5.rész

Egy út, az otthon felé

A fiatal nő felnézett a szolgálóra, aki egy kristálygömböt

hozott, selyempárnán. Szemével az asztal felé intett, ami az

ablaknál állt. A cseléd letette terhét, meghajolt, majd

távozott. A nő felkelt kristálytrónjáról, ahol eddig ült, letette

hímzését, majd az asztalhoz lépett. Belenézett a fényes

gömbbe. A látványtól könnyek szöktek a szemébe. Felkiáltott.

-Yoshiko! Azonnal gyere ide!- alighogy ezt kimondta, egy

másik szolgáló lépett be a terembe. Meghajolt.

-Mit parancsol az úrnő?

-Nézd meg magad. -mutatott a gömbre az úrnő. Yoshiko

odament, majd belenézett. Végignézte a jelenetet, majd

elfehéredve nézett királynőjére.

-Ez hogy történhetett?

-Nem tudom, Yoshiko. Egész biztosan idehozza. Készítsetek elő

egy lakosztályt. -a nő visszafordult a kristályhoz. -Mit

gondolsz, meg tudom gyógyítani?

-Úrnőm, nem értem, miért tőlem kérdezed.

-Yoshiko! Te neveltél fel! Te ismersz a legjobban!

-Ha az a szellem is segít, biztosan. És most kegyed

engedelmével, távoznék.

-Szólíts a nevemen. A palota régi szárnyában legyen a szoba,

az ablaka pedig a mezőre nézzen.

-Igenis, fenség. -felelt Yoshiko. De amint meglátta úrnője

arcát, hozzátette: -Igenis, Zafír.

Zafír megvárta, amíg becsukódik az ajtó Yoshiko után, majd

fáradtan távozott egy másik ajtón át. A szobája felé vette az

irányt. Ott leült az ágyára. Néhány percig csak némán

meredt a semmibe, aztán hátradőlt. Tekintete végigfutott a

mélykék baldachinon, majd a fehér függönyökön. Felült.

Körülnézett a szobában. Felállt, és a tükörhöz ment. Egy

csinos hölgyet látott, derékig érő, fehér hajjal és hideg kék

szemekkel. A hegyes, koboldszerű fülekben ezüstfülbevalók,

kék gyémántokkal. Zafír sóhajtott. Szűk, fehér ruhája

kiemelte karcsúságát. “Szegény Sarah… Szörnyű lehet most

neki. De erőt kell gyűjtenem, hogy meg tudjam gyógyítani.”

Zafír egy sóhaj kíséretében végignyúlt az ágyán, majd

néhány perc múlva már aludt is.

”

Sesshoumaru, karjaiban az eszméletlen fagytündérrel,

rohant. Minél előbb oda akart érni Fagyföldre. Időnként

lenézett a lányra, hogy lássa, hogy van. Akármilyen fáradt

volt, nem állt meg pihenni, mert tudta, hogy az Sarah

életébe kerülhetne. A tündér homlokán verejtékcseppek

gyöngyöztek, teste vagy kihűlt, vagy láztól égett. Egyetlen

egyszer álltak meg, amikor Sesshoumaru bekötözte Sarah

sebét és lemosta az arcát. Ekkor a fagytündér elkapta a kezét.

Olyan erővel szorította, hogy Sesshoumaru majdnem

felkiáltott. Amikor továbbmentek, Sarah állapota mintha

javult volna egy kicsit. Már lassan órák óta mentek, amikor

Sesshoumaru felkapta a fejét és megállt.

-Naraku… gyere elő, te mocskos korcs…

-Nem nyert, kutyus! Én vagyok az!

-Kagura! -kiáltott fel Sesshoumaru. -Most nincs időm veled

szórakozni!

-Óh! Csak nem azt a lány félted? A hatalmas

kutyaszellemnek vannak érzései? Kíváncsi vagyok, erre hogy

reagálsz! Sárkánytánc!

-Mondtam már, hogy nincs időm veled szórakozni! -sziszegte a

fogai között Sesshoumaru, miközben kitért a csapás elől.

Éppen arra készült, hogy letegye Saraht, és harcba szálljon a

szélboszorkánnyal, amikor furcsa dolog történt. Megjelent

egy harmadik lény, egy sólyom. Rápillantott a meglepett

kutyaszellemre, mintha azt mondaná: menj, ezt majd én

elintézem! Majd rátámadott Kagurára. Sesshoumaru nem

tétovázott. Rohant tovább. Még hallotta, ahogy a sólyom és a

szélboszorkány harcolnak. Már fáradt volt, így felderült a

szíve, mikor meglátta a csodálatos kastélyt.

A magas falak, és a karcsú tornyok ezüstös kékben ragyogtak,

ahogy a nap sugarai rájuk hullottak. A hatalmas kapu

kitárva, be lehetett látni a zöldellő várudvarba. Akármilyen

szép látvány tárult a szeme elé, Sesshoumaru nem állt meg

nézelődni. Berohant az udvarba, majd megállt. Észrevette,

hogy egy szolgáló közelít felé. Meghajolt, majd megszólalt.

-Tiszteletem, uram. Yoshiko vagyok, a királynő szolgálója.

Kövessen, kérem.

Yoshiko végigvezette Sesshoumarut a kerten, majd fel egy

lépcsőn, termeken át, hosszú folyósókon, míg végül megállt

egy ajtó előtt. Benyitott. Egy tág szobába értek, baldachinos

ággyal, nagy ablakokkal, amik egy mezőre néztek. Már volt

benn valaki: Zafír. Némán állt, majd az ágyra mutatott.

Sesshoumaru óvatosan lefektette Saraht, majd a nőre nézett.

Yoshiko csendben várakozott az ajtó mellett. Zafír odalépett

Az ágyhoz. Letérdelt, bal kezét Sarah homlokára tette.

-Kitartás, kicsi lány… még ki kell tartanod… nem szabad

feladnod a harcot… tudod jól, hogy rajtad múlik a fajtánk

sorsa… harcolj! Harcolj Brighid ellen!- suttogott Sarah fülébe.

Aztán lassan felnézett a láthatóan fáradt szellemre.

-Pihenned kellene. Remélem, kitart holnapig… Egyedül nem

tudom meggyógyítani. Segítségre van szükségem.

-Én segíthetek. Kötelességemnek érzem, mivel ő mentett

meg…

-Ilyen állapotban nem tudsz tenni érte semmit. Pihenj le.

Yoshiko!

-Igenis, úrnőm. Kövessen, nagyuram. –Sesshoumaru szó

nélkül követte a szolgálót, aki egy közeli szobába vezette.

Benyitott, majd meghajolt és elment. Sesshoumaru fáradtan

nézett körül. Hasonló szoba volt, mint Sarahé. ugyanolyan

kékek a falak, a függönyök, minden. A kék legkülönbözőbb

árnyalataiban játszott minden, méltón a fagytündérek

palotájához. Letette kardjait, lassan levette páncélját, majd

végignyúlt az ágyon.Hiába volt ő a nagy Sesshoumaru, az

egész napos rohanás kimerítette. Magába szívta az ágynemű

kellemes illatát, majd mély, álmatlan álomba merült. A

közelben viszont valaki cseppet sem kellemes álmát aludta…

Folytatása következik…