Kilencedik rész: Az élet ára

A fekete lyuk erejének még maga a Végrehajtó sem tudott ellenállni. Egy darabig dacolt a széllel, de szépen lassan, porszemről porszemre, Miroku keze beszívta. Önelégült mosollyal zárta el újra a rést. Sango megrökönyödve nézett rá.
„Ennyi…?” kérdezte. Miroku bólintott.
„Persze. Miért?”
„És ezt miért nem lehetett volna korábban…? Mindegy… Menjünk Inu Yashaért.” Elindult a barlang felé. Miroku követte. De hirtelen éles fájdalom hasított a karjába. Térdre esett. Sango aggódó arccal fordult vissza. „Mi a baj, Houshi?” Miroku nyögve válaszolt.
„N… nem tudom… valami… tépi belülről…” Ellökte megától Sangot… „Fuss… szabadítsd ki Inu Yashát!
„De..:”
„Siess!!” kiáltotta, majd felordított a fájdalomtól. Sango döbbenten nézte, ahogy Miroku fél keze lerobban a helyéről, és sok-sok éles penge szóródik szét körkörös irányban a sebből. Nagy részük ártalmatlanul állt bele a fákba és a sziklába, de egy-kettő eltalálta őket. Mirokut elborította a vér… szerencsére a kötés nem esett le a résről… Most nehéz lenne visszarakni, hiszen a kar jó három méterre feküdt a földön a gazdájától… A pengék újra megmozdultak, körözni kezdtek a levegőben és újra összeállt belőlük a gólem… Miroku könyörgő szemekkel nézett Sangora és halkan suttogta.
„Siess…” Majd szembefordult a Végrehajtóval és megmarad kezével fogva a botját, rátámaszkodott. Sango megértette, hogy itt már csak Inu Yasha segíthet, ezért futni kezdett a barlang felé. Miroku görnyedten állt a gólemmel szemben. Próbált nem törődni a hiányzó karjával és a ténnyel, hogy most meg fog halni. Meg kell állítania a Végrehajtót. Bármi áron. Elszántan kiegyenesedett, ami újabb vérveszteséget jelentett neki. De már semmi nem számít. Elszántan nézett szembe a végzettel. A szörnyeteg arcán most először jelent meg valami érzelem. Nevetett.
„Hogy gondolod, hogy megállíthatsz?” Por alakba bomlott átszállt Mirokun. Olyan volt, mintha egy forgószél fújt volna felé egy fémforgács-felhőt… Minden egyes darab, ami eltalálta, egy-egy kis sebet szakított rajta… Az egyik egy szerencsétlen véletlen folytán lezárta a fél szemét… A sziklákat körös-körül beborította a kifröccsent vére… elcsúszott a nedvességen, ami valaha az ő lüktető élete volt. A botja elgurult és fél kézzel támasztotta magát. Nagyon sok vért vesztett, nem volt ereje megfordulni, de tudta, hogy a felhő egyenesen Sango felé haladt. Sango hallotta maga mögött gyomorforgató hangot, ahogy a fémtüskék a húsba hatolnak, de nem fordult meg. Minden erejét beleadva futott. De hiába, a felhő gyorsabb volt, megelőzte és arcon csapta. Mintha egy tömör, apró tüskékkel teletűzdelt fémfalnak ütközött volna. Majd a felhő körbevette és felvette a gólem alakját. Átölelte Sangot, aki tehetetlen volt. Próbált kiszabadulni, de hiába, a kezek úgy szorították, mintha fémből lettek volna… Majd egy csavarintás és egy halk, elvágott sikkantás után Sango mozdulatlan teste csapódott be Mirokutól pár méterre. Miroku lassan odakúszott…
„Sango…” szólongatta, de hiába. Megmaradt karjával maga felé fordította a lány testét. Most tűnt fel neki először, hogy milyen könnyű, valójában milyen törékeny… A fején egy seb tátongott, amikor ide esett, beverhette a sziklába… de ez nem volt súlyos sérülés… viszont a hátán egy kis dudor jelezte, amitől Miroku a legjobban félt. A gólem eltörte a gerincét. Könnyekkel küszködve borult rá a lány mellkasára… hiába minden. Nem lélegzett, már a szíve sem vert. Sango halott volt. Már nem látott a vérveszteségtől, érezte, hogy ahogy a szíve egyre lassabban ver és lassan kihűl a lány még kellemesen meleg testén… Jobban kellett volna vigyáznia rá… talán… ha kapnának még egy esélyt… de nem… vége…
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után lágy szellő simogatását érezte, és egy suhogó hangot hallott. Utolsó erejét megfeszítve felnézett de csak árnyalakot látott a szemébe tűző nap fényében közte és a gólem között… de az alak… a ruhák, a haj… Inu Yasha…? A hideg hang azonban észhez térítette.
„Hé, Végrehajtó. Eljött az ítéleted ideje. Ne ezekkel a patkányokkal törődj. Itt vagyok én neked.” Sesshoumaru?! De ha ő itt van, akkor itt kell hogy legyen Kagome is…
„Miroku… jól vagy?” Hallotta is már a lány hangját, de már nem tudta abba az irányba fordítani a fejét…
„Bocsáss meg, Kagome… Inu Yasha… Sango…” Ő sem szólt többet. A szíve nem bírta tovább a vérveszteséggel járó megerőltetést… Houshi-sama, a szerzetes, kivérzett… csúnya halál… Kagomenek elgyengültek a lábai. Mindennek vége. Inu Yasha fogságban, a barátai halottak. Lerogyott melléjük és csendben sírni kezdett. Sesshoumaru viszont könnyedén megőrizte a hidegvérét. A hangja még mindig keményen csengett.
„Szóval… te lennél a híres Végrehajtó?” A gólem bólintott. Sesshoumaru gúnyosan elvigyorodott. „Mi lenne, ha abba hagynád a kisded játékaidat? Ez a teszt… és most ez az éretlen színjáték… szánalmas vagy, Végrehajtó. Vagy szólítsalak inkább Vadásznak? Á, maradok mégis inkább a szánalmas patkánynál.” A gólemnek eltorzult az arca.
„Rendben…” morogta. Az árnyékok körbe vették… és egy fémes villanás után ott állt a Vadász. Asami, a páncélban. De egész más volt. Fiatal. Életerős.
„Tessék, ahogy akarod. De most te is meghalsz.” Sesshoumaru vállat vont.
„Aha. Még egyedül is el tudnálak intézni… de nem vagyok egyedül.” Mondta vigyorogva. A Vadász dallamos hangon kacagott.
„Igen? Ki segítene neked, Sesshoumaru nagyúr?!” mondta gúnyosan. „Az a lány? Hahaha, nézz csak rá. Teljesen összeomlott. Semmit nem tud tenni. A barátai halála… túl sok neki. Hahahaha!” Sesshoumaru lassan megszólalt.
„Igen. A friss gyász mindig megviseli az embereket.” Mondta megértően mosolyogva. Hátat fordított Asaminak. A Vadász szava elakadt. Nem szokott hozzá, hogy ilyen könnyedén leveszi róla valaki a szemét, hogy ennyire semmibe veszik. Mozdulatlanul figyelte Sesshoumarut. Mire készül…? Valójában nem is hozzá beszélt…! „Érzékenyebbek a fájdalommal szemben, mint én. Ez a gyengéjük. De az erejük is. Megértettem, Kagome. Az elmúlt napokban sok mindent láttam. Állj föl.” Kagomet szinte hipnotizálta ez a szokatlanul kedves hang… Engedelmeskedett. Félreállt. Sesshoumaru előhúzta a Tenseigát. A napfény keményen csillogott a pengén, ahogy a szemei előtt tartotta és végignézett rajta. „Megértettem, hogy fontosak egymás számára. Függenek egymástól. És ez a forrása legnagyobb bánatuknak… de az örömüknek is. Nézd, halandó… te aki elfelejtetted a saját fajtád érzéseit… Nézd, ahogy a gonosz szellem, Sesshoumaru emberibben cselekszik, mint ahogy te valaha is tudtál…” Igen… látta… ott táncoltak Sango és Miroku fölött. Az Alvilág küldöttei… Egyetlen vágás. Keményen megmarkolta a kard markolatát. Várt a megfelelő pillanatra. Vett egy mély lélegzetet és lecsapott. A penge arany és ezüst színekben villódzva szelte a levegőt… de csak ő látta, ahogy a Küldöttek kettéesnek és elpárologtak az életteli napfényben.
A Vadász elkerekedett szemmel nézte. Nem értett semmit, mégis, nagyon rossz érzése volt. Mit csinál…? Mit hadonászik azzal a karddal…? Megbolondult, vagy mi a fene…? Hiszen azzal a fogpiszkálóval semmit nem lehet tenni!! Mire készül…?! Egy pillanat. A lány… megmozdult…?! Nem… Nem!!! Az nem lehet… csak a szemem káprázott … nem… meghaltak!! De hiszen meghaltak!! Megöltem őket!! Halottnak kellene lenniük!!! Remegő, eltorzult hangon ordította.
„Megöltem őket!! NEM TÁMASZTHADOD FÖL A HALOTTAKAT!!!” Sesshoumaru eltette a kardot és sajnálkozó pillantást vetett az őrültre. A tekintetük összekapcsolódott… Sesshoumaru látta a rettegést… az ismeretlentől való félelmet...
Miroku lélegezni kezdett, de nem mozdult. Valószínűleg nagyon jól érezte magát, Sango mellein pihenve. De a lánynak ez már korántsem tetszett annyira.
„Szállj le rólam, te perverz!” lelökte magáról a szerzetest. Miroku vigyorogva tette össze a kezeit sajnálkozva… mindkettő megvolt neki. Sango egy pillanatra elérzékenyült, de aztán Kagomehez fordult és dühösen folytatta. „Meghaltunk, de ez a kis perverz csak „arra” tudott gondolni! Most mond meg. Normális?” Kagome a még mindig szorult helyzetük ellenére elnevette magát. Mosolyogva törölgette a könnyeit.
„Nem, persze hogy nem! EEEchii!” mondta kacagva. Miroku vállat vont.
„Tudod, mikor foglak így megkérni, hogy a gyermekem anyja légy.” Sértődötten elfordult. De valójában ő is nevetett. De közben a Vadász túltette magát a sokkon. Dühödten hörgött.
„Nem számít! Újra megölöm őket! Újra és újra!” A hangja magasba csapott és eszelősen kacagni kezdett. „De veled kezdem!! Ha széttéplek, senki nem hoz már vissza, azt garantálom!!” Sesshoumaru nem moccant.
„Még egyetlen dolgot nem értek… akármennyit láttam és akárhogy próbálom megérteni az embereket, nem fogom föl… miért tetted?” A vadász gúnyosan kacagott.
„Miért?! Még kérded?! Vájkálni akarunk másokban, hogy kielégítsük hirtelen jött tudásszomjunkat?! Szánalmas!” Vicsorogni kezdett. Ökölbe szorította a kezeit. „Nézz végig rajtam!! Emlékszel, milyen voltam odaát! Itt erős vagyok és hatalmas!! És újra fiatal lehetek! Halhatatlan lehetnék a Shikon gyöngy erejével! Odaát csak egy vén bolond voltam! Egy remegő, szenilis idióta!” Kagome közbevágott.
„Ez nem igaz! Mi szerettük Asami professzort. Ő nem olyan volt, mint te. Kedves, megértő… és jó ember.” Kiáltotta. A Vadász röhögni kezdett.
„Akár tetszik, kis hölgy, akár nem, én és ő, ugyanaz a személy. De hagyjuk az elméleti vitákat. Még meg kell ölnöm egy szellemet.” És szó nélkül támadásba lendült. Az energia gömb egyenesen Sesshoumaru feje felé tartott, de épphogy elkerülte. Tovább haladt és becsapódott a fák közé. Sesshoumaru hátraszólt a válla mögött.
„Szabadítsátok ki a félvért. Én feltartom.”
„De, nem hagyhatunk itt…” próbálkozott Kagome.
„Semmi de! Ez nem a ti szintetek! Most még erősebb, mint amikor álcázta magát! Szükségem van a Tetsusaigára…” Miroku felkapta Kagomet és vonszolni kezdte.
„Igaza van, Kagome. Mi semmit nem tehetünk. Ide Inu Yasha kell…” Kagome némán bólintott. Mindhárman futni kezdtek a barlang felé.
Sesshoumaru vigyorogva ránézett a Vadászra.
„Azt hiszem értelek. Szánalmas vagy. Nem tudod elfogadni a sorsod, mint azok, akiket a másik világban láttam. Még az ember névre sem vagy méltó. De nem számít. Kettesben maradtunk, halandó. És most, leverem rajtad az összes tartozásodat.” Mondta morogva. Megropogtatta a kezeit.
„Ne csak beszélj, szellem. Mutasd, mire képes a fajtád egy „alacsonyabb rendű ember” akarata ellen!”
Összecsaptak. Az erdő legöregebb fái sem emlékeztek ilyen harcra.

Tizedik rész: Leszámolás

Kagome-ek hamar odaértek. Valójában nem volt messze a barlang, csak ha akadályozta őket a Vadász… akit most Sesshoumaru lefoglalt. Yaken vezetésével könnyen megtalálták Inu Yashát is.
„Siessünk! A gyertya! Gyorsan fújd el a gyertyát!” Kagome odaszaladt és elfújta. Nem történt semmi.
„A másikat is, gyorsan, mielőtt leég!” kiáltották kórusban. Kagone elfújta a másikat. Yaken közelebb ment, felugrált és leoldotta Inu Yashát. Kagome elkapta, hogy ne essen a padlóra. A félvér lassan kinyitotta a szemeit.
„Hol vagyok..? Mi történt…?” Kagome lágyan válaszolt.
„Ez egy hosszú történet… és most nincs időnk elmondani.” Inu Yasha feltápászkodott. Végig nézett magán. Minden sebe begyógyult. Ez szükséges volt a szertartáshoz, úgyhogy Yaken meggyógyította. Újra erősnek érezte magát.
„Aha, mindegy. Meg kell ölni valakit?” Kagome némán bólintott. Inu Yasha elvigyorodott, akárcsak a bátyja. Akármennyire utálják egymást, le se tagadhatnék, hogy testvérek… „Nagyszerű. Úgyis kezdtek elmacskásodni a tagjaim. A miértekre ráérünk miután elintéztem.” Fogta a Tetsusaigát és elindult. Még a háta mögött visszakiáltott a leesett állal bámuló Kagome-eknak. „Gyerünk? Mire vártok? Épp ti mondtátok, hogy sietnünk kell nem?”

Szél süvítése…egy kék és egy fekete folt cikázik. Közelednek. Csattanás, acél hangja. Megfordulnak, és újra. Csattanás. Sesshoumaru eltalálta a Vadászt, de az ügyesen együtt mozgott az ütéssel, így a páncélja erejével kivédhette. Mindketten gyorsan vagdalkoztak. A Vadász félreütötte Sesshoumaru ütéseit és nem mozdult, Sesshoumau pedig általában elkerülte a csapásokat. De nem jutottak dűlőre.
Csattanás.
A harc tovább folyt. Időnként egy-egy támadás mellé ment, és feltépte a talajt, vagy kidöntött egy fát.
Szél süvítése…egy kék és egy fekete folt… találkoznak, de a csattanás elmarad, majd két hatalmas puffanás, amint mindketten belefúródnak a talajba. Sesshoumaru gúnyosan megszólalt.
„Ennyi lenne… a nagy Vadász…? Tényleg csak egy unalmas kis senki vagy, még itt is.” A Vadász elvigyorodott.
„Igen? Akkor fejezzük be a játékot.” A csuklya lerobbant róla és alatta feltűnt a páncél, teljes valójában. A fémes pótrészek halványan villogtak, mint valami számítógép kijelzői. Félelmetes látványt nyújtott. Idegen volt. Nem illett ide. De Sesshoumaru nem ijedt meg. Flegma mozdulatokkal félredobta a szőrmét, ami eddig a vállát takarta.
„Ez csak akadályozna. Na gyere…” A vadász támadásba lendült, de most egészen másképp harcolt. Hasonlatossá vált Sasshoumaruhoz. A szellem most már nem tudott elhajolni, védekeznie kellett. Két csapást hárított, majd a Vadász a levegőből két lábbal a feje felé repült, de Sesshoumaru keresztezte maga előtt a kezeit és kivédte. A vadász elrugaszkodott róla és egy pördülés után egy energiagömböt küldött ellenfele felé. Sesshoumaru elugrott, de a második eltalálta. Hátrébb csúszott. Nevetve mondta.
„Igen! Igen!! Ez már valami!” És utána ugrott.
Teljesen kivetkőztek magukból mind a ketten. Nem törődtek a környezetükkel. Csapások, robbanások. Hol az egyikük, hol a másikuk találta el ellenfelét, de fel sem vették az apróbb sérüléseket.
Inu Yasháék így találtak rájuk. Teljesen egymásba gabalyodtak, alig lehetett követni a mozdulataikat, és az egybemosódott foltok között megállapítani, hogy most melyikőjük találta el éppen a másikat. Inu Yasha elmosolyodik.
„Értem! Nagyszerű! Most egyetlen csapással elintézhetem mind kettőt.” Nem is vár, hanem már emeli is a Tetsusaigát, hogy használhassa a Szélvágót. De Kagome belecsimpaszkodik, hogy megállítsa.
„Ne, várj! Nem teheted!” A lány súly a nem fogta volna vissza, de a hangja igen. Meglepve nézett rá.
„Miért is nem egész pontosan?” Kagome bizonytalanul magyarázni kezdte.
„Tudom, hogy nehéz lesz elhinni, de megmentette az életemet. Többször. Az övéket is.” Inu Yasha megdöbbenve bámult Sangoékre.
„Mi van?! Most szórakoztok velem?”
„Nem. Ez igaz.” Mondta Miroku. Sango bólintott.
„Hihetetlen, de igaz…” Inu Yasha leeresztette a kardot.
„Akkor most mi legyen?”
Hirtelen egy furcsa dolog történt. Sesshoumaru a Vadász háta mögé került, átnyúlt a honalja alatt és lefogta. Így szembekerültek Inu Yasháékkal. Sesshoumaru szeme összekapcsolódott Inuéval… Látta benne, hogy a többiek igazat beszélnek… és látta, hogy mit kell most tennie. A többiek döbbenten nézték, ahogy megsuhintja a Tetsusaigát:
„Szélvágó!” A támadás telibe kapta a dulakodókat. Sesshoumaru nem sérült meg annyira, mert az előtte álló Vadász eltakarta, de mégígy is több métert repült hátra és beszerzett egy- két apróbb sebet. A Vadász összeesett. Kagomeek odaszaladtak Sesshoumaruhoz. Lassan feltápászkodott, a Tenseigára támaszkodva. Az egyik lába kifordult, de semmi komolyabb baja nem történt.
„izé… ez nem volt rossz.” Mondta Miroku Sessnek.
„Nem gondoltam volna, hogy ilyen önfeláldozó leszel…” erősítette meg Sango. Kagome rámosolygott.
„Igen, ez lehet hogy most valaminek a kezdete. Inu Yasha…?” Szólalt meg. A félvér duzzogva elfordult.
„Én akkor sem bízom benne. Nélkülem úgysem tudta volna elintézni.” Majd hirtelen elakadt a hangja. „Izé… srácok… gond van…” A többiek meglepve fordultak meg.
„Mi va…” majd meglátták. Sesshoumaru kuncogni kezdett.
„Igen… meglepődtem volna, ha ennyivel megússzuk. Nem hiába olyan öntelt.”
A Vadász felállt. Az arca dühösen eltorzult. Egy nagy darabon, ahol a Szélvágó eltalálta, lepattogzott a páncél legfelső rétege, és előbukkant az alatta lévő rész. A homlokcsont egy darabja, alkotja a mellkasi részt… rajta egy félholddal… a végső bizonyíték, hogy a páncélt Sesshoumaru csontvázából készítették.
„Rohadékok… elég volt… elég…!!” ordította. „Eltöröllek titeket a föld színéről. Végleg.” A félhold felizzott… Felvetette a szemeit az égre… „Megidézlek… űr vándora… temesd el ellenségeim! Jöjj, üstökös!” Az energia, ami kirobbant belőle, hátra lökte őket…. Kicsit megemelkedett és három méter magasan lebegett… Körülötte villódzott a levegő. Inu Yasha föltápászkodott és megrázta magát.
„Azt hiszem, most igazán fölhúzott.” Morogta dühösen. „Kinyírom.” De Kagome megint az útjába állt.
„Várj…”
„Miért, már megint?!”
„Figyelj…” Megfogott egy darab követ és bedobta a Vadász közelébe. A kő egy villanás alatt elpárolgott… „Látom az erőteret… Ezzel védi magát, amíg el nem készül az idézéssel. Nem jutnál el hozzá.”
„A fenébe… csak jutnék el hozzá… a Tetsusaiga-val könnyedén miszlikbe aprítanám!” Miroku elgondolkozva vakarta a fejét.
„Valami erőteljes védelemre lenne szükségünk…” Sango bólintott.
„De hol találunk olyat?” Kagome mosolygott. Ő már tudta a megoldást. Inu Yasha és Sesshoumaru ott állt egymás mellett, sértetten elfordulva a másiktól. Átkarolta Sangot és Miroku-t.
„Figyeljetek… van egy tervem. Szépek így együtt, nem?” Mutatott a testvér pár felé.
„Igen, de hogy jön ez ide?” Kérdezte Sango, majd amikor Miroku kuncogni kezdett, neki is leesett. A nevetésre Inu Yasha és Sesshoumaru felkapta a fejét, majd egymásra néztek. Egyszerre fakadtak ki.
„Soha!”
„Nincs az a pénz, hogy segítsek a szánalmas félvérnek!”
„Nem is kellene a segítséged! Nincs rá szükségem!”
„Igen?! Akkor ugorj be. Szívesen megnézném, ahogy cafatokra szaggat az erőtér.”
„Csak utánad, bátyus. Majd ha eljutottál odáig és nem tudod megütni, akkor majd kacagok rajtad egy jót!” Kagome közéjük állt.
„Na… fiúk…most az egyszer próbáljatok meg együtt dolgozni… a kedvemért…?” nézett rájuk angyali szemekkel. Mindkettejüknek elakadt a szava. Inu Yasha morogva elfordult. Nem lehetet kivenni a szavait, de valószínűleg most kivételesen egyetértett Sessel, az emberekkel kapcsolatban. Sesshoumarunak pedig leesett az álla és egy pillanatig nagyon bután nézett. „Ismerjétek be” folytatta Kagome. „Sesshoumarunál a védelem és az élet kardja, a Tenseiga, Inu Yashanál pedig a pusztítás fegyvere, a Tetsusaiga. Együtt kacagva elintéznétek. Naaa… olyan jó lenne…!” Láthatólag taktikát változtatott. Teljesen elkerekedtek a szemei és angyalian mosolygott. Miroku megbökte Sangot.
„Te miért nem tudsz néha ilyen lenni?”
„Szeretnéd?” Vigyorgott rá Sango vérszomjasan.
„ehe… talán mégsem…” hagyta rá. Vigyorogva figyelték, ahogy a fivérek jól felépített mentális védelme semmi perc alatt felmorzsolódik. Egyszerre sóhajtottak. Sesshoumaru lassan kezdte.
„Rendben. Vegyél a hátadra.” Inu Yasha megcsóválta fejét.
„Nono. Nem úgy van az. Nekem erősen le kell majd csapnom. Nem vihetlek.” Sesshoumaru megrökönyödött.
„Micsoda…? Csak nem hiszed, hogy egy félvér fog lovacskázni a hátamon?! Nem és nem! Nem tudtok olyan érvet mondani, ami erre rá vesz. Még ha az életem múlik rajta, akkor sem.”

„Legalább ne mozogj annyira. Nyomod a vállamat.”
„Fogd be. Azt hiszed, olyan kényelmes jármű vagy?”
„Le lehet szállni, ha nem tetszik.” Kagome közbevágott.
„Jaj, hagyjátok már abba. Nincs erre idő. Induljatok már”
„Oké. Gyia paci!” Kiáltotta Inu Yasha. Sesshoumaru morogva megindult. Az első fánál Inu Yasha lefejelt egy ágat. „Aú! Ezt direkt csináltad, mi?!” Sesshoumaru vigyorogva válaszolt.
„Kapaszkodj. Elengedem a lábad. Kell a kezem, hogy foghassam Tenseigát.”
„Mi…? Ha én fogom a Tetsusaigát, akkor mivel kapaszkodjak?! Várj, ne enge…”
Elbotlottak és gurultak pár lépést. Miroku és Sango összenéztek.
„Pedig már lendületben voltak.”

A második próbálkozás már jobban sikerült. Majdnem az erőtérig eljutottak.

Harmadszorra viszont rájöttek, hogy ha egy övvel rákötik Inu Yashát Sesshoumaru hátára, sokkal biztosabban haladhatnak. Eljutottak az erőtérig. Sessy előkapta a kardját és maga előtt tartva, lendületet sem veszítve behatoltak. Majd a Tetsusaiga egyetlen csapásával lecsapták a Vadászt… de a kard nem vágta át… a páncél még mindig tartott. Belecsapódott a talajba és köhögve feltápászkodott. A páncél teljesen összetört. A pót részek lepattantak és sisteregve elolvadtak.
„Még nem végeztünk… Még talál… Mi.. mi történik..? ÁÁÁÁÁÁÁÁáááraaargggghh!”

A vadász összegörnyedt. Sikoltozni kezdett. A páncél széttépte… a darabok lepattantak és letépték a bőrét, lemarták a húsát, egészen a csontjáig…beletéptek a csontokba is. Az arcáról is leolvadt a bőr és a hús és előbukkant a koponyája… a sikoltozás elhalt… már csak a test vonaglott… a páncél darabkái lassan beleették magukat a csontjaiba… A levegőt betöltötte az égett hús émelyítő szaga, a vonagló test füstölgött… végül abbamaradt minden mozgás. Sesshoumaru elvigyorodott.
„Hát így végezted. Milyen kellemetlen.” Inu Yasha közbeszólt…
„Várj…Még nincs végezte… éreztem a kardon keresztül… eltörtem belül valamit, amitől kiszabadult…” Mintegy a szavai alátámasztásaként a csontváz alakulni kezdett… megnőtt, recsegve ropogva deformálódtak a tagjai… elgörbült a gerince, megnyúltak a kezei, a szembeforduló hüvelykujj eltűnt, viszont karmok jelentek meg az ujjak végén, a koponyája megnyúlt, a fogai eltorzultak… majd felállt puszta váz… egy átváltozott kutyaszellem csontjai… Megrázta magát, mintha élne, aztán körbe nézett… Valami hiányzott… nem csak a csont és a hús… az értelem. Sesshoumaru elkacagta magát.
„Mi van, Vadász? Végül elnyelt a hatalmam? Az én csontjaimból kovácsoltál páncélt, és ez lett a veszted! Milyen ironikus… De meg kell hogy mondjam, jól esik. Nagyon jól esik. Álljatok félre.” Mondta hirtelen kemény hangon. A többiek csodálkozva néztek rá. Kagome megszólalt:
„De…”
„Ez az én ügyem. Most megfizetek neki.” Vágott közbe ellentmondást nem tűrő hangon Sessy. Inu Yasha, rátámaszkodott a Tetsusaigára és egy nagyot sóhajtott.
„Rendben. Nyirasd ki magad, ha tetszik, egy ujjamat sem fogom mozdítani.” Sesshoumaru nem válaszolt. Megindult a csontváz felé. Nekifutott és elrugaszkodott egy fáról, és a levegőben átváltozott. Kagome leesett állal figyelte, ahogy az egyik hatalmas test a másiknak ütközik. Itt most már nem voltak trükkök. Sesshoumaru is elvesztette a fejét. Két dühödt állat merta egymást, ahogy érte. Nem védekeztek. Minden harapás, minden csapás talált. Csont tört, hús szakadt, Sesshoumaru vére megfestette az ellenfelét is… Kagome eltakarta a szemét. Miroku összehúzta magát. Sango nekitámaszkodott a fának. Inu Yasha komor arccal figyelte a küzdelmet… nem lehetett látni, hogyan érez… de a szemében talán… Kagome egy pillanatra mintha büszkeséget látott volna a szemében. Ezt megerősítették a halk, suttogó szavak, amiket csak ő hallott a nagy zajban, mert közel állt.
„Most látom először küzdeni… de.. miért?” Ez a kérdés az ő fejében is megfordult. Sesshoumaru mindig elegáns volt, rezzenéstelen arccal harcolt, és amint rosszul alakultak a dolgok, könnyedén meglépett… De most, teljesen kivetkőzött magából. Amikor ő ütött, akkor is sebet szerzett, mert az eltörő csontok csonkjai felsebezték… és mégis, tovább harcolt. Egy rosszul sikerült csapás után az eltört borda egy nagyobb szilánkja átszúrta a mancsát, megbotlott és a földre került, ellenfele alá. A szörny állkapcsa vészesen közeledett Sessy torkához. Kagome felsikoltott.
„Inu…!” Inu Yasha nem mozdult, csak némán meredt előre.
Sesshoumaru vicsorogva nézett szembe a közeledő harapással… semmilyét nem tudta mozdítani, a szörny a földhöz szögezte. De egy őrjöngő szellemet nem lehet megállítani… elhajtotta a fejét és beharapott a szörny szájába… érezte, ahogy a fogak bele vájnak a fejébe, és a vére a szemébe folyik… de a fájdalomtól csak még jobban összeszorította a fogait és kirántotta a fejét a satuból… letépte a szörny álkapcsát. Inu Yasha elvigyorodott. Kagome meg mert volna rá esküdni, hogy most drukkol Sesshoumarunak…
Sesshoumaru nem állt meg. Belefejelt a szörny bamba fejébe. Egy hatalmas roppanás hallatszott, de nem lehetett látni, kinek is roppant el a koponyája…de nem is számított. Sesshoumatu ellökte a csontvázat és feltápászkodott. Morgott, akár egy… harcoló kutya. Már annyira sem volt benne értelem, mint a csontvázban. A néhai Vadász maradványa újra támadásba lendült. Sesshoumaru remegett a fáradságtól, de állva fogadta a csapást. Ő is ugrott… Majd mindketten földet értek… Sesshoumaru oldalán egy hatalmas vágás tátongott… a csontváz megingott… és a feje a földre gurult… Meglátták Sesshoumaru vérmocskos pofájában a szörny egyik nyakcsigolyáját… A fej az elme háza… a lefejezett csontváz összerándult és szépen, lassan visszaalakult emberivé. Vége volt. Végleg.
Inu Yasha mindkét kezét ökölbe szorította és az ég felé mutatott, majd az egyiket visszahúzta, gyanúsan olyan mozdulattal, mint amikor egy sportoló valami jó dolgot csinál.
„Eeeez az!! Iiigen!” Kiáltotta magából kivetkőzve, majd a többiek vigyorgó tekintetét magán érezve összefonta a karjait és morogva elfordult. „Izé… nem is nagy szám.”
Sesshoumaru eldőlt. Visszaváltozott ő is. Elvesztette az eszméletét. Miroku és Sango némán összekaparták. Nem volt szükség szavakra. Sesshoumaru a mai nappal a csapat részévé vált. Inu Yasha morgott még, de belül ő is elismerte.
Visszavitték Kaede anyó kunyhójába. Ezúttal az anyó is zokszó nélkül beengedte és ellátták a sebeit, amennyire tudták. Kagome furcsán érezte magát… vége… olyan nehéz volt fölfogni… vége… ízlelgette magában a szót… olyan sok minden történt… és Sesshoumaru… teljesen megváltozott… talán… mindent újrakezdhetnek. Inu Yasha és Sesshoumaru… együtt legyőzhetetlenek. Egymás oldalán, vállvetve a testvérpár… Naraku esélytelen… a boldog jövő képzetével álomba merült.

Egy nyugodt éjszaka után kiáltozásra ébredt. Inu Yasha hangját hallotta.
„Eresszetek!! Megölöm! Utolsó szemét! Engedjetek el!” Fölpattant és kiszaladt. Látta, ahogy Miroku és Sango próbálják visszafogni Inu Yashát, kevés sikerrel. Kagome sóhajtott egyet.
„Fekszik!” Inu hasra vágta magát, mint mindig. „És most, meséljetek. Mi a gond?” Körül nézett, aztán megütközve kérdezte. „Hol van Sessy?” Inu Yasha felhördült…
„Megszökött!! Azok után amit érte tettünk…! Az az utolsó kis senki…! Volt pofája meglógni!” Miroku közbevágott.
„Szerintem viszont mi tartozunk neki. És éppen ezért kell utána mennünk… nem látok vérfoltokat, de súlyosak voltak a sebei… talán, ha mind utána mennénk, rá tudnánk beszélni, hogy visszajöjjön…” Kagome elgondolkodva körül nézett, rossz érzése támadt… aztán meglátta, az ajtó fölött… Lehajtotta a fejét és szomorkásan, halkan megszólalt…
„Nem fog visszajönni…” A többiek felkapták a fejüket.
„Miért?” kérdezte Sango.
„Tudom.” Mosolyodott el lágyan Kagome.
Az ajtó félfa fölött ott lobogtatta a szél szép masniba kötve az öreg, évszázados szalagot, a szalagot, ami megmentette Sesshoumaru életét…

THE END

Kötelék (epilógus)

Ugyanott ült, ugyanannál a tónál. Nézte a vizet, mint az első este… A tó egész más alakú volt… és a fák is fiatalok voltak még… de a természet már megkezdte a munkáját, és hamarosan újfent ugyanúgy fog tündökölni, mint régen. Yaken érdeklődve ugrált fel-alá.
„Mi a baj, Sesshoumaru nagyúr?” Végignézett a nagyúron. Az egyik kezét lágyan az ölében nyugtatta… és ott volt a kezében a másik szalag… amit Kagometől kapott aznap este, amikor megmentette a másik világban… milyen régen volt… egy örökkévalóságnak tűnt… Yaken elkerekedett szemekkel figyelte a szalagot. „Sesshoumaru nagyúr… csak nem… nem lehet hogy… abba a halandó nőbe… te… belesz…?!” Elharapta a mondatot. Sesshoumaru elmosolyodott, őszintén. Bármikor máskor letépte volna ezért Yaken fejét… de ma este nem… ez egy különleges este.
„Nem, Yaken, nem.” Visszakötötte a karjára a szalagot. Nem dobta el.
„Akkor…mit fogunk most tenni…?” kérdezte Yaken bizonytalanul.
„Megöljük őket… De…” tette hozzá fennhangon is a gondolatait. „Ma nem… Hallod ezt Yaken?” Kérdezte hirtelen. A szolga meglepve csóválta a fejét.
„N…nem.” Sesshoumaru kihúzta magát ültében. Boldogan szívta be a tiszta levegőt. Lehunyta a szemét.
„Nem? Pedig gyönyörű.”
Egy tiszta, csillogó, szomorú melódia fonta őt körbe… És ő most hallotta. Először életében és utoljára. A tó tündére dalolt.