

– Kagome! Neee! – kiáltotta Inuyasha, s olyan gyorsan futott, ahogy csak a lába bírta.

Saura rá se nézett, csak felemelte az egyik kezét, mire Inuyasha felemelkedett a földről, s nemhogy előre nem tudott menni, hanem az erős széltől hátrafelé kezdett haladni.

– Kagomeeee! – kiáltotta ismét, de semmit sem ért vele.

Saura feltartotta a másik kezét, mire ujjbegyei szikrázni kezdtek. Kagome szeme elkerekedett a rémülettől. Sejtette, hogy a nő ismét villámot idéz meg és azt is gyanította, hogy hiába próbálna elmenekülni, Saura követné őt. Aztán már nem is gondolkodott, csak azt tette, amit ösztönei diktáltak: megragadta Saura kezét, s próbálta lehúzni, hogy ne az égbolt felé mutasson vele, hátha így nem tudja megidézni a villámlást.

– Mégis mit képzelsz? – kérdezte gúnyosan Naraku. – Azt hiszed, ez segít?

Kagome nem válaszolt. Erősen koncentrált arra, amit csinált. Saura rátekintett, s ekkor a lány is a szemébe nézett. „Emlékezz! Kérlek!” szólt a nőhöz gondolatban. „Mi a barátaid vagyunk...”

S ekkor, mindenki meglepetésére fehér fény ölelte körül mindkettejüket. Lassan halványodott csak el, s bontakozott ki a két nőalak. Eközben megszűnt az Inuyashát visszatartó szélvarázs, így a hanyou ismét rohanhatott – egyenesen Kagome és Saura felé. Mikor odaért, döbbenten látta, hogy Kagome épségben van, s a földön térdeplő Saurához hajol.

– Bocsáss meg... – suttogta szipogva a nő. – Elárultalak titeket... bolond voltam...

– Naraku ezt már mással is megtette – felelte Kagome. – Nem a te hibád.

– De igen... nem kellett volna engednem... – rázta meg a fejét Saura, miközben könnycseppek hullottak a földre. – Hála neki, szinte sebezhetetlen vagyok. Csak egy démon vagy félszellem tudja kiszedni belőlem az ékkőszilánkot...

– Itt vagyok – mondta erre Inuyasha. – Én kiszedhetem...

– Te lány... – hallatszott Naraku fenyegető hangja.

Az egyik pillanatban még ott volt a vízesésnél, a következőben pedig Saura mellett termett, megfogta, s a magasba emelkedett vele.

– Hozd vissza azonnal! – kiáltotta Inuyasha.

Naraku egy gúnyos félmosolyt eresztett meg felé. Saurát a karjaiban tartotta, úgy repültek a darazsak közt. A nő szomorú tekintettel nézett rájuk.

– Bocsássatok meg... – suttogta, barátai mégis hallották szavait. – A ti érdeketekben nem maradhatok... bocsássatok meg...

Naraku és Saura egy pillanat alatt eltűntek az éjszakában. Inuyasha még egy darabig bámulta az eget és reménykedett, ez csak egy rossz álom, amiből mindjárt felébred; azonban rá kellett jönnie, tévedett. Ez a valóság. Fáradt sóhajjal csukta be a szemét. „Ezért Naraku még nagyon megfizet... ezért és a sok gazságért, amit eddig elkövetett ellenünk..”

– Inuyasha... – szólította meg Kagome.

– Igen? – a fiú kinyitotta szemét. – Tessék, Kagome?

– Miroku és Sango megsérült... – felelte a lány. – Jobb lenne, ha...

– Persze – bólintott Inuyasha, azzal elindult, hogy segítsen barátainak.

*

Saura némán követte Narakut. A gondolataiba mélyedt; mérges volt a férfira, de ugyanakkor önmagát is hibáztatta, amiért ilyen naiv volt és egy ilyen átlátszó, aljas trükknek bedőlt. A barátai látták a kárát. Jobb lesz, ha egy darabig nem is megy a közelükbe, de ezt sajnos nem ő dönti el...

Naraku palotájában félhomály uralkodott, alig volt benne fellelhető fényforrás. Hiába, akinek a lelke is sötét, az a sötét helyeket kedveli. Saura hátán futkosott a hideg és igyekezett nem gondolni arra, Naraku miféle további terveket szövöget, hogy végezzen Inuyasháékkal.

A végeláthatatlan, hosszú folyosók egyikén összefutottak egy csinos, barna hajú nővel, aki egy legyezőt tartott a kezében. Mikor meglátta Saurát, megvillant a szeme.

– Nocsak... – kezdte. – Látom, sikerrel jártál.

Naraku rideg tekintettel nézett rá.

– Ez nem volt kérdéses, Kagura... és ha már úgyis itt van dolgod, mutasd meg neki az utat a szobájába – mondta a férfi. – Nekem fontosabb dolgaim vannak.

– Hát persze... – morogta halkan Kagura. – Mi vagyok én, talán cseléd?

Még be sem fejezte mondatát, mikor a távolodó Naraku felemelte a bal kezét és összezárta a tenyerét. Kagura a mellkasát szorítva térde esett.

– Ne felejtsd el, Kagura, hol a helyed – tette még hozzá Naraku, azzal kinyitotta a markát és eltűnt a következő sarkon.

Kagura megkönnyebbülve állt föl, mélyeket lélegezve, de a szeme szikrákat szórt a távozó Naraku után.

– Gyere! – vágta oda Saurának, azzal elindult tovább a folyosón.

Saura követte a nőt. Rá akart jönni, Naraku mivel tartja őt sakkban. Mert az látszott, hogy Kagura legszívesebben megszabadulna a férfitól. Miközben a folyosón haladtak, próbálta kitalálni, de nem jutott semmire.

– Tessék – nyitott be az egyik ajtón a nő. – Itt van.

Már ment is volna tovább, de Saura megszólította:

– Kagura... így hívnak, ugye?

– Igen – fordult vissza türelmetlenül a nő. – Mit akarsz?

– Azon gondolkoztam, Naraku téged mivel tart a markában – felelte Saura; s nem is sejtette, milyen tökéletes szavakat használt a helyzet leírására.

– Semmi közöd hozzá – válaszolta keményen Kagura, azzal elsietett.

Saura összehúzott szemöldökkel nézett utána. Megfejti ezt a rejtélyt is, bármibe kerül. „Túl sok furcsaság történik itt, és gyanítom, hogy még a felét se láttam...”

A kastélyban eltöltött néhány nap alatt sikerült elsajátítania a módszert, amivel végre nem tévedett el. Előfordult, hogy sokszor órákig bolyongott, mire visszaért a szobájába vagy egyáltalán megtalálta a kertkaput. Az egyik ilyen alkalommal egy kisfiúval futott össze az egyik sarkon. Fiatal kora ellenére mélységes bánat ült a fiú arcán. Saura, mint mindig, most sem állhatta meg, hogy meg ne próbáljon segíteni rajta.

Megkérte a fiút, kísérje őt el a kertbe, ott pedig végre beszélgethettek. A nő hamarosan rájött, hogy beszélgetőtársa Sango öccse – a lány még akkor mesélt neki róla, mikor első este a tűznél vitatták meg Inuyasháékkal Naraku gaztetteit.

Saura döbbenten vette észre, hogy Kohaku szinte semmire sem emlékszik. Ahogy hatodik érzékével megvizsgálta a kisfiút, varázslat nyomait vélte felfedezni. Naraku keze nyomát. Elképedt, hogy lehet valaki ilyen kegyetlen. Kohaku nem emlékezett a családjára, sem arra, mire kényszerítette őt Naraku; azonban egyvalakit képtelen volt kiverni a fejéből: egy lány arcát... a nővéréét.

Ráadásul Saura tudta, Naraku ördögi befolyása a fiúra csak akkor szűnne meg, ha kiszednék az ékkőszilánkot a hátából. De akkor a fiú meghalna...

Ez alatt a pár nap alatt többször is találkozott Kagurával, de nő mindig hűvösen fogadta. Saura márpedig elhatározta, ha törik, ha szakad, rájön, mivel tartja sakkban Naraku a nőt. Ezt végül Kannától tudta meg, Kagura húgától. A megoldás megdöbbentő volt Saura számára.

*

Mindeközben Inuyasháék azon tanakodtak, mitévők legyenek most.

– Az egyetlen fegyver, amivel legyőzhetnénk Narakut, most őt szolgálja, ráadásul képes ellenünk fordítani – összegezte Miroku.

– Abból, amit elmeséltetek, csak Kagoménak köszönhetjük, hogy még élünk – tette hozzá Sango.

– Ugyan! – legyintett Kagome és elpirult, de azért jólestek neki a dicsérő szavak. – Nem is tudom, mit csináltam.

– Nem? – kérdezte Inuyasha.– Pedig számomra egyértelmű.

Mindannyian kíváncsian néztek rá.

– Mit csinált, Inuyasha? – kérdezte Shippou.

– Megtisztította az ékkövet, amikor Saurához ért – magyarázta a hanyou. – Így egy időre kikerülhetett Naraku hatása alól.

– Hát... logikus – ismerte el Miroku.

– De akkor most mi legyen? – kérdezte Sango. – Saura ereje most Narakut szolgálja, és sokkal nagyobb, mint előtte volt. De ő továbbra is a barátunk. Csak úgy segíthetünk rajta, ha kivesszük belőle az ékkőszilánkot.

– Úgy érted, ha kiveszem – emlékeztette őt Inuyasha. – Azt mondta, csak egy szellem vagy egy félszellem képes rá.

– Akkor meg kell keresnünk, hogy legyőzhessük Narakut – mondta Shippou. – Kiszeded az ékkövet, Inuyasha és ő végez Narakuval!

– Ez mind szép és jó, de hogy jutunk el idáig? – tette fel a kérdést Miroku.

Kagome összerezzent, ezt Sango észrevette.

– Valami baj van, Kagome? – érdeklődött a lány.

– Csak állandóan az anyó szavai visszhangzanak a fejemben, mióta hozzáértem Saurához – magyarázta Kagome.

– Pontosan mire gondolsz? – faggatta Miroku.

– Hogy az ereje olyan hatalmas, hogy ha elszabadul, elpusztíthatja az ismert világot – válaszolta lassan a lány. – Belegondolni is szörnyű, hogy most még nagyobb az ereje, hogy az ékkőszilánk benne van. Hogy így mire lehet képes...

– Ismerem Saurát, és soha nem használná rossz célra az erejét – állította Inuyasha. – Naraku már nem sokáig fogja tudni őt irányítani.

– Gondolod? – reménykedett Kagome.

– Tudom – Inuyasha válaszára ismét remény költözött a társaság szívébe... kivéve Inuyasháéba.

Bármennyire is bízott régi barátjában, egyáltalán nem volt benne biztos, hogy Naraku ellen tud fordulni, ameddig az ékkőszilánk a testében van. Ha pedig igaz, amit az anyó mondott, Kagome nem alaptalanul aggódik... Saura az egész világra nagyobb veszélyt jelent így, mint valaha. Eddig kordában tudta tartani az erejét, de ez most megnövekedett, és elég egyetlen másodperc, amíg nem koncentrál – végzetes mindannyiuk számára.

– De Naraku vajon hová vihette? – kérdezte Sango. – A palotája már nincs meg... merre keressük?

Inuyasha hirtelen felkapta a fejét és kiszakadt eddigi gondolatainak örvényéből.

– Valaki van itt – jelentette ki, s már fel is pattant ülőhelyéről, kezében a kardjával. Szippantott még egyet, s félreismerhetetlen szag csapta meg az orrát.

– Sesshoumaru...

Folytatása következik...