8. fejezet

Egy hónap telt el azóta, hogy Hikari végleg csatlakozott

Sesshoumaru csapatához. Bár a szellem nem nagyon

hangoztatta, de nagyon hálás volta a lánynak. Ugyanis

sikerrel járt, és immár újra két karral büszkélkedhetett.

Újdonsült bal karja pont ugyanolyan volt, mint az eredeti,

és mintha soha nem is lett volna levágva, a régi sérülésnek

nyoma sem maradt, még egy pici forradás sem. Hikari

rettentően boldog volt attól, hogy látta, a szellem mennyire

örül neki, hogy ismét teljesnek mondhatja magát. Bár nem

nagyon mutatta ki az érzelmeit, az, hogy visszakapta a

karját, mosolyt csalt az arcára.

- Gyakrabban mosolyoghatnál, jól áll neked - mondta neki

akkor Hikari. Sesshoumaru meglepődve nézett rá, mire a

lány észbekapott, és elfordította a fejét. A dolog annyiban

is maradt.

A vándorlások közben néhanapján sikerült rávennie a

szellemet, hogy egy kicsit gyakoroljon vele, és eddze őt.

Ilyenkor mindig gyorsan telt az idő, hiszen Hikari - bár

korántsem volt akkora hatalma, mint Sesshoumarunak -

ügyes trükkökkel meg tudta téveszteni őt, amiknek mindig

az lett az eredménye, hogy Sesshoumaru csurom víz lett.

Igaz, párszor elsült fordítva is a helyzet, főleg, miután már

Sesshoumaru rájött a trükkökre, és a visszájára fordította

őket. Ilyenkor a lány ázott agyonra. Viszont egy újabb

dolgot is megtanult ezeknek az elázásoknak a segítségével.

Kigyűjtötte a vizet Sesshoumaru ruhájából és hajából, így a

szellem egy-két perc alatt megszáradt, és a víz pedig

körülötte gyűlt össze, kis pocsolyákban. Hikari ezt meg

tudta csinálni magával is. Mióta egy igazi szellem az

“edzője”, sokkal jobban megtanult koncentrálni, és az

ereje is jobban fejlődik.

Természetesen az édesanyjáról sem feledkeztek meg,

tovább keresték a szentélyt, ahol átváltozott… mert Hikari

elmesélte Sesshoumarunak indulásának okait. És a lány

megtudott egy igencsak érdekes dolgot…

Ez egy hónappal Hikari csatlakozása után történt. Egyik

este épp azt mesélt Sesshoumarunak (mivel Rin és Yaken a

történet közben elaludtak), hogy mit tud az anyja első

életéről. Pont azt a részt mesélte, hogy az édesanyját

gyakran meglátogatta a tartományok urának fia… Épp azt

mondta, hogy az a fiú, amikor fölnőtt, elvándorolt nyugatról

és keletnek vette az irányt, amikor észrevette, hogy

Sesshoumaru furcsán viselkedik. Részint csodálkozva,

részint elgondolkodva néz rá.

- Mi az? Valami baj van? - kérdezte tőle.

- Hát ezért voltál olyan ismerős nekem… Tisztára úgy

nézel ki, mint ő… - válaszolta elgondolkozva a férfi.

- Ööö… mint ki? - kérdezte Hikari, mostmár teljesen

összezavarodva.

- Mint az édesanyád - nézett a szemébe a szellem.

Hikari elméjét hirtelen elöntötte a megvilágosodás fénye.

- Te… te voltál az a fiú!

- Igen. Én.

- De… akkor most nyugat… - kezdte Hikari.

- Ahogy mondod, nyugat most az enyém, hiszen én vagyok

apám első számú örököse. Én vagyok Sesshoumaru, a

Nyugati Tartományok Ura… Bár igaz, nem is nagyon

érdemlem ki ezt a címet, hiszen amióta eljöttem, egyszer

sem voltam… otthon. Azt se tudom, most mi a helyzet

arrafelé - Sesshoumaru enyhén szomorúnak látszott.

- Miért? - kérdezte megértő hangon Hikari.

- Úgy érzem, hogy… az uralkodás nem nekem való.

Vagyis hát… ezt nem tudom pontosan. De amikor gyerek

voltam… ott nem nagyon voltak korombeliek, mindig

egyedül voltam. Magányosan egy nagy várkastélyban…

- Várkastély? - nézett nagyot a lány.

- Mi ebben a meglepő? Kellett a védelem a

macskaszellemek ellen.

- Ó, bocsánat. De azért… anyám jó társaság volt? - kérdezte.

- Hmm… örültem, amikor oda került. Vele bármikor

beszélgethettem, bármiről, ha kedvem tartotta. Tudod…

anyámról nem tudok sokat… még nagyon kicsi voltam,

amikor elhagyott minket, nem is emlékszem rá… apámnak

meg pedig nem volt túl sok ideje rám, mert pont akkor

szakadt a birodalom nyakába egy csomó gond… így hát a

tavunk vizitündére lett állandó beszélgetőtársam. Egek!

Ebből is látszik, mennyire hasonlítasz rá! Halandóval még

sose beszélgettem… főleg nem ilyen sokat…

Hikari elmosolyodott. Hihetetlen, hogy Sesshoumaru képes

megbízni benne! Ahhoz képest, hogy először még megtűrni

sem volt hajlandó a közelében…

- Akkor ez most azt jelenti, hogy… megbízol bennem? -

kérdezte a lány.

- Hogy én? Benned?

Hikari arcáról lehervadt a mosoly.

- Azt hiszem, hogy… igen… - mondta a szellem. A lány

erre ismét elmosolyodott.

- Tudod, ez kölcsönös - mondta Sesshoumarunak.

A férfi elmosolyodott, miközben Hikarira nézett. És

ekkor… a lányba, mint a villám, csapott bele a felismerés.

Gyorsan felállt, és elindult az erdőbe.

- Valami rosszat mondtam? - kérdezte Sesshoumaru.

- Mi? Ja, nem, csak tudod… ööö… hív a természet…

- Oh… mondta zavartan a szellem.

Hikari idegesen elmosolyodott, ami inkább volt egy idétlen

vigyor, és újból elindult az erdőbe. Amikor már kellő

távolságra ért, futásnak eredt, amit a szellem ilyen

távolságból már nem hallott meg. Talált egy kis tavacskát,

lerogyott a partjára, és belebámult a sötét víztömegbe.

- Hogy történhetett ez? - kérdezte, bár nagyon is jól tudta

a választ. - Beleszerettem!

Egy darabig még bámulta a tükörképét, mintha csak attól

várná a magyarázatot erre a dologra, aztán megszólalt:

- Ugyanott tartok, ahol annak idején apám is… Egy démont szeretek…

Jó darabig némán nézte a gyengéden hullámzó vizet.

Egyszercsak lépteket hallott maga mögött. Sesshoumaru

volt az, a lány anélkül is tudta, hogy hátrafordult volna.

- Régóta elmentél, gondoltam jobb lesz, ha megnézem, mi

van veled… - mondta a szellem. - Mi a baj?

- Valamit mondanom kell - válaszolta nagy sokára a lány. -

Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, de tudnod kell róla… Sesshoumaru?

- Igen?

- Ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint apám…

Beleszerettem egy szellembe… - A lány elfordult a tótól,

és a férfi szemébe nézett. - Szeretlek téged, Sesshoumaru…

A szellem első pillanatban megrökönyödve nézett rá, de

aztán arca újra normális lett.

- Hikari…

- Tudom, hogy nem vagy egy érzelgős típus, ezért, ha

akarod, elmehetek tőletek, ha zavar a jelenlétem…

- Ne! Maradj.

- Sesshoumaru…

- Gyere! Vissza kell mennünk, elég késő van már.

- Megyek - indult el Hikari.

Egymás mellett mentek, de nem szóltak egy szót se.

Visszaértek a táborba, és csöndben lefeküdtek aludni.

Hikari a szokásos helyére Rin mellett, Sesshoumaru pedig

egy fa alá.