3. fejezet

Teltek-múltak a hetek, Hikari sikeresen túltette magát azon

az eseten, de megmentőjét nem felejtette el. Kiyoshi úr

semmire sem emlékezett azzal kapcsolatban, hogy

bérgyilkosokat fogadott volna fel, a lány meg nem tudta, mi

okból támadtak rá, így az egész dolog szép lassan kezdett

feledésbe merülni. Már egy hónapja annak, hogy Hikari

minden nap kimegy az erdőbe, remélve, hogy újra

találkozik a férfival, aki megmentette az életét, de azóta

nem látta a környéken. Persze, sokan tudtak róla, hogy pár

zsoldos meg akarta őt ölni, és hogy valaki megmentette,

viszont azt nem árulta el, hogy az a valaki egy szellem volt.

Ez alatt az egy hónap alatt érdekes módon egyszer sem

veszekedett Kiyoshival, és ezen ő maga is csodálkozott.

De ami késik, nem múlik… Pontosan négy héttel azután a

bizonyos nap után, megint nagyon összevesztek. Most a

férfi nem ütötte meg a lányt, mert az még időben otthagyta

őt, és elment a tóhoz. Bár Hikarinak nagy kedve lett volna

megmondania a magáét, nem akart megint összeverekedni

Kiyoshi úrral, ezért jobbnak látta lelépni, amíg a helyzet

nem durvul el túlságosan. Viszont hiába ment el, mert

távoztában még hallotta, hogy miket kiabál utána Kiyoshi

úr… hogy milyen dolgokat mondott rá és az édesanyjára.

Bár Hikari lelkileg mindig is erős volt, az édesanyja nagyon

fájó téma volt számára, és amikor odaért a tóhoz, ismét

eleredtek a könnyei. Megint azon a helyen sírt, annak a

sziklának dőlve, mint négy héttel azelőtt. Már jó ideje

zokogott, amikor egyszercsak eszébe jutott valami… A tó

felé fordította tekintetét, és elkezdte fürkészni a vizet

közvetlenül a part mellett. Mozdulatlanul meredt arra a

pontra, mint legutóbb. Nem történt semmi. Gondolkozott,

hogy vajon mi történt még legutóbb, amikor a víz olyan

furcsán viselkedett, de nem jutott előbbre. Még egy

darabig törte a fejét, és aztán eszébe jutott az édesanyja.

Mi lenne, ha…? Igen, mint legutóbb, megpróbál most is

rákoncentrálni, hogy láthassa őt! A víz fölé hajolt, majd

megérintette a víztükröt, és keze nyomán ismét apró

hullámok jelentek meg, és egy idő után a vízoszlop is, de

most Hikari nem ugrott tőle hátra, hanem egyenesen

belenézett a kiemelkedő víztömegbe, és felidézte magában

az anyját. A víz engedelmeskedett neki, és elkezdte

felölteni a női alakot. Egy kis idő múlva tisztán lehetett látni,

hogy mi lett a vízoszlopból. Egy gyönyörű szép nő, aki

nagyon hasonlított Hikarira. A lány döbbenten meredt a vízből lett nőre.

“Ezt… ezt én csináltam volna?” - hitetlenkedett magában,

de alighogy másra fordította a figyelmét, a víz-alak

visszaesett a tóba, és eggyé olvadt a többi vízzel. A lány -

mihelyt magához tért meglepődéséből - úgy döntött, hogy

addig üti a vasat, amíg meleg, és beledobott egy követ a

tóba, aztán rákoncentrált, hogy a vízcseppek ott

maradjanak a levegőben. Sikerült. A tóból kicsobbanó

cseppek mozdulatlanul “lebegtek” tovább a levegőben. A

lány hívó mozdulatot tett a karjával, és a kis kristályként

csillogó vízcseppek elindultak feléje. Fogalma sem volt,

hogy honnan tudja, mit kell tennie, de nagyon

magabiztosnak érezte magát. Ösztönből cselekedett.

Mikor a cseppek odaértek hozzá, megállította őket, majd

az egyiket a kezébe vette. Amint megérintette, szétfolyt az

ujjai között. Aztán még egyet levett, és igyekezett

megtartani a formáját. Nagyon érdekesnek találta, és egy

darabig még eljátszadozott velük: odébb irányította,

egybeolvasztotta, szétdarabolta őket.

- Ez hihetetlen! - szólalt meg, miután az összes vízcseppet

visszairányította a tó medrébe. - Sose hittem volna, hogy

nekem ilyen képességem van!

“Viszont az nem lenne jó, ha mások ezt megtudnák… a

végén még kikiáltanak boszorkánynak! - gondolta. - Jobb

lesz, ha ezt az egészet titokban tartom…”

Újdonsült felfedezésétől vidáman indult haza. Örült, mert

eddig is érezte, hogy valamiben eltér a többiektől, és

mostmár végre rájött, hogy miért. És - véleménye szerint -

ez az eltérés jobbá tette őt. (Mármint az, hogy némiképp

tudott parancsolni a víznek.) Bár az is igaz, hogy így

először nem nagyon hitte, hogy hasznát fogja venni a

képességének…

Már majdnem visszaért a fogadóba, amikor az úton

szembetalálkozott egyik kedves ismerősével. Már születése

óta ismerte az öreganyót, és miután meghaltak a szülei, ő

tanította meg Hikarit egy csomó dologra, amire később

szüksége lesz. Az anyó amolyan pótnagymama volt

számára, aki a szüleivel is jó barátságban volt.

- Jó napot Atsuko anyó! - köszönt mosolyogva az

öregasszonynak.

- Szervusz Hikari! Rég találkoztunk. Nem akarsz eljönni

hozzám egy kis teára? - kérdezte Atsuko anyó, szintén

mosolyogva.

- De, szívesen elmennék!

Elmentek az anyó házához, ami ellenkező irányban volt a

fogadóval, a falu szélén, és leültek beszélgetni. Rég

találkoztak, ezért akadt beszédtémájuk bőven.

Egyszercsak arra terelődött a szó, hogy Hikari merről jött,

mikor összetalálkoztak. A lány vidáman mondta, hogy a

kedvenc helyén, a tónál volt, és véletlenül elkottyintotta,

hogy lebegtette a vízcseppeket.

“Az ördögbe, már megint túl sokat járattam a szám!” -

bosszankodott magában, miközben - a titok elhangzása

után ijedten - a szájára nyomta a kezét. Igaz, hogy

megbízott az anyóban, de úgy gondolta, ezt még neki sem

mondja el… de már késő volt…

Atsuko anyó először meglepődve nézett rá:

- Hogy mondtad?

- Á, semmi, nem érdekes, felejtse el, amit az imént

mondtam! - mentegetőzött Hikari.

- Dehogynem érdekes, mondd csak el, Hikari! Szeretném

tudni - hajolt közelebb az öregasszony komoly

arckifejezéssel. A lány egy kicsit meglepődött Atsuko anyó

komolyságán, de aztán belekezdett, és elmesélte az egész

történetet, onnantól kezdve, mielőtt a banditák

megtámadták. Az öregasszony végighallgatta a lányt, és

amikor az befejezte a mondanivalóját, elgondolkodva

kinézett az ablakon, majd Hikarira nézett, és megszólalt:

- Hikari. Nagyon érdekes, amit most meséltél. Azt hiszem

, hogy… nekem is el kell mondanom valamit… Most, hogy

ilyen különös dolog történt veled, tudnod kell az

igazságot… az édesanyádról…

Hikari szeme egy kicsit elkerekedett.

- Kérlek, folytasd! - mondta.

- Hikari… - nézett a lány szemébe Atsuko anyó. - Az

édesanyád valaha szellem volt.

Hikarinak most nagyon elkerekedett a szeme.

- Szellem?!

- Igen. Azokat a szellemeket, akikhez ő is tartozott, akik

tudnak uralkodni a víz felett, vizitündéreknek hívják.

- De… akkor… - mondta Hikari. “Én miért vagyok

halandó?” - tette hozzá magában, mert a döbbenettől

megszólalni is alig bírt.

- Édesanyád szellemnek született ugyan, viszont később,

egy szentély papnőinek segítségével emberré változott -

mondta az anyó. - És tudod, hogy miért döntött a halandó

élet mellett? - kérdezte mosolyogva. A lány nemet intett a

fejével. - Hát azért, mert megismerte édesapádat! -

folytatta még mindig mosolyogva Atsuko. Ismertem

édesanyádat, már akkor, mikor még szellem volt. Azt

hiszem, jobb lesz, ha mesélek róla pár dolgot. Édesanyád

még annak idején egy messze nyugatra lévő tavat választott

magának, egy hatalmas uradalom területén, amelyet

kutyaszellemek birtokoltak. Tudod, a vizitündérek

többsége, ha felnő keres magának egy tavat vagy folyót,

ami azután úgymond a védelmét élvezi. A kutyaszellemek

örültek jöttének, szívesen fogadták a földjükön. Onnantól

fogva anyádnak az a tó volt az otthona. Társasága is akadt,

mert a tartományok urának fia - aki akkor még kisgyerek

volt - gyakran meglátogatta, és beszélgetett vele. A

szellemek feje felett nagyon lassan repül az idő, ezért sok

év telt el így, hogy a kisfiú néhány naponta elment a tóhoz.

De ennek is vége lett egyszer. A fiú fölnőtt, és elhagyta

nyugatot, hogy aztán valahova erre a vidékre vándoroljon.

Amikor utoljára ment el anyádhoz, elbúcsúzott tőle, és

megköszönte neki, amit addig érte tett, hogy volt kihez

mennie, ha beszélgetni volt kedve. Édesanyád - bár

sajnálta, hogy elveszt egy ilyen jó társaságot - mosolyogva

kívánt neki szerencsés utazást. Elvégre, egy fiatal férfinél

természetes, hogy világot akar látni, főleg, ha szellem az

illető. Ezután nem sokkal meghalt a tartományok vezére, és

véres hatalmi harcok kezdődtek a földekért a szellemek

fajai közt. A csatározások közepette nem nagyon maradt

ideje senkinek se arra, hogy a tó szellemével foglalkozzon,

de anyád szerencsére megvolt egyedül is. Eltelt egy jó

darab idő, amikor a megszokott és unalmas hétköznapok

monoton folyását valami megszakította. A tóhoz egy fiatal

halandó férfi vetődött el, aki egy szellem elől menekült.

Különös volt, mert arrafelé nem sok mindenkit lehetett

látni, halandót meg főleg nem. Édesanyád észrevette a

menekülő férfit, és a segítségére sietett, megmentve ezzel

az életét. Állítólag édesapád rögtön beleszeretett a szép

szellemnőbe, és szerelme pár hónap múlva viszonzásra lelt.

Nagyon szerették egymást, és anyád úgy döntött, hogy

halandóvá változik, hogy azután nyugodtan élhessen apád

mellett. Felkeresték azt a szentélyt, ahol nagyon nagy erejű

papnők éltek, és a papnők - erejüket és pár varázslatot

egyesítve - át tudták őt változtatni emberré. Persze,

anyádnak nagyon sok dolgot el kellett mesélnie magáról,

hogy a papnők tudják, milyen eljárást, varázslatokat,

ráolvasásokat kell használniuk. Aztán letelepedtek itt,

ebben a faluban, és édesanyád múltjáról egy szót sem

ejtettek. Innentől pedig már te is részese voltál az

eseményeknek - fejezte be az öregasszony.

- Mikor ismerted meg anyát? És hol? - kérdezte a lány.

- Ó, van annak már vagy 35 éve is. Amikor fiatal voltam,

egyszer anyád - ki tudja, miért, de eljött ennek a falunak a

tavához. Én elmentem az erdőbe egy-két növényért, és

véletlenül összeakadtam egy szellemmel. Természetesen

engem is anyád mentett meg - kacsintott Hikarira. - Aztán

az alatt a pár nap alatt, amíg itt volt, beszélgettünk, utána

elment, és 10 évvel később újra visszajött, akkor már

halandóként. Hmm… nagyjából ennyi a történet. Van még

kérdésed?

- Nincs - ingatta a fejét a lány. - Nahát! Ki hitte volna,

hogy az édesanyám egy szellem volt?

- Hát igen. És mint látod, anyád ereje nem tűnt el végleg,

annak ellenére, hogy halandóvá változott - mutatott az

anyó Hikarira. - Nem gondoltam volna, hogy örökölsz

valamit is édesanyád régi hatalmából. Erről jut eszembe!

Szeretném, ha holnap kimennénk mi ketten a tóra, és

megmutatnád, mire vagy képes. Rendben?

- Jó. Én magam is kíváncsi vagyok rá - felelt a lány.

Elköszöntek egymástól, aztán Hikari elindult haza. Teljesült

a kívánsága. Megváltozott az élete…