3.rész
2006.08.11. 19:41
A Természet Úrnője
3. rész: A találkozás
Néhány órával a démonok támadása után Sesshoumaruék lepihentek egy tisztáson. Saura óvatosan leszállt Aun hátáról és igyekezett minél kevésbé megterhelni a lábát. Leült Sesshoumaruval szemben és a tarisznyájából elővett egy hosszú kendőt. Aztán levette a cipőjét, hogy bekötözhesse a bokáját. Mire készen lett, Rin és Jyaken is visszaértek a tűzifával, amit gyűjtöttek. Jyaken a botját használva meggyújtotta a tüzet, így végre megmelegedhettek. Ahogy egyre északabbra érkeztek, úgy egyre hűvösebbek lettek az éjszakák is, nem csupán a nappalok.
– Miért kötözted be a lábadat, Saura? – kérdezte Rin.
– Mert így nem fájt annyira és hamarabb begyógyul – válaszolta a nő.
– Halandó vagy – jegyezte meg Sesshoumaru. – Beletelik pár napba, mire gyalogolni tudsz vele.
– Azért nem olyan sok az – felelte egy titokzatos mosoly kíséretében Saura. – Igaz, hogy halandó testben vagyok, de attól még gyorsabban gyógyulok, mint az emberek többsége.
– Remélem, igazad van.
Saura meglepetten nézett Sesshoumarura. Ezt megint nem tudta hová tenni.
– Úgy értem, ha egyszerre több démon támad ránk, akkor szükség lesz rád... illetve az erődre – magyarázta a szellem.
– Aha... értem – válaszolta Saura, s egy félmosoly jelent meg az arcán.
Néhány órával később, mikor Rin már elaludt, s Jyaken is épp elaludt, Sesshoumaru a nőhöz fordult:
– Miért mosolyogsz olyan sokszor?
Saura meglepődött a kérdésen, de azért felelt:
– Nem is tudom... talán mert... egy kicsit elviselhetőbbé teszi a terhet.
– A terhet?
– Igen – válaszolta komolyan Saura. – Tudom, nem látszik rajtam, de már épp eleget láttam ahhoz, hogy az élet és a felelősség terhe nehezen elviselhetővé váljon... a mosolyból erőt merítek.
– De talán épp az gyengít le... – jegyezte meg Sesshoumaru.
– Ezt meg hogy érted?
– Ha nem rejtenéd az arcod mögé a gondolataidat és az érzéseidet, akkor több energiád jutna mondjuk a harcra.
– Ez rád is vonatkozik – felelte Saura.
Sesshoumaru kérdő tekintettel nézett rá.
– Te pedig sosem mosolyogsz – magyarázta a nő. – Sőt, szinte semmilyen érzelmet nem árul el az arcod. Ez is könnyen felemésztheti az energiáidat.
Sesshoumaru nem szólt többet, Saura pedig lassacskán elálmosodott és elaludt.
*
Inuyasha sebes tempót diktált, de – bár mindenki fáradt volt – senki sem panaszkodott. Szótlanul rótták az utat észak felé. Egyik délután több démon teteme mellett haladtak el, ekkor Inuyasha meg is jegyezte:
– Nem nehéz követni őket... mindenfelé hullákat hagynak maguk után.
– Szerinted mennyire lehetnek messze? – kérdezte Kagome.
– A nyomokból ítélve tegnap jártak itt – válaszolta Inuyasha.
– Én amondó vagyok, éjszakára menjünk innen távolabb és pihenjük ki magunkat – mondta Miroku. – Ha a megérzésed nem csal, akkor legkésőbb holnapután biztosan utolérjük őket.
– Kiráz a hideg ettől a helytől... – jegyezte meg Sango. – És ha belegondolok, hogy Sesshoumaru és a Természet Úrnője végzett egyszerre ennyi démonnal, akkor bizony szükségünk van pihenésre, ha esetleg harcolnunk kell.
– Igazad van – bólintott Kagome. – Keressünk valami nyugisabb helyet és tegyük el magunkat holnapra.
Másnap kora délelőtt Inuyasha végre megérezte a levegőben Sesshoumaru szagát.
– Már nincsenek messze – jelentette a többieknek. – Legkésőbb este utolérjük őket.
– Érzed Sesshoumarut? – kérdezte Kagome.
Inuyasha bólintott. Miroku óvatosan hozzátette:
– Ez azt jelenti, hogy ő is könnyen megérezhet téged.
– Ha szerencsénk van igen, utánunk jön és akkor nem kell tovább gyalogolnunk – jegyezte meg Shippou.
– Shippou, ez egyáltalán nem vicces! – pirított rá Kagome. – Tudod, milyen veszélyes Sesshoumaru.
– Jól van, na... – a kis rókakölyök hátrált néhány lépést.
– Inkább siessünk – mondta Sango.
Sesshoumaru is megérezte fivére szagát és megtorpant, hogy pontosítsa, melyik irányban van Inuyasha.
– Mi történt Sesshoumaru nagyuram? – kérdezte kíváncsian Jyaken, mikor meglátta, gazdája megváltozott viselkedését.
– Nem mintha rád tartozna... – kezdte Sesshoumaru. – De az öcsém a közelben van.
– Vajon miért van itt? – kérdezte Jyaken.
– Ne tegyél fel ostoba kérdéseket! – villant meg Sesshoumaru szeme. – Rin, te maradj Jyakennel és Aunnal. Saura...
– Igen?
– Hogy van a bokád? – kérdezte Sesshoumaru.
– Ha kérdés arra vonatkozott, tudok-e már harcolni, akkor a válaszom igen.
Sesshoumaru bólintott.
– Gyere velem! – azzal elindult Inuyasháék felé.
„Várjunk csak... ez a szag... olyan ismerős... De vajon kié lehet?” gondolkozott el Inuyasha. Kagome észrevette, hogy Inuyashát zavarja valamit.
– Mi a baj, Inuyasha? – kérdezte a lány.
– Érzel valamit, Inuyasha? – érdeklődött Miroku.
– Sesshoumaru nincs egyedül... – válaszolta lassan Inuyasha. – Vele van egy... egy halandó.
– Micsoda? – bukott ki a kérdés mindenkiből egyszerre.
– Akkor ez azt jelenti, hogy a Természet Úrnője... – kezdte óvatosan Sango. – egy halandó?
– Nem ez a legfurcsább... – felelte Inuyasha.
– Hogyan? – nézett rá meghökkenve Miroku. – Hát akkor meg micsoda?
– Ismerős a szaga – felelte Inuyasha. – De nem tudom, honnan. Nem sok halandóval találkoztam, akinek a szagára emlékeznék...
– Hát, ez tényleg furcsa – bólintott Miroku.
– Egyre közelednek – fűzte hozzá Inuyasha. – Készüljetek föl, hamarosan találkozni fogunk velük!
– Jaj nekem... – hallatszott Shippou hangja.
– Az öcséd... – kezdte óvatosan Saura. – Ő...
– Igen?
– Hasonlít rád? – kérdezte végül a nő. „Mert ha igen, nem lesz könnyű dolgom.”
Sesshoumaru megfordult és mélyen a nő szemébe nézett.
– Az öcsém egy félvér – jelentette ki jéghideg, fenyegető hangon. – Ha még élni akarsz, ezt a kérdést ne tedd föl még egyszer – Saura bólintott, jelezvén, megértette. – Ő egy korcs.
– Ne mondd, hogy... – kezdte a nő, de elharapta a mondat végét.
Az még hagyján, hogy Sesshoumaru szemei szinte villámokat szórtak, de a szó, „korcs” egy emléket kavart fel benne. Csöndben követte hát a szellemet, és hamarosan össze is találkoztak Sesshoumaru fivérével és kis csapatával.
Inuyasha összehúzott szemmel figyelte a fiatal nőt, aki Sesshoumaru mellett lépkedett. Koncentrált, és próbálta a szagot és az arcot összekapcsolni egy emlékkel, de nem sikerült neki. Aztán, mikor a nő a szemébe nézett, hirtelen minden eszébe jutott.
– Saura...? – kérdezte meglepetten Inuyasha. – Az nem lehet...
– Inuyasha, ki az a Saura? – kérdezte Kagome.
– Ez nem lehet ő, hiszen már Kaede anyónál is sokkal idősebbnek kéne lennie! – csodálkozott Inuyasha.
– Hát, akkor biztos nem ő – vonta le a logikus következtetést Miroku. – Biztos tévedsz, Inuyasha... ez egy fiatal, szép hölgy, aki...
– Akitől nem fogod megkérdezni azt, amit minden nőtől, akivel csak találkozol – mondta fenyegető éllel a hangjában Sango.
– Miről beszélsz?
– Jaj, ne kezdjük ezt már megint! – legyintett Sango.
– Inuyasha, ki az a Saura? – ismételte meg kérdését Kagome.
**
– Tűnj innen, te korcs! – hallatszott a dühödt emberek kiáltozása. – Itt nincs helyed!
– Takarodj! – jött egy újabb hang a tömegből. – Nem tartozol ide!
A kutyafülű kisfiú nem értette, miért akarják őt bántani, de most, hogy már senkije sem volt, nem tehetett mást, minthogy menekül.
– Menj innen! Hagyj minket békén! – kiáltotta az emberek közül egy vele egykorú kisfiú, aki tegnap még együtt játszott vele. Ez nagyon fájt az árva kisfiúnak és nem értette, miért bánnak így vele.
– Mi ez a hangzavar? – hallatszott valahonnan a tömeg mögül egy lány hangja.
– Ez a kis félvér azt hiszi, befogadjuk most, hogy az anyja meghalt – válaszolta egy mély férfihang. – Pfuj, szánalmas kis korcs!
Egy már félig nővé érett lány lépett elő a tömegből és látta, hogy az árva kisfiú egyedül áll velük szemben. A lány mellett lévő kisfiú pedig felvett egy kődarabot, hogy az árva felé hajítsa. Eldobta, de nem ért célt vele; a lány még röptében elkapta és összezárta tenyerében. Mikor kinyitotta markát, a kőből csak por maradt.
– Mondhatom, igazán nagy bátorság egy védtelen gyermeket megdobálni és elűzni.
– Te ebből maradj ki! – hallatszott az előbbi mély hangú férfi hanga a tömegből. – Ez a kis korcs nem tartozik ide!
– Korcs?! – kérdezte élesen a lány és megvetően tekintett a férfira. – És még te merészeled magad embernek tekinteni... valóban az vagy... az embertelen fajtából.
– Ez egy szánalmas félszellem! – kiáltotta egy nő a tömegből. – Hiába várja, hogy megsajnáljuk, akkor is egy démon marad!
– Azt hittem te, mint egy anya, megérted... – felelte a lány. – De úgy látom, benned is csalódnom kellett... olyan emberek közt nem kívánok maradni, akik így bánnak egy árva kisfiúval.
– Meg tudom én magam védeni! – kiáltotta harciasan a kisfiú.
– Valóban? – jelent meg egy félmosoly a lány arcán.
– Ha nem akarsz itt maradni, menj! – kiáltotta a férfi. – Semmi szükségünk rád!
– Majd meglátjuk, mit szóltok, ha újabb démonok támadják meg a falvatokat... – jegyezte meg a lány, azzal sarkon fordult és elindult kifelé a településről.
Mikor a kutyafülű kisfiú mellé ért, megállt és lehajolt hozzá.
– Gyere velem... – nyújtotta ki a kezét. – Keresünk egy olyan helyet, ahol az emberek nem ilyen hálátlanok.
A kisfiú nagy, aranysárga szemeivel ránézett, aztán bólintott és megfogta a lány kezét. Elindultak; a lány vissza se nézett, de a kisfiú még többször visszatekintett a falura. Egyik ilyen alkalommal egy kő is röpült feléjük.
– Milyen kreatívak! – jegyezte meg a lány, mikor elkapta a kődarabot és visszahajította, éppen annak a férfinak a lába elé, aki küldte.
Amint földet ért a kő, egy hatalmas földrengés rázta meg a falut. De a lány és a kisfiú biztonságban voltak. A kutyafülű kisfiú nézte, mi történik, de a lány már elindult.
– Gyere! – mondta kedvesen a lány.
A kisfiú gyorsan felzárkózott mellé és megfogta a kezét.
– Hogy hívnak? – kérdezte a lánytól.
– A nevem Saura – felelte amaz. – Na és a tiéd?
– Inuyasha vagyok.
**
– Inuyasha? – döbbent meg Saura, aztán Sesshoumaruhoz fordult:
– Inuyasha az öcséd?
– Igen – felelte a démon. – Ismered?
Saura bólintott.
– Nem harcolok velük – fűzte hozzá.
Sesshoumaru az égre emelte tekintetét:
– Halandók!... Mindegy... akkor egyedül végzek vele.
– Azt nem hagyom – mondta határozottan Saura és megállt Sesshoumaruval szemben.
– Lenyűgöző a bátorságod, de bolond vagy, ha azt hiszed, engem le tudsz győzni – szólalt meg tárgyilagos hangon Sesshoumaru.
– Ha nem muszáj, nem harcolok veled – magyarázta Saura. – De a barátaimat nem bánthatja senki, ha a közelükben vagyok.
– A barátaidat? – kérdezte lenézően Sesshoumaru.
– Igen... mint amilyen neked Rin.
Sesshoumaru arcán mintha a meglepődést vélte volna Saura felfedezni, de amint jobban megnézhette volna, az érzelem eltűnt.
– Rendben van – adta be a derekát Sesshoumaru. –Nem támadom meg... de megvédem magam, ha kell.
Saura bólintott.
– Ennyi nekem elég – azzal elindultak Inuyasháék felé.
– Vajon miről beszélhetnek? – kérdezte Kagome.
– Arra én is kíváncsi vagyok – jegyezte meg Miroku.
– Ha ő valóban Saura, akkor azt hiszem, sejtem, miről folyik a szó – válaszolta halkan Inuyasha.
Ekkor elindultak feléjük. Pár méterre tőlük megálltak.
– Mit akarsz, Sesshoumaru? – kérdezte rögtön Inuyasha.
– Ezt inkább én kérdezhetném tőled.
Inuyasha Saurára pillantott.
– Értem már! – kapta el öccse tekintetét a szellem. –Természetesen egy újabb halandó társaságát keresed.
– Bocsánat, de ha nem tévedek, most a te társaságodban van – jegyezte meg Kagome.
Sesshoumaru nem szólt, csak egy félelmetes pillantást küldött felé. Kagome azonban dacosan állta a tekintetét.
– Keresünk valakit, aki segíthet nekünk Naraku legyőzésében – magyarázta Miroku. – Úgy hívják, a Természet Úrnője.
– Na és... – kérdezte Sesshoumaru. – Azt hiszitek, talán ő az? – mutatott Saurára.
– Ha te az vagy, akire emlékszem, akkor valószínűleg igen – lépett közelebb a fiatal nőhöz Inuyasha.
Mindenki Saura reakcióját várta. A nő végül bólintott.
– Én vagyok az, Inuyasha.
– Akkor segíts nekünk Naraku ellen! – vágta rá azonnal a félszellem.
– Ki az a Naraku? – kérdezte Saura. – Talán egy démon?
– Te nem hallottál még Narakuról? – Sesshoumaru ezúttal meg sem próbálta leplezni csodálkozását.
Saura megrázta a fejét.
– Azt hiszem, hosszú estének nézünk elébe... – jegyezte meg Sango.
Folytatása következik...
|