4. rész

Félsiker

Este a kis csapat megállt. Rin elment vacsorát keresni, és

Sarah elkísérte. Addig szekálta Sesshoumarut, amíg az meg

nem elégelte a dolgot és megengedte, hogy vele menjen. A

fagytündér elégedett vigyorral az arcán indult el. Lassan

sétáltak, nevetgélve, beszélgetve.

-Sarah, te honnan ismered a nagyurat?

-Hogy én? Hosszú történet… Elég régen történt, de még

emlékszem rá. Sesshoumaru megmentett egy

szellemhordától, akik az örök életre áhítoztak. A nyomába

szegődtem, meg akartam hálálni neki. Felajánlottam a

halhatatlanságot, de ő visszautasította. Attól kezdve nem

volt nyugta tőlem. Aztán egyszer, amikor a párducdémonok

ellen harcolt, súlyosan megsérült. Győzött, de félő volt, hogy

nem éli túl. Ekkor használtam először a természetes gyógyító

erőmet. A lelkem egy darabját adtam át neki, így túlélhette.

Ha jól emlékszem, azon a napon kedvelt meg… Azóta

már-már a testvére lettem, elvégre az én lelkem egy része is

benne él… Tanított, és hála neki, tökéletesen bánok a legtöbb

fegyverrel.

-Ezek szerint vagy olyan erős, mint ő?

-Nem, azt azért nem hinném. Csupán kiismertem, ezért

egyikünk sem győzhetne. Ki tudom védeni a támadásait és ez

nekem bőven elég. Amikor elváltak útjaink, megígértük

egymásnak, hogy nem halunk meg… Addig nem, amíg be

nem végeztük a feladatunkat.

-Áh! Milyen megható történet, fagytündér!-szólalt meg egy

hang a közelből. Sarah megpördült. Mögöttük egy kislány

állt, tükörrel a kezében.

-Rin! Fuss! Szólj Sesshoumaru nagyúrnak! Igyekezz!-szólt

hátra a válla felett Sarah, miközben előhívta a fagykardot.

-Nézz bele a tükrömbe és add a lelkedet!

-Na azt már nem! Szellem vagy, de engem nem győzöl le!- a

fagytündér csukott szemmel rárontott a lányra. Rögtön az

első lépésnél éles fájdalom hasított oldalába. Megtántorodott

és elesett. Felszakadt a sebe, kimonóját átáztatta vére. Ennek

ellenére lassan felállt, továbbra is csukott szemmel. A kard

vibrált a kezében, majd eltűnt. Felépítette magában a

varázslatot, próbált nem törődni a fájdalommal.

-Nézz bele a tükrömbe és add a lelkedet!-suttogta Kanna.

Sarah elmosolyodott és kinyitotta a szemét, egyenesen a

tükörre nézett.

-Ahogy óhajtod.-felelte, s abban a pillanatban elkezdte

elhagyni a lélek.

“Milyen hideg ez a tér! És olyan… olyan üres! Mik azok a

fénypontok? Te jó ég! Lelkek! Ezek szerint a lány tükre engem

is elnyelt? A varázsige… Szólítanom kell a lelkem kiszakadt

részét!” A fagytündér a tükörben lebegett. A lelke felöltötte

teste formáját. A földi porhüvely a fűben hevert. Nyitott

szemmel, remegő ajkakkal.

í í í

Sesshoumaru felszisszent. Úgy érezte, kiszakad a lelke.

Tehetetlenül nézte, ahogy egy fehér fénypont elhagyja testét.

Ennek ellenére talpon maradt, csupán legyengült. “Ez Sarah

lelkének volt egy darabja. De miért szólította magához?

Bajban van! És ez a szag… ez Naraku!” Futni kezdett, az

orrára hagyatkozva. Út közben találkozott Rinnel.

-Sesshoumaru nagyúr! Sarah bajban van! Egy kislány volt

ott, tükörrel a kezében!-zihálta a lány.

-Rin! Siess, keresd meg Yakent!-szólt vissza futtában a

szellem. Hiába az a sok év, valamilyen szinten az a bizonyos

lélektöredék tartotta életben. Ez volt az erőforrása. Most,

hogy elveszítette, gyengébb lett. Lassult. Végül megállt, de

már látta a földön fekvő szárnyas testet és a felette álló

Kannát. Térdre esett. “Elkéstem”

í í í

Egy fénypont szállt át az erdőn, majd megállt ez test felett.

Lassan leereszkedett és beleolvadt. Ez az apró lélektöredék is

elég volt ahhoz, hogy Sarah felnézhessen Kannára. Halvány

mosoly futott át az arcán. Bal kezét alig észrevehetően

felemelte és tenyerét felfelé fordította. A fehér ruhás lány

tükre felragyogott. Két fénygömb szakadt ki belőle. Mindkettő

visszatért a fagytündérhez, aki előhívta a fagykardot.

Szárnyai segítségével felállt, és Kanna felé csapott. De még

mielőtt megölhette volna, az üresség elmenekült. Csupán egy

apró fehér virág maradt utána.

Sarah megfordult. jobb kezét az oldalára szorította, ujjai

közül vér csöpögött. Lassan, botladozva Sesshoumaru felé

indult. Kinyújtott bal keze fölött ott lebegett a lélektöredék.

-Azt hiszem, ez téged illet…-suttogta, miközben a fény

visszatért oda, ahonnan a varázslat elhívta.

-Sarah! Mi történt? Láttam, hogy kettészakadt a lelked,

amikor kiszabadult a tükörből!

-Azt hiszem, a halandó, akiből születtem, új életre kelt

bennem… Birtoklom az emlékeit… A hatalmát… mindenét…

nagyon…nagyon fáj…

A fagytündér hangja elbicsaklott. Sesshoumaru az utolsó

pillanatban kapta el az erőtlen testet. Végignézett rajta.

Látta a sebet a szíve alatt, a megtört arcot, azon a

szenvedést… a gyógyíthatatlan lázat… a halált.

“A saját emlékei fogják megölni. Most nem tudok rajta

segíteni.” A démon tekintete elhomályosult. Hallotta a

tündér szívverését, ziháló légzését, és ahogy értelmetlen

szavakat motyog maga elé.

-Zafír… Brighid… Sesshoumaru…

“Ki az a Brighid? Zafír a királynője, ezt tudom. Talán ő tud

segíteni!” Karjaiban a tündérrel elindult, hogy megkeresse

Fagyföldet. Reménykedett, hogy Sarah kitart még egy kis

ideig.

c í d

Naraku őrjöngött. Rettenetesen dühös volt, mivel nem

sikerült elraboltatnia az örök élet hordozóját. Aztán hirtelen

eszébe jutott egy sötét gondolat.

-Kanna! Mit láttál a lány lelkében? Beszélj!

És Kanna mesélt, mindenről, amit felfedezett.

Folytatása következik…