Ötödik rész: A Múlt tánca

Sesshoumaru gyorsan napirendre tért a látottak fölött és követte a profot, hogy közelebbről is szemügyre vegye a látványosságot. Kelletlenül, de beismerte magában, hogy ezért érdemes volt idáig eljönni… talán még Asamit életben hagyni is… Kagome viszont nekitámaszkodott a falnak és csak bámulni tudta a valaha volt hatalmas lény maradványait… egy átváltozott kutya-démon hatalmas óriási csontváza töltötte a barlangot. Nem az újdonság ereje taglózta le, látott már ilyet, sőt, szörnyűbb dolgokat is… hiszen Inu Yasha apjának is látta a koponyáját, járt is benne. De ez egész más volt. Az tiszta, magasztos… ez meg… a démon tagjai teljesen ki voltak facsarodva, megörökítve szörnyű halálának utolsó pillanatait… és… és… a koponyája teljesen szét volt zúzva. Az álkapcsa megmaradt, de a homlokát ért iszonyatos csapás betörte a kemény csontot. A teremben a kövek között itt-ott csontdarabok csillogtak a fényben, valószínűleg a lény szétszóródott darabjai… A test többi része sem volt egész. Elszórtan törések, zúzódások borították… két-három borda, csípő, mancsok… semmi sem maradt épp, az egyik hátsó lába térdből hiányzott, igaz, valamivel arrébb az is meg volt…a csonkot pedig fogak nyomai borították…vajon kié… a gyilkosáé… vagy a sajátjáé…? Kagome elszörnyülködve hallotta, amint Sesshoumaru nevető hangja az ő gondolatait visszhangozza…
„Hahaha… szerencsétlen flótás! Valószínűleg megásatták vele a saját sírját, aztán megadták neki a kegyelemdöfést. Hé, te!” Kiáltotta. „Legalább tiszta vérűhöz méltó módon hacoltál, he? Hehehe…”Kagome rákiáltott.
„Hagyd abba!!! Hogy lehetsz ilyen… egy fajtársadról van szó!” Sesshoumaru vállat vont.
„Igen. És?” Kagomenek elakadt a szava…erre az érzéketlenségre már nem tudott mivel felelni. Inkább a prof után sietett. A terem egyik sarkában egy műhely volt berendezve, tele csontdarabokkal, maradványokkal, és furcsa szerszámokkal, amiknek sem Kagome, sem Sesshoumaru nem tudta megállapítani a rendeltetését. Az öreg szélesen körbemutatott.
„Hát, ezt találtuk. Nem rossz, mi?” Sesshoumaru mosolyogva bólintott. Ő is kezdte megkedvelni az öreget, bár egész más okokból, mint Kagome.
„Tényleg nem rossz, halandó. De mihez kezdtetek ezzel?”
„Egy pillanat.” Mondta és elkezdett keresgélni egy kupac tárgy között. Majd előszedett egy kis tőrt. Valószínűleg a lény csontjaiból faragták. „Ezt. Felhasználtuk és mindenfélét csináltunk belőle. Bár már jó ideje halott, hihetetlen spirituális ereje van.” Akárcsak a Tetsusaiga és a Tenseiga, gondolta Kagome. „De érdekes módon a tárgyak nagy része itt nem működik… mintha ebből a világból kihalt volna a mágia. De esetleg folytatnám. Szóval megtaláltuk. Kutatni kezdtünk, rendszerezni a csontjait. Először azt hittük, hogy egy hatalmas, dinoszaurusz méretű emlős maradványaira bukkantunk, de egy két apróság megdöntötte ezt az elméletet. Először is, nem tudtuk megállapítani a korát. Például radikarbonos kormeghatározással mindig az jött ki, hogy teljesen friss. Mintha tegnap pusztult volna el. De ami még furcsább volt, hogy mindenféle műszer teljesen megbolondult a közelében. A Geiger-Müller számláló ide oda ugrált, rádiók sem működtek rendesen, még az egyszerű elektromos kábelek ellenállása sem volt állandó… Igaz, a klasszikus megoldás, a vastag ólomborítás most is segített, de minden jel arra mutatott, hogy nem egyszerű maradvánnyal van dolgunk, ezért nem is hoztuk nyilvánosságra, hanem összekapartunk egy kis pénzt, megvettük a telket és ide költöztünk… És elkezdtünk barkácsolgatni. Végül, a lény szétszórt koponyájából összeraktunk egy páncélt…” Megmutatta a nyakában lógó nyakláncot. „Ez lenne az…” Sesshoumaru elnevette magát.
„Ugye csak viccelsz? Ez nem egy páncél.” Az öreg válasz helyett egy mintát rajzolt a nyaklánc kristályába… talán egy kód… majd a medál elkezdte kihajtogatni magát. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a kis kristályból egyre újabb és újabb csontrétegek bukkantak elő és építették föl a páncélt… ami végül az egész testét befedte. Az ujjai végén karmok hajtották ki magukat, aminek köszönhetően ő is hasonlatossá vált egy szellemhez… De nem csak csontokból állt… mivel csak törmelékből épült föl, helyenként ki kellett pótolni, ezeket a részeket furcsa, idegen szerű csillogás jellemezte, valami fém lehet. Majd utolsó lépésként a terem sarkaiból az árnyékok megelevenedtek és egy csuklyát alkotva körülfonták, és végül ott állt Sesshoumaru előtt a gyűlölt Vadász… alig bírta visszafogni magát, de megígérte, nem bánthatja… most nem… De… valami nem stimmelt. Alacsonyabb volt, mint akkor és a hangja is teljesen más… Öregebb…
„Itt, ezen a világon ez minden amit tud. Mert el kellett nyomnunk benne a szellemet. A koponyából készült és a koponya az elme háza… ott volt a legerősebb a néhai szellem ereje, és még mindig bosszúért kiáltott. Először, amikor kipróbáltam a páncélt, teljesen átvette fölöttem a hatalmat… szerencsére, akkor még nem volt teljesen készen, ezért a barátom csodával határos módon megtudott állítani… de másnap reggel holtan találtam őt… botor módon nem tudott várni, és a páncél megölte őt…” Itt egy pillanatra abbahagyta a mesélést. Behunyta a szemét, koncentrált egy kicsit és a páncél összehajtogatta magát… majd újra elrejtette a medált az inge alá aztán folytatta. „Ekkor döntöttem úgy, hogy el kell nyomni a szellem tudatát. Ám ezzel a páncél ezen a világon elvesztette a hatalmát. Ezért van szükségem a Shikon gyöngyre… Hogy itt is kitudjam használni a páncél erejét… Gondolj csak bele, Kagome!” mondta hirtelen fellelkesülten. „Ezzel az erővel milyen dolgokat tehetnék…tehetnénk! Ha rájönnék, hogyan lehet még ilyen páncélokat csinálni, az emberiség minden gondja megoldódna!” Egészen megváltozott. Kihúzta magát és csillogó szemmel, lelkesülten beszélt. Sesshoumaru flegmán közbe vágott.
„Ez mind szép, halandó, de hogy kerültél a mi világunkba?” Asami vállat vont.
„Nem tudom. A páncél valahogy képes váltani a két világ között.” Majd újra Kagomehez fordult. „Na, mit szólsz? Nekem adod a gyöngyöt?”
„N…nem tudom.. még gondolkodnom kell… kicsit sok ez nekem egy napra…”mondta a lány bágyadtan. Az öreg bólintott.
„Persze, gondolkodj csak nyugodtan. Aztán, ha döntöttél, segíthetek is összegyűjteni a szilánkokat. Mert, ha jól tudom, még nincs meg az egész gyöngy…” Kagome bólintott.
„Talán… de most hazamennék… pihennem kell…” Az öreg elindult kifelé, de még visszanézett Sesshoumarura.
„Tényleg… mindig is érdekelt, hogy hogyan néz ki egy ilyen lény valójában… nem változnál át? Itt van elég hely…” Sesshoumaru megcsóválta a fejét.
„Kétlem, hogy a lány levenné a láncot csak ezért. És amíg rajtam van, nem tudok átváltozni.” Kagome megtorpant. Teljesen meg volt döbbenve.
„Nem…? de… az iskola előtt azt mondtad…” A választ a gúnyos hangnem csak még egyértelműbbé tette.
„Blöfföltem.” Vetette oda Sesshoumaru.
Az öreg hazavitte őket. Kagome szülei pedig megismerkedtek Sesshoumaruval, mint a család távoli rokonával, akit a nagyapa nem mutatott eddig be. Ügyvéd, Okinawában dolgozik, és most egy fontos per miatt van itt, és nem tudott szállást találni… Viszont kapott saját szobát. Ennek Kagome nem örült annyira, de bízott abban, hogy a lánc rendesen működik.

A lánc rendesen működött, de ez nem szegte Sesshoumaru kedvét. Nagyon vidám volt. Ez egy érdekes kirándulás volt, sokkal érdekesebb, mint ahogy azt Kagome gondolná… Mert a kis szerencsétlen halandókkal ellenben ő már tudta, hogy kihez tartozik az a csontváz…És hogy miért? Mert értette a jeleket, amik a falba voltak kaparva… de ezt nem fogja az orrukra kötni. A jelek egy mágikus szertartást írtak le. Egy olyan szertartást, amit ő már régóta keresett. Azt már eddig is tudta, hogy a Shikon gyöngy felhasználásával Inu Yashát teljes démonná tudná tenni, de ez a módszer, mivel a gyöngy szét volt szórva, most nem működött. De biztos volt benne, hogy más módok is léteznek, amikkel elérheti… és most, megtalálta! Igaz, az utolsó mondat elmosódott, de az valószínűleg már nem volt fontos, mert a szertartás teljesnek tűnt. És hogy kié a váz? Tökéletesen egyértelmű. Már eddig is gyakran hallott úgynevezett időhurkokról… Azt nevezik így, amikor egy paradoxont előidéző eseménysor következtében megbomlik a téridő szövedéke, és a világegyetem ezt úgy kompenzálja, hogy egy olyan láncot alakít ki, ami önmagába visszatér, és így elsimítja a paradoxont. Arra még nem jött rá, hogy most mit kell elsimítania, de az biztos, hogy a váz a teljes, tisztavérű Inu Yashaé… bizonyíték erre falba kapart szertartás… de nem is fontos, hogy mit kell elsimítani… ő, Sesshoumaru most teljessé teszi a hurkot. Elővett egy darab papírt, és felvázolta a szertartást. Igaz, egy darabig eltartott, mire rájött, hogy hogyan működik a golyóstoll. De most még ez is felvidította. Aztán egy kis sebet ejtett magán és pár cseppet a lapra folyatott véréből… erre a szertartáshoz lesz majd szükség. Szükség van pár csepp tiszta vérre. Kinyitotta az ablakot és belekiáltott az éjszakába.
„Yaken! Yaken!!” A kis lény hamar megjelent. Sesshoumaru elmosolyodott. „Követtél, mi?”
„Igen, nagyuram.” Bólintott Yaken. „és ezek szerint jól tettem…”
„Tudod mit, most jó kedvű vagyok és még neked is örülök.” Odaadta neki a lapot. „Menj vissza, és ezt csináld meg. Nagyon fontos, hogy mindent lépésről lépésre betarts.” Yaken egy darabig értetlenül bámulta a lapot, majd lassan megértette…
„És… ez biztos működni fog…?” Sesshoumaru elvigyorodott.
„Halálbiztos.” Yaken sietve távozott. Még sok teendője volt. Sesshoumaru pedig egyedül maradt és örömmel gondolta végig újra és újra, hogy mi fog történni. Inu Yasha sebesült, a kis barátai pedig nem fogják tudni egyedül megakadályozni a szertartást. Kagome pedig elfogja fogadni a prof ajánlatát… Túlságosan idealista, túl ártatlan… Nem fogja a saját céljaira használni a gyöngyöt, amikor az „emberiség hasznára is válhat”. Hah, szánalmas! Elhanyagolni önön vágyait, egy puszta szó kedvéért. Erre is csak az ilyen kis halandók képesek. Aztán, amikor ők hárman visszamennek, már csak a tomboló démon-Inu Yashat fogják találni, aki majd megpróbálja majd megölni Kagome-t, hogy elszakítsa az utolsó kötelékét, ami az emberekhez láncolja. Ezt persze a Vadász nem fogja hagyni. Amíg ők harcolnak, Sesshoumaru könnyedén megszerezheti a Tetsusaigát. És annak segítségével már könnyedén lerázhatja magáról a láncot és legyőzheti mind a Vadászt, mind Inu Yashát. Persze, a sorrend fontos, először a nyamvadt halandó, aztán a kis öcsikéje. Megásatni vele a saját sírját, aztán összezúzni a koponyáját… egész kellemes gondolat. És végül nem marad más, mint belevésni a szertartást a sziklába. Mert azok a betűk, amikben más a szenvedést látják, azok valójában az ő lendületes, kemény betűi. A saját írása hagyott neki üzenetet, évszázadok távlatából… milyen ironikus… már sejtette hogy mi lehetett az elmosódott utolsó mondat. „Sok sikert!” vagy valami hasonló. És amikor megtalálja újra…mármint megtalálta ma újra… akkor a kör majd bezárul, illetve már be is zárult. Kacagni kezdett. Nem veszíthet. Ez fog történni, semmi kétség! Vagyis dehogy! Hiszen már megtörtént! Pokolian nyilvánvaló.

Hatodik rész: Szakítás

Két nap telt el eseménytelenül. Kagome iskolába járkált, Sesshoumaru meg utána. Úgy sem tehetett mást. Ez rosszabb volt mindennél. Sess még mindig a lánc hatalma alatt állt, ráadásul most már a bosszúvágy sem hajtotta, hiszen már nem kell mást tennie, csak várni. Úgyhogy megint el kezdett unatkozni. Egy idő után azon kapta magát, hogy az embereket figyeli… És azt is észrevette, hogy nem érti őket… Valami hiányzik belőlük, ami benne megvan… De ez a hiány, úgy tűnik boldoggá teszi őket… élvezik az életet, pedig messze nem teljes… ő ezt soha nem tudta elérni… valahogy irigyelni kezdte őket. De nem baj. Hiszen hamarosan teljes lesz az élete, és akkor nem kell majd ezekkel a kis patkányokkal törődnie. De addig is marad az unalom… és a furcsa érzés, miközben a mosolygó, vagy éppen szomorú embereket figyeli… Két teljes napot töltött el így, szó nélkül, egyedül, célok nélkül. Kagomevel nem beszéltek. Nem volt miről. De azért őt is nézte. Mivel az elmúlt napokban sok időt töltöttek együtt, kezdte megismerni, és ez megijesztette. De ugyanakkor növekvő érdeklődéssel figyelte, hogy az alsóbbrendű emberek élete valójában mennyire sokrétű… Sokkal több dologgal foglalkoznak, mint amivel egy felsőbbrendű szellem valaha is fog. Nem nagy dolgokkal, apróságokkal, amik időnként teljesen kifárasztja őket, de valahogy mégis… örömöt találnak benne. Például az a furcsa játék, amit az udvaron játszanak. Látszólag értelmetlenül kergetnek egy labdát, aztán amikor megunták, mosolyogva, egymás vállát veregetve jönnek le együtt azokkal, akik ellen harcoltak. És az a pár, a sarokban üldögélve… Eddig, ha ilyesmit látott, mindig elfordította fejét. Hiszen neki ehhez semmi köze. De most annyira unatkozott, hogy ezt is végignézte. Mit találhatnak a másikban…? Hiszen csak egy ember, ugyanolyan féreg, mint önmaguk… és mégis… boldognak tűntek… de miért? Ritkán történt meg, hogy elmerült a gondolataiban… de most, bágyadtan követte Kagomét, mindenhová. Második nap este Kagome még elszaladt egy bevásárlóközpontba, mert elfelejtett ajándékot venni egy barátnőjének, akinek közeledett a születésnapja. Már besötétedett, késő volt már kint járkálni, éppen zárás előtt kapta el a boltot. Hazafelé Sesshoumaru a tetőkön követte, mint általában… próbálták kerülni egymást, hiszen még mindig nem egy csapatban játszottak. Így úgy tűnt, mintha Kagome egyedül lenne… És egy tizenhét éves, kellemes külsejű, egyedül sétáló lány a nagyvárosban, sötétedés után… igen csábító ajánlat. Egy szűk utcában megtörtént, amitől általában félteni szokták a hozzá hasonlókat. Az árnyékból egy durva arcú férfi lépett elő…
„Hé kislány. Nem félsz egyedül…?” Kagome megijedt és megpróbált elfutni, de másik három alak jelent meg, akik elállták az útját… „Tudod mit? Csak add ide a pénzed és talán elengedünk…” Közelebb ment és megragadta Kagomet. A lehelete alkoholtól bűzlött, az arcbőre is teljesen vörös volt… nem volt józan, semmi kétség. „Remegsz, kislány. Talán nem tetszem neked?” Vigyorodott el. „Ez igazán modortalan dolog tőled. De ne félj, majd én megtanítalak, hogyan kell viselkedni…!” És ütésre emelte a kezét, de a mozdulatot nem fejezhette be. Öt métert repült oldalra, a házfalnak csapódott, valószínűleg kiugrott vállal és törött karral… A másik háromnak időbe tellett felmérnie, hogy mi is történt, de csak annyit láttak, hogy Kagome és közöttük most egy hosszú hajú, sznob patkány áll. Kettő két oldalról támadásba lendült. Az egyik egy rúgás után törött bordával hanyatlott a társa mellé, a másikat Sesshoumaru megmarkolta és a torkánál fogva fölemelte. A harmadik alak egy vascsővel hátulról érkezett. Teljes erejével lesújtott Sesshoumaru-ra, aki nem mozdult, így a csapás tisztán eltalálta. A cső elhajlott, és a gyáva támadó kezeibe görcs állt, mintha egy beton tömböt ütött volna meg… Sikoltva fordult meg és kezdett el futni, minél messzebb a szörnyetegtől. A másik alak Sess karjaiban rettegve nézett Sesshoumaru rezzenéstelen szemeibe… Egyetlen mozdulat lenne. Annyiszor megtette. Kagomenek még az „F” betűt sem lenne ideje kimondani. De nem ment. Most nem. Elhajította a fickót, a többi közé. Szótlanul felsegítette Kagomet és visszaugrott a tetőre. A lány hosszasan nézett utána.

Kagome nem tudott aludni. Sokáig forgolódott az ágyában. Tudta, hogy valamit meg kell tennie, amit elmulasztott, de valahogy nem merte. Végül megemberelte magát és bekopogott Sesshoumaruhoz.
„Alszol?” Nem érkezett válasz. Résnyire elcsúsztatta a falat és benézett. Az ablak nyitva, a holdfényben tisztán látott mindent, Sesshoumaru ott ült a padlón, törökülésben.
„Mit akarsz?” förmedt rá, oda sem nézve. A lány bizonytalanul belépett…
„Cs…csak megköszönni, hogy délután megmentettél.” Lassan odasétált és leült ő is, háttal Sesshoumaru hátának, magához húzva a lábait és beszélni kezdett… „Nem értem igazán, miért tetted… de az elmúlt pár napot végig együtt töltöttük és valahogy megkedveltelek… valahogy más vagy, mint amilyennek képzeltelek… és tudom, hogyha visszamegyünk és leveszem rólad a láncot, minden visszatér a régi kerékvágásba… és megint ellenségek leszünk… de szeretném, ha ez nem múlna el nyomtalanul… adnék neked egy emléket… rólam, ezekről a napokról…” Leoldotta az iskolai egyenruhájáról a szalagot és a válla fölött Sesshoumaru ölébe ejtette. „Tartsd meg, ha akarod… ” Felállt és kiment. Nem várt választ. Nem is érkezett. De ezek után már nyugodtan tudott aludni.
Sesshoumaru viszont még percekig meredten bámulta a szalagot… A lány kérdése visszhangzott a fejében. „Miért tetted?” Igen… miért? Hiszen már megtalálta a Vadászt. Nem kellene Kagomet pesztrálgatnia. De abban a pillanatban, amikor látta, hogy a lányt meg akarják ütni, gondolkodás nélkül cselekedett. Ez volt számára a legijesztőbb. Gondolkodás nélkül, ösztönösen… akárcsak egy szánalmas… ember…! De miért? Inu Yasha jutott eszébe. A fél-démon öccse… fél-démon. Ezt még soha nem gondolta végig. Az apja beleszeretett egy halandó nőbe… A hatalmas, erős, tisztavérű apja. Egy emberrel… de valahogy ez a gondolat most nem tűnt furcsának. Sok mindent látott az emberek életéből az elmúlt napokba. Valahol mélyen kezdte megérteni az apját. Azt vette észre, hogy a szalagot a kezében tartja… és keresi az illatát… Nem! Nem lehet, hogy ő is… Ökölbe szorult a keze és összegyűrte a szalagot.
Nem! Nem!! Nem!!! A másik kezével megmarkolta a láncot. Nem lehet! Menekülni… megszabadulni innen, bármi áron… erősen megrántotta, hogy letépje, de a mágia nem engedett. Fájdalom hasított a karjába, az elméjébe, de nem lazított a szorításon, inkább tovább próbálkozott… megszabadulni… ahogy a vágya erősödött, a lánc varázslata ellene fordult, elektromos szikrák járták át a testét és a túlvilági kín az elviselhetetlenségig fokozódva tépte…de csak vicsorgott, minden erejével tépte a láncot…bármi áron, hörögte… a szenvedés tomboló áradatában még egy utolsót rántott… és…

Kagome másnap reggel kipihenten ébredt. Megreggelizett, elkészült, vidáman, frissen. Kicsit csodálkozott, hogy Sesshoumaru nem várja türelmetlenül az ajtóban, mint eddig. Várt egy kicsit, nem akart nélküle elindulni. Peregtek a percek és Kagome lassan türelmetlenné vált. Felsietett Sesshoumaru szobájába és bekopogott.
„Hé, mi lesz már! Gyere, elkésünk!” Nem érkezett válasz. „Oké, bemegyek!” Mondta. Várt egy kicsit és belépett. A szeme elkerekedett a megdöbbenéstől. A lánc a padlón feküdt eltépve, az ablak nyitva és Sesshoumaru sehol… ez csak egyet jelenthet… megszökött!
Azonnal ledobta a táskáját és leszaladt a lépcsőn, egyenesen a kúthoz. Levelet sem írt, nem köszönt el a nagyapjától sem. Egy percet sem veszíthet. Sesshoumaru, szabadon, ebben a világban… az ő hatalmával. Bármi is történt tegnap, még messze nem bízhatnak meg benne. Habozás nélkül beugrott a kútba, majd miután sietve kimászott, lélekszakadva rohant a kunyhóhoz. Már messziről kiáltozni kezdett.
„Inu Yasha! Kaede! Sango! Miroku! Inu Yasha! Inu Yasha!” de senki nem válaszolt. Amikor közelebb ért, rossz előérzettől hajtva lelassított. Benyitott a kunyhóba… sehol senki! Egy vékony remegő hang szólította meg…
„Kagome…!” És Shippo ugrott rá, megölelte és sírni kezdett… „Kagome… de jó, hogy itt vagy… úgy féltem…” Kagomenek összeszorult a szíve… valami történt… a baj sosem jár egyedül… Megsimogatta Shippo fejét, aki lassan megnyugodott… a könnyeit nyelve kibökte.
„Inu Yashát elrabolták…”

Yaken jó talpnyalóhoz méltó módon betű szerint előkészített mindent, amit Sesshoumaru leírt. Érdekes, de a leghatalmasabb varázslatokhoz van szükség a legegyszerűbb hozzávalókra. Könnyedén, órák alatt megszerzett mindent. Viszont a leghatalmasabb varázslatok igénylik a legprecízebb, legbonyolultabb előkészületeket. Majdnem egy teljes napig szenvedett a helyszín kifestésével és a hozzávalók elrendezésével. De arra még semmi ötlete nem volt, hogy hogyan fogja Inu Yashát idehozni. Amikor az utolsó vonást is meghúzta a varázskörökön, és bedobta a tömjént a lángba, a füstből egy alak kezdett formálódni… Yaken megrettent. Erről nem írt Sesshoumaru nagyúr. Elkerekedett szemmel figyelte, ahogy a terem közepén megjelenik egy kopasz, magas, izmos emberalak… bőre olyan szürke volt, mint a füst, amiből létrejött és fémesen csillogott. Csak egy ágyékkötő takarta. Nem moccant. Yaken lassan elő merészkedett a rejtekhelyéről. Közelebb ment és megböködte az alakot. Még mindig nem mozdult. Megköszörülte a torkát.
„Khmm… ki vagy te.” A lény hangja fájdalmasan gyönyörű volt. A legszebb hőstenor férfihang, egy kis fémes csengéssel…
„A Végrehajtó.” Yaken még mindig nem értett semmit.
„őőő… igen? És miért vagy itt?”
„Hogy segítsek befejezni a megidézőm varázslatát.” Yaken elmosolyodott. Végül is, erősnek tűnik. Egy próbát megér.
„Akkor hozd el nekem az Inu Yasha nevű félvért.” A gólem nem szólt semmit, füst alakba bomlott és elindult. Mágikus érzékei lehetővé tették számára, hogy könnyedén teljesítse a feladatot és megtalálja, aki keres…

Miroku lélekszakadva rontott be Kaede kunyhójába.
„Gyorsan! Fogjátok a fegyvereiteket! Nincs veszteni való időnk!” Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte a bent lévőket az utasítás.
„Mi… miért?” kérdezte Sango. Miroku közben már felsegítette Inu Yashat.
„Ne kérdezz, majd út közben elmondom. Sietnünk kell, mielőtt…” Kintről egy fémes, határozott hang hallatszott.
„Inu Yasha. Érted jöttem.” Miroku rémült arca mindent elárult. Nyelt egyet.
„A fenébe. Gyorsabb mint hittem. Nincs más választásunk. Gyertek.” Kivezette őket a ház elé. Sango és Inu Yasha végigmérte az ellenfelet.
„Ettől féltél te annyira?” jegyezte meg a félvér. „Még így, sebesülten is elintézem egy csapással. Csak figyelj…” de Miroku kinyújtott karja megállította. A többiek nem hittek a szemüknek. A szerzetes arca tényleg félelemről árulkodott.
„Ne becsüld le… te nem tudod mi ez.” A gólem közben megismételte.
„Inu Yasha. Érted jöttem.” A félvér ásított egyet.
„Nem, tényleg nem tudom, de nem tűnik túl okosnak. Elég egyhangú a szövege.” Miroku feszülten suttogta…
„Ez egy Végrehajtó. Ha egy gyenge mágus egy erejét meghaladó varázslatot akar létrehozni, általában nem sikerül neki… Viszont ha a varázslat sokszorosan erősebb, de egy másik, hatalmasabb lény megbízásából cselekszik, aki képes lenne végrehajtani a mágiát, van rá esély, hogy megjelenik a Végrehajtó. Egy legendás erejű gólem, amit a mágia szeszélye hív elő, hogy beteljesítse a szertartást. Nagyon szerencsés az a mágus, akinek segít, hiszen az esély elenyésző. Úgy tűnik, valakinek rád fáj a foga…” Inu Yasha vállat vont.
„És? Öljük meg, aztán kész.”
„Utolsó figyelmeztetés. Inu Yasha, érted jöttem.” Sango megelégelte a várakozást.
„Hiraikotsu!!!” A gólem elrugaszkodott a földről és elkerülte a támadást, majd egy fémes színű lövedék csapódott be Inu Yashaék közé. Miroku időben félreugrott, Sango viszont nem számított a gyors riposztra és kis horzsolásokkal arrébb gurult. Amikor a por eloszlott, Inu Yasha ott állt a kráter közepén, előtte a földbe szúrva a Tetsusaiga.
„Hmpfh… ennyi?” kérdezte vigyorogva. Megmarkolta a kardot és egy hatalmas ugrással lendületből a gólemre csapott, aki keresztezte a feje előtt a két karját és Inu Yasha nagy meglepetésére hárította a támadást. Egymásnak feszültek… Miroku meglátta a lehetőséget és a botjával fél hátulról a lény hasa felé vágott… De ez a csapás is hatástalan maradt. A gólem hasából kinyúlt egy kéz és fémes csendüléssel elkapta a botot. Majd egy leírhatatlan mozdulattal megpördült és három kézzel három felé csapott, és a két ellenfele messzire repült. Csodálkozva nézték, ahogy egy pillanatig a gólem hasa megremeg, itt-ott karok jelennek meg és olvadnak vissza a testébe, majd a két eredeti alatt megjelent két új kar… és mind a négy kéz végén az újjak egy-egy pengévé olvadtak össze. Majd támadásba lendült. Rövid vagdalkozás következett, a három eddigi résztvevővel. Sango nem tudott beleszólni a harcba, nem akarta őket is eltalálni a bumeránggal. Inu Yasha odakiáltott Mirokunak.
„Ennek így semmi értelme! Vigyázz!” Hátraugrott és felkészült. Miroku is visszahúzódott, a gólem kifejezéstelen szemekkel nézett Inu Yashara. A félvér elvigyorodott.
„Ezt kapd ki.” Remélte, hogy bár nincs ereje teljében, ez elég lesz… „Szélvágó!” Telitalálat. A gólem szétszóródott a levegőben… de porból jött létre… eddig is a szél szárnyán utazott… A porfelhő kavargott egy kicsit a levegőben, majd egy arcot rajzolt ki… a démon nevető arcát… a felhő feléjük csapott, de amint közelért, csápokká alakult és felkarolta Sangot és Mirokut… majd odavágta őket. Mindketten eszméletüket vesztették. Inu Yasha állta a sarat még egy darabig, de a sérülése végül legyőzte.
Egy pár óra múlva Mirokuék magukhoz tértek. A Végrehajtó elvitte Inu Yashát. Megbízták Shippot, hogy maradjon ott és várja meg Kagomet, ha időközben visszatérne… És elindultak megkeresni Inu Yashát. Megbeszélték, hogy két nap múlva visszajönnek, ha nem találnak semmit, Kagome várja meg őket ott.
„Ez tegnap történt” fejezte be Shippo szipogva a történetet. Kagome is majdnem sírva fakadt. Minden kicsúszott a keze közül… Inu Yashát elrabolták, Sesshoumaru megszökött… Meredten nézett maga elé… majd hirtelen egy isteni szikrától vezérelve felugrott. Elszánt arccal Shippo hoz fordult.
„Shippo. Maradj itt. Mindjárt visszajövök.” Majd otthagyta az értetlen rókadémont és elindult haza, megkeresni a profot.
Igen, Asami biztos tud segíteni.- gondolta bizakodva. De sietnie kell… Ki tudja, mit akarnak tenni Inu Yashával…?