Seyako még hosszú két napig lábadozott. A seb a kenőcs hatására a gyógyulás útjára lépett, ám rengeteg energiájába került újra felépülnie. Ebben a két napban nyomát sem látta a nagyúrnak, csak Nagami hozott tőle minden este üzenetet. A fekvés és a sok gyógyszer egyre jobban nyomasztotta a lányt, és a második nap végére minden tilalom ellenére felkelt. Lábai először nem akartak engedelmeskedni, de fél óra gyakorlás után már lassú nyugodt léptekkel járkált fel, le a szobában. Ennek hatására a vacsorát hozó Tomo asszony, rettentő ideges lett, és azonnal visszaparancsolta az ágyba. Így a vacsora kissé feszült hangulatban telt el, ám Seya már tudta, a gyengeségen kívül semmi baja sincsen immáron. Ezért a morgolódó Tomo-samával megüzente a nagyúrnak: Holnap. Mást nem mert az asszony orrára kötni, egyrészt nem tudta hogy távozásuk hivatalos-e, másrészt biztosan megtagadta volna az üzenetközvetítő szerepét Tomo ha, megtudja, hogy Seyako mire készül. Eljött betegeskedésének harmadik estéje is. Borult, esőfelhős idő volt odakint, kissé hűvös is az évszakhoz képest. Álmatlanul feküdt az immár hihetetlenül kényelmetlen ágyban, és szomorúan kellett tapasztalnia, hogy bizony vihar készül. „Szokatlanul esős az idei nyár!” – gondolta. Az idő csigalassúsággal telt, besötétedett de ő még mindig képtelen volt elaludni. Az elmúlt napokon elmélkedett. „Nem csináltam mást csak feküdtem, ettem, meg halálra utam magam. Meg azokon a ninjákon gondolkodtam. Suyama hogy kerülhetett közéjük?” – gondolatai mind untalanul visszatértek ehhez a témához. Hiába is akart másra gondolni vagy bármi mást csinálni, unalmas óráiban ott bujkált a nagy kérdés. És ezzel most is így volt, aludni képtelen volt, az utóbbi időben egy hétre előre kialudta magát. Legalább is ő meg volt erről győződve. Úgy nézett ki az éjszaka már végkép nem hoz álmot szemeire, forgolódott, hol fázott, hol melege volt. Aztán elkezdődött az égi háború is, ami egyáltalán javított amúgy is padlón, lévő közérzetén. Kikászálódott az ágyból, úgy gondolta becsuk ajtót, ablakot, elhúz minden függönyt. Utálta a viharokat. Legalább is egyedül átélni őket. Amint kibújta a meleg ágyból egyből megérezte a hideg áramlatot, mely lábaitól kezdve kúszott felfelé. Borzongva húzta magára köpenyét, majd lassú egyenletes léptekkel elindult az erkély ajtó felé. Kikukkantott rajta és elkönyvelte magában odakint úgy szakad az eső, mint ha dézsából öntenék. Villámok cikáztak az égen, a mennydörgés megállás nélkül szólt. Megborzongott újra, és még jobban átjárta testét a hideg, ahogy a szél becsapott az ajtón. A harmadik borzongás hullám, amit megérzett az már teljesen más volt. Tarkójától indult, végig szaladt karjain majd mintha csak átölelte volna testét. A közelbe csapott be egy fényes villám, mire a lány hátra lépett és egyből meg is fordult. Majdnem fel sikoltott. - Kétszer is szóltam de nem válaszoltál. – szólalt meg a mögötte álldogáló Sesshoumaru. - Istenem! A frászt hoztad rám! – szorította mellkasához kezei a lány. Pár pillanatig csendben álltak, aztán Seya behúzta az ajtót, és lassú bizonytalan léptekkel elindult behúzni a függönyöket. Mikor végzett a villámlások fényei még ugyan úgy beszűrődtek, mint a mennydörgés hangjai. Erre már csak megadóan felsóhajtott a lány. - Megkaptad az üzenetem? – kérdezte Seyako végül, hogy megtörje a csendet. - Meg. De mit jelent, hogy holnap? – kérdezte a férfi, miközben feljebb csavarta az olajlámpát. - Azt hogy részemről holnap indulhatunk. - Olyan jól lennél? – kérdezett vissza hitetlenkedve a démon. - Igen. És nem Te mondtad, hogy minél előbb indulni akarsz? - De ha nem vagy még jól csak hátráltatnál. - Kösz. – dohogta a lány és vacogva visszabújt a meleg takaró alá. – Azt hiszem én, megfagyok ma éjjel. A szellem elhúzta a száját. Úgy nézett ki ő nem érzékeli a klíma hírtelen lehűlését. - Amúgy mért készülsz Északra? – tette fel meggondolatlanul a kérdést Seya. Ám amint kimondta már tudta, nem kíváncsi a válaszra. Mit is gondolt, hiszen egyértelmű mit fog hallani: Megyek, meglátogatom a jövendőbeli feleségem. - Téged kísérlek haza. A válasz tömör és színtelen volt, még is Seyako majdhogynem kiugrott az ágyból. - Miattam? – kérdezte akadozva. - Igen, miattad, is. Azért a lelke mélyén boldogabb lett volna, ha az ’is’ lemaradta volna, a mondta végéről. - És még? – kérdezte Seyako mikor már nyakig magára húzta a takarót. - A ninják. Mind Észak felé tűntek el. - Micsoda? – hűlt el a lány – Ugye ezt nem mondod komolyan? - De. – a férfi arcán nem látszott érzelem. - Szerinted…? – Seya nyitva hagyta a mondatot. - Nem tudom. Ezért is megyünk arra. - De miért? - Van pár tippem, de mind csak találgatás. Visszaviszlek és kiderítem. - Ezért is küldted előre Ryohmarut? - Ezért, is. Már megint az a fránya ’is’. Seyako sóhajtva vette tudomásul, hogy minden egyes mondatot harapófogóval kell kihúznia, ha nem akar a tudatlanság kényelmetlen, de biztos állapotában maradni. - És még mért? - Aya írt. Erre aztán tényleg néma csend lett a szobában. Seyako inkább lehunyta kék szemit, nehogy valamilyen kóbor érzelem tükröződjön rajtuk. Jó pár villámlás és mennydörgés elhalt mire újra megszűnt a fagyos némaság. - Mit írt? Aya? – kérdezte a nő száraz hangon. - Ha arra vagy kíváncsi említett téged. Tudta hogy nálam vagy. - Micsoda? – döbbent meg Seya. - Jól hallod. És kételkedem benne, hogy csak ennyit tudna. - Ezt meg hogy érted? – a nő szemei kerekre tágultak a halvány félelemtől. - Sehogy. De van még valami. A levelet nem ő írta. - Sesshoumaru, én már egy szót sem értek… - jelentette be Seyako csüggedten. - Magyarázattal nem tudok szolgálni. Szintén csak sejtéseim vannak. De ha érdekel a véleményem, Téged elárult az Északi Terület. Sesshoumaru nem kapott választ e nyers kijelentésére. A lány elfordult, ám hallatszott, ahogy egy bent akadt lélegzet távozik tüdejéből. Seya fejében lázasan futkostak a gondolatok, ám egyiket sem tudta megragadni. - Jobb, ha barátkozol a gondolattal. Akkor holnap reggel indulunk. Ha készen vagy gyere az előcsarnokhoz. A többiről Tomo-san gondoskodik. – a démon távozni készült. Már közel járt az ajtóhoz, amikor egy rekedt, szinte ismeretlen hang megállította. - Azt mondod, én feláldozható felesleg voltam? A szellem megtorpant majd visszafordult. Lány még ugyan úgy feküdt háttal neki. - Azt mondod Aya elárult engem? - Nem tudom Ayasihonak mennyi köze, van ehhez. Én csak figyelmeztetni akartalak. Talán itt az ideje, hogy átértékeld az életed. - Átértékelni az életem? – kérdezett vissza az idegen hang. - Hai. - Az én életem nem átértékelhető. Amíg van kit szolgálnom, van értelme. Ha nincsen, akkor már élnem sincs értelme. - Talán elkezdhetnél magaddal törődni. Magadért harcolni. - Nem tudok. Nekem nem ezt tanították. - Akkor felejtsd el, amit tanítottak… - igen szatirikusan hangzott a férfi válasza. - Felejteni… - suttogta a lány. A démon gondolkodva figyelte őt. Akár mennyire is összpontosított nem érezte, hogy a nő sírna, pedig hangja néha megremegett. Még egy csepp könny illatát sem érezte. - Ne vedd biztosra, lehet hogy Aya ártatlan ez ügyben. De amit mondtam az életeddel kapcsolatban. Azt komolyan gondoltam… Oyasumi nasai. – Sesshoumaru nem akart többet nála időzni, rájött talán ezt is túl korai volt megosztania Seyakoval. - Sesshoumaru! Ne menj el! – egy követelő, csilingelő, lágy, még is erőteljes hang állította meg. Kérdőn vissza tekintett. Most már végkép nem igazodott ki a lányon. Seya felé fordulva, kezén támaszkodva ült fel az ágyon. Arca sápadt volt, de szemében élet fénye csillogott. - Nem akarom, hogy elmenj. Maradj itt velem. Erre a férfi összehúzta aranyló szemeit. Ez már nem kérés volt, ez már bizony utasításnak hangzott, méghozzá rejtett csengésekkel. Úgy nézett ki erre a nő is rájött. - Ne érts félre… - kicsit habozott, majd bosszúsan újra a férfire tekintett – Vagy felőlem félre is értheted. Csapán nem akarok egyedül maradni. Meg a vihar is… A démon nem mozdult. Úgy nézett ki komolyan gondolkodóba esett. Talán rajta volt a sor az értetlenkedésben. - Akkor maradsz? – kérdezte Seya, majd odébb csúszott az ágyban helyet adva maga mellett. - Maradok. – válaszolta végül a démon, és a szobában álló asztal felé indult. Ott ledobta a prémet és a vértet testéről – De akkor megszüntetjük az elsötétítést. – jelentette ki. Ő sem kérdezett, hanem bejelentett. - Rendben. – válaszolt a lány és visszabújta a takaró alá. Mikor megérezte, hogy a szellem mellé fekszik halk köszönömöt rebegett el. Aztán nagy sokáig csendben feküdtek, tisztes távolságra egymástól, mikor Seyako újra megszólalt. - Nem zavar? - kérdezte halkan, de tudta hogy a démon hallja. - Mi? – a férfi csak sokára szólalt meg. - Az hogy én egy halandó vagyok. - Nem gondolkodtam rajta. - Mert azt hiszem, egészen megkedveltelek. – a lány elakadt, de ha már elkezdte, folytatta - Arrogáns vagy, meg igen nagyra tartod magad, igaz nem ok nélkül. De van szíved. - Ezt most bóknak vegyem? – Sesshoumaru hangja ugyan gúnyosan csengett, de mind ketten tudták mi rejlik mögötte. - Annak is veheted. Csak el akartam mondani. - Jó. Aztán, lassan ahogy a zivatar távolodott úgy közelítette meg a lányt az álom. Pihentető mély álomba merült, de még előtte érezte a hátán az őt figyelő, vigyázó tekintetet. Sesshoumaru egy idő után lehunyta szemeit és valamennyit aludt is. Elvégre holnaptól nagy útra indul, ez az utolsó éjszakája otthonában. És ez az éjszaka kellemes volt. Seya nagyot nyújtózott, még talán álmában. Erre ébredt a mellette alvó férfi. A nap még csak éppen elkezdte megvilágítani a távoli hegyek csúcsát, aranyozott glóriaként ragyogva felettük. A démon lassan kinyitotta borostyánszín szemit és körbe nézett. Megpróbált megmozdulni, ám ebben valami meg akadályozta. A mellette alvó lány erre a kis mocorgásra ébredhetett fel. Hasán feküdt, lábait egymásra rakta, egyik keze egyik irányba lógott le, a másik a másikba próbált. Nagyot ásított még mielőtt kinyitotta volna kék szemit, hogy azután rácsodálkozhasson a világra. - Te mindig ilyen zajosan alszol? – kérdezte a férfi az ébredező nőtől. - Hüm? – jött a tömör felelet, mire a lány felemelte fejét. Felemelte a fejét, a férfi bal válláról. Aztán megdöbbenve pislogott vissza eddig vánkosára. Könyökeire akart támaszkodni, de ahogy karajit magához húzta újabb meglepettséggel vette tudomásul, hogy egyik bizony máshol éjszakázott. Szinte végignézte, ahogy keze szépen végig húzódik a férfi hasán, majd a mellkasán át elér az ő arcáig. - Oppá – ennyit tudott kinyögni. A démon felkelt, majd nyújtózkodott egyet, és körzött párat párnának használt vállával, hogy karjába visszatérjen a vérkeringés. A lány erre csak újra visszahanyatlott az ágyba. Igen kora volt még. - Hova mész? – kérdezte a lány egy elfojtott ásítás után. Erre Sesshoumaru meglepődött. Elvégre az egy dolog hogy itt maradt vele éjszakára, de a lánynak ehhez már tényleg semmi köze nem volt. Ezt Seyako is megérezte, mert utána gyorsan kijavította saját magát. - Tudom, semmi közöm sincs hozzá… csupán megszokás volt… - Megszokás? – húzta el a száját a démon. - Jól van! Ne piszkálj… - újabb nagy ásítás – Mikor indulunk? - Amint összeszedted magad. – Sesshoumaru felöltözött, illetve visszavette a páncélt meg a prémet, és az ajtó felé indult – Egy óra múlva az előcsarnokban várlak. - Aha. Seya nem nagyon akart felkelni, csak nézett a becsukódó ajtó után. Odakint Sesshoumaru alig lépett párat már is Nagamiba ütközött. Ennek az lett a következménye hogy egyikük bosszúsan, a másikuk meglepetten nézett maga elé. Aztán a lány tekintete tovasiklott az éppen bezáródott ajtó elé, minek következtében szemöldökei magasra húzódtak. Aztán gyorsan észbe kapott, meghajolt majd besietett az ajtón. Odabent ha lehet, még jobban felhúzódtak íves szemöldökei, ahogy megpillantotta barátnőjét szétterülve szunyókálni az ágyon. Seyako aztán az újabb ajtócsukódásra mozdult csak meg, de mivel háttal feküdt nem láthatta, ki jön be. - Itt hagytál valamit? – kérdezte, majd csak utána nézett arra. Kissé megdöbbent, amikor Nagát pillantotta meg az ajtóban, méghozzá igen csak szellemes arckifejezéssel. - Upsz. Azt hittem… - kezdett mentegetőzni Seyako ám barátnője közbe vágott. - Pontosan tudom mit hittél… Az előbb futottam bele a folyósón… - Teljesen félre érted Naga! – kelt ki az ágyból Seyako. - Persze, nyílván való! – bólogatott a lány, de most már nem tudta elrejteni előtörő mosolyát – Legalább jó volt? - Menj már a fenébe! Nem történt semmi! Te azt sem tudod, mit beszélsz… – Seyako bosszúsan felöltötte köpenyét. - Jól van. Én elhiszem. Csak legközelebb jobban vigyázatok. - Naga! Fejezed már be! – kelt ki magából végleg Seyako. – És nem lesz semmiféle legközelebb! Ha tudni akarod, ma indulok. Erre barátnőjének arcáról végleg lehervadt a mosoly. És lassan valami döbbent szomorú kifejezés ült ki rá. - Hová indulsz Seya? - Vissza Északra. – sóhajtott nagyot a lány. - De… - Tudom, azt hiszem már én sem akarok annyira… De muszáj. Figyelj, amint… - elharapta a mondat végét – Amint tudok, eljövök érted. Jó? - Hai. – bólintott nagyot keserűen Naga. - De tényleg. Ugye addig vigyázol magadra? Lépett közelebb barátnőjéhez Seyako, majd óvatosan megölelte. - Ugyan, mi történne velem? - Bármi! Ígérd, meg hogy megvársz! - Jó. - Akkor, most valami ruhát kéne találnom, meg reggeliznem. Egy óra múlva indulunk. - Indulunk? - Igen. Sesshoumaru is velem jön. Erre visszatért az előbbi csalfa fintor Nagami arcára. - De aztán írsz, amint történik valami? - Írok! – sóhajtott nagyot Seya, majd megszakította az ölelést. – Induljunk. A két lány végig ballagott a még homályba burkolózó folyósón. Útjuk a konyha felé vezetett, ahol azonnal Tomo asszonyba botlottak. Ő kikelve magából fogadta a hírt, hogy Seyako már lábra állt, sőt hogy azonnal indulni készül. Azzal sem tudták lenyugtatni, hogy Seya nem közönséges ember, és bizony erős életképes lány, ő továbbra is sopánkodott. Végül Naga megkérte az asszonyt menjen, szerezzen valami kellemes utazó ruhát barátnőjének, aztán még hozzá tette azt is a hogy lehetőleg valami hozzá illőt. A válasz erre csupán annyi volt Tomo asszonytól, hogy ő bizony nem társul, ahhoz hogy egy szép ártatlan lány ilyen magamutogató ruhákban keljen át a fél szigeten, mint amilyenben a harc estéjén összeszedték. Ebből aztán heves vita alakult ki, magyarázatok, indoklások és ellenérvek repültek a levegőben. Aztán Tomo-sama nagy sokára elindult ruhát keresni, és Nagami meg Seyako gyorsan összedobták utolsó közös reggelijüket. Mire végeztek az előkészületekkel, a hajnal egyre jobban közeledett, így egyre több cselédlány csatlakozott hozzájuk, és kedvesen érdeklődtek Seya állapota után. Persze nagy volt a döbbenet, amikor megtudták a lány, elutazik, és természetesen egyből tudni akarták az utazás körülményeit. Seyako nem akarta nagydobra verni, ám erről Naga helyette gondoskodott. Bőszen kacsintgatva mesélte hogy az ő egyetlen és utánozhatatlan barátnője bizony Sesshoumaru nagyúrral együtt kel útra. Seyako valóban sokat beszélgetett eddig is társnőivel és tényleg minden téma szóba került köztük, de Sesshoumaru még nem. Így hát majd le ájult a székről amikor meghallotta a lányok áradozását a szellemről, miközben ide oda kapkodta a fejét. A csattanó már csak az volt, amikor az egyik lány, aki már jóval előttük itt szolgált halkan megjegyezte. - Különben nehogy azt higgyétek, hogy csak mi gondolunk ilyenre… Biztos forrásból tudom, hogy Tomo-sama nagyon-nagyon gyengéd érzelmeket táplál a Nagyúr iránt… Az előtörő visítást csak az tetézte jobban hogy Seya majdnem bele fulladt teájába, hiszen immár megbizonyosodhatott eddigi sejtését. Újra látta maga előtt azt az ominózus konyhai jelenetet, és ennek hatására a tea, ami éppen lefelé készült ajkai között bizony visszaszállt a csészébe. Ennél már csak az tudta még jobban megnevettetni ahogy elképzelte hogyan fekszik be Sesshoumaru nagyúr Tomo-sama mellé az ágyba, hogy az idős asszony ne féljen a villámoktól. Merész gondolataiból Nagami nevetéstől kényszeredett hangja ébresztette fel. - Seya vigyázz, mert vetélytársra találsz az öreglányban… A visító, nevetéstől fetrengő, sikítgató, már lassan 20 fős társaság azonnal elnémult, és minden szem szinte szúrva meredt piros arccal pislogó Seyakora. A lány erre zavartan kapott valami ételt a szájába. A kérdések özönleni kezdtek, de az istenek meghallgathatták könyörgését, mert felbukkant Tomo asszony és kiragadta őt a kínosan indiszkrét tömegből. Nagát sikeresen magával rángatta így ők 3 eltűntek a konyhából. Régi cselédszobájukban álltak csak meg. A lány nagyot sóhajtott. - Szerettem ezt a helyet. - Hiszen bármikor visszajöhetsz? – csodálkozott Naga. Seyako próbált ebben hinni de valahol a lelke mélyén érezte, ha vissza is tér a Nyugati palotába, soha többé nem lehet itt cselédlány. - Remélem – válaszolt, érzéseit eltitkolva. Tomo asszony átnyújtotta neki az utazó ruhát, rejtő csomagot. Seya gyorsan levetkőzött, majd magára húzta a könnyű hadajinban-t (vékony alsó ing) és végig begombolta, belelépett a susoyake-ba (alsó szoknya, jelen esetben nadrág), és erre húzta rá a mélykék hakamatot (nadrág). Fölűre még egy könnyű fehér, háromnegyedes, bő ujjú haorit húzott. A magában fehér agyag vállrészénél és visszahajtásánál halványlila geometrikus alakzatok díszítették. Kapott még egy pár fehér tabit (egy újas zoknit) és két magasított talpú a kor divatjának megfelelő zorit (saru papucsot). Utoljára még Nagami segítségével belebújt egy hosszú, kétoldalt csípőig felvágott világoskék egész ruhába, melynek ugyan hiányoztak az ujjai, de magas állított nyaka volt, valamit ferdén futott a csatolás elől a mell részén. Erre már csak egy halványlila obit kötött, ami tökéletesen harmonizált a haori mintájának színével. Övébe bele dugta a Ryohmarutól kapott kést, melyet barátnője még a csata estjén visszaszolgáltatott neki - Na, milyen vagyok? – pördült körbe a lány. - Akár egy istennő! – lelkendezett Nagami – Azt hiszem, hamar utolér ér az a levél engem… - Csssss! – sziszegte mérgesen Seya – Indulnom kéne. - Várj, szerintem a hajadat is kösd fel, vagy nem fog akadályozni? – vágott közbe Nagami, csak hogy még egy kicsit húzza az időt. - Felkötni? – gondolkodott Seyako, majd fésűt ragadott. A munkába beszállt Tomo-sama is és az eredmény magáért beszélt. Elöl két vastag tincset befontak a lány aranyló hajából, hátul visszahajtott copfba kötötték, majd a két fonatot visszahajlítva egy kék szalaggal a copfhoz kötötték. Hát igen, kényelmes, viszonylag egyszerű haj viselet, a kornak megfelelő. Aztán már akárhogyan is húzták az időt eljött a búcsú ideje. Seya nem szerette a könnyes nagy öleléses búcsúzkodást, mosolyogva és vidáman vált el a két nőtől, és megkérte őket nem kísérjék tovább. Egyedül sétált vissza a konyhához, ahol már munka folyt, nem lazsálás. Egy kézmozdulattal búcsúzott társnőitől, majd végig haladt a folyósón, ami a nagy előcsarnokba vitte. Szokatlanul nehezére esett elhúzni a cseléd bejáró ajtaját. A nagy terem akusztikája visszaverte a halk neszt, erre nézett arra Sesshoumaru. Ő már az előcsarnokban volt. Ahogy a frissen öltözetett lányra nézett, megérezte annak gondolatait. Seyako beállt a férfi mellé, de nem bírta ki hogy ne nézzen vissza még egyszer a két nagy lépcsőre, a rejtelmes folyosókra. Akaratlan sóhaj szakadt ki ajaki közül, és csak ekkor vette észre, hogy a démon őt figyeli. - Hiányozni fog a palotád… - indokolta meg a kis sóhajtást. Sesshoumaru elindult a lány követte és pár perc múlva már a palota falain kívül az alant elfekvő várossal ellentétes irányba gyalogoltak. Mikor már a mosó helyet is elhagyták a lány újra visszanézett, ám a démon nem hagyott neki időt. Hamarosan beértek a fák közé, és kezdetét vette a nagy utazás. The End Ezennel vége az első sorozatnak, ha érdekel benneteket Seyako és Sesshoumaru további sorsa, olvassátok el a folytatást Bűvöletben – Világhódítás Kardja címmel. A véleményeket továbbra is szertetettel várom a midayoi@gmail.com címre! Mido