2. fejezet

Egy hét telt el. Mióta Kiyoshi úr megütötte Hikarit, szinte

alig beszéltek egymással. Viszont az a néhány alkalom,

amikor mégiscsak szóba elegyedtek, mindig heves

veszekedésbe torkollott. Most is ez történt. Egy különösen

fárasztó napon, amikor még Miyuki segítsége se vett le túl

sok terhet Hikari válláról, a fogadós és Hikari rettenetesen

összevesztek. Szörnyű dolgokat vágtak egymás fejéhet, a

fogadó kellős közepén. Az elképedt vendégek szóhoz se

jutottak döbbenetükben, és úgy tűnt, mintha nem is

mernének beleszólni a vitába. A férfi agya ez alkalommal is

elborult, és megint felpofozta a lányt, aki az ütés erejétől a

földre esett. Viszont most Hikari se hagyta annyiban a

dolgot. Földühödött azon, hogy Kiyoshi úr képes volt őt

ennyire megalázni, hogy egy egész fogadónyi ember előtt

ütötte meg. Nem gondolkodott, ösztönből cselekedett.

Abban a pillanatban, amint teste a padlóhoz csapódott,

feltámaszkodott félig ülő helyzetbe, és kirúgta a férfi alól a

lábát. Igaz, hogy így Kiyoshi úr majdnem rázuhant, de

Hikarinak sikerült még idejében arrébb gurulnia, aztán

felpattant, és amilyen gyorsan csak tudott, csapot-papot

otthagyva elfutott az erdőbe. Meg sem állt a kedvenc

helyéig, ahol lerogyott egy kis sziklára közvetlenül a víz

mellett, és keserves sírásba kezdett.

***

Egy lovas férfi vágtatott őrült sebességgel a fák közt.

Kitűnően tudott lovagolni - ezt bizonyította, hogy még

csontrészegen is biztosan ülte meg az állatot. Elért egy

kisebbfajta barlanghoz, ahol lepattant a lóról. Mihelyt talajt

fogott a lába, megtántorodott a részegségtől, de

összeszedte magát, és bekiabált a sötétségbe:

- Hé, banditák! Gyertek elő, beszédem van veletek!

Odabentről fegyvercsörgés hallatszott.

- Ki vagy és mit akarsz tőlünk? - kérdezte egy durva hang.

- A nevem nem számít. Viszont lenne egy megbízásom

számotokra - mondta a lovas férfi, és megcsörgette pénzzel

teli erszényét. - Jó pénzt fizetnék nektek.

Kis idő elteltével egy magas, páncélba öltözött férfi alakja

bontakozott ki a sötétségből. Nem sokkal mögötte

lemaradva jött három másik férfi is, szintén páncélban.

- Mennyit fizetsz nekünk? - kérdezte a bandita.

- Épp eleget ahhoz, hogy egy darabig jól megéljetek belőle

- válaszolta a kérdezett egy alattomos vigyor kíséretében,

majd ismét megcsörgette az erszényét.

- Hmm… érdekel az ajánlatod - mondta a bandita,

hasonlóan alattomos vigyorral az arcán. - Mit kell tennünk?

- Meg kell ölnötök valakit… Egy lányt…

- Mikor, hol és ilyen módszerrel végezzünk vele?

- Gyorsan és egyszerűen! Emellett a falu mellett úgy

húszpercnyi járásra van egy tó. A lány most annál a tónál

van valahol. Derékig érő fekete haj van, sötétzöld

kimonója és világos szoknyája. A neve Hikari, és most

múlt 17. Miután megöltétek gyertek a fogadómba, és

megkapjátok a pénzeteket. Remélem, nem fogok csalódni

bennetek.

A bandita pár másodpercig még összehúzott szemöldökkel

mérlegelte a helyzetet, aztán bólintott, és elvigyorodott.

- Rendben. Fizess némi előleget, aztán kezet rá!

Megtörtént a fizetés és a kézfogás, a fogadós ellovagolt, a

négy zsoldos pedig felszedelőzködött, felpattant a lovára,

és már száguldott is a tó irányába.

***

Nem tudta abbahagyni a sírást. Bármennyire is akarta, nem

sikerült neki. Mikor könnyei már kezdtek elapadni, újra és

újra feltört belőle a zokogás. Rengeteg gondolat szaladgált

a fejében, de a megannyi érzésből csak egyetlen szó

fogalmazódott meg:

- Miért? - kérdezte.

Ez a ,,miért” sok mindenre vonatkozott, szinte az egész

életére. Miért ütötte őt meg Kiyoshi úr? Miért sír, mikor

általában erős szokott lenni? Miért érzi ilyenkor, hogy más,

mint a többiek? Miért pont ennek a tónak a partjára jön,

ha valami bántja? Miért érzi úgy, hogy a víz közelében

jobban megnyugszik? Miért haltak meg a szülei? Miért

hagyták itt őt, hogy aztán egy olyan emberrel kelljen élnie,

akivel nem tud kijönni? Miért mondta neki az édesanyja,

hogy soha sem fogja elhagyni, mikor utána mégis elment,

örökre? Amikor eszébe jutott az édesanyja, még jobban

elszomorodott. A víz fölé hajolt, és belenézett a tó tükrébe,

ahonnan a saját képmása nézett vissza rá szomorú,

könnyáztatta szemekkel. Aki ismerte a szüleit, mind azt

mondja, hogy Hikari az anyja kiköpött mása. Csupán annyi

a különbség kettejük között, hogy Hikari szemei nem

boldogságot és vidámságot tükröznek, hanem bánatot és szomorúságot… olyan érzelmeket, amik már 9 éve benne élnek…

- Anya… - suttogta. - Miért hagytál itt? Miért kellett

elmenned olyan korán? Hiszen még szükségem lett volna

rád…

Miközben beszélt, mély fájdalmának utolsó könnycseppjei

belehullottak a vízbe. A lány nézte a fodrozódó

vízgyűrűket, majd felemelte a kezét, és tenyerével

gyengéden megérintette a vízfelszínt, azon a helyen, ahová

a könnyei hullottak.

- Édesanyám… - suttogta csukott szemmel, miközben

fájdalmas mosolyt csalt az arcára egy, a szíve mélyén őrzött

régi emlék.

***

A lány minden egyes mozdulatát négy pár férfiszem követte

figyelmesen. Nem sokkal azelőtt érkeztek meg. Rövid

megbeszélés után elkezdték bekeríteni a lányt, hogy négy

oldalról támadhassanak rá. A gyilkosság terén nagyon

profiknak számítottak, nem csoda hát, hogy állandóan

bujkálniuk kellett. Most is, mint minden egyes eddigi

alkalommal, bekerítették áldozatukat, és várták főnökük

jelzését a támadásra. És Hikari mindenről semmit sem

tudott…

***

Hikari kinyitotta a szemét, mert valami furcsát érzett. Olyan

volt, mintha a víz finoman hullámzani kezdett volna a keze

alatt. Látni nem látott semmit, viszont a kezével

határozottan érezte az apró lökéseket. Felemelte a tenyerét

a vízről… és elállt a lélegzete… A víz emelkedni kezdett

. A lány ijedten kapta el a kezét, és felpattant, úgy meredt

a különös jelenségre. Viszont a víz egy ponton tovább

emelkedett, egészen addig, míg egy Hikarival nagyjából

megegyező magasságú és szélességű vízoszlop jött létre. A

lány rémülten meredt a kiemelkedett víztömegre, moccanni

sem tudott a megdöbbenéstől. A tó vize csendesen

fodrozódott tovább, mintha az imént mi sem történt volna.

Úgy egy fél perc elteltével Hikari azt vette észre, hogy

valami nagyon halványan és alig láthatóan kezd

kibontakozni a vízből. Erősen koncentrált arra, hogy

láthassa azt a valamit, és a vízoszlop erre határozottabban

kezdte felvenni azt a formát, de még mindig nem lehetett

kivenni, hogy valójában micsoda az. Hikari még erősebben

összpontosított az alakra, ami most már leginkább egy

emberre hasonlított… Már majdnem kiderült, hogy kinek

az alakját vette fel a víz, mikor a lány egy kiáltást hallott

baloldalról:

- Most!

Hikari oldalt kapta a fejét, hogy megnézze, ki kiáltott,

viszont rögtön vissza is kapta, mert egy csobbanást hallott.

A félig alakot öltött víztömeg visszaesett a tóba, és most

már teljesen hétköznapinak tűnt.

A lányba hirtelen belehasított egy érzés, és gyorsan

körülnézett. Négyfelől négy durva arcú zsoldos szaladt

feléje, kivont karddal. Nyilvánvaló volt számára, hogy mit

akarnak: megölni őt. Először kétségbeesett, hiszen az

egyetlen menekülési útvonal, amit nyitva hagytak előtte, a

tó volt, viszont egy pillanattal később sikerült úrrá lennie

ijedtségén, és eszébe jutott valami. Az égre emelte félig

becsukott szemét, majd arccal előre a földre borult, ájulást

színlelve.

“Könyörgöm, sikerüljön!” - fohászkodott magában.

Terve bevált, mert a katonák párméternyire tőle

megtorpantak a nem várt reakció láttán. Azt várták, hogy a

lány majd elkezd sikítozni, vagy szaladni, ehelyett mit

csinál? Fogja magát, és elájul.

Választ várva néztek főnökükre, aki ugyancsak

meglepődött. Ő is teljesen mást várt. Hikarinak sem kellett

több. Mikor a szeme sarkából meglátta a zsoldosok

értetlen pillantását, villámgyorsan felugrott, és amilyen

gyorsan csak tudott beszaladt az erdőbe.

Szerencsétlenségére a férfiak épp a falu felőli oldalon

álltak, így neki a faluval ellentétes irányba kellett futnia, de

remélte, hogy valahogy majdcsak sikerül leráznia őket. A

katonák megint meglepődtek, majd a főnökük mérgesen

felkiáltott:

- Átvert minket! Utána! Nem lóghat meg ez az átkozott

lány! - és azzal ők is futásnak eredtek.

Hikari úgy szaladt, ahogy csak bírt, egyre távolabb kerülve

a falutól. Jól tudta, most az életéért fut. Az erdő ezen

részében több volt az aljnövényzet, de a lány nem törődött

vele, hogy a tüskés indájú kúszónövények összekaristolják

a lábát, csak rohant és rohant. Hallotta maga mögött a

zsoldosok fegyver - és páncélcsörgését, és hallotta hangos

zihálásukat és káromkodásaikat is, de a világ minden

kincséért sem fordult volna meg, hogy szemügyre vegye,

mennyi előnye van még.

“Már nagyon messze kerültem a falutól, és… és már

kezdek nagyon elfáradni… de ha ezek négyen utolérnek

engem, akkor… akkor végem van!” - gondolta Hikari,

miközben érezte, hogy ereje fogytán van. Utolsó

erőtartalékainak igénybevételével még gyorsabb iramra

ösztökélte magát, és hallotta, hogy mögötte a zsoldosok

hangja lassan, de folyamatosan távolodik. Elért egy

ösvényhez, ami olyan keskeny volt, hogy két ember

egymás mellett már nem fért el rajta. Gondolkodás nélkül

továbbrohant a keskeny utacskán. Hiába próbálta, de már

nem tudott gyorsabban futni, és a zsoldosok lihegése

megint közelebbről hallatszott. A négy férfi bírta tartani a

tempót, hiszen a beígért hatalmas pénzösszeg lebegett lelki

szemeik előtt. És ha nem kapják el a lányt, ez a kisebbfajta

vagyon kicsúszik a kezeik közül. Az ösvény hirtelen egy

éles kanyart vett, ami után egy hosszú egyenes szakasz

következett. Amikor Hikari kiért a kanyarból észrevette,

hogy van valaki más is az úton vele szemben. Kényelmes

tempóban, nyugodt léptekkel sétált pontosan abba az

irányba, amerről a lány jött. Az a valaki egy páncélos,

hosszú fehér hajú férfi volt, és úgy tűnt, nem nagyon

zavarja, hogy egy lány lélekszakadva fut feléje. Hikari látta,

hogy nem fognak elférni egymás mellett, de mégis

körülnézett, hátha talál egy helyet, ami elég széles

kettejüknek. Már csak kb. 4 méter választotta el a férfival

való összeütközéstől, amikor - a másfelé fordított figyelme

eredményeként - a lába alá került egy nagy kő, amiben

megbotlott, és bevágódott a jobboldali bokrok közé egy

nyekkenés kíséretében. A férfi semmi jelét nem adta

annak, hogy ezt észrevette volna, csak nyugodtan ment

tovább. Pont akkor, amikor elhaladt az azóta is a

bokorban kuksoló Hikari mellett, megjelentek a kanyarban

a zsoldosok. Erre a férfi már megállt, és a banditák is

szintén így tettek kb. 20 méternyire az ösvényen feléjük

sétáló férfitól. A zsoldosok főnöke odakiáltott neki:

- Hé, te! Hová lett az a lány?! Az előbb még erre futott!

A fehér hajú férfi összehúzta a szemét:

- Halandók - mondta gyűlölettel teli hangon. - Tűnjetek el

az utamból!

- Hová lett a leány?! - kiáltott megint nagyot a “főnök”.

- Azt mondtam, takarodjatok az utamból! - mondta

fenyegetéssel a hangjában az idegen.

Egyikük sem mozdult, csak néztek egymás szemébe

hosszú óráknak tűnő másodpercekig. A zsoldosok

főnökének úgy látszik, elvette a pénz az eszét, különben

nem mondta volna azt, amit így, tudatlanul mégiscsak

mondott:

- Öljétek meg! Eggyel több vagy kevesebb levágott fej mit

számít már nekünk?!

Hogy miért volt hiba ezt mondania? Egyszerű a válasz:

Mert egyetlen épeszű halandó sem támad rá csupán

negyedmagával egy szellemre… főleg nem egy ilyen nagy

erejű szellemre… Nem vette észre a vele szemben álló férfi

démon mivoltára utaló külső jegyeket. A hegyes füleket, az

aranyszínű szemeket, a vörös szemhéjakat, a 2-2 vörös

méregcsíkot az arcán, a fogyó hold alakú jelet a

homlokán… és a térdig érő, hófehér haja sem volt

hétköznapi látvány.

Hikari a lefejezés hallatán nyikkant egyet a bokorban, mire

az egyik haramia rögtön odanézett, és felkiáltott:

- Főnök! Ott van a lány! A bokorban!

A “főnök” követte társa kinyújtott kezét, és most már ő is

észrevette a dzsumbujban rejtőzködő Hikarit, aki erre

akaratlanul is, de kiugrott az ösvényre, és elbújt a szellem

mögé, menedéket keresve nála. Gondolta, jobb egy

démon, mint négy zsoldos, akiknek feltett szándékuk

megölni őt.

- Nagyszerű. Akkor mindkettőt megöljük! - és támadásba

lendültek.

Pár másodpercig tartott az egész. Az egyik pillanatban még

rohantak két áldozatuk felé… egy kicsivel később a

szellem meglendítette kinyújtott jobb karját, amiből

kicsapott egy zöldes színű energiaostor a banditák felé, és

egy másodperc múlva már mind a négy férfi halott volt. A

lány csodálkozással vegyes döbbenettel pislogott a démon

mögött, miközben amaz az ostor szertefoszlása után

leengedte a kezét. Hikari még nem sokszor találkozott

össze szellemekkel, viszont amikor a bokrok rejtekéből

jobban meg tudta nézni magának a férfit, azonnal rájött,

hogy nem valami tizedrendű mocsárlakóval hozta össze a

sors.

“Milyen erős… elég volt egyetlen kézlegyintése ahhoz,

hogy a zsoldosok meghaljanak…” - gondolta a lány,

miközben a hosszú, kékesfehér hajat bámulta.

Elmerengéséből az zökkentette ki, hogy a férfi elindult.

- Várj! - kiáltott utána.

- Miért? - kérdezte a szellem, miközben kissé jobbra dőlve

átlépett az egyik holttest felett, aminek következtében a

vállán átvetett prém alja beakadt egy tüskés ágba, de ő ezt

nem vette észre.

Hikari hirtelenjében nem tudta, milyen indokot mondjon,

ezért hát nagyon megörült, amikor meglátta a felakadt

prémet.

- A prémed… - mondta. A démon megállt. - Beakadt… -

fejezte be a lány, aztán odasietett, és leszedte a szőrmét a

tüskékről. Még kiszedte a prémbe beletört pár tüskét,

aztán felállt. A férfi megfordult, és belenézett a lány

szemeibe. Hikarinak megfordult egy-két pozitív jelző a

fejében, amint a nemes arcot, és a gyönyörű, arany

szemeket nézte, de szerencsére észbekapott, és megszólalt:

- Cs-csak szerettem volna megköszönni, hogy

megmentetted az életemet. Tudd, hogy ezért nagyon hálás

vagyok neked.

A szellem egy darabig még a szemeibe nézett, aztán alig

észrevehetően bólintott, megfordult, és újra útnak indult. A

lánynak még eszébe jutott valami, és utána szólt:

- Miért tetted?

- Azok a halandók nem mentek el az utamból, így hát

eltettem őket láb alól - válaszolta nyugodt hangon, hátra

sem fordulva. A szellemtől rekordnak számított, hogy ilyen

sokáig “elbeszélgetett” egy emberrel, anélkül, hogy megölte

volna, de ma különösen jó kedve volt, mert rátalált

ellensége nyomaira.

Ekkor egy kisebb széllökés söpört végig az ösvényen, és

Hikarinak szemet szúrt, hogy a férfi kimonójának bal ujja

üresen lebbent meg.

“Hiányzik a bal karja…” - állapította meg magában. A

szellem hirtelen jobbra fordult, és eltűnt az erdőben. A lány

meglepődve odasétált, s észrevette, hogy egy újabb ösvény

nyílik arrafelé, amit rohanásában nem vett észre. A férfi

addigra már eltűnt. Felnézett az égre, és rájött, hogy már

alaposan benne lehetnek a délutánban, jobb lesz elindulni,

hisz még haza is kell találnia. Vissza se nézve a katonák

holttestére a faluja felé vette az irányt. Már besötétedett,

mire a falu széléhez ért, nem is gondolta volna, hogy olyan

messzire elvetődött otthonról. Elbotorkált a házukig, aztán

úgy ahogy volt lefeküdt aludni. Hiába, az életéért való

menekülés eléggé kimerítette. Amint kényelembe helyezte

magát, rögtön mély álomba zuhant…