5. fejezet

Egy héttel azután, hogy Inuyasháék összecsaptak

Narakuval, újra a készülő csata vibrálása töltötte meg a

levegőt. Szent Iván napja volt. A két félszellem abban a

faluban ütött tanyát, ahol a pusztítás volt, és most

készülődtek. Tudták jól ez lesz a harc, ami mindent eldönt.

Aztán eljött az idő…

Azzal kezdődött minden, hogy a hirtelen beborult égen

gonosz szellemek hordája vágott át, egyenes utat találva így

a falusiakhoz, akik közben már próbálták az életüket

menteni. Ki erre, ki arra futott, de így is sok tetem maradt

a földön, mire kiürült a falu. Sora és Inuyasha ismét a falu

közepén állt, csakúgy, mint egy héttel azelőtt. Aztán lilás

fénnyel körülvéve egy magányos alak szállt feléjük. A már

teljesen felépült Naraku.

- Lám csak, lám. Útjaink újra keresztezték egymást -

mondta, mikor odaért a félszellemekhez - Netalán újra

össze akarjátok mérni velem az erőtöket?

- Eltaláltad! - vágta oda Inuyasha.

- Hmm. Nem tudom, mit képzeltek magatokról, de jobb

lenne, ha leszállnátok a magas lóról, mert könnyen

megüthetitek a bokátokat - morogta Naraku. - De legyen!

Lássuk, mit tudtok kezdeni a démonaimmal. Ide hozzám! -

kiáltotta, mire több tucat szellem gyűlt köréje.

A szellemek támadásba lendültek. Inuyasháéknak alig

maradt idejük elővenni a kardjaikat. Heves támadásokat

vertek vissza, sok-sok démont a másvilágra küldve ezzel.

Nem volt olyan csapásuk, ami ne talált volna, de ő maguk

is jó pár sérülést beszereztek. Inuyashának felhasadt a bal

karján a bőr, és a hátán is több sebből vérzett. Sorának az

arcán maradt csúnya véraláfutás az egyik démon

ostorcsapása után. De sikerült egyre közelebb kerülniük

Narakuhoz, aki közben védőpajzsot vont maga köré.

A szellemek sehogy se akartak elfogyni. Mindig újabb és

újabb hullámuk támadott Soráékra, akik nem tudtak

szabadulni tőlük. Aztán egy óvatlan pillanatban Inuyasha

kiugrott támadóik köréből magával rántva Sorát is.

Egyenesen Naraku pajzsa mellett értek földet. Inuyasha

megpróbálta átvágni a burkot a Tessaigával, de nem sok

eredményt ért el.

- Na mi van, Inuyasha? Megakadtál? - kérdezte gúnyosan

Naraku.

- Fogd be a szád! - förmedt rá a fiú.

- Inuyasha, próbáljuk együtt! . kiáltott Sora.

- Jó.

Egymás mellé álltak és úgy próbálták áttörni a burkot,

Inuyasha a Szélbordát, Sora a szél erejét segítségül hívva.

A burok ugyan meggyengült, de nem oszlott szét.

- Gyengék vagytok és ostobák - szólt Naraku.

- Majd meglátjuk! - kiáltott vissza Sora. Aztán odafordult

Inuyashához. Most mit tegyünk?

- Megtanultad már, hogy hogyan kell vihart idézni? -

kérdezte elgondolkozva Inuyasha, majd odébb hajította

Naraku egyik csatlósát.

- Elméletben tudom, igen - szólt Sora. - De gyakorlatban

még nem tudtam soha sem megcsinálni.

- Hát éppen itt az ideje, hogy elkezdd! - szólt

magabiztosan a fiú.

- Mire gondolsz?

Inuyasha egy pillanatig csöndben maradt, de aztán csak

elkezdte:

- Szerintem, ha te a viharodat ráirányítod Narakura, én

pedig használom a Szélbordát, akkor együttes erővel le

tudjuk győzni őt - mondta a fiú szorosan Sora mellett állva.

- De ha nem sikerül? Vagy ha túl erős lesz a támadás? -

kérdezte a lány aggodalmasan.

- Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Kezdd el az idézést, és

irányítsd a vihart a kardodba.

- Rendben.

Sora megállt, és behunyt szemmel koncentrált, miközben

Inuyasha eltávolította a közeléből a támadó démonokat. A

lány körül egyszercsak elkezdett szél kerekedni, majd az

egész átterjedt a kardjára is. Sora homloka gyöngyözött az

erőlködéstől. Aztán hirtelen lehűlt a levegő, és villámok

kezdtek el csapkodni a kard körül.

- Sikerült! - nézett fel döbbenten Sora, majd újra

elismételte magában a megidéző varázst, hogy a támadás

még erősebb legyen.

- Inuyasha! Most! - kiáltott a lány, mikor érezte, hogy

tovább már nem bírja megfékezni a vihart.

Inuyasha odalépett szorosan Sora mellé. Kardjaikat alig

pár centi választotta el. Közben a Tessaigára is átterjedtek

a villámok. Aztán a két fiatal egyszerre lendítette magasba

a kardját, és egyszerre kiáltotta el magát:

- SZÉLBORDA!!!

Elszabadult a pokol. A vihar teljes erővel robbant ki Sora

kardjából, aki ettől Inuyashával együtt hanyatt esett. A

fényesség mindent betöltött, és semmise menekülhetett meg

a Szélborda által megerősített villámok elől. A kunyhók is

úgy hulltak szét, mintha csak pókhálóból lettek volna.

Naraku csatlósai üvöltöttek a fájdalomtól, majd széthullva

követték társaikat a halálba. Maga Naraku pedig a

legnagyobb villám által eltalálva, még az utolsó szavaival is

átkozódva, porrá omlott szét.

Inuyasha és Sora sem úszta meg, mindkettőjüket eltalálta

egy-egy villám, és bár a kardjaik valamennyire védték

őket, halálos sebet kaptak. Utolsó erejükkel átölelték

egymást, és egymás szemébe néztek.

- Szeretlek téged Sora - szólt Inuyasha.

- Én is szeretlek téged, Inuyasha - mondta Sora.

Megcsókolták egymást, majd kilehelték utolsó

lélegzetvételüket. Mindketten meghaltak.

Még három napig tombolt a vihar.

Utószó

Két több száz éves sírkő áll egymás mellet ma az egyik

nagyvárosi temetőben. Legendák keringenek róluk,

miszerint minden évben Szent Iván Éjjelén útnak indul a két

halott kísértete, és kéz a kézben bejárják a számukra oly

kedves helyeket. Aztán a sírjuk fölött gyorsan pörögve

egymásba olvadnak, majd szertefoszlanak. Mindeközben

pedig rendszerint hatalmas vihar tombol. Így múlt és

maradt meg mégis örökre Inuyasha és Sora szerelme.

VÉGE