Hetedik rész: Rossz világ...

Yaken elégedetten dörzsölgette a kezét. A Végrehajtó első osztályú, hatalmas gólem volt. Tökéletesen működött. Elhozta Inu Yashát és könnyedén elaltatta. De nem várt problémák léptek föl. A szertartást nem működött tökéletesen és Yaken egyedül nem tudta kijavítani a hibákat, a Végrehajtó, bár mindent megtett, a szertartás menetére vonatkozó kérdéseket következetesen figyelmen kívül hagyta. Szükség lesz Sesshoumaru nagyúrra. Ki is adta parancsot.
„Keresd meg Sesshoumaru nagyurat és mutasd meg neki az utat.” A Végrehajtó nem mozdult. Yaken elbizonytalanodott. „Mi van?”
„Nem tehetem.”
„És miért nem?” Kérdezte csodálkozva.
„Ehhez a világhoz vagyok kötve.” Yaken megvakarta a fejét.
„Rendben, akkor ide vezetem én. Őrizd a barlangot, amíg nem érünk vissza.” Majd elindult.

Sesshoumaru futott. Igen! Sikerült! Elszakította a láncot. Megtörte a varázst. Boldog volt. Újra szabad. Nem zavarta, hogy ez egy idegen világ. Itt is meglesz valahogy! Hiszen, ha okosan használja a hatalmát, itt bármit elérhet, nincs vetélytársa. De egyelőre ráér még, elvezheti a friss szabadságot!
Pár óra múlva viszont már nem látta ilyen rózsásan a helyzetet. Besötétedett. A levegő furcsa módon lehűlt. De hiába volt sötét, a városban mindenhol emberek járkáltak és élték a nagyváros élénk éjszakai életét. De Sesshoumarunak ez idegen volt. Emberek, tömeg mindenfelé… villódzó fények, füst, fülsértő zaj…és ami még rosszabb, szagok. Az emberi izzadság mindent betöltő csípős szaga, az ételek édes aromája, és a mindent beborító füst és por kesernyés íze émelyítő elegyet alkotva sokkolták… Egyre rosszabbul érezte magát. Botladozott az emberek között, néha nekik dőlt, volt aki bocsánatot kért, volt aki káromkodva arrébb lökte. De nem sokat fogott föl az egészből. Mindenből túl sok volt… túl sok hang, túl sok fény, túl sok szag… túl sok érzés, túl sok élet. Csak ment előre, bágyadtan. Végül talált egy parkot, ahol viszonylag csend volt… lerogyott egy padra és bámulta a szökőkutat. Víz… végre valami ismerős. Teljesen elgyengült. Egy kedves hang riasztotta föl a bóbiskolásból.
„Elnézést… jól érzi magát…?” Egy fiatal, huszonöt-huszonhét körüli nő állt fölötte és aggódó arccal méregette. Sesshoumaru válaszként bólintott.
„Igen…” A nő szomorkásan rámosolygott.
„Ez nem volt túl meggyőző… megengedi, hogy leüljek?” Meg sem várta a választ ás letelepedett a pad másik végére. A fejét kicsit megdöntve, Sesshoumarura vetette a kedves szemeit. „Talán vár valakire?” Sesshoumaru megrázta a fejét. A nő elfordult és a szökőkutat kezdte figyelni. „Én várok… illetve, vártam… de úgy tűnik, hiába. Maga érti ezt…? Egyik nap még kedves, virágokat hoz, aztán…” elnevette magát „Nem is tudom, miért beszélek erről egy vadidegennek, de valahogy jól esik… talán mert olyan hűséges szemei vannak… mint egy kutyának…” a csilingelő kacagás lágy harmóniát alkot a vízcseppek kopogásával… Sesshoumaru felkapja a fejét, félig a kijelentésre, félig a gyönyörű hangra. A nő félreértelmezte a mozdulatot. „Zavarom talán? Elmenjek?” kérdezte szomorúan. Sesshoumaru bizonytalanul nemet intett…
„D…dehogy…” A nő lágyan a kézfejére támaszkodott.
„Milyen udvarias. Pedig biztos unalmas lehet hallgatni egy ilyen zakkant tyúkot… Maga miért van itt?” Sesshoumaru lesütötte a szemét. A nő közelebb húzódott és kereste a tekintetét. „Ne mondja, hogy csak pihen. Nem hinném el. Na… meséljen. Persze, nem muszáj. De higgye el, jól fog esni…” Sesshumaru elfordult és a sötétbe bámult. Majd szaggatottan elkezdte.
„E…ez nem az én világom… Amióta csak találkoztam vele, minden összeomlott.” Lassan megeredt a nyelve. „Magához láncolt. Én pedig, követtem és megvédtem. Mi mást tehettem volna?” A nő figyelmesen hallgatta. „Bolond voltam. Azt hittem, jól alakulnak a dolgok, de valójában csak minden kicsúszott a kezeim közül… és csak miatta… Azt hittem, hogy elég erős vagyok, hogy elszakítsam magam tőle, de tévedtem… ez egyedül…n…nem az én világom…” A nő persze azt hitte, virágnyelven beszél, és teljesen félreértelmezte… Biztatóan rámosolygott.
„Mindenki így van ezzel, aki ezt átéli. Én is úgy érzem most, hogy nem tartozom ide, nem tartozom senkihez… de fel a fejjel… Amíg vannak olyan fickók, mint maga és én, addig minden rendbe jön, nem igaz? Ez egy szép világ, hiszen a miénk…” felállt. „ Lassan mennem kell… remélem, még összefutunk. Viszlát.” Egy halvány puszit nyomot Sesshoumaru arcára és elviharzott. A szellem sokáig ült még ott… aztán lassan eldőlt. A nő szavai voltak az utolsó gondolatai… Ez egy szép világ, hiszen a miénk… de nem az enyém… ez egy rossz világ… A hulló levelek lebegtek a szeme előtt… a szökőkút tánca elvarázsolta… lassan álomba merült.
Arra ébredt, hogy valaki üti a padot és hangosan ordít a fülébe.
„Hééé, csööövviii! Ééébresztő!!! Hahaha! Nézzétek fiúk, elbóbiskolt a barátunk!” lassan felkászálódott és aztán fölállt. Jól fog esni végre egy kis testmozgás.
„Mit akartok?” Kérdezte hidegen. A fickó abbahagyta a nevetést.
„óóó, bal lábbal keltünk föl? Valami nő ügy mi? Na jó, tudod mit? Ha odaadod a pénzed, most ennyivel megúszod, azért nekünk is van szívünk, nem igaz fiúk? „ A „fiúk” nevetve helyeseltek mind a négyen. Sesshoumaru elvigyorodott.
„Nincs nálam pénz.” A fickó komoran csóválta a fejét.
„Ez nem jó, pajtás, nagyon nem jó. Nem fogsz minket hülyének nézni. Ilyen puccos cuccban rohangálsz, biztos jó vastag vagy. De lásd kivel van dolgod, kapsz még egy esélyt.”
„Felejtsetek el.” A fickó válasz helyet feléje csapott. Sesshoumaru elhajolt… de valami nem volt rendjén… majdnem eltalálták! Komoran vette tudomásul, hogy amit már délután is sejtett, igaz. Bármi áron meg akart szabadulni… A lánccal együtt kitépte a hatalmát… ez volt az ár. Minden erejét beleadva gyomron vágta a támadót, közben egy pördüléssel arcon rúgta a másikat, és az így szerzett lendületből könyökkel ráesett a görnyedő elsőre. De aztán oldalról kapott egy ütést a gyomrára és egy negyedik irányból egyet a fejére. A látása elhomályosult és a lába megbicsaklott, térdre esett. Furcsa volt… nem fájt igazán… egyszerűen nem engedelmeskedtek a tagjai az akaratának… Hmm… az a vörös folt a földön…azok a cseppek…Próbált felállni, de félúton egy rúgás még hátrébb taszította. A saját vérének a szagát érezte… és ízét… alig hallotta már a rekedt hangot.
„ A francba, ez a mocsok valami rohadt karatésnak képzeli magát. Ezt kapd ki, Bruce Lee!” A negyedig rúgást és a hatodik ütést már nem érezte.

Kagome lázasan kereste a profot. De sem a suliban, sem az egyetemen nem találta. Állítólag egyik helyen sem volt bent, már két napja. Talán beteg, azt mondták. Bár akkor betelefonált volna. Akárhogy sietett, csak késő délután tudott eljutni Asami házáig. Becsöngetett, de nem érkezett válasz. Sőt, az ajtó is nyitva volt. Bent pedig sehol senki. Felkapott egy zseblámpát és elindult a fészer felé. Biztos megint barkácsol. Ott is minden tárva nyitva. Kicsit zavarta a hely, de azért lement a létrán. Még mindig borsódzott a háta a furcsa érzéstől. De rendületlenül ment előre. A természetes fény hamar eltűnt, úgy hogy a zseblámpa fényére hagyatkozva botorkált tovább. A folyosó végén a szikla is el volt tolva. Belépett a sötét terembe és elkiáltotta magát.
„Asami professzor!” -fesszor-szor-szor-… „Én vagyok, Kagome!” –gome-me-me. A visszhang rádöbbentette, hogy mennyire hiábavaló, amit csinál. Hiszen, ha nincs felkapcsolva a lámpa, valószínűleg nincs itt senki… Elbotorkált a kapcsolóig… egy-egy csontmaradvány időnként elroppant talpa alatt és a terem akusztikája szörnyen felerősítette a kísérteties hangot, ami csak tovább növelte a kényelmetlen érzését. Felkapcsolta a lámpákat. Katt…katt…sorra gyulladtak föl újra a reflektorok. Meglepve tapasztalta, hogy a terem teljesen üres. A csontváz még megvolt, de az asztalok és a szekrények üresen álltak, a prof úgy tűnik, mindent elvitt. Valószínűleg azért nem látta senki napok óta. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy milyen szerencsés, egy elhagyatott barlangba általában beköltöznek a…. egy vijjogás után önkéntelenül fölkapta a fejét….a denevérek!! Akik nem szeretik a fényt. Hirtelen mindent betöltött a bőrszárnyak csattogása. Kagome sikoltva keresett menedéket egy távoli sarokban, egy félreeső szikla mögött. Lehunyta a szemét és összekuporodott, amíg elállt a zaj és minden bőregér eltűnt. Lassan kinyitotta a szemét, de újra felsikoltott, ezúttal hangosabban… egy halott nézett vele szembe… Nem egy ősi csontváz, hanem egy összeaszott, alig pár éves holttest… A mellkasáig be volt temetve, mintha valaki elakarta volna hantolni, de félúton meggondolta volna magát. Valamit tartott a kezében. Egy könyv… Kagome kíváncsisága legyőzte az undorát és közelebbről is szemügyre vette a borítót…Nehezen tudta csak kibetűzni a címet…H.ns He..e: G.net.k. n.p..inkb.n . Hmm, mi lehet az? Az első szó talán genetika… ja, igen hallott már erről a könyvről. Hans Heine: Genetika napjainkban. Egy áttörő felfedezésről szól, de tipikusan az a könyv, amit csak a tárgyhoz nagyon értők tudnak értelmezni. Kőkemény biológia. Kagomevel fordult egyet a világ… lerogyott a hulla mellé. Bi…biológia…biológia!!! Nyilvánvaló volt, hogy mitől halt meg… feltépték a hátát a nyak alatt és kitépték a gerincének egy részét… a sebek pedig kísértetiesen emlékeztettek azokra, amiket az Inu Yasha által legyőzött démonokon látott… egy kutyaszellem karmai végeztek vele… vagy, valami, ami ahhoz hasonló… egy páncél. Igen, Asami azt mondta, hogy a páncél ölte meg a barátját… de nyoma sincs dulakodásnak, hiszen még az utolsó olvasmányát is görcsösen markolja a kezében. Tisztán végeztek vele, egy csapással, hátulról… Asami hazudott. Szó sem volt csodával határos megállításról és az utána következő tragikus balesetről… Az öreg, kedves professzor hidegvérrel, alattomos módon meggyilkolta a társát… a barátját! De vajon miért…? Nem, ez most nem számít. Biztos, hogy köze van Inu Yasha elrablásához… hiszen a gyöngy kell neki! Meg kell állítani. De ki segíthetne? Már csak Sesshoumarura tud gondolni… De ahhoz a szülei segítségét kell kérnie, egyedül esélye sincs megkeresni. És mindjárt beesteledik. Távozás előtt még egy párszor, körbejárta csontvázat. Vajon kié lehet? A villany lekapcsolása előtt még vetett egy pillantást a titokra, amit valószínűleg soha nem fog megfejteni… Amikor az álkapocs darabjai között meglátta. Meglepetten dörzsölte a szemét. Nem… az nem lehet… Odarohant, térdre esett és nem törődve a kosszal, a saját két kezével ásta ki… Lehetetlen… és mégis, ott tartja a két kezében… zsebre vágta a bizonyítékot és lélekszakadva rohanni kezdett kifelé. Meg kell őt találni. Minél hamarabb.

Nyolcadik rész: Kötelék

Kagome-nek ötlete sem volt, hogy hol keresse Sesshoumarut. Mire hazaért, bőven besötétedett. Fáradtan ledőlt a szobájában és gondolkodni kezdett… hova mehetett? Egy nagy városban mihez kezdhet egy szellem? Valószínűleg csak kóborol cél nélkül, hiszen ez nem az ő világa… Nem tud semmit, semmiről. Hiszen az első kereszteződésnél elüthetik! Persze, semmi baja nem esne, de nem hagyná annyiban… és kész is a katasztrófa! Valahol a városban egy hatalmas és erős lény kószál szabadon, egy gyermek tudásával.. Meg kell találni, mielőtt kárt tenne bármiben… vagy akár magában! De hogyan? Hirtelen zajt hallott a szomszéd szobából. Először nem fogta föl, hogy ez mit jelent, de aztán gyorsan fölpattant. Sesshoumaru! Lehet, hogy visszajött? Félrerántotta a válaszfalat.
„Sessy!” kiáltotta vidáman. De nem ő volt. Hanem Yaken, a talpnyaló. Aki felettébb dühös volt.
„Hol van Sesshoumaru nagyúr, he?! Mit tettél vele?!” kérdezte, és ledöntötte a lányt a lábáról a botjával és ráugrott. „Ki vele! Beszélj!”
„Meg…megszökött.” Válaszolta riadtan Kagome. Yaken leugrott róla és elkezdett zavartan föl-alá járkálni.
„Igen… igen… valójában nem meglepő… a ti kis halandó mágiátok nem tarthatta féken sokáig a nagyuramat…igen, semmi kétség…de szükség van rá… meg kell találnom!” Ki akart ugrani az ablakon, de a lány elkapta a köpenyét.
„Ne! Várj…! Had menjek veled! Én is őt keresem.” Yaken kitépte Kagome kezéből a ruháját.
„Ugyan, miért engedném meg, hogy velem gyere? A nagyúrnak nincs már rád szüksége.” Dehogy nincs- gondolta Kagome, de nem mondta ki hangosan. Inkább a szokásos taktikát alkalmazta.
„Azt hiszed, megtalálod nélkülem? Semmit nem tudsz erről a világról.” Yaken felhúzta az orrát.
„Hmpfh… rendben. Gyere. De szerezz valami járművet magadnak. Nem foglak cipelni.” Kagome belül sikított. Sesshoumaru az ő sebességével már valahol Hong Kong környékén járhat, neki meg bicikliznie kell?! Reménytelen, gondolta… körülnézett, hátha talál valami fogódzkodót. Megakadt a szeme a láncon. Felemelte és odaadta Yakennek.
„Ezzel nem tudnál valamit kezdeni…? Ezzel kötöttük meg… letépte magáról.” Yakennek elkerekedtek a szemei… hadarni kezdett…
„Sesshoumaru nagyúr… nem, nem ő, nincs itt. De a láncon érzem őt. Érzem a hatalmát. Letépte magáról, azt mondott. Sesshoumaru nagyúr veszélyben van! Letépte a láncot, amivel megkötöttétek a hatalmát. De ezzel lemondott a hatalmáról is. Sesshoumaru nagyúr most semmivel sem erősebb, mint egy egyszerű halandó! És itt, az idegen világban komoly veszélyben van! Hiszen nem ismer semmit. Ha valami baja esik… Meg kell találnom… meg kell találnom..” a végén már csak motyogott magának. Kagome megragadta.
„Mit mondasz?! Elvesztette az erejét?!” Yaken bólintott.
„Siessünk, halandó. Nincs veszteni való időnk.” Kagome nem gondolta volna, hogy ez valaha is elő fog fordulni, de egyet értett Yakennel. Most már nem csak Inu Yashaért aggódhatott, hanem a bátyjáért is.

Egész éjjel keresték a környéken. Minden járókelőhöz odament a lány és leírta Sesshoumarut. Bár nem sok olyan ember rohangál az utcákon, mint ő, még sem látta senki. Míg végül az egyik utcai hot-dog árus felismerte.
„Igen, emlékszem rá. Majdnem lelépett a kereszteződésről, amikor piros volt a lámpa. Bolond egy fickónak tűnt. Mintha nem tudná éppen merre jár. Arra ment tovább.” Kagome gyorsan megköszönte és továbbsiettek. Egy elágazásnál hirtelen lefordult, Yaken utána kiáltott.
„Hé! Miért mész arra…?!” A lány nem válaszolt. Biztos volt a dolgában. Erre volt egy park. Sesshoumaru egyedül, legyengülve, merre is mehetett volna? Keresett valamit, ami ismerős neki, bármit… Ha tudat alatt is, követte a víz és a növények tiszta illatát… Yaken közben utolérte. Már ő is látta a parkot.
„Igen! Ez jó ötlet! Sesshoumaru nagyúr szereti a vízeséseket!” helyeselt. Vízesés, szökőkút!- gondolta Kagome, és egyből arra felé vette az irányt. És meglátta. Ott feküdt a földön, egy pad mellett, mozdulatlanul. Kagome leugrott a bicikliről, nem törődve azzal, hogy felborul. Odaszaladt Sesshoumaruhoz és letérdelt mellé. Közelebbről is szemügyre vette… eszméletlen, állapította meg. A fején volt egy nagy seb, a teste tele volt kék-zöld foltokkal, az alatta száradó vörös folt pedig jelezte, hogy a szájából szivárgó vér már csak az utolsó maradványa. Nagyon nyomorultul nézett ki… Kagome az ölébe vette a fejét és próbálta valahogy életre kelteni. Sesshoumaru lassan megérezte az illatát… köhögni kezdett…egy-két félig kiszáradt vér rögöt köpött ki…
„Ka…Kagome…” Suttogta… még nem volt magánál, csak beszélt… a szájából eredő vércsík lassan eláztatta Kagome ruháját… de a Sesshoumaru szeméből lassan pergő könnyek jobban megrémítették… „Ez egy rossz világ…segíts… haza…vigyél haza” újra köhögött… Kagome szemében is gyűlni kezdtek a könnyek. A nagy Sesshoumaru nem volt más, mint egy elhagyott gyermek… Még szorosabban magához ölelte.
„Tsss… ne sírj…nem lesz semmi baj…” csitítgatta. Nem tudott mást tenni. Erre nem számított. Mindig olyan erős volt, félelmetes és kegyetlen… ki gondolta volna, hogy valójában ilyen…? Tanácstalan volt… lágyan ringatni kezdte…
A hold ezüst fénye megvilágította a parkot. A fákon a virágok bontogatni kezdték a rügyeiket, hiszen tavasz volt. A szökőkút ontotta magából a csillámló cseppeket. A levegőt megtöltötte az alvó, a holnapi életteli napra készülő természet illata.
Sesshoumaru magához tért, a soha vissza nem térő pillanat elmúlt…
„Mit keresel itt, te lány?” Kérdezte hirtelen meglepve és megpróbált felülni. Semmire nem emlékezett az előző percekből. Vagy legalábbis, nem mutatta. Elhúzódott Kagometől. „Igazából mindegy. Már úgy sem tehetsz semmit. Győztem!” Nevetni próbált, de nem sikerült neki. Minden mozdulat fájt… Kagomenek hirtelen rossz előérzete támadt.
„Miről beszélsz…?” Sesshoumaru megpróbált felállni, de elbotlott. Jobb híján a padnak dőlt. Egy gonosz vigyorral beszélni kezdett.
„Elrabolták Inu Yashát, igaz? Akármivel próbálkoztok, győztem! A csontváz a barlangban az övé! Hahahhhhrrgghh…” Megint köhögött. „Becsaptalak titeket a bolond proffal. Értettem a véseteket a barlangban! Egy szertartás, amivel végre teljes démonná változtathatom… és aztán, meg fog halni, a proffal együtt… Elkéstél, Kagome… Yaken talán éppen most fejezi be a szertartást!”
„Bocsáss meg, Sesshoumaru nagyúr, de…” A szellem meglepve fordította a fejét a hang irányába.
„Y…Yaken?! Mit keresel te itt?!” Yaken lesütötte a szemét. Bűnbánó hangon motyogta.
„Nem tudtam egyedül befejezni… problémák adódtak, ezért eljöttem a nagyuram után…”
„Te…!! Azonnal menj vissza és fejezd be…! Aztán gyere vissza értem! Még vissza kell nyernem az erőmet… bár… nem hiszem, hogy most már segíteni fogsz…” vetett egy gonosz pillantást Kagomera. A lány megcsóválta a fejét.
„Tévedsz.” Mondta lágy szomorkás mosollyal. „Segíteni fogok.” Sesshoumarunak leesett az álla.
„D…de… miért? Azok után amiket tettem? Miért segítenél?” Tényleg nem értette. Ennyire nem lehetnek buták az emberek. Kagome a szemébe nézett. Sesshoumaru nem látott benne gyűlöletet… inkább szánalmat… ez egyre furcsább…
„Megtartottad a szalagom, igaz?” Sesshoumaru lassan nemet intett a fejével. Kagome oldalra billentette a fejét. „Hazudsz.” Sesshoumaru elvicsorogta magát, majd lassan lesütötte a szemét…
„Honnan tudod…?” kérdezte halkan. Kagome elővette a bizonyítékot a zsebéből. Lágy hangon válaszolt.
„Mert nem Inu Yasháé a csontváz, Sessy…” Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd lassan folytatta. „Hanem a tiéd…”
A világ megfagyott egy pillanatra. Minden összeomlott Sesshoumaruban. Ott lógott Kagome kezében… egy szalag egy iskolai egyenruháról… kifakult, gyűrött, lyukas… pont mintha évszázadokat vészelt volná át csodával határos módon egy kietlen lyukban… nem bizonyította semmi, hogy Kagome igazat mond… de valahogy Sesshoumaru érezte, hogy tévedett… túl szép volt… elvakította az igazság fénye és nem vette észre… megszűnt számára a külvilág, csak a szalagot látta, ahogy himbálódzik a lágy szélben…
Kagome folytatta:
„Asami becsapott minket. Mindnyájunkat. Igazad volt, beismerem. Hagynom kellett volna, hogy… Megölte a barátját, hogy egyedül övé legyen a páncél hatalma… és most minket is meg akar ölni a Shikon gyöngyért… Valószínűleg most útban van Inu Yasha felé… hogy átváltoztassa és a szövetségesévé tegye…” De hiába beszélt… Sesshoumaru nem figyelt rá. Amint el tudta fogadni, hogy ő fekszik a barlangban, minden kis részlet a helyére került… Megpróbált feltápászkodni… ezúttal sikerült neki… ellökte magát a padtól és imbolyogva bár, de megállt…
„Sessy…?” nézett rá bizonytalanul Kagome.
„Sesshoumaru nagyúr!” kiáltotta Yaken. Nem törődött velük. Hagyta hogy a jól eső érzés újra erővel töltse el a tagjait.
Az a szemét… A Vadász… páncélt csinált a csontjaiból… pesztráltatta velem ezt a kis patkányt… becsapott… elvesztettem miatta a hatalmam…majdnem megszerettem egy embert miatta…elkapom… megölöm…szétTÉPEM… AAARGHHH!
Hátravetette a fejét és ordítani kezdett. Kagome borzadva fogta be a fülét…még sohasem hallott ilyen szörnyűséges ordítást… Nem a hang maga volt fülsértő. Hanem az érzések tomboló áradata, ami mögötte volt. Fájdalom, elkeseredettség, gyűlölet, bosszúvágy… A sebei újra felszakadtak, de nem törődött vele. Kiadta magából minden fájdalmát...
Amikor abbahagyta, visszafordul és Kagomere vetette hidegen villogó szemét. Újra a régi Sesshoumaru volt. Kérdések nélkül, kegyetlenül... és forrt benne a düh. Hiába volt most ember, Kagome összerezzent, amikor elkapta az a tekintet. Alig hallotta a hangját.
„Köss magadhoz újra.” Kagome összerezzent…
„T…essék?” Sesshoumaru megragadta a vállát és durván talpra rángatta.
„Ne játssz velem, papnő, kezdem elveszteni a türelmem!! A hatalmam hozzád van láncolva. Köss magadhoz még egyszer és vissza kapom.” Kagome lerázta magáról a kezét… valahogy jobban szerette, amikor még eszméletlen volt…
„Felejtsd el. Egyedül csak részben tudom végrehajtani a varázslatot. Visszakapnád a hatalmad, aztán könnyen megszabadulhatnál tőlem.” Sesshoumaru elmosolyodott.
„Ügyes. Az emberek milyen tanulékony állatfaj.” Mondta gúnyosan. Istenem, hogy is gondolhattam volna, hogy megváltozik-gondolta Kagome dühösen. Sesshoumaru folytatta. „De ne aggódj, bízhatsz bennem. Nem akarok ilyen szánalmas módon meghalni. Muszáj segítenem Inu Yashán. És azon kívül… a Vadász halott!” az utolsó szót már csak hörögte dühbe fúló hangon… „Add vissza az erőm!” kiáltotta. Kagome bólintott. Felkötötte Sesshoumaru nyakára az évszázados szalagot. Yaken csodálkozva kérdezte:
„Ennyi?” Sesshoumaru csodálkozva forgatta meg a szemei előtt a kezét… az egyik ujja természetellenes szögben elállt… teljesen ki volt fordulva az izületből… de lassan magától visszaugrott…A szellem elvigyorodott… a földről a vérfoltok újra folyékonnyá váltak és behegesztették Sesshoumaru sebeit… a vércsík felszáradt a szája széléről…a fején újra megjelent a félhold… lágyan megmozgatta a tagjait aztán hirtelen ökölbe szorította a kezét…és egy roppanás kíséretében megjelentek a megszokott csíkok.
„Igen. Mindjárt jobban érzem magam. Hahahahahaha” Kagome egy pillanatra elbizonytalanodott. Milyen szörnyeteget engedett szabadjára… Sesshoumaru megindult feléje, halkan sikkantott és menekülni próbált, de a szellem csak felültette a vállára, ahogy Inu Yasha szokta.
„Sietnünk kell, most nem érünk rá ezzel az izével szórakozni” mutatott rá a biciklire „Még a cuccaimat is el kell hoznom tőled.” Miközben elindultak, Yaken megszólalt.
„Semmi gond, Sesshoumaru nagyúr! A Végrehajtó fel tudja tartóztatni egy darabig. Nagyon erős ám!” Sessy szeme gonoszul villant.
„Á, a Végrehajtó. Ez szánalmas.” Yaken és Kagome egyszerre kérdezték.
„Miről beszélsz?” Sesshoumaru megcsóválta a fejét.
„Az öregnek lehet akármilyen gonosz, soha nem volt fantáziája. A Vadász, a Végrehajtó… Ti nem találjátok szánalmasnak? Kíváncsi vagyok legközelebb milyen nevet talál ki” mondta nevetve. Kagome már annyira nem találta viccesnek a helyzetet… tehát Inu Yasha most éppen Asami kezei között van… Ennek köszönhetően még azt a kis időt is soknak találta, amíg Sesshoumaru visszavette a szokott öltözetét és felöltötte a Tenseigát.

Miután Yaken elment, a Végrehajtó egy ideig még nem mozdulatlanul állt, ahogy egy jól nevelt gólemhez illik. Aztán elvigyorodott. Egyedül volt, befejezhette a szertartást, ahogy akarta. Visszavonta mágikus aurát, amivel Yakent akadályozta, aztán munkához látott. Sokáig dolgozott. Végül elkészült. Inu Yasha ott lógott a barlang falán, a kezén láncok. Két oldalt két gyertya ég, az egész terem úgy tűnik, mintha tele lenne szórva mindenféle furcsa kacattal és telerajzolva értelmetlen jelekkel, de minden milliméternek jelentősége van. Persze, most már nem számít. Akár az egész hegy összedőlhet, amint a gyertyák végigégnek, Inu Yasha emberi fele meghal…Nem olyan elegáns megoldás ugyan, mint a Shikon gyöngy, de a célnak megfelel. Egy hang riasztotta fel a merengésből:
„Hiraikotsu!!!” A barlang bejárata beomlott és a Végrehajtó meglátta Mirokut és Sangot Kirara hátán. „Megtaláltunk végrehajtó! Kirara kiszagolta Inu Yasha nyomát.” Mondta Sango. Miroku folytatta.
„És most… nem úgy fog végződni a találkozásunk, mint a múltkor…” Mondta mosolyogva.
„Porból teremtettek… Hát elfújlak, ahogy a zavaró kis porszemeket szokták…” Kinyitotta a rést…