Távol a keleti égbolton lassan világosodni kezdett az ég alja, mire Seyakot ellátták. Nem volt sok sebesülése, szinte csak azt az egyet szerezte csak. Ám az mély volt, és nem lehetett tudni mivel fog járni. A gyógyítók nem tudtak semmi jóval kecsegtetni, tisztán és világosan megmondták a nagyúrnak és a szurkoló lányka seregnek, mivel addigra a fél személyzet a folyosón hallgatózott, hogy bizony könnyen megeshet, hogy a lány nem éri meg a következő hajnalt. Erre mindenki másképp reagált, egyedül Sesshoumaru nem mutat a ki érzelmeit. Miután Tomo asszony sikeresen kizavart mindenkit, elhajtott minden bámészkodót a legidősebb gyógyító konkrét választ kért, arra hogy meg fog-e halni a lány. - Sesshoumaru nagyúr! Nem tudok biztosat mondani. – hajtott fejet az idős asszony- Kizártnak tartom, hogy belső szervei ne roncsolódtak volna. Amennyire tőlünk tellett fertőtlenítettük, de belül akármi is lehet. Véleményem szerint bizonyos hogy seblázat fog kapni. És ha most megbocsát – újabb fő hajtás – még sok dolgom van a múlt éjjel után. A démon magára maradt az eszméletlen lánnyal, pár percig nem is tudott mit kezdeni magával. Kissé fáradt volt, csatakos, és valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem tudott neki nevet adni, szánalomnak gondolta, ám ez egy teljesen más érzés volt. Aggódott. És lassan de biztosan bűntudata kezdett leni, ahogy az elkínzott falfehér arcra pillantott. Nagyot sóhajtott, majd közelebb lépett hozzá, így már tisztán hallotta a ritkás, de kitartóan dobogó szívverést, és a szakadozó, hörgő lélegzetvételeket. „Ennek nem kellett volna így történnie. Minek jött oda? Ugyan mit árthattak volna nekem azok az emberek. Annyit, mint a szamurájok, talán halálos sebet is kaptam volna. De ez teljesen mindegy lenne, én nem tudok meghalni… Legalább is még nem. De ő? Képes volt eljönni hozzám éjjel csak, azért hogy az erejével megvédjen az első, minden bizonnyal sikeres támadásuktól… - felrémlett szemei előtt a múlt éjszaka emléke – Bolond lány! És az a csók. Nem, nem hallhat meg! Nekünk még van pár elintézetlen ügyünk Seya…” – még egyszer az alvó nőre nézett majd kilépett a szobából. A reggelből lassan délelőtt lett, aztán a nap újra fordult, immár nyugatnak tartott. Az órák teltek, kétségbe esett és küzdelmes órák. Seya egész nap nem tért magához, Nagami és néha Tomo asszony is hiába voltak mellette minden percben. A lány sebe nem akart hegedni, és testét gyötörni kezdte a sebláz. Estére már a hófehér arcra vörös lázrózsák ültek ki, teste verejtékben fürdött, miközben folyamatosan forgolódott és hallucinált. Képtelenség volt neki beadni bármilyen gyógy főzetet, sebét is csak nehezen tudták ellátni. Így jött el az éjszaka. Sesshoumaru, miután kilépett a szobából elment megfürödni, majd mivel képtelennek érezte magát a pihenésre, és dühét is ki akarta tölteni csatlakozott azokhoz, akiket még éjszaka küldött a szökésben lévő ninják után. Az üldözés eredménytelennek bizonyult, így még rosszabb hangulatban ért haza kora délután. Jobb híján dolgozó szobája felé vette az irányt, ahol semmi értelmes elfoglaltságot sem talált. Nyomasztotta az egész átkozott kastély, az össze itt történt eseménnyel. Egy szóval mehetnékje volt. A kora este folyamán egy levelet kapott. Talán ez az egy dolog tudta felvidítani. Ryohmaru írt neki, közölte hogy minden probléma nélkül elérték az Északi határt, ám valahogy túlontúl nagy csend van ahhoz képest, hogy Aya-sama szükség állapotról beszélt. Ennyi. Félig jó félig rossz. Aztán késő este visszatértek a katonák, akik a szökevényeket üldözték, és szörnyű hírt adtak a nagyúr tudtára. Illetve egy olyan hírt, ami összerakta a kirakós játékot. Sesshoumaru nem mutatott érzelmek, még az éjszaka során rendeleteket hozott, és felkészült a távozásra. Mire végzett késő éjjel lett. Bágyadtan haladt végig a folyosókon, még nem elért a lány szobájáig. Pár percig gondolkodott bemenjen-e hozzá, aztán úgy döntött ennyit megérdemel azok utána, amit érte tett. Elhúzta az ajtót. Nagami erre riadt fel. Már félig álomba merült habár az ágy mellett ült. Fáradtan nézett fel az érkezőre. Pár percig csendben néztek egymásra majd mindketten az újra lázában beszélő Seyakora néztek. - Hogy van? – kérdezte Sessh, teljesen érzelem mentes hangon. - Azt hiszem, haldoklik… - Nagami alig tudta kimondani ezeket, a fájó szavakat. - Tessék? – hördült fel a férfi, és már ő is hallotta, a lány szíve egyre gyakrabban kihagy. - Seblázat kapott, és nem tudjuk elállítani a vérzést. Gyógyteákat sem tudunk beadni neki, nem hajlandó lenyelni. A gyógyítók azt mondták, ők itt már semmit sem tudnak tenni… - Naga halkan sírva fakadt. Sesshoumaru újfent nem mutatott reakciót. Szemei elidőztek a szenvedő nőn, a szobában lévő legalább három féle gyógyteán, amik már ki is hűltek. Aztán újra a lányt nézte. A percek szaladtak, végül elhatározta mit fog csinálni. Az ágy mellé lépett, és hüvelyestül levette kardját az oldaláról. Nagami felhördült tévesen ítélve meg a mozdulatot, de aztán megnyugodott. A férfi a kardot a lány testére fektette. Jól gondolta, abban a pillanatban a verejtékező forgolódó test nyugalomra talált. Naga némán figyelt, de nem mert megszólalni amikor is Sesshoumaru kilépett a szobából. Csak várta mi lesz a folytatás. Mert azzal tisztában volt, hogy valami készül. Visszaült Seyako mellé és várt. Ahogy a percek lassan teltek feje néha-néha előre bukott, majd abban a pillanatban felriadt. Aztán már gyakrabban billent meg a lány feje, és szépen lassan ültében elaludt. Sesshoumaru vagy egy óra elteltével tért vissza a szobába, és furcsa módon elégedettség ült arcán. A konyhában járt, hogy véghez vigye elhatározását. Diadal ittasan csillogó szemeit elnézve sikerülhetett is neki. Újra visszament a betegszobához, ahol a szolgálólány a székben elaludt. Nagyot sóhajtott, majd erőteljesen behúzta maga mögött az ajtót. Erre riadt fel újfent Naga, ám úgy nézett ki a virrasztástól már annyira elfáradt, hogy csak fél lábbal tudott kikecmeregni az álomvilágból. A démon szánakozva ránézett. - Menj aludni. - Nem lehet… - nyomott el egy ásítást a lány, miközben szemei újra vissza akartak csukódni. - Így semmi hasznod. Azt mondtam, menj! Ez már parancs volt, és a 24 órás beteg ápolás után Nagami már nem tudott ébren maradni, fáradtan ásítozva kelt fel és indult saját szobája felé. Sesshoumaru várt egy kicsit, majd az ágy mellé lépett. Pár pillanatig nézte a verejtékben úszó elgyötört testet. „Milyen szörnyű dolog ilyen gyenge testben élni. Egy egyszerű sebtől meghallhatnak…” – gondolta, és egyik ujját a lány karjához nyomta. – „Nagyon magas láza van… A bőre szinte éget. Remélem, ez segít!” A démon egy kis tégelyt helyezett az éjjeli szekrényre, majd levette a kardot a lányról. Seyako abban a pillanatban felnyögött, és a lázálom ott folytatódott ahol abba maradt. Sesshoumaru óvatosan lehúzta a takarót is a forgolódó testről, majd nagy levegőt vett. „Csak magához ne térjen, mert ahogy ismerem, biztos meg akarna ölni!” – azzal felhúzta a lány könnyű hálóruháját. Nem nézett se lejebb, se feljebb, eltávolította a seb kötését. Ennek már amúgy is ideje volt, mert ismét átázott. A szúrás nyoma még démoni szemmel nézve is csúnyának és fájdalmasnak tűnt. Felemelte a kis tégelyt és lecsavarta annak tetejét. Orrát újra megcsapta a benne lévő kenőcsös főzetszerűség orrfacsaró szaga. Elfintorodott, majd mutató ujját az anyagba mártotta. Az először kellemesen hűvös volt majd mintha egyre jobban melegedni kezdett volna ujjhegyén. Újabb sóhaj, az anyagot a még mindig vérző gennyesedő sebre kente. A hatás nem maradt el. Seyako akkorát sikoltott, mint még soha életében. Görcsösen rándult össze teste, ahogy fel akart ülni, szemei kikerekedetten meredtek a semmibe. Lélegzete zihálássá erősödött és a fájdalom örvénylő óceánjából, az hozta vissza, ahogy megérzett két erős kezet amint visszanyomják a párnára. Erre az érzésre válaszolva utasította agya szemeit, arra hogy rendesen működésbe lépjenek. Alig pislogott párat újra jött az egetverő fájdalom, miközben szinte hallotta, hogyan kezd sebénél saját húsa sercegni. Kiáltani, ordítani akart de nem tudott. Száját egy kéz gyorsan és határozottan befogta így hangtalanul volt kénytelen kiadni fájdalmát. Aztán ahogy testén erősödni kezdett a zsibbadtság lassan indultak neki könnyei arcán. Ott hamar semmivé váltak a forró bőrről lecsorogtak vagy párává alakultak. Ekkor próbált meg másodszorra felnézni. Két aranyló szemet pillantott meg először, majd lassan felismerte a hozzájuk tartozó arcot is. A démon ekkor vette kezét a lány szájáról. Némán szemlélték egymást, végül a lány sebére nézett. Ekkor jött a következő sikoly, ami még talán egy skálával magasabban volt az előzőnél. De mozogni már nem tudott, testében feloldódott az izomlazító. - Sesshoumaru! Baka hentai!!! – kiabálta – Ha még egy lépést közelebb jössz… - fenyegetőzött. - Szívesen. – morogta oda neki a démon és tüntetőleg elfordult sőtt még egy lépést távolodott az ágytól. - Most meg hova mész? Azonnal gyere vissza. – kiabált tovább Seyako. - Csendesebben nem menne? – kérdezett vissza felettébb mogorván a férfi – Éjszaka van, és szerintem, nem érdekel mindenkit a te kis magán koncerted… - Jól van! Csak ez kicsit félre érthető volt… - pirult el Seyako – Bocs. Csupán morgást kapott válaszul. - Jól van! Hallod, bocsáss meg! De te mit tettél volna a helyembe? - Nem vagyok a helyedben… Hosszan hallgattak, végül a kínos csendet a lány próbálta meg újra feloldani. - Figyelj. Mi volt ez, amit a sebemre raktál? - Te neked kéne tudnod. - Ezt meg hogy érted? – lepődött meg a nő – Csak nem…? - Az a főzet amit te csináltál akkor éjjel. A konyhában. - Elkészítetted nekem? – Seya úgy érezte újra sírva fakad, de most már a meghatódottságtól. Nem tudta fel fogni. A Nagy Sesshoumaru rajta, egy halandó lányon segített. Önszántából és… Remény és boldogság csillogott jelenleg fakókék szemeiben. - Visszatakarnál? – kérdezte miután sikerült hálálkodási rohamát leküzdenie – Fázok… - De akkor lépésekkel közelebb kell mennem – ironizált a démon, még mindig háttal, mellkasa előtt összefont karokkal. - Kérlek! Én nem tudok mozogni. – kezdett könyörögni halkan Seya. A férfi megfordult, majd rezzenéstelen arccal visszahúzta a lány testére a hálóruhát és a takarót is. Ám bármennyire is igyekezett, nem tudta megakadályozni hogy ujjai a lány bőréhez érjenek. Abban a pillanatban egymásra néztek. - Arigatou gozay mas Sesshoumaru! Mindent köszönök… - suttogta a lány. - Nincs mit. Tartoztam ennyivel. - Nem tartoztál semmivel sem… A démon felegyenesedett, majd az asztalhoz lépett. Találomra leemelt a négy csésze közül egyet és visszasétált az ágyhoz. - Idd meg. Még a gyógyítók hozták. - Ez most szerintem nem fog menni. – rázta meg a fejét Seya. Meglepődnie sem volt ideje a csésze ajkaihoz ért és a savanykás teaszerű főzet már csurgott is le a torkán. Kikerekedett szemekkel kortyolt nagyokat, ám szemeiben egész kérdés égett: „Te engem, megitatsz? Ápolsz?Mért?” Miután végzett a szellem gondolkodva ránézett. - Minél hamarabb meg kéne gyógyulnod. Én már holnap indulni akartam. De te nem bírnád. - Indulni? Hova? – kérdezte Seyako. - Északra. A lány megrándult. A szíve mélyén mindenhova akart menni csak Északra nem. Most még nem. Még túl friss volt a csók emléke, amelyet múlt éjjel kapott. És főleg nem akart Sesshoumaruval együtt Északra menni. Úgy érezte, ez felérne egy hazaárulással. A szellem lassan megfordult és az ajtó felé indult, de még egyszer visszanézett. - Pihenj amennyit csak tudsz. – kis hatásszünet – És azt hiszem beszélnünk kén… A tegnap éjszakáról. – azzal elhúzta az ajtót. - Várj! – kiáltott utána Seya, de olyan kétségbe esett hangon hogy mindketten megtorpantak tőle. - Mért? – nézett vissza a démon. - Most… beszéljünk… - dadogta a lány. Igazából ő sem tudta mért szólt a szellem után. Talán, azért mert minél hamarabb túl akart esni ezen a kínos beszélgetésen? Sesshoumaru behúzta az ajtót és visszasétált az ágy mellé. - Figyelj! Szerintem te az egészet félre értetted! – kezdte Seya hadarva – Elmondom mit miért tettem! Az, amit megidéztem a Goku no Kizu, a pokol szele. És csak akkor vagyok képes megidézni, ha az életem végveszélybe, vagy ha olyan állapotba kerülök. Érted miről beszélek? – sóhaj – Nem, nem érted. Mindegy. Én csak azért csókoltalak meg, mert így olyan dolgok történnek a testemmel és az elmémmel, hogy felerősítik az erőm. És mert ha nem ölellek át téged is elemészt a robbanás. Szóval remélem nem is, gondoltál arra… – és csak mondta, mondta és mondta egészen addig, amíg ki nem fogyott a szuszból. Sesshoumaru türelmesen végig hallgatta a szóáradatot, aztán elégedett kis mosollyal megszólalt. - Én csak arra akartam rákérdezni, hogy honnan ismerted azt a nőt? – kérdezte a férfi túl jól sikeredett ártatlansággal. Seyako csak nézett, nézett és nézett. Aztán ahogy lassan kezdete felfogni mit is hallott az előbb, úgy kezdett egyre jobban elvörösödni. A végére már szinte világított rózsaszín feje a fehér ágyi ruhák között. Nyikkanni sem tudott, úgy érezte, menten elsüllyed. Percek teltek el mire erőt vett magán hogy megszólaljon, és ezeket, a perceket a démon gonosz módon rettentően élvezte. - Suyama a társam volt. Együtt nevelkedtünk, de mindig is riválisok voltunk. Ennyi. – Seya hangja reszelős volt az elfojtott indulattól. Aztán ahogy újra a démonra nézett robbant a bomba. Ahogy meglátta annak szemében a pimasz kis csillogást. Minden türelme elszállt. Nem is emlékezett mikor szűnt meg zsibbadtsága, de hírtelen felült majd feje alól a párnát kihúzta és a férfihoz vágta. Tollakkal telt meg a levegő, mindenfelé fehér pihék szálltak. A párna újra a levegőbe emelkedett és még mielőtt a lány bármit tehetett volna őt kapta arcon. Ekkor jött el az a pont, amikor úgy érezte, megőrül. - Mért kaptam? – kérdezte a démon, még mindig zavaróan ártatlan hangszínen. - Még megkérded, mért kaptad? Mond, te tök hülyének nézel? - Csupán rád fért. Túl sokat hiszel magadról, és mindent meg akarsz magyarázni… Olyant is, amit nem kéne. - De ha egyszer ez az igazság? Semmit nem éreztem, amikor megcsókoltalak. Megértetted? Semmit az ég adta világon! Ekkor valami váratlan történt. Sesshoumaru mosolyra húzta ajkait. Ezen a lány annyira meglepődött, hogy el is felejtette hogyan akarta folyatatni a mondatát. „Tudja, hogy hazudok. A fene vinné el! Tudja hogy én is ugyan úgy…” – gondolta a lány. - Hagyjuk. Nem akarok erről többet beszélni. – fordult el királyi fenséggel arcán – Odaadnád a maradék főzetet? – ahogy azt megkapta újra a férfire nézett – Oyasumi nasai! Sesshoumaru szó nélkül távozott, ám igen jó kedve maradt egész éjszaka. Ahogy visszaért abba a szobába, amit ideiglenesen lakosztályává nevezett ki, még mindig ott bujkált a kis mosoly ajkai között. Levetkőzött majd eldőlt az ágyon. Karjait a tarkója alá fűzte, és a plafonon játszó árnyékokra nézett. „Élvezte. Mondhat, amit akar.” – és ő is aludni tért. Persze csak a felületes, látszat alvás szintjén. Folytatás következik…