5. fejet

Már egy hete vándorolt megállás nélkül, faluról-falura

járva. Kérdezősködött a szentély felől, de még csak nem is

hallottak róla. Szállása mindig volt, mert a fogadóbeli

munkájáért járó pénzt szépen összekuporgatta, így egy

kisebb vagyonnal indulhatott útnak, ami fedezi minden

útiköltségét. Ez alatt az egy hét alatt nem történt semmi

különös, azt leszámítva, hogy egyszer egy folyóparton

rátámadt valami rablóbanda, de ő könnyűszerrel elintézte

őket. Ez pár nappal ezelőtt történt. Most épp keletnek

tartott, mert a legutóbbi faluban azt mondták, abban az

irányban van valamilyen szentély, és mivel jobb ötlete nem

volt, úgy döntött, megnézi. Azt mondták neki, hogy nagyon

messze van…

Egész nap jó idő volt, de dél körül elkezdett beborulni az

ég, és most, délután az eső is eleredt. Hikari észrevette,

hogy nem messze az úttól van egy barlang, ott talán

megvárhatja, míg eláll az eső. Elindult, és pár perc múlva el

is ért a barlang szájához, és nyugodt léptekkel besétált

rajta. Pár méter megtétele után meglátta, hogy van már

valaki a barlangban. Pontosabban valakik. Úgy tíz méterre

tőle az üreg belseje felé 6 alak ült. Egy piros ruhás, fehér

hajú fiú, egy szerzetes, egy furcsa ruhákat viselő lány, egy

kisfiú, és egy másik lány, rendes, hétköznapi ruhában,

akinek az ölében egy aranyos, kétfarkú cica üldögélt.

“Elég különös társaság…” - állapította meg magában így,

első ránézés után. Abban a pillanatban a fehér hajú fiú -

akinek mellesleg kutyafülei voltak - hirtelen szimatolni

kezdte a levegőt, majd a következő másodpercben a

barlang kijárata felé kapta a fejét. Pontosan oda, ahol ő,

Hikari állt.

- Te meg ki vagy? - kiáltotta miközben talpra szökkent. A

többiek is az idegen lány felé fordultak. Hikari kérdő és

dühös pillantások kereszttüzében találta magát, amitől egy

kissé zavarba jött, és elkezdett hátrálni.

- E-elnézést, nem tudtam, hogy itt már vannak. Már itt sem

vagyok… - mondta, majd sarkon fordult.

- Várj, ne menj még el! - kiáltott utána egy barátságos

hang. Hikari hátrafordult. A furcsa ruhákat viselő lány volt

az. - Ha jól látom, te is utazó vagy, épp úgy, ahogy mi.

Maradj itt velünk, úgysincs másik fedett hely a közelben -

mosolygott rá.

Hikari egy darabig értetlenül-ijedten nézett egyikről a

másikra, majd megállapodott az előbbi lányon, és

megszólalt:

- Rendben. Maradok.

- Gyere, ülj le!

Hikari látta, hogy a kutyafülű fiú már kezdené mondani a

magáét, de ezt a fura ruhás lány is észrevette, és enyhe

fenyegetéssel a hangjában rászólt:

- Inuyasha! Ne akard, hogy kimondjam…

Érdekes módon onnantól fogva a fiú felől csak halk

morgolódást lehetett hallani.

- Hogy hívnak? - kérdezte az előbbi lány.

- Hikarinak - válaszolta Hikari. - És titeket?

- Az én nevem Kagome - mondta a lány. - Ők pedig

Sango, Miroku, Shippou, Kirara, és az, aki a sarokban

morgolódik, Inuyasha.

Inuyasha a neve hallatán abbahagyta a morgást, és

elfordította a fejét, de azért a fülével figyelt a beszélgetésre.

Hikari Inuyasha füleit fixírozta, amikor Kagome

kizökkentette a gondolataiból:

- Honnan jöttél? És miért vándorolsz?

- Hát… egy innen nyugatra lévő faluban élek, ami

nagyjából egyheti járásra van innen. Azért keltem útra,

mert… mert… áh, nem érdekes… - válaszolta Hikari, és

elfordította a fejét. Kagome kíváncsi volt a lány

történetére, ezért rafinált módszerhez folyamodott, hogy

szóra bírja. Elkezdett magukról mesélni. Elmondta, hogy a

Szent Ékkő szilánkjait keresik, és hogy Narakut üldözik.

- Hmm… hallottam már a Szent Ékkőről. Az egy olyan kő,

ami nagy erővel ruházza fel a birtokosát, igaz? - mondta

Hikari.

- Igen - válaszolta Kagome.

- És a legnagyobb része most Narakunál van - szólt

Sango. - Ez az egyik dolog, amiért üldözzük őt. A másik

meg az, hogy bosszút álljunk rajta.

Elmesélték Hikarinak a történetüket, és a lány megtudta,

hogy Kagome egy papnő, és a jövőből jött, Sango

szellemirtó, Miroku egy nagy erejű szerzetes, Shippou és

Kirara szellemek, Inuyasha pedig félszellem. A három

utóbbin nem lepődött meg túlságosan, hiszen felismerte a

sajátos ismertetőjeleket. Bár igaz, Inuyashára azt hitte,

hogy teljesen szellem. Most, hogy már ennyit megtudott

róluk, kezdett bízni bennük, és megeredt az ő nyelve is.

Elmesélte életét a fogadóban, hogyan fedezte fel az erejét,

hogy amikor a banditák elől menekült, megmentette egy

szellem.

- Egy szellem mentett meg? - csodálkozott Kagome.

- Nahát, vannak még csodák - mondta unottnak álcázott

hangon Inuyasha, ennek ellenére elég érdekesnek találta a

lány történetét.

Hikari folytatta a mesélést, és a többiek figyelmesen

hallgatták. Bár ő maga sem tudta, hogy miért, de úgy

érezte, bízhat ennek a csapatnak a tagjaiban.

- … és akkor eleredt az eső, és idejöttem, ebbe a

barlangba - fejezte be.

Miroku, aki eddig mélyen hallgatott, most megszólalt:

- Hmm… nagyon érdekes a történeted. Kérdezhetek

valamit?

- Mit akarsz tudni? - kérdezte Hikari.

Miroku egy gyors mozdulattal elkapta a lány kezeit, és a

szemeibe nézett.

- Olyan gyönyörű teremtés vagy. Lennél a gyermekeim

anyja?

Hikari elkerekedett szemekkel nézett rá:

- H-hogy micsoda?!

Miroku továbbra is kitartóan nézett a szemeibe. Hikari

látta, hogy a háttérben Sangót majd’ szétveti a düh, és ez

megerősítette a válaszát:

- Szó sem lehet róla! - kapta el a kezét, és hátrébb

hózódott. Miroku lelombozódva ült vissza a helyére.

- Miroku, egyszer választatnál valami kedvesebb formát is

az udvarlásnak - mondta Shippou.

- Mert te olyan sokat tudsz az udvarlásról - mormogta

magának a szerzetes, de azért mindenki hallotta.

- Engem mégis jobban szeretnek a lányok! - válaszolta a

kisfiú.

Ezen mindenki elkezdett kuncogni, még a mogorva,

félrehúzódott Inuyasha is. Miroku meg csak durcásan ült a

helyén, és onnantól kezdve nem sokat beszélt. Kis idő

elteltével Inuyasha összehúzta a szemöldökét, és felállt,

majd a barlang bejárata felé vette az irányt.

- Inuyasha, hová mész? Valami baj van? - kérdezte

Kagome.

- Nincs semmi baj, egy perc és itt vagyok - válaszolta a fiú.

Kiment, és nemsokára vissza is jött.

- Mi történt? - kérdezte Sango.

- Sesshoumaru a közelben van, és nemrég errefele járt -

válaszolta Inuyasha. - Megéreztem a szagát.

- Ki az a Sesshoumaru? - kérdezte Hikari.

- Ő Inuyasha bátyja - válaszolta Miroku. - Egy eléggé

kegyetlen szellem, és meg akarja ölni Inuyashát. De ez

hosszú történet…

- Elmesélnétek? - kérdezte reménykedve a lány.

- Persze. Majd én elmondom - ajánlkozott Kagome.

Elmesélte Hikarinak a két testvér egymáshoz való

viszonyát, hogy Sesshoumaru megveti az öccsét félig

emberi mivolta miatt, hogy mennyit harcolnak, ha

összeakadnak, és hogy az apjuk kardjáért vívott csata

közben Inuyasha elég súlyos sérülést okozott a bátyjának:

levágta a bal karját. Hikari nem kapott közelebbi leírást

Sesshoumaru külsejéről, és épp ezért azon sem kezdett el

gondolkodni, hogy az ő megmentőjének is hiányzott a bal karja…

- Szerintem feküdjünk le aludni, nagyon késő van már -

szólalt meg Shippou. Annyira belemerültek a

beszélgetésbe, hogy észre sem vették, milyen későre jár az

idő.

- Jó - helyeseltek a többiek, és mindenki nyugovóra tért -

Hikari előrelátóan tisztes távolságot tartva Mirokutól. A

lány megnyugodva aludt el, tudván, hogy Inuyasháék

közelében aligha kell tartania a rá leselkedő veszélyektől.