6. fejezet.

- Nagyon köszönöm a kedvességeteket, de alighanem,

most elválnak útjaink - szólalt meg a reggeli befejezése

után Hikari. - Keletnek tartok, hogy megkeressem azt a

szentélyt, ahol anyám átváltozott szellemből halandóvá.

Elvileg ott sokat tudnak a szellem-múltjáról.

- Keletnek? Akkor mégsem válnak el útjaink. Nem igaz? -

fordult Inuyasha felé Kagome.

- De. Legutóbb arról éreztem Narakut.

Kagome most Hikarihoz fordult.

- Remélem nem bánod, ha veled tartunk.

- Persze, hogy nem - mosolyodott el Hikari. - Felőlem indulhatunk is.

Összeszedték a holmijukat, és elindultak a dombok mögül

nemrég előbukkanó nap felé. Ahogy mentek, Hikarinak

megint eszébe jutott a megmentője. Hiába próbálta, nem

tudta kiverni a fejéből, és titokban mindig azt kívánta, hogy

újra találkozhasson vele.

A csapat dél körül letáborozott egy tisztáson, és a lányok

Shippouval és Kirarával együtt bementek az erdőbe, hogy

egy kis gyümölcsöt szedjenek. Inuyashát és Mirokut a

táborhelyen hagyták, hogy vigyázzanak a cuccaikra. A fiúk

leültek és beszélgettek, helyenként közbeiktatva egy

nyújtózkodást. Ám egyszercsak mindketten elhallgattak.

- Te is érzed? - kérdezte Inuyasha.

- Igen, ez… - mondta Miroku.

- NARAKU! - ugrottak fel ültükből. Az említett nem

váratott sokat magára; a fák fölött egy páviánbundás, félig

gyökérszerű csápokból álló alak tűnt föl, ami leereszkedett

a tisztásra, nem messze a két fiútól.

- Á, Inuyasha! Örülök, hogy látlak - mondta behízelgő

hangon, miközben a pokoldarazsak is megérkeztek köréje.

Inuyasha és Miroku meghökkenve meredt rá. Naraku

ugyanis egy kissé megtépve jelent meg előttük, és valami -

vagy valaki - félig le is szaggatta róla a páviánbundát.

- Élvezd ki ezt az örömöt, amíg lehet, mert hamarosan

megöllek! - mondta Inuyasha, és kirántotta a Tetsusaigát.

***

Hikari felkapta a fejét. Valami nagyon gonosz és nagy erejű

lényt érzett a táborhelyük felől.

- Mi történt Hikari? Talán valami baj van? - kérdezte

Sango, aki épp egy bokorról szedegette le a bogyókat

Shippou segítségével.

- Mi az Hikari? - nézett fel Kagome is. Úgy tűnt négyük

közül csak ő érezte meg a közelükben lévő gonoszt.

- Most jutott eszembe, hogy valamit ottfelejtettem. Csak

visszaszaladok érte, és mindjárt jövök is vissza - indult

futólépésben a tábor felé a lány.

- Rendben - válaszolták a többiek.

Hikari nagyon rosszat sejtve szaladt visszafelé

Inuyasháékhoz, miközben hívójeleket küldött. Kapott is

visszajelzést, amiből ki tudta következtetni, hogy

közvetlenül a tisztás mellett a bokrok takarásában egy

patak csörgedez.

“Nagyszerű!” - gondolta magában. Már majdnem odaért a

tisztáshoz. Pár másodperc, és eléri a táborukat…

***

Inuyasha már lendítette a kardját, de a mozdulat befejezése

előtt megállt a keze a levegőben.

- Sesshoumaru?!

Még be sem fejezte a szót, mikor a szellem kiugrott a fák

közül, és egy ügyes manőverrel földet ért az öccse és

Naraku között.

- Te meg mit keresel itt?! - kiáltott rá Inuyasha.

- Ez az igazi Naraku öcsém, nem csak egy szellembábu. És ÉN akarom megölni.

- És azt gondoltad, hogy majd hagyom, hogy te végezz

vele? Tűnj az utamból, vagy téged is megöllek vele együtt!

- Inuyasha-Inuyasha, ez nem gyerekjáték. Bízd ezt a

dolgot inkább a felnőttekre - nézett hátra a válla fölött

Sesshoumaru.

Inuyashában kezdett felmenni a pumpa bátyja

nyugodtságát látva, és a Tetsusaigával Sesshoumaru felé

hadonászva elkezdett ordítani (Miroku úgy döntött, hogy

most inkább kihagyja a harcolást, és arrébb húzódott, főleg

miután Inuyasha elkezdte lóbálni a kardját) :

- Sesshoumaru!!! Utoljára mondom, hogy takarodj előlem,

különben téged is darabokra téplek a Szélbordával!

- Azt hiszed, hogy sikerülne? Emlékezz rá: volt már példa,

hogy a Tetsusaiga kudarcot vallott ellenem.

Miközben a két fivér egymással veszekedett, Naraku

kihasználta az alkalmat, és olajra lépett. Erre Miroku hívta

fel a figyelmüket:

- Hé, figyeljetek már! Naraku megszökik! - mondta, de

addigra a szellem már messze járt.

- Az ördögbe! - mondta Inuyasha.

Sesshoumaru az öccse felé fordult.

- Ez is a te hibád, Inuyasha. Miért kell neked mindig

beleavatkoznod a csatáimba?

Inuyasha erre nem tudott mit mondani, csak mordult egyet.

Sesshoumaru összehúzta a szemeit.

- Jobb is, ha nem szólsz semmit se - mondta, és már

fordult is meg, hogy visszamenjen arra, amerről jött, de

megállt. A fák közül előbukkant Hikari. Eléggé lihegett,

hiszen gyors tempóban futott egészen eddig, viszont amikor

meglátta Sesshoumarut, elállt a lélegzete. Felismerte… ő

mentette meg akkor… A férfinak is eszébe jutott, honnan

olyan ismerős neki az a halandó lány, de nem mutatott

különösebb érdeklődést. Hikari pár lépéssel közelebb

ment hozzá.

- Te vagy az? - kérdezte.

Inuyasha csak nézett egyikről a másikra, hogy “Ezek

ketten ismerik egymást?!”. Sesshoumaru még pár pillanatig

nézett a lányra, aztán elfordította a fejét, és továbbindult.

- Te meg honnan ismered Sesshoumarut? - fordult Hikari

felé Inuyasha. A lány csodálkozva nézett rá:

- Sesshoumaru? Ő… ő lenne Sesshoumaru? - kérdezte.

Eszébe jutott, hogy milyen szívtelennek és kegyetlennek

mondták el őt Inuyasháék. - Nem, ő nem lehet az a

Sesshoumaru, akiről ti beszéltetek nekem. Hiszen ő… ő

mentette meg az életem!

Inuyashának elkerekedett a szeme:

- Micsoda? A bátyám megmentett egy halandót?

Sesshoumaru megállt, és dühösen a lány felé fordult:

- Értsd már meg, nem állt szándékomban megmenteni

téged! Azok a halandók az utamban voltak, csak velük

akartam végezni! - mondta, és megint elindult.

- Hová mégy? - ment utána pár lépést a lány, de Inuyasha

elkapta a karját, és megállította.

- Miért érdekel téged, hogy hová megy?

- Hátööö… csak úgy érdekelne… - mondta Hikari,

miközben a szellem után nézett, akinek alakját lassan

kezdték elnyelni az erdő fái.

- Mindegy - sóhajtotta Hikari, pedig dehogyis volt mindegy

neki. Már indult volna vissza a lányokhoz az erdőbe, mikor

azok is előbukkantak a fák közül.

- Úgy gondoltuk, hogy mi is visszajövünk, hiszen már elég gyümölcsöt szedtünk - mondta Kagome.

- Igen, és visszafelé láttunk egy patakot is. Vannak benne

halak, foghatnánk belőlük ebédre - tette hozzá Sango.

A fiúk elmesélték nekik, amiről lemaradtak, utána elmentek

halért, és alig negyed óra múlva gazdag zsákmánnyal tértek

vissza. Úgy döntöttek, hogy aznap már nem mennek

tovább, ott maradnak éjszakára.

***

Hikari a már félig kialudt tábortűz mellett üldögélt. A

többiek már mind mélyen aludtak, egyedül neki nem jött

álom a szemére. Egy darabig még elnézte a kis csapat alvó

tagjait, majd nagyon csendben felállt, és elindult abba az

irányba, amerre Sesshoumaru ment el. Mielőtt belépett

volna a fák közé még visszanézett, hogy biztos mindenki

alszik-e. Semmi mozgást nem látott, ezért folytatta útját.

Sokáig ment az erdőben, mire észrevette, hogy nem túl

messze tőle egy kis tisztásfélén tűz pislákol, és mintha

néhány alakot is látott volna… Ahhoz túl messze volt, hogy

tisztán lássa, kik vannak ott, de a megérzése azt súgta,

hogy Sesshoumaru is köztük van. Ő maga sem tudta,

miért, de elindult feléjük.

***

Sesshoumaru kinyitotta a szemét, és finoman a levegőbe

szimatolt.

“Itt van. Az a halandó lány eljött utánam, Vajon mit

akarhat?” - gondolta. Pár perccel azelőtt engedte el Rint az

erdőbe, mert megéhezett, és szeretett volna valami

ennivalót keresni. Nem hívta vissza, mert nem érezte, hogy

az az idegen lány ártó szándékkal jött volna.

“Megállt… és most megint elindult.”

A szellem újra lehunyta a szemét, de továbbra is erősen

fülelt, hogy nem hall-e valami szokatlan zajt.

***

Hikari alig tett meg pár lépést, a bokrok megzörrentek tőle

valamivel jobbra. Ijedten kapta a fejét a hang irányába,

viszont rögtön meg is nyugodott. A bokrok közül egy

kislány jött ki. Amikor meglátta Hikarit, rémülten

megtorpant, de ahogy a fiatal nő leguggolt hozzá, és

rámosolygott, benne is szertefoszlott az ijedtség.

- Hogy hívnak? - kérdezte a kislányt.

- Rin - felelte. - És téged?

- A nevem Hikari - mondta. - Mit keresel erre egyedül?

- Nem vagyok egyedül. A táborunkban vár rám

Sesshoumaru nagyúr, Yaken mester és Aun - mutatott

abba az irányba, amerről Hikari a tüzet látta. - Ennivalóért

jöttem, mert éhes voltam, és most akartam visszaindulni.

Nem kísérsz vissza?

Hikari meglepődött, hogy a kislány ennyire bízik benne.

Viszont úgy gondolta, hogy már vissza kéne indulnia a

többiekhez.

- Sajnálom, de nem lehet, vissza kell mennem a

barátaimhoz. Egyébként, hogy-hogy elengednek téged

éjnek évadján az erdőbe?

- Sesshoumaru nagyúr még akkor is vigyáz rám, ha nincsen

mellettem - válaszolta mosolyogva Rin.

- Értem - mondta Hikari. “Akkor azt is tudja, hogy én

idejöttem…” - tette hozzá gondolatban. Még egy kicsit ott

maradt, és beszélgetett Rinnel. Hikari főleg aziránt

érdeklődött, hogy ezután merre megy majd a szellem.

- Nekem mostmár mennem kell - mondta Hikari a

beszélgetés végén. - Örülök, hogy találkoztunk, Rin.

Remélem, még látjuk egymást! És ha lehet, kérlek, ne

mondd el Sesshoumarunak, hogy felőle érdeklődtem. Szia!

- indult el a lány Inuyasháék felé.

- Szia Hikari! Én is örültem a találkozásunknak! - integetett

Rin, aztán ő is elindult, Sesshoumaruhoz.

Amikor Hikari visszaért a táborba, nem vette észre, hogy

bárkinek is feltűnt volna, hogy ő nincs ott. Visszament a

helyére, és lefeküdt. Érdekes módon, most nem úgy érezte,

hogy nem tud elaludni, épp ellenkezőleg, nagyon is álmos

volt. Még pár percig nézte maga fölött a csillagos eget,

aztán az oldalára fordult, és csatlakozott a kis csapat

tagjaihoz, akik már rég az álmok mezején jártak.