Innentől kezdve a csata el volt döntve. Seya úgy érezte még sosem küzdött ekkora élvezettel. Mintha csak kiszabadulhatott volna egy ketrecből. Hát igen, nem véletlen vált belőle az Északi Palotatestőrség vezetője. Közelében kardok törtek, csontok roppantak, ellenségei holtan buktak fel. Akár a tomboló vihar. De ne gondoljuk, azt hogy ő egy ilyen féktelen vérengző személyiség lenni. Szamuráj volt, méghozzá a legjobbak közül. E mellett világ életében valakit szolgált. Parancsra ölt, és néhány emberért halt is volna meg. De ez most más eset volt, most saját akaratából küzdött. Küzdött, mert életére törtek, és küzdött, mert valaki olyanra támadtak, aki a lelke mélyén kedves volt számára. A ninják közül páran menekülni próbáltak, de nagyrészük már holtan feküdt a zöld, véráztatta fűben. A nő pont egy ilyen menekülő árnyat üldözött, a tó felé rohanva, amikor váratlanul került szembe valakivel. Az alak a semmiből vált elő, teste körül ugyan olyan elmosódott volt az első pillanatban az energia mező, mint amikor ő mozog nagy sebességgel. Pár pillanatig némán álltak és nézték egymást. Valahogy egyikük sem akart először támadni, próbálták szemmel felmérni a másik erejét. Seya úgy érezte, ismeri ezt az ellenfelet valahonnan. Végül nem maradt ideje töprengeni, a fekete ruhás alak villám gyorsan lendült támadásban, és mire a köztük lévő út felét megtette már acél csillogott a kezében. Seyakonak nem maradt más esélye a levegőbe lökte magát, majd elegáns fordulatot tett, és az alatta elfut alak felé rúgott még esés közben. Ám az, teljesen váratlanul alkarral hárította a rúgást, így a lány kényszer megoldósból kézen átfordulással ért földet. Szembe fordultak egymással. - Yatsuha! Ismerem minden mozdulatod… Ellenem nincs esélyed! – sziszegte a ninja. Egy nő. - Suyama? – hebegte Seya döbbenten, de a következő pillanatban arcába kapott egy erős csapást. A harc folytatódott, olyan fokon, hogy a kívül állók, kik őket figyelték néhol csak elmosódott foltokat, láttak. Igen, mert bizony egyre több palotaőr démon maradt ellenfél nélkül, és a két női kiáltás sokak tekintetét oda vonzotta közülük. A küzdelem újra fegyvertelenül folytatódott, aztán mikor az ellenfelek látták így nem jutnak dűlőre katanáért nyúltak. Suyamánál volt a kezdeményezés, egy váratlan pillanatban rántott ismét kardot, Seyako életét az alkar vértbe rejtett titkos penge mentette meg. - Mi van kislány? Harcolj rendesen! Azt hiszed, megidézel egy telekinetikus robbanást, meg akrobatizálsz egy kicsit, és engem legyőzhetsz? – gúnyolódott a nő, amikor a két test összefeszült. - Rád sosem kellett több energiát pazarolnom! – válaszolta Seya, de beszéd közben szinte kék lángok lobbantak szemeiben. Erejét megfeszítette, és messze ellökte a ninját, ám az, sértetlenül ért földet. Illetve először így tűnt. Aztán a fekete maszk lassan vörösre váltott a vértől. A nő erre dühösen lehúzta. Gyönyörű lány volt. Hosszú vörös haja, kétoldalt vékony fonással. Szemei smaragdzölden csillogtak a sötét éjszakában. Arca hófehér, még is zordnak hatott az éles tekintettől. Korra idősebbnek tűnt Seyánál, ajkait vörös rúzs fedte, mely harmonizált hajkoronájával. Gyönyörű volt, érett és csodálatos. Ugyan akkor hideg és könyörtelen. A két nő újra összecsapott, ám komolyabb kárt nem tudtak okozni egymásban. Seyako nem használt kardot, elég volt az alkarvért pengéjét, hogy hárítson, ám ő sem tudott nagyobb lélegzetvételű támadást véghez vinni. Egymásnak ugrottak, szétváltak. - Mi a baj Yatsuha? Megváltoztál? Hol a régi tűz? – hergelte Suyama ellenfelét. - Mindig is félre ismertél! Kettőnk közül te voltál az, aki élvezetből gyilkolt! Újabb acélzörgés. - Ugyan már Yatsuha! Amióta az eszünket tudjuk, ismerjük egymást. Te, nem ilyen vagy. Ne akard bemesélni hogy az mellett, a szánalmas Ayasiho mellett ennyire elpuhultál! Nem kapott választ. Legalább is a lánytól nem. A tömegben némi halk moraj futott végig, majd Seya fülét sem kerülte el egy halk mégis kitűnő morgás a szemlélődők közül. Először nem értette, mért szorul össze a szíve ettől a hangtól. „Sesshoumaru” – gondolta. És hírtelen egy bolond gondolttól vezérelve arra kapta a fejét, ahonnan a nagy kutyaszellemet érezte. Ez a pillanat több dologra is elég volt. Egy részt megértette mért érzett fájdalmat. Ahogy a férfire nézett már tudta. A démon ingerült lett, attól hogy jegyesét ilyen becsmérlő szavakkal illetik, ami szerinte csak egyetlen dolgot jelenthetett. A szellemnek még sem közömbös Aya. Ettől járta át lelkét a fájdalom, úgy nézett ki, arcára is ráültek érzései. Ahogy mélykék szemit a démonra emelte az mintha megdöbbent volna egy pillanatra, miközben elkapta a lány tekintetét. A fizikai fájdalom azonnal jelentkezett, ahogy a megérezte bordái között a rúgás erejét. Méterekkel arrébb fogott újra talajt és sokáig gurult még tovább. Suyama már mellette volt, mikor megpróbált feltápászkodni. Nem sikerült neki, a következő rúgás a tó partjáig repítette. - Ejnye Yatsuha! Ne legyél ennyire szánalmas! – nevette a ninja – Csak nem? – kérdezte kikerekedő kíváncsi szemekkel és mosolya kacagássá fajult. - Rohadj meg! – hörögte Seya miközben egy nagy adag vért köpött a nedves földre. Újabb rúgás sorozat volt a válasz, ám sikerült tántorogva felállnia. Ruhája sáros és tépett volt. Tényleg elég szánalmas látványt nyújtott a büszke zöldszemű nővel szemben. - Már nem tudsz harcolni igaz kedves? Ne felejtsd, ismerlek! És azt is tudom, most mi bajod van! – szabad kezével elkapta a lány hosszú arany haját. Erre már Seyako is tiltakozott és váratlanul arcba vágta a lányt. Az erre a földre rántotta. - Még küzdesz? Pedig én is tisztán hallottam… Milyen ironikus nem? Már nincsen célod, innentől te gyenge vagy! Mindig is ilyen voltál… Suyama nem tudta befejezni a mondatot, az ütés, amit kapott hihetetlenül erős volt. A nő hátra tántorodott. - Fogd be! Nem érdekelnek a kombinálásaid! Nekem itt az a célom, hogy megöljelek téged és a társaid! – lihegte Seyako, miközben eddig üresnek ható szemeiben hírtelen kék lángok kezdtek táncolni. - Tagadd le magadnak, tagadd le a világnak! De én beléd látok… Igen Yatsuha te bizony szerelmes vagy… A kép elmosódott, a levegőben valamiféle kék fény gömböcskék jelentek meg, majd szóródtak szét a négy égtáj felé. Suyamát robbanásszerű erő lökte el a tópartról. A harc újra beindult, ám a kezdeti lendület után ismét megapadt. Már mindketten térdig a vízben álltak. - Suyama. Azt hiszem, meg foglak ölni! – lihegte Seya, majd jobb kezét kinyújtotta, és halványkék fény kíséretében egy elhagyott kardot hívott magához. - Beletapostam a lelkedbe igaz! Mindig is féltél tőlem, mert minden titkodat tudtam. Ugye emilyen rossz érzés, ha nem csak neked van ilyen képességed? Amikor a Te gondolatidban olvasnak? Seyako már nem válaszolt, egymás felé rohantak, kétszer összecsaptak a pengék, ezüst szikrákat hányva a feszült levegőbe, aztán csend maradt. Mind két testből acél kúszott ki, melynek pengéjét vörösre festette a vér. A meg fogyatkozott nézőközönség felhördült, majd újra néma csend lett. Már csak kevesen maradtak, időközben a palotaőrök elindultak a szökésben lévő ninják után, és csak páran álltak neki hullákat takarítani vagy nézni a két nő harcát. Suyama megmozdult és Seya felé kezdett dőlni. A lány szemében valódi halálfélelem csillant, majd a kettős súllyal dőlni kezdett és csobbanva merült el a vízben. Mindketten eltűntek a síri, megdöbbent csendben. A fodrozódó vízfelszínen növekvő vértócsa keletkezett és csillant meg a Hold fényében. Sesshoumaru némán szemlélt. Arca nyugodt maradt, de egy idő után aggódni kezdett. Eleinte nem is értette mért, aztán egyre jobban féltette Seyakot. Elvégre még is csak megmentette az életét, tartozik neki, bármilyen nehéz is bevallania. Nem sokat értett a két nő beszélgetéséből, ám a képek magukért beszéltek. Aztán amikor eljött a végső összecsapás, ő már tudta, reménytelen. Ahogy Seya a kardot fogta, ahogy a szemében az a tompa fény égett. Valamiért úgy érezte a lány, nem akarja folytatnia küzdelmet. Mintha ezzel a harccal együtt az életét is el akarná veszíteni. Várta mi lesz a vége az összecsapásnak, még is megdöbbent, amikor észrevette, a mindkét testből kikandikáló acélt. Egy pillanatra talán meg is bénult, csak akkor tért magához, amikor a tó felszíne már ismét nyugodt volt. Csak bámulta a helyet ahol az előbb még a két lány állt. Körülötte a katonák egyre hangosabban kezdtek beszélni. Sesshoumaru lassan sóhajtott egyet majd ezüstvillanással szellemgömbé alakult. Kimérten belebegett a tó fölé, megállt és nézte a fodrozódó felszínt. Aztán feljebb szállt és zúgva belecsapódott a vízbe. Nem sokáig tudott így utazni lefelé, hamarosan a nyomás és a felhajtó erő nagysága miatta alakot kellett váltania. Kimondottan nem volt oda az úszásért, főleg nem az ilyen kissé poshadt állóvizekben nem, ám most erősen tempózott a fenék felé. Ő tisztában volt vele milyen mély a kerti tó, még réges-régen gyermek korában sokat edzett benne. Kitartóan úszott lefelé, miközben a sötétség egyre nagyobb lett. Fülében a nyomás hatására már hangosan lüktetett a vér. Halványan megcsillant valami előtte a mélyen. Seya csak némán nézte, ahogy teste egyre távolodik a világos felszíntől. Maga körül mindent beborított a vér. Süllyedt, megállíthatatlanul és pezsgő buborékok formájában hagyták el ajkait utolsó lélegzet vételének maradványai. Hosszú és nyomasztó percek után már a teljes sötétségben volt, reménytelenül és immáron egyedül. Suyama teste valahol eltűnt az övéről, de ez nem is foglalkoztatta most. Háta óvatosan nyomódott neki a homokos mederhez, és egy nagy adag vizet nyelt le közben. Teste küzdött a sérüléssel, ami hasán volt, és küzdött a légszomjjal is. Lassan kezdte el veszíteni az eszméletét. Szemei félig lecsukódtak. Tudta, hogyha lehunyja őket, az egyet jelent a biztos halálla, de már erőtlen volt, ahhoz hogy ellenálljon. „Suyamának igaza volt. Ironikus! Én szerelmesnek lenni… Aya. Bocsáss meg nekem…” - a lány szemébe könnyek gyűltek – „Most azt hiszem, meghalok, Aya! Csak érted!” – gondolatai elcsúsztak, tüdejébe újabb víz adag ömlött. Sesshoumaru kitartóan úszott lefelé, lassan kezdte látni a tó alját. Mikor elérte körbe nézett. A homályos, zavaros, sötét vízben neki is bele telt egy kis időbe, amíg megpillantotta a lányt. Nem volt messze tőle, a hátán feküdt. Ő odaúszott. A nő szemei már félig le voltak hunyva, értelem szinte már nem is csillogott bennük. Csak sós könnyei oldódtak egyre a vízben. Lassan mozdult csak meg szembogara, amikor megpillantotta maga előtt a férfit. Lanyhán fájdalmasan elmosolyodott, és újabb adag vizet nyelt le. A víz mindenfelé véres volt körülöttük, körül ölelte a két testet, vörösen és ködösen. Seya újra megrándult és még több víz tódult tüdejébe. Szemei lassan végleg becsukódtak. Még érezte, ahogy testét valamilyen erő megemeli, de már nem akart rá figyelni. Sesshoumaru a lányért nyúlt, felemelte, és tempózni kezdett felfelé, ám amikor a lehunyt pillákra nézett tudta, késő lesz, mire eléri a felszínt. Egy pillanatig tétovázott, felmérte a helyzetet majd magához húzta az alélt nőt. Tarkójánál megtámasztotta a lány fejét, majd száját az övéhez nyomta. Nyelvével szétválasztott a puha ajkakat, a lány állkapcsa könnyen engedett. Megfeszítette mellkasát és maradék levegőjének egy részét, átadta neki. Elégedetten észlelte hogy a nő pillái megrebbenek és félig kinyitódnak. „Csak a felszínt érjem el!” – gondolta és úszni kezdett fölfelé. Seya hírtelen tért magához, igaz csak egy villanásnyi időre. Tüdejébe áramlott az oxigén, ahonnan erei sietve továbbították azt végtagjaiba. Szemei maguktól rebbentek meg, lassan nyitotta fel őket, csak annyira hogy kilásson szempillái közül. Éppen abban a pillanatban váltak el Sesshoumaru ajkai az övétől. A két borostyán sárga szemben mintha aggódás fénye játszott volna egy pillanatra. A lány nem bírta tovább újra félig visszasüllyedt a tudatlan maga tehetetlenség állapotába. Halványan érezte, ahogy a nyomás csökkenni kezd, és egy váratlan, híretlen jövő pillanatban vízzel telt tüdejébe friss oxigén szökött. Hörögve kapott újra levegő után, feje lassan de biztosan kezdett tisztulni, ernyedt karjai kapaszkodni kezdtek. Ázott prémet és hideg acélt éreztek ujja, de az is elég volt. Már a felszínen úsztak. Ő a menetiránynak háttal lebegett, kis idő múlva erőtlenül tempózni kezdett lábaival. Megérezte, hogy a kutyadémon fárad, egyre többször bukott vissza feje a vízbe, de eddig megmentője mindig újra felhúzta. Hosszú percek után a férfi talajt érzett a lábai alatt. Felegyenesedett, közben a lányt ölbe kapta. Ruhájukból, hajukból folyt a víz, mindkettőjük szívverése és légzése szabálytalan volt és összevisszaságot mutatott. A tó másik oldalán értek ki, itt nem mélyült olyan hírtelen, még legalább 10 métert meg kellett tenniük. Seya rosszul viselete újra a szilárd talajt, ahogy a démon lerakta, ha ülő pózba is, azonnal oldalra bukott. Remegő háttal öklendezte fel a gyomrába és nyelőcsövébe került vizet. Sesshoumaru egy darabig állva nézte és nem mozdult. Pár perces néma lihegés után aztán megrázta magát, akár egy ázott kutya. Hajából és ruháiból kicsapódtak a vízcseppek, karmos ujjainak egy könnyed mozdulatára levált a nehéz páncél testéről. Az, ahogy földet ért a lágy homokban vagy 5 centit lefúródott benne. Aztán ő is lassan leült, térdeit felhúzta azon támaszkodott. Kiült arcára az undor, ahogy a tó vizét nézte. Akár milyen fajhoz is tartozik szívből, rühellte az ilyen pocsolyákat, pedig ez egy „kutyától” nem megszokott. Testén nem várt fáradtság lett úrrá, nehéznek érezte a légzést is. Seya kissé a hasán feküdt, pulzus száma és vérnyomása még mindig az egekben volt. Már nem öklendezett fel több vizet. Feje kezdett kitisztulni. Óvatosan felült, de a fájdalom egyből végigcikázott idegein. A hasán tátongó sebből még mindig kitartóan folyt a vér, lassan vörösre festve a homokot. Halványan emlékezett csak a küzdelemre, akadozva tértek vissza az emlékképek fejébe. „Tagadd le magadnak, tagadd le a világnak! De én beléd látok… Igen Yatsuha te bizony szerelmes vagy… Beletapostam a lelkedbe igaz! Mindig is féltél tőlem, mert minden titkodat tudtam. Ugye emilyen rossz érzés, ha nem csak neked van ilyen képességed? Amikor a Te gondolatidban olvasnak?” - Suyama hangja hozta vissza a valóságba, ahogy csak az ő elméjében kiabálni kezdett. - Mért? – kérdezte halkan, és megpróbált felkeni. Sesshoumaru felé fordult, összehúzta arany szemeit. - Mit mért? – kérdezett vissza. - Mért kellett megmentened te ostoba? – Seya hangja fokozatosan erősödött, a mondat végére már kétségbe esett kiabálássá fokozódva. A démon nem válaszolt, csak magában nyugtázta, nem tévedett. Jól látta, miért adja fel a küzdelmet Seyako. Mivel a nő nem kapott választ, elindult a férfi felé, ám félúton térdre rogyott. A keserűség erőt adott neki hogy tovább másszon. Újabb adag vér fröccsent a szomjazó homokba sebéből. - Mért kellett utánam jönnöd? Minek? Kért rá valaki? – kiabálta tovább a lány, ám lassan könnyek kezdtek potyogni le szép, de elkínzott arcán. Újra nem kapott választ. Ettől még jobban kiakadt. Félre értette a férfi hallgatását. - Idefigyelj Sesshoumaru! Hozzád beszélek! Magyarázd meg nekem, hogy miért? Hallod? – visította az újabb közönyösséget látva, és erősen a démon mellkasára ütött – Te nagyképű beképzelt taiyoukai! Hát nem érted! Nekem nem lenne szabad itt lennem! Meg kellett volna halnom… A szellem lassan ráemelte tekintetét. Arca nem mutatott semmit, némán bámult a hisztérikusan csillogó kék szemekbe. Érezte, a lány lelkét valami nagyon súlyos teher nyomja. Valami olyan súlyos, ami az őrület határára kergette. - Nem kéne élnem, te baka, de Te meg megmentettél! Elbuktam! Magamnak nem tudtam megfelelni! Megspóroltál volna nekem egy adag szenvedést! – Seya kutatni kezdett az övében, és kihúzta a hosszú élű kést, amit Ryohmarutól kapott – Nem kellene Ayától elfogadnom a seppukut, meghallhattam volna nyugodtan! Mert legyőztek! Ezek után nem kellene a szemébe néznem… és ez mind az miatt hogy gyenge vagyok… - szavai elhalkultak. Újra látta a szomorú, bánatos nőt, aki a csók alatt kísértette meg, aztán meg Suyama gúnyos, elégedett mosolyát. Az emlékképek kórusban meg is szólaltak a fejében: „Igen Seyako Yatsuha, elbuktál! Elárultad azt, amit szolgálsz! Innentől nincs jogod az élethez, ez törvény! Neked, mint oniwabainak mindhalálig hűséget kellett esküdnöd, de ezt az esküt felrúgtad… A gyenge szíved miatt!” Ahogy a hangok elhaltak, úgy emelte a kést mellkasához a lány. Még egyszer a démonra nézett, fájdalommal még is áhítattal tekintetében és akkor… Bumm. Sesshoumaru félfordulatból pofon vágta a lányt, igazán nem akart neki nagyot adni, de az ő béketűrése is idáig tartott. Seyako elterült a fövenyen, a kés messze elrepült tőle. Pár pillanatig némán, mozdulatlanul feküdt csak megtört zihálása hallatszott a beálló csendben. Úgy érezte rémálomból ébred. Alig volt már ereje, ahhoz hogy felüljön, de azért próbálkozott. Mikor sikerült kétségbeesetten nézett körben. Úgy érezte az előbbi kirohanás csak egy illúzió volt, de még is. Túl élet szagú látomásnak. Nem értette, miért érez ennyi fájdalmat. Mért érez ilyen terhet, ami szétszorítja mellkasát. A démonra nézett, aki mellette ült. Eszébe jutottak pár pillanattal előbb elejtett szavai. „Ezeket én mondtam?” – kezét szája elé kapta, de abban a pillanatban eleredtek könnyei. Lélegzete benn szakadt, ahogy saját hangját hallotta csengeni fülében. Szemei kikerekedtek, majd az első könnycsepp kibuggyanásával egy időben zokogva vetette magát a férfi ölébe. Sesshoumaru nem lepődött meg túlzottan. A hogy a halandók idegi labilitását ismerte valamiféle ilyen reakcióra számított a józanító pofon után. Habár soha nem tudta őket teljesen megérteni érzelmi ingadozásaik, kitöréseik terén. Lassan magához ölelte megtörten síró nőt, időt adva neki, hogyha akarja, taszítsa el a védelmező karokat. A másodpercek múltak, a lány nem tiltakozott. A szorítás erősödött, még is gyengéd maradt. Ő maga sem emlékezett rá mikor ölelt át utoljára valakit így. Sokáig ültek a puha homokban. A férfi a csillagokat nézte. - Bocsáss meg! – szipogta a lány. - Nem emlékszem hogy lenne okom haragudni Rád! – válaszolta a démon. Seya valami ismeretlen érzéstől vezérelve szorosan a szellemhez bújt. Arcát Sesshoumaru nyakához fúrta, ujjai görcsösen kapaszkodtak a vizes prémbe. Nem akarta elengedni a szellemet, sebesült testének meleget adott, ahogy ilyen közel lehetett hozzá. És lelkében is lassan valami éltető fehér fénypont kezdett világítani, a reménytelen sötétség közepette. Végül lassan múlni kezdett a síróroham, hüppögése is csendesedett. De nem akart megmozdulni. Így akart maradni, örökké. Nem akart gondolni senkire, semmire, és főleg nem akart emlékezni. Nem akarta hogy visszatérjen a bűntudat mardosó érzése. A percek teltek, majd összeadódtak. De ők ketten nem mozdultak. Seya lehunyta szemeit, átadta magát az elsöprő biztonságérzetnek. Észre sem vette mikor ájult el újra. Bizonyára a vérveszteségtől. Sesshoumaru erre riadt fel töprengéséből, ám még mielőtt bármit tehetett volna futva közeledő emberekre lett figyelmes. Elöl Nagami rohant, sebtében felkapkodott ruhájába kapaszkodva, mögötte Tomo-sama szedte lábait meglepő gyorsasággal. Ahogy a fiatalabbik nő odaért könnyezve térdelt le a nagyúr és a lány mellé. Arcán mérhetetlen fájdalom ült, ahogy a démonra emelte tekintetét. - Él? – kérdezte remegő, elvékonyodott hangon. A férfi bólintott. Aztán már csak meglepetten pislogott, amikor Nagami barátnője alélt testére borult, amit történetesen éppen ő tartott az ölében. Két kisebb légzés szünet után összeszedte magát és megmozdult. Ekkor ért oda Tomo asszony is. - Tomo. Menjetek vissza a palotába, és azonnal zavarjátok a déli szárny vendégszobájába a javas asszonyokat! Nem érdekel kit, gyógyítanak! – szólalt meg Sesshoumaru. - Igenis, nagyuram! – hajolt meg az asszony és sietve visszaindult. A szellem letolta magáról a Nagami plusz Seyako teste párost, visszavette a vértet, majd kis köhintéssel felriasztotta a siránkozásába mélyedt Nagát. Erre a lány gyorsan odább állt és hagyta, hogy Sesshoumaru felemelje barátnőjét, majd visszaindultak a palotába. Folytatás következik…