Harmadik rész: Kötelék (prológus)

Kagome befejezte a készülődést. Minden holmit összepakolt. Most egy hosszabb időt fog otthon tölteni. Hiszen amíg Inu Yasha nem épül föl, nem tudnak Shikon szilánkokat keresni. És így semmi értelme nincs, hogy itt maradjon. Eredetileg, csak két- három napra tervezte, de a tegnapi után a félvér sebei felszakadtak, úgyhogy elhúzódhat a dolog akár egy hétre is. Mindenkitől szépen sorban elköszönt, hiszen ez azon ritka alkalmak egyike, amikor úgy megy el, hogy nem veszett össze Yashaval. Éppen készült beugrani a kútba. Amikor egy erős kéz durván visszarántotta és elterült a földön. Újdonsült testőre állt közte és a kút között.
„Nem tudom, miért akarsz beugrani, de megvédelek, ha kell magadtól is.” Sango és Miroku rögtön megjelentek valahonnan és közibük ugrottak, fegyverrel a kézben.
„El a kezekkel, démon!” kiáltotta Miroku. Sesshoumaru nem mozdult. Kagome először nem értette a helyzetet, de aztán leesett neki. Elnevette magát és lassan feltápászkodott. Elment a döbbent Sangoék között és a szellemre mosolygott.
„Jaj, Sessy, de buta vagy. Nem akartam öngyilkos lenni. Csak haza m..” itt elharapta a mondatot. De már így is túl sokat mondott. Sesshoumaru megértette a helyzetet.
„Úgy. Szóval ez az összeköttetés a te világos és e között.” Elmosolyodott. „Akkor veled megyek.” A társaságnak egy emberként esett le az álla.
„Mi…mi…?” dadogta Kagome. Közben Kaede is megjelent valahonnan.
„Mi a gond, gyermekem? A kutyussal van valami?” Sessnek ökölbe szorult a keze.
„Igen, vénség. Velem. Kagomevel fogok menni. És nem tudtok megakadályozni. Vagy… tennétek egy próbát?” Kérdezte vicsorogva és megropogtatta a kezeit. Kaede előszedett egy nyakláncot és odaadta a szellemnek.
„Nem akar megakadályozni senki. Csak vedd ezt föl.” Sess átvette a nyakláncot és gyanakvóan méregette.
„Ez mi?” Kagome megértette a dolgot.
„Sessy, vedd föl. Különben nem jöhetsz velem. Hidd, el bármilyen jó vagy, egy idegen világban le tudlak rázni.” Sesshoumaru először ellenkezni akart, de aztán belátta, hogy van abban valami, amit a lány mond. Vállat vont és fölvette a láncot. Kaede gonoszul elvigyorodott.
„Lányom, tudod, mi a dolgod.” Kagome elkiáltotta magát.
„Fekszik” mire Sesshoumarut a saját izmai préselték bele három centi mélyen a laza talajba. Alig bírta felemelni a fejét és földdarabokat köpködve, dühösen kérdezte.
„Milyen ördögi varázslat ez?! Ezt alkalmaztátok a bolond öcsémen is?!” Kaede magyarázni kezdte.
„Igen, csak neked önként kellett felvenned, mert erősebb vagy nála. És a tiédet még kiegészítettem azzal, hogy amíg rajtad van, nem mehetsz el Kagometől száz méternél távolabbra.” Kagome bólintott.
„Bizony Sessy, ez a feltétele, hogy velem gyere.” Kinyírom! Széttépem!- gondolta Sesshoumaru.- Ennél még az unalom is jobb volt. Soha nem gyűlöltem még senkit ennyire, mint azt a Vadászt!- de fennhangon csak ennyit préselt ki az összeszorított fogai között.
„Vállalom.” A varázslat engedett és fel tudott kelni, majd követte Kagomet a kútba. Nem is érzett izgalmat egy új világ felé tartva. Minden gondolatát a Vadász elpusztításának minél fájdalmasabb módozatainak kiötlése kötötte le.
Kint Miroku bizonytalanul nézett Sangora.
„Te is hallottad, hogy Sessynek szólította?” Sango vállat vont.
„Inkább nem.”

A vacsora igen érdekesen telt. Shota mindenáron Sesshoumaru füleit akarta megfogni, hogy lássa, hogy ugyanolyan puhák-e, mint Inu Yashaé. Aztán persze elszontyolodott, amikor rájött, hogy nem. A nagyapa pedig folyton az idegen világról kérdezgette. Még az a szerencse, hogy a szülei nem voltak otthon… Amikor vége volt az étkezésnek, Kagome vett egy nagy levegőt és felvezette Sesshoumarut a szobájába. Leterített a földre egy pokrócot.
„Rendben, itt fogsz aludni.” A szellem meglepődött.
„Itt? A szobádban?” A lány bólintott.
„Igen. Nem kockáztathatom meg, hogy ne legyél szem előtt.” Odasétált az ablakhoz és kinyitotta. Örömmel szívta be a tiszta tavaszi levegőt, de egy halk krákogásra vissza fordult. „Mi a gond, Sessy?” Hmmm… nincs jó bőrben. Mintha hányingere lenne…
„Az egész világotok… bűzlik. Mindenhol füst és mocsok szaga… Émelyítő…” Kagome elbizonytalanodott.
„Inu Yasha jól bírta…”
„De én tisztavérű vagyok. Az én orrom érzékenyebb.” Majd rövid hallgatás után hozzátette. „De ne aggódj, nem maradok sokáig. Most már biztos, hogy az a szánalmas Vadász erről a világról való.”
„Kicsoda? Erről a világról…? Még valaki? Miről beszélsz?!” Sesshoumaru elfordult.
„Felejtsd el. Ez az én ügyem.”
„Ez fontos lehet! Ha még valaki talált egy átjárót…!” A szellem elvigyorodott, de ezt Kagome nem láthatta. Bár a gyilkos hang jelezte, hogy mi vár arra a fickóra.
„Ne aggódj. Ha megtalálom, nem lesz vele gondotok.”
Sesshoumaru nem volt hajlandó többet mondani. Kagome viszont nem tudott jól aludni…

„Viszlát, nagypapa! Megyek suliba!” lépett ki Kagome az ajtón. Alig tett meg pár lépést az utcán, amikor egy kiáltást hallot.
„Hé, nem feledkeztél meg valamiről?” Amikor visszafordult, Sesshoumarut látta, aki tőle egy száz méterre törökülésben lebegett a járda fölött. „Tudod, nem mehetek el egy bizonyos távolságnál messzebbre. De ez azt is jelenti, hogy te sem rázhatsz le.” Kagome megcsóválta a fejét.
„Rendben. Kihagyom az első órát, amíg keresünk neked valamilyen ruhát. Nagyon feltűnő vagy így.” Visszamentek a Kagomeek házába. Egy kisgyerek kinézett valahol az ablakon. Az anyja nem hitte el neki, hogy egy furcsa kék ruhás bácsi a járda fölött lebeg.
Kagome nagyapja adott ruhákat Sesshoumarunak. Az öreg láthatóan élvezte, hogy „megtervezheti” valakinek a kinézetét. Egy fél óra után beengedte Kagomet is.
„Késsz van.” Mondta nem kis büszkeséggel. A lánynak leesett az álla. Ott állt… nem, nem Sesshoumaru. Hanem egy elképesztően jó pasi, gyönyörű, fésült ezüst hajjal és ragyogó arany szemekkel… a tiszta, fehér ing, kieresztett felső gombbal csak még inkább feltűnővé tette, de az élre vasalt fekete nadrág végképp hasonlatossá tette egy egyetemistához. Az összképre pedig az apja fekete kalapja tette fel a koronát. És amikor elmosolyodott, Kagome teljesen elolvadt. Egy pillanatra majdnem elfelejtette Inu Yashat. A nagyapja hangja térítette magához.
„És ez még mind semmi. Kérdezd meg tőle mennyi az idő.” Kagome bizonytalanul engedelmeskedett.
„Mennyi az idő, Sessy?” Akár egy rajzfilmben, Kagome szinte látta a rózsákat és a csillogást Sesshoumaru körül, amint egy laza mozdulattal hátrébb rázta az ingujját és megnézte az óráját. A selymes, lágy hang csak hab volt a tortán.
„Izé… a rövidebb pöcök a nyolcason áll, a másik meg a hatoson…”
Hát igen, semmi nem lehet tökéletes.

Az iskola felé az úton mindenki megfordult utánuk. Sajnos, nem sikerült Sesshoumarut kevésbé feltűnővé tenni, de most már legalább nem volt idegen szerű. Amikor odaértek, Kagome megállt az ajtó előtt.
„Rendben, ide már nem jöhetsz be velem. Mi legyen?” Sesshoumaru vállat vont.
„A száz méter nyílván egy száz méter sugarú gömböt jelent. Majd a tetőn megvárlak.” Kagome bólintott. Sesshoumaru bizonytalanul folytatta. Láthatólag nehezére esett kérdezni valamit, de túltette magát a megaláztatáson. „Izé…mik azok a gyors fémkoporsók az utakon…?” Kagome értetlenül nézett rá, majd lassan megértette.
„Ja, az autókra gondolsz. Azokkal közlekedünk.”
„Érzem, hogy belőlük jön a legtöbb bűz. Miért nem pusztítjátok el őket?” Kagome meglepődött.
„Elpusztítani? Miért? Mi alkottuk őket…” Sesshoumaru elmosolyodott.
„Ti alkottátok? Ti emberek rosszabbak tudtok lenni bármilyen démonnál… és észre sem veszitek….” És ezzel felugrott a négy emelet magas épület tetejére.

A barátnői azonnal körülállták Kagomet és mesélni kezdték, hogy mi minden történt, amíg ő éppen tüdőgyulladással feküdt otthon. A legnagyobb hír egy új fizikatanár érkezése volt, aki állítólag az egyetemen professzor, csak szeret személyesebben tanítani, de erre ott nincs lehetősége, ezért elvállalt néhány osztályt. Nagyon kedves embernek tűnt, olyan 40 és 50 között. Már őszült és kezdett pocakot ereszteni, de jól tartotta magát. Ami nagyon nagy derültséget keltett, hogy időnként a szék mellé akart leülni és gyakran nem találta a krétát, amit éppen a kezében fogott. Tehát egy igazi, szórakozott professzor volt, de nagyon szemléletesen tudott magyarázni. Kagome, ha nem is élvezte az órát, de legalább nem unta annyira, mit általában és már ez is nagy szó. A nap végén éppen a barátnőivel beszélgetett, amikor a prof sétált el mellettük. Furcsa volt, vidáman köszönt mindenkinek, nekik is, majd beszállt a kocsijába és elhajtott az egyetem felé. Hirtelen Sesshoumaru jelent meg Kagomejek mellett.
„Te lány!”
„Ez ki? Még egy barát?” Kérdezték a barátnői furcsán méregetve őket. Kagome alig győzött tagadni.
„Nem, dehogy!”
„Aha. Akkor inkább magatokra hagyunk, az „ismerősöddel” Játszatok csak.” És eltűntek.
„Ne..! Ne menjetek!” Sesshoumaru türelmetlen hangja szakította félbe.
„Ki volt ez az ember?! Aki az előbb elment azzal… az autóval.”
„Ja, az? Csak a fizikatanár. Szerintem az egyetemre mehetett folytatni valami kutatását. Miért kérded?” Sesshoumaru tágra nyílt szemekkel és ökölbeszorult kezekkel, a dühtől remegve meredt a tanár után.
„A Vadász… a nyomorult senkiházi szagát érzem rajta!”

Negyedik rész: A Professzor

„Hol az az egyetem?!” morogta Sesshoumaru. Kagome úgy döntött, nem megy bele a játékba. Ha nem mondja el értelmesen, hogy miért gyűlöli ennyire szegény profot, akkor nem mennek sehová.
„Miért kérted?” nézett rá ártatlanul.
„Oda kell mennem. Ha elintéztem ezt a fickót, megszabadulsz tőlem.” Kezdet lehiggadni. Kagome vállat vont.
„Ha te utálsz valakit, az valószínűleg nem gonosz, tehát nem hagyhatom hogy, bántsd. Nem megyünk sehová.” Jelentette ki. Sesshoumaru hidegen elmosolyodott.
„Nem gonosz…? Démonokat teremtett. Láttam.” Kagome elbizonytalanodott egy kicsit..
„Miért bízzak benned…?” Sesshoumaru izmai egy pillanatra megfeszültek… csak látszólag higgadt le, amit az arcára kiült vérszomjas vigyor is jelzett.
„Miért? Óh, ennek igen egyszerű oka van.” Közelebb ment a lányhoz… egész közel… Normális esetben Kagome szíve talán hevesebben vert volna, de a hideg hangtól, ahogy a lágyan a fülébe suttog, borsódzott a háta… „A kezedben vagyok, amíg rajtam van ez a lánc… amíg rajtam van… de szerinted ha átváltozom, melyik az erősebb… a démoni testem vagy a nyamvadt láncod…?” Kagome ijedten elhátrált. Most fogta csak föl, hogy milyen veszélyes játékot játszik valójában…
„N… nem…! Nem teheted…! Túl feltűnő lennél…” De maga sem hitte el, amit mond.
„Igen…Pontosan…” A szemei összeszűkültek, ahogy végignézett a városon… „Szép világ… de még nem mutatott nekem semmi olyat, ami megtudna állítani… és ha mégis…” az utolsó szavakat már szinte köpte, akár a mérget… „..szerinted mennyi áldozat lenne…? Egy ilyen nagy városban…” Kagome szemei előtt megjelent a Tokió belvárosában tomboló Sesshoumaru képe… ahogy egyetlen mozdulatára egész toronyházak dőlnek romba… és végül a nehéztüzérség leteríti, de milyen hatalmas árat fizetnek érte… nem bírta elviselni, még a gondolatot sem. Rákiáltott.
„Nee! Hagyd abba!!! Rendben! Elviszlek az egyetemre.” Kicsit összeszedte magát… végül is, a lánc csak jelent valamit… „Egy feltétellel.” Sesshoumaru mélyet sóhajtott.
„Mi lenne az?”
„Hagyod, hogy beszéljek vele. Ha gonosz a tiéd… de ha nem, akkor elfelejted az egészet. És ne próbálj meg kibújni az alku elől…”tette hozzá gyorsan „…hidd el nekem, nem ér annyit, hogy megöld magad miatta, Sesshoumaru.” Remélte, hogy ezt az utolsó érvet sikerülte elég keményen hangsúlyoznia. Sesshoumaru gúnyosan elmosolyodott..
„Már nem is vagyok Sessy? Pedig kezdett tetszeni. Mutasd az utat.”

Az egyetem valójában elég közel volt. Persze, gyalog egy óra volt az út, de Kagome nem akarta megkockáztatni, hogy Sessel fölszáll egy buszra. Reggel talán még megtette volna, de ez az utolsó párbeszéd gyökeresen megváltoztatta a véleményét… Jóképű ide, védelem oda, akkor is csak Sesshoumaru marad. A hallgatók hamar útbaigazították a prof Asami irodájába. Bekopogtak, mire az öreg szórakozott hangja invitálta be őket. Az iroda kicsi volt, egyetlen asztallal, ami mellett a prof ült és éppen teázott. Amikor Kagome belépett, mosolyogva végignézett rajta.
„Szia! Emlékszem rád, az új osztályomba jársz. Várj, ne segíts!” egy kicsit elgondolkodva méregette „Kagome, igaz?” A lány bólintott. Az öreg elmosolyodott. „Bizony, egész jó az arcmemóriám. És, kit tisztelhetek az úrban? Az apukád?” Sesshoumaru eddig lesütötte a szemét és a kalaptól nem látszott az arca, de most lassan felnézett, egyenesen a professzor szemébe. Asami arcára lassan kiült a döbbenet, majd átalakult tömény rettegéssé… alig bírta kinyögni.
„Te… te…itt? Ho…hogyan…?” Sesshoumaru nem válaszolt szavakkal, de a szeméből az öreg kiolvashatta a halálos ítéletét. A szellem egyetlen hang nélkül támadásba lendült. Illetve, lendült volna, ha Kagome nem számít erre a fordulatra, de így még maradt ideje kimondani a varázsigét.
„Fekszik!” mire Sesshoumaru hasra vágta magát az iroda padlóján. A profnak elfújták a félelmét és érdeklődve állt föl, hogy közelebbről is szemügyre vegye a szellemet.
„Hmmm… érdekes…nagyon érdekes…” Majd Kagomere nézett. „Kagome… amikor „odaát” jártam, találkoztam démonokkal, akik rettegve beszéltek egy félvérről és a csodálatos papnőről, akit Kagomenak hívnak… te lennél az akiről beszélnek? Igen, csak te lehetsz az…Istenem, milyen régóta kereslek… Sesshoumarut is úgy találtam meg, hogy téged kerestelek… reméltem, hogy elvezet majd hozzád, de azt nem gondoltam volna, hogy itt…és így találkozunk…” Kagome megszakította a szóáradatot, amikor a prof végre levegőt vett.
„Igen, én vagyok az a papnő.”
„Igen, értem. Ebben az esetben szükségem van a Shikon gyöngyre.” Jelentette ki kertelés nélkül. Kagome megrökönyödött.
„Tessék?! Minek? És egyáltalán, ki maga?” Hátrébb lépett. „Figyelmeztetem, ne tegyen hirtelen mozdulatokat… ha kell, elengedem…” Sesshoumaru hörögve helyeselt…
„Igen… engedj el… hidd el, gyorsan megoldom…” A prof elmosolyodott és visszaült a székére.
„Tényleg, milyen faragatlan vagyok. Betolakodtam a világotokba. Tartozom egy magyarázattal. Addig is foglalj helyet. Egy teát esetleg?” Kagome körbenézett, majd jobb híján leült egy rakás papírra.
„Nem kérek, köszönöm…” Egy percnyi hallgatás következett, amíg Asami a teáját kortyolgatta. Majd Kagome bizonytalanul megszólalt… „prof…?” Az öreg felriadt.
„Igen..? Ki? Ja, a magyarázat. Remélem, türelmes ember vagy, mert egy kicsit hosszú lesz. Tudod, mindig is érdekelt az okkultizmus. Ez foglalkozási ártalom lehet, mint fizikus, jól eset kicsit elszakadni a materiálistól, a kézzelfoghatótól. Volt egy társam, mondhatom, hogy egy barátom, egy biológus, akivel hobbiból az úgynevezett „paranormális” jelenségeket kutattuk. Egyik kutatásunk során egy ősrégi tekercsben megtaláltuk a varázsvessző elkészítésének a módját. Tudod, az a fadarab, amivel állítólag olajat lehet keresni. A szöveg szerint ara nem jó, viszont úgynevezett démoni energiákat lehetett vele lokalizálni. Mi nem nagyon hitünk benne, de azért megcsináltuk, hiszen olcsó volt, és amúgy is élveztük. Aztán eljött a nagy nap. Mondanom sem kell, olajat nem találtunk egy decit se. Viszont valami mást annál inkább… Nem hittünk a szemünknek. Egy hatalmas… de nem, nem hinnétek el. Inkább megmutatom. Rendben?” Egy kopogás szakította félbe a profot. Majd az illető egyből benyitott.
„Üdv, doki, csak a dolgozatomat jöttem leadni, már itt sem vagyok.” Mondta a hallgató, letett egy köteg papírt az asztalra, majd távozott, de azért az ajtóból vissza fordult, csodálkozó arckifejezéssel…
„Öhm.. doki… ha nem vagyok indiszkrét, miért fekszik az a fickó a padlón…?” A prof szemrebbenés nélkül válaszolt.
„Fizikai kísérlet.” A diák vállat vont és elment.
„Na, mit mondasz? Bízol bennem? Engedd el Sesshoumarut, és nincs félni valód. Itt nem vagyok több, mint aminek látszom, tehetetlen vagyok ellene.” Kagome megcsóválta a fejét.
„Önben egyre inkább kezdek bízni. Benne nem bízom. Semmi nem gátolná meg abban, hogy újra önnek rontson…”Sesshoumaru közbeszólt.
„A szavamat adom.” Kagome leguggolt hozzá.
„Tessék…? Mit mondasz?”
„Nem fogom bántani, az apám csontjaira esküszöm! Csak eressz már el, a padló csupa por. Mindjárt kidobom a taccsot…” Kagome elgondolkodott… Sesshoumarunak mindig is fontos volt, hogy ő is tisztavérű, akárcsak az apja… Ez nagyon súlyos fogadalom… Vett egy mély levegőt és…
„Rendben.” Sesshoumaru lassan föltápászkodott. Leporolta az ingét és gyilkos pillantást vetett a profra.
„Szerencséd. De egyszer még elkaplak.” Asami vállat vont.
„Tőlem. Úgyis jövök eggyel. Emlékszel. „Ha méltó leszel rá.”” És hangosan kacagni kezdett. Sesshoumaru elvörösödött fejjel követte őket. Kagome nem értett semmit, de mivel láthatólag Sessyt zavarta a dolog, ő csak halkan kuncogott.

A prof elvitte őket kocsival. Sokáig utaztak, legalább egy óráig. A város szélén túl, a dombok között, egy magányos házban lakott Asami. Most oda mentek. Amikor kiszálltak, az öreg előre sietett. Amikor követték a házba éppen, telefonált.
„… igen, igen, ahogy mondtam. A betegsége miatt sok időt kihagyott, úgyhogy most nálam van és korrepetálom. Igen, persze, hazaviszem, ha végeztünk, viszlát!” Letette, elviharzott mellettük, ki az ajtón és elindult a ház mögé.
„Gyertek, erre van. Amúgy a szüleiddel beszéltem. Már sötétedik, gondoltam, szólok nekik, hogy ne aggódjanak.” Kagome meglepődött. Érdekes ember ez a prof, néha nagyon képes figyelni mindenre, de gyakran kihagy… talán csak öregszik…
„Erre, erre, itt van benn a fészerben…” Beléptek a fészerbe, ahol az öreg már nyitotta is a csapóajtót. Lementek egy létrán, majd egy hosszú lejtős folyosó következett… Lassan szélesedett…Sesshoumaru megszólalt.
„Egy domb alatt vagyunk…” A falak lassan megváltoztak. Mintha valaki a saját körmével vájta volna ki a járatott, életének utolsó agóniájában… Kagomet kirázta a hideg… Sess folytatta… „A halál szagát érzem…nem a rothadás és a pusztulás bűzét… éppen ellenkezőleg…egy nagy, magasztos halál… Végre valami kellemes szag.” Kagome megborzongott. Ő is ezt érezte, de neki egyáltalán nem tetszett… A folyosó véget ért. Az öreg megtorpant és a lámpájával a falakra világított.
„El tudjátok olvasni?” A kőbe ábrák voltak kaparva… valószínűleg ugyanaz a valaki kaparta bele őket, aki a járatot vájta… a kemény, éles vonalak szenvedésről, fájdalomról árulkodtak…Kagome nemet intett… már nem tudott beszélni…Sesshoumaru is megcsóválta a fejét.
„Egy szót sem.” Mondta bizonytalanul. Az öreg vállat vont.
„Kár érte. Elég régóta dolgozom rajta, de semmire nem jöttem rá… pedig ha egy kis útmutatásunk lett volna, próbálkozások helyett, talán ma már… de ezt majd bent. Gyere, Sesshoumaru, segíts. Lökd arrébb ezt sziklát.” Sess vállat vont és engedelmeskedett. A szikla könnyedén arrébb gördült és mögötte feltűnt még egy folyosó… nem, egy terem… egy hatalmas terem. Semmit nem láttak belőle, amíg az öreg oda nem botorkált egy kapcsolóhoz, amit ők nem láttak. Valószínűleg hihetetlen költségek és fáradságok árán bevezette ide az áramot, mert amint megnyomta, sorban felgyulladtak a terem falán a reflektorok és megvilágították azt, ami miatt ez a hely igazán fontos lehet.
Kagome hangosan felsikoltott és még Sesshoumarunak is leesett az álla.