A napok teltek, Seya lótott futott, Ryohmaruval üldögélt hol a könyvtárban, hol a pavilonban. Esténként vagy teljesen váratlan pillanatokban Sesshoumaruhoz ment, „jelentést tenni”. Ám eddig a felderítők egyike sem járt sikerrel, mindenki tiszta volt. Seya ott volt minden tárgyaláson, ott volt minden összejövetelen, és erejét megfeszítve kutatott a legtitkosabb gondolatok között is, de semmit nem talált. (Ezt a telepatikus gondolatfürkészést úgy értsd, hogy néha villanásokat látott, és ilyenkor meghallotta mások gondolatait. Ha nagyon koncentrált magától is elő tudott idézni ilyen állapotokat, ám ez az érzék legtöbbször magától működött, mindig a kellő pillanatban. És amúgy sem szerette mások titkait kutatni, de ez egy más helyzet volt.) Már annyi mindent felszolgált hogy a szellemek különleges ételeinek nevét is tudta, már lassan az összes főméltóságot ismerte, és már szinte az összes nagyúr végig legeltette szemeit rajta a megbeszélések, hadügyi vagy belügyi tárgyalások alkalmával, hiába is álldogált leszegett fejjel a sarokban. Ám ahányszor valaki próbálkozni akart nála, Sesshoumaru megakadályozta, hogy kettesben tudjon maradni a lánnyal. Ha ő éppen nem ért rá, akkor Ryohmaru biztos a nő közelében volt, és minden egyes törekvő hadvezér, vagy tanácsadó szándékait meg hiusította a szép cselédlánnyal kapcsolatban. A napok teltek, lassan hetekké fejlődtek. Több mint 2 hét telt el a szökési kísérlet óta, azóta rengeteget volt Sesshoumaru nagyúr közelében, ám beszélni csak ritka és kivételes alkalmakkor tudtak. A furcsa események is úgy látszott szűnni kezdtek köztük, néha még mindketten megérezték azt a varázslatos légkört, ám az óta sem született több perverz és megbotránkozató jelenet. Talán ezt bánták is egy kicsit a szívük mélyén. Újra kedd lett, a hét eleje, fárasztó szürke és kimerítő. Az elmúlt napokban sokat esett, ám a hét elejétől újra beköszöntött a gyümölcsérlelő kánikula. Seyako dolgozott látástól vakulásig, közben nyomozott. Ám eredményeket nem tudott felmutatni. Pár napja megkapta felszerelését is, amit még Sesshoumarunak leírt. És minden valóban tökéletesnek bizonyult. Ám gyorsan elrakta a nagy csomagot, nem akarta hogy bárki észlelje, miknek van a birtokában. Úgy gondolta, majd úgy is felavatódik a kellő pillanatban. Reggel korán kellet kelnie, aznap mosni ment, és semmi kedve nem volt a déli hőségben kint lenni. Szívesebben maradt volna a konyhában, de a beosztás az beosztás. Sóhajtva mászott ki az ágyból, felöltözött, és bekapott valamit. Végül kénytelen kelletlen rávette magát az indulásra és még három társával, a szennyesekkel megrakódva elindultak a mosó felé. Elhaladtak a konyhakert mellet, el a fürdők mellet, és a palánkkerítést elhagyva kiléptek a város és a palota mögötti szántókra. Pár száz métert gyalogoltak, majd szinte a semmiből bukkant elő egy nagyobbacska kőház, kerítéssel, udvarral, pontosan a patak partján. A lányok bementek, lepakoltak, majd szoknyájukat, ingujjukat feltűrték és a vízbe gázoltak. A nap hamar haladt fölfelé, a szennyes adag alig fogyott. Lassan eljött a dél, a tisztákat felfűzték az udvarban kifeszített kötelekre, és egymást váltották a házban, ahol forró szenes vasalóval keményítették és vasalták át a ruhákat. Seya is sorra került, aztán együtt megebédeltek jóízű beszélgetés közben. A nap telt, haladt és tovafutott. Újra mosni kezdtek, és újra vasaltak. Még szerencséjük volt hogy térdiga hűs vízbe gázolhattak, és arcukat, mellkasukat felfrissíthették vele a nagy hőségben. Seya háta már rettentően fájt a sok hajlongás miatt, dereka is szúrni kezdett. Aztán közeledett a délután vége, újra összepakoltak, ám még egy kicsit pihentek még mielőtt visszaindultak volna. Kiültek a folyócska partjára, napoztak és kinyújtották elgémberedett tagjaikat. Seya lehunyt szemmel feküdt a dús zöld fűben, átadva magát a mámoros pihenésnek. Ám nyugalma csakhamar tovaszállt, hírtelen ült fel. Tudta hogy valaki őket figyeli. Nem kellet sokáig meresztenie a szemét, hamar meglátta a közeledő alakokat. Katonák voltak, a palota felől jöttek. Körülbelül 30an lehettek. Ahogy elhaladtak a lányok mellett, Seyako megpillantotta Ryohmarut is, ám nem tett semmit, csak szemeivel követte. „Vajon hova mennek?” – kérdezte magától meglepetten, ám azonnal meg is kapta a választ. Ryohmaru gondolati férkőztek be elméjébe. „Északra megyünk. Nem tudom miért, Sesshoumaru levelet kapott reggel, és Ayasiho úrnőhöz vezényeltek minket. Seyako, legyél észen, valami készül e palota falai között!” – Seya arcára kiült a megütközés, mintha csak a démon telepatikusan válaszolt volna. A sereg tovább haladt, ő bambán ült a fűben. Nagy sokára csak társnői noszogatása mozdította újra meg gondolatait és testét. Hamar összeszedték, a tiszta, kivasalt, és összehajtogatott ruhákat, fonállal összekötötték, és szétválogatták. Aztán már indultak is vissza a palotába. Seyako egész úton szótlan és kisé mélabús volt, miután visszaértek, utána is szótlan maradt. Csak Nagaminak mondta el párszóban mit tudott meg, miközben a konyhában elfogyasztotta szerény vacsoráját. Sajtot evett, zöldségekkel, ám mozdulatai olyan lassúak voltak, hogy akár órákig is tarthatott volna a táplálkozás. Miután nagy sokára végzett úgy gondolta sétál egyet, és közben megkeresi Sesshoumaru nagyurat. Átsétált a nagy csarnokon, majd fel a démon szobájához. Útja csendesen zajlott, nem találta a helyükön a posztoló testőrséget, a folyósón is csak elvétve futott össze egy-egy úrral vagy hadvezérrel ám mindenki körül valami különös feszült aura terjengett. Aztán hiába kopogtatott Sesshoumaru szobájának ajtaján nem kapott választ, ezért benyitott. Odabent sem talált senkit. Útját a dolgozószoba felé vette ahol szintén kudarcban részesült, és több helyen is hiába nézte, míg nem egy számára ismerős alaktól megkérdezte, tudja-e merre van a nagyúr. A válasz kissé megdöbbentette, amit az idősödő démon mondott. - Sesshoumaru-samának sürgős dolga akadt. Nincs a városban. Hát meg kell hagyni ettől nem lett sokkal nyugodtabb a lány, és ahogy telt az idő ő is egyre fezsültebb lett. Visszament szobájukhoz, ahol Naga és két hálótársuk már a lefekvéshez készülődtek. Meglepetten vette észre, hogy már a nap régen lement, ám ő még nem volt álmos. Kiült a szellős, kellemes teraszra lábát. Nem is tudta mióta ült ott, amikor is Tomo asszony érkezése felriasztotta. Felnézett a közeledő nőre, és kedves mosoly jelent meg arcán. Aztán támadt egy ötlete. - Tomo-sama! – szólította meg az asszonyt – Véletlenül nem tetszik tudni, hogy Sesshoumaru-sama visszaért-e? Az öreg hölgy nagyot sóhajtott majd bólintott. - Vissza. Éppen most fejezte be a vacsorát és elment lefeküdni. Nagyon rossz állapotban volt. Szegény nagyúr! – kezdette el sopánkodni – Kimerültnek és fáradtnak látszott, ami nála nagyon ritka dolog. Ilyenkor galambom még Sesshoumaru nagyúr is aludni szokott... Nem tudom mi történt… - Akkor most nem kéne zavarnom? – kérdezte Seya csalódottan, hiszen tudta a választ. - Nem lenne jó leányom! A nagyúr amúgy is igen rosszkedvű volt. - Hát értem. –sóhajtott nagyot a lány – Minden esetre akkor jó éjszakát Tomo-sama! - Neked is galambom! Mindketten visszavonultak szobájukba. Seya levetkőzött, és csak egy könnyű fehérneműt hagyott magán. Félig betakarózott, és hátára feküdve nézte a plafont. Próbált aludni de csak forgolódás lett belőle. Irtózatosan melege volt, hiába rúgta le magáról a könnyű nyári paplant. Aztán megunva a kínlódást résnyire elhúzta szobájuknak ajtaját, majd ismét visszafeküdt. Az álom lassan megtalálta őt is. Nem tudta hány óra lehetett, amikor is hírtelen riadt fel. Ösztönei azonban arra késztették, maradjon a helyén. Vaksin meredt a homályba, még lélegzetét is visszatartotta. Szeme lassan szokta meg az erős sötétséget, miközben érzékei minden apró rezdülést leszűrtek. Pár pillanat múlva már tudta mi okozta hírtelen ébredését. Valami, vagy inkább valamik mozogtak a kertben. A lány nem mozdult, csupán figyelt. A mozgás közeledett, még is behatárolhatatlan maradt. Ezen meg is lepődött. Teltek a másodpercek, fülében dobolt a vér. Aztán megpillantotta őket. Karcsú alakok suhantak el egymás mögött, Seya tisztán látta őket a félig nyitott ajtó résén. Lehunyta szemeit, majd erejét összpontosítani kezdte. Megérezte a hideg lökését, majd ezüst cseppek jelentek meg előtte. És már hallotta is. Biztos volt benne hogy emberek. Ám legnagyobb meglepetésére egyszerre több tucat hangot hallott, ami csak egy valamit jelenthetett. Felnézett. Lassan a 15-dik árnyék suhant el a szobájuk előtt. Ekkor jött egy erősebb gondolat, amit sokkal tisztábban hallott. „Ezek a cselédszobák, erre bejutunk a főcsarnokban. A démon szobája a második emeleten van. Minden második fordulóban valaki lemarad. Tökéletes!” – a gondolat gazdáját hírtelen más kötötte le így a lány, már nem hallotta a folytatást. Hosszú percek teltek el, ő nem, mert mozdulni. Hiába volt biztos benne hogy ezek csak emberek, ilyent még nem érzett. Félelmet, félelmet saját fajától, gyönge halandóktól. Amennyit látott belőlük az annyi volt hogy éjfekete könnyű ruhába voltak, arcukat maszk fedte. Mereven gondolkozott, teste nem akart engedelmeskedni, nem akart megmozdulni. „Kik voltak ezek? És mit akarnak? Biztosan nem a Nyugathoz tartoznak! Akkor meg? – tűnődött, miközben érezte, ahogy az árnyalakok utolsó tagja is túlhalad a konyhán – Fekete ruha maszk… Lehetetlen. Hiszen ők már nem léteznek! Ninják nem maradtak a polgárháború óta! – aztán a felismerés tudatába hasított – Először szamurájok, most meg ninják? Ryohmaru és katonák elmentek, Sesshoumaru fáradtan ért haza… Második emelet… Yokatta! (Istennő) – suttogta majd kiugrott az ágyból. Halkan, de gyorsan mozgott. Telekintézissel magához húzta a csomagot, amit a démon küldött neki. Feltépte a csomagolást, majd villám gyorsassággal öltözni kezdett. Belebújt a szűk testhez simuló ujjatlanba, majd hosszúra hagyott, átalakított, világoskék talán kissé halványlila haorit húzott. A ruha éppen hogy combja közepéig leért, derekára vastag obit kötött. A haori egyik ujja hiányzott, azon az oldalon egy zsinór indult a lány mellei alatt, amit párszor körbecsavart ugyanolyan magasságban majd másik oldali rövidebb párjához kötött. Közben már belelépett a hosszú, lábszár közép fölé érő csizmákba, melyeken a főzők maguktól mozogni kezdtek és megkötődtek akaratától. Közben a lány felcsatolta kis női mellvértjét, és szabadon hagyott karjára egy belül puha anyaggal bélelt, kívülről erős bőrből készült alkarvédőt. (Olyan, mint Sangoé ha valaki nem értené). A Ryohmarutól kapott hosszú kést hátul az övébe dugta, és csomaghoz mellékelt kis tőrt csizmájába rejtette Kissé pánikolva körbefuttat szemét a szobán, majd kirohant. Futott, ahogy a lába bírta, de teljesen ellentétes irányba, mint ahol a ninják eltűntek. Már elég ideje volt a palotában ahhoz, hogy megismerjen pár kevésbé használt, hosszabb de másik útvonalat, ahhoz hogy bejusson. Még a fürdők előtt lelassított, és az egyik a palota falának tövéhez épített házba lépett. Ott a teljes sötétség ellenére is eltalált a következő ajtóig, majd lépcsőzni kezdett és hamarosan már a fáklyákkal megvilágított ebédlőben találta magát. Fülelt és várt, nem érzékelt senkit, ami felettébb nyugtalanította. Újra futni kezdett, olyan halkan, ahogy csak tudott, hajtotta a gondolat, hogy talán elkésik. Végigrohant az üres termen, majd egy újabb oldalajtón távozott, és megcélozta a második emeletet. Hármasával szedte a lépcsőket, lélegzetét visszafojtotta. Óráknak tűnő másodpercek múltán felért a kívánt folyósóra, ám ekkor már tudta, hogy nincsen egyedül. Dermedten ált egy sötét oldalbejáratban, miközben erősen figyelt. Újra hallotta a gondolatokat. „Van itt valaki!” – hallatszott egyik irányból, csupán a puszta eleme visszhangja ám erre az összes mozgás megszűnt. „Ki lehet az, úgy érzem valami nő?” „Egy eltévedt cselédlány? Vagy csak valaki pásztorórára siet?” - Ne időzzünk, gyorsnak kell lennünk, és leplezetlenül el kell jutnunk Sesshoumaruig! – ez már valódi suttogás volt, ám Seyako fejében ekkor már megszületett a terv. A vakmerő terv, ami bármikor az életébe kerülhet. Hallott eleget ezekről, a fickókról! Rég nem érzett ilyent, a térdei remegtek. Még is valami arra késztette, hogy menjen, hiszen merészségben nem szenvedett hiányt eddig sem. „Ki kell találnom valamit, valami olyant, ami addig egérutat ad, amíg hozzá eljutok!” – gondolta. Megjött az Isteni sugallat, emlékezett a nagy régi cserépedényre, ami a folyosó másik végén állt. Messze volt, de elegendő volt számára, csak erősen felidézni az edény képét. Szemeit lehunyta. Durr! A szilánkok csilingelése és koppanása bele hasított az éjszakai sötétségbe. Érezte, ahogy a titokzatos alakok, ledermednek majd páran, visszaindulnak abba az irányba. Itt volt az alkalom. A vissza nem térő alakalom, mely elegendő volt, arra hogy életét elveszítse. Egyetlen rossz mozdulattal. Kilibbent a kis oldalbejáratból, és szerencséje volt, jelenlétét csak akkor fedezték fel, amikor már befordult a folyosó egy következő kanyarulatán. Itt rohanni kezdett, halkan és nesztelen, ám tudta, már az egész csapat a nyomában van. Maga mellett az ablakokon látta a kívül elsuhanó fekete alakokat, némelyik a puszta falon mászott felfelé. Üldözői közeledtek, és újra jöttek velük együtt gondolataik is. „Várjatok! Ha nem szükséges hagyjuk futni, lehet hogy észre sem vett minket. Habár oniwabainak (testőrnek) néz ki!” „Nem, amint megnyikkan megölni! Ha démont felébreszti idő előtt, úgy járunk, mint a Genjin-ek!” Újabb kanyar után Seya megpillantotta Sesshoumaru nagyúr szobájának ajtaját. Szinte plusz erőt adott neki a cél közelsége, ám még el sem érte azt, mikor már mögötte megjelentek a fekete alakok. Döntött sikítani fog, akkorát amekkora a torkán kifér. Aztán meg… Majd lesz valahogy. De tervét az újabb gondolat mező hulláma félresöpörte. „Öljétek meg a lányt!” „Felesleges, a többiek már bizonyára az erkélyen vannak!” „Minden stimmel, csak ez a cafka ne rohangálna itt!” „Sikoltani fog, támadni kell!” Seya elvetette előző elgondolását, amint meghallott háta mögül a könnyed vékony hangú síp szavát. Feltépte az ajtót, majd behúzta. Szinte beesett a szobába, aztán lihegve rányomta a zárat. Tekintete találkozott a démon fénylő arany szemeivel. Sesshoumaru mélyen aludt. Valóban fáradt volt, egész nap ide-oda rohangált, szinte el sem hitte, hogy létezik, hogy ennyi, elhalaszthatatlan fontos dolog történjen. És azt sem tudta ép ésszel megérteni, hogy mért akar minden ellenséges démon pont aznap betörni a határokon. Már az éjszaka első órái elteltek, mikor végre újra visszatért a palotába. Evette, majd elhatározta, hogy aludni fog. Kissé nyomasztó furcsa légkört tapasztalt minden felé, a folyosókon, az embereken, és a katonák körül is, ám a fáradtság erőseb volt. Ruháit ledobálta és kimerülten dőlt az ágyra. El sem hitte, hogy az ő energiái is így kifogynak. Aztán megnyugtatta magát azzal, hogy csak 2-3 óra alvás és frissebb lesz, mint valaha. Lehunyta szemeit, és most kivételesen tényleg pihentető álomba merült. Az órák teltek, a fáradtság gyorsan tovaszállt, érzékei lassan de biztosan újra működtek. Immáron felületes alvás közben ért el hozzá a gyengéd hanghullám, mely bebarangolta az egész emeletet. Szép hangja dallamosan csendült fel, majd sokára halt csak el. Erre pattantak fel a szellem szemei. Szinte ugyan ebben a másodpercben egy különös alak esett be a szobájába. Az első pillanatokban nem is tudta kicsoda lehet. A lány, mert hogy az volt, behúzta az ajtót, majd rázárta. Pár pillanatra lihegve támaszkodott térdeire. Ekkor ért oda a nő illata a démonhoz, csak ebből ismert rá. Még a helyzet komikusságáról is elfelejtkezett, ahogy a nőre pillantott, és annak rendhagyó ruházatára. Bármennyire is el akarta kerülni, nem bírta ki hogy ne nézze meg magának. Meglepetten bámult a félelemtől sugárzó éj kék szemekbe, aztán ahogy a lány felkapta a fejét, észrevette, ahogy ezek a szemek hírtelen égkék színben felvillannak. Seya lihegve állt meg az ajtóban, próbálta összeszedni erejét, miközben újra a ninják terveit akarta kideríteni. Épphogy csak koncentrálni kezdett újra csendül a sípszó, ám most kizárta ezt elméjéből. „Fent vagyunk, azonnali támadás…” „A jel! Nem várjuk meg a többieket…” „Nem menekülnek!” „A démon felébredt. És vele van egy nő is!” – nyugtázta a legelső ninja aki, felért az erkélyre. Ők közvetlen nem tudtak a folyosói üldözésről. Csak annyit láttak, hogy a célszemély nincsen egyedül, ám azt nem sejtették, hogy a vele lévő lány mindenről tud. „Támadás? De hiszen a démon már nem alszik… És ki ez a nő?” „Meg kell ölnünk mind annyijukat?” „Támadás, most!” – ez már az ajtón kívülről szűrődött át, miközben a kis síp újra megszólalt de most már akaratos követelésnek csengett hangja. Folytatás következik…