A lány csak nagyon sokára lassított le, és akkor is sietősek maradtak a léptei. Nem az úton haladt, hanem mélyen bent az erdőben. Csak reménykedett hogy maga mögött még messze vannak az üldözők, és hogy előnye megmarad. Éberen és feszülten figyelte az erdő minden neszét és hajnalig megállás nélkül gyalogolt. Aztán ahogy pirkadni kezdett, egyre jobban elfáradt ő is. Már a napjára sem emlékezett hogy mikor volt utoljára ilyen helyzetben. Talán csak a kiképzése utáni pár évben. Kénytelen kelletlen pihenőhely után kellett néznie. Aztán egy fa tetején alkalmas szállást is talált, kényelmesen elhelyezkedett és abban a pillanatban elaludt. Már dél felé járhatott az idő, amikor felébredt. Rémülten pattant fel, tudta nem lett volna szabad ennyit aludnia. Körbekémlelt majd leugrott az alvóhelyéül szolgáló fáról, és útnak indult. Gyomra követelően korgott, és idegei egyre rosszabb állapotba kerültek, ahogy múlott az idő. Egyre éhesebb lett, hiszen lassan több mint 24 órája nem evett, és egyre jobban kezdte feszélyezni a csönd. Mert bármerre járt mindenhol az, fogadta. És még az sem emelte nagyban hangulatát, hogy lassan órák óta érezte, hogy követik. Néha megállt egy-egy bokor mellet, melynek már érett ehető gyümölcse volt, gyorsan magába tömött belől, miközben fülelt és minden érzékét megfeszítve kereste maga körül a démoni aurákat. Legnagyobb megdöbbenésére, semmit nem érzett. Dühös volt magár, ha nem puhul el az elmúlt hónapokban, ha betartja a bushidot (szamurájok életmódja) előíró előírásait. Ha látná a mestere! Ezt a szégyent! Estig újfent megállás nélkül gyalogolt, és akkor megtörtént, amit egész nap várt. Megérezte üldözőjét. Úgy határozott felveszi a harcot, nincsen kedve üldözött ként rohanni az északi határig, ami még jó pár napi járóföldre van. Gyaloglása közben egy megfelelő szakaszhoz ért, amit kiválasztott a csata helyszínének. Kissé megrongyolódott kimonójának alját felkötötte, hogy szabadon mozoghasson, papucsait levetette, hogy léptei hangtalanok maradjanak. Mivel fegyvere nem volt, csak ösztöneire, és képességeire támaszkodhatott. Lehunyta a szemét, a bokrokkal ritkásan benőtt kis erdőrész közepén és várt. A nap lassan lement, eljött az este. És tudta üldözője már itt van. Érezte jelenlétét, és lassan annak gondolatait is. De valahogy furcsa volt, nem volt olyan tiszta, hogy rendesen értelmezni tudja. Talán az ismeretlen meg van zavarodva. A nő döntött. Támadni fog. Hírtelen nyitotta fel szemeit, és villámgyorsan kezdett mozogni. Egy a mellette pihenő öles faág a levegőbe emelkedett és suhanva üldözőjének rejteke felé szállt. Kard villant és a hatalmas faág két darabban ért földet. Seyako nem habozott, ahogy ellenfele hárította első csapását, ő már a sötét alak mögött ált, és ellökte. Az nyekkenve csapódott az egyik fának, és eltűnt a lány szeme elől. Seya megdöbbent, majd egy elegáns kézen átfordulással hagyta el a talajt. És jól is tette, ahogy teste fordult, hasától centikre zúgott el a penge. Védekezést támadás követett, újra a támadó mögött volt, ám most annak övébe rejtett hosszú pengés kését kapta ki, a következő pillanatban már háríthatott is azzal. A két penge összefeszült. Seya támadójának tekintetét kereste… - Ryohmaru? – suttogta. Izmait elhagyta az erő, hátra esett. A férfi meglepődött, éppen időben váltott fogást kardján ahhoz, hogy ne pengével lefelé essen a lányra. Némán feküdtek a hold fényében, és csak nézték egymást. Végül a lány szólalt meg. - Hát megölnél annak a kutyának az utasítására? – kérdezte. - Nem. - Akkor meg? – Seya hangja esdeklővé és síróssá vált. - Utánad küldött… - Ryohmaru sóhajtott és folytatta – De nem tudlak bántani, viszont… - mély sóhaj - Viszont van pár fontos dolog… - és lemászott a lányról. - Mint például? – ült fel Seya is. - Mondj el mindent! Mindent magadról, és én újabb egérutat adok, egészen addig, amíg el nem éred az úti célod… - De… - Seyako nem tudta mit mondjon. - Hallgatlak! Pár percig még némán nézték egymást, némán és a másik gondolatait fürkészve. Persze ez csak egyiküknek sikerült rendesen. - Értelek… - a lány elpirult, amit a férfi persze nem értett – Hát akkor… Seyako felegyenesedett a férfi követte. - Seyako Yatsuha, Északi tartomány Palotatestőrségének tagja, Ayasiho Nobunaga úrnő fogadott testvére, beépített kém az Edói súgunátusban… - ahogy az utolsó szavak elhaltak néma csend lett köztük. Ryohmaru tudta hogy különös választ fog kapni, de ilyenre még sem számított. Percekig csak döbbenten bámulta a lányt. - Akkor te Oniwabai (testőr) vagy? De hát… - Azok csak jól képzett szamurájok lehetnek… Tudom… - Azért voltál olyan furcsa nekem már az elejétől. Téged nem tört meg a gyaloglás és éhezés… - Hát nem élveztem… De most már mennem kell! Minden perc számít! – bújt vissza papucsaiba Seyako. - Várj. Hoztam neked valamit. – azzal egy flaskát akasztott le az oldalától. - Eperfavirág főzet. Ha ezt iszod erőre, kapsz. - Köszönöm. – fogadta el a lány az ajándékot. – Ja, tessék a késed! - Rakd azt is el. Jól jöhet. Seya a tőrre nézett. Szépen kovácsolt, hajlított kék penge volt. A vérerek körül különös minták futottak rajta. Nyele erős fából készült, színes fekete és ezüst bőrszalagokkal körbetekerve, hogy kényelmesebb legyen a fogása. Az acélon tükröződtek a lány kék szemei. - Nem fogadhatom el. Ez egy nagyon drága fegyver. – nyújtotta, vissza a nő. - Rakd el. Nem akarom, hogy bajod legyen! – és olyan gyengéden nézett a lányra hogy Seya úgy érezte, kiugrik a szíve. - Nem tudok rajtatok kiigazodni… Mért? – kérdezte a lány kisebb hatásszünet után. A szellem nem válaszolt. Érzések viaskodtak benne. Lassan közelebb lépett Seyakohoz, lehajolt hozzá. A lány megdermedt. Tudta mi fog következni. Az idő megtorpanni látszott, de ez az idő még is kevés volt ahhoz eldöntse, mit akar. Tetszett neki Ryohmaru, kedves volt vele, és most is segít neki. De még is… Lassan ő is lehunyta a szemeit… NE! – vízhangozta egy hang a fejében. A lány megtorpant. Ne! – ez nem az ő hangja volt. Valaki másé. Valaki erőteljes gondolata. Olyan erőteljes, hogy ha az illető nem is volt érzékeinek hatósugarán belül, tisztán értette, mit akar. – Ne! A lány szemei felpattantak, és az utolsó pillanatban elfordította az arcát. A férfi ajkai csak a lány arcához érhettek hozzá. Seya becsúsztatta kezeit a démon karjai alá, és átölelte. Ryohmaru csalódottan megrándult, végül viszonozta az ölelést. - Sayonara! – a nő kibontakozott az ölelésből és abban a percben eltűnt a homályban. Ryohmaru sokáig állt még az erdőben a bokrok között. Túl sokáig. Elmerült gondolatiban, Seyakora gondolt. Valóban sokat jelentett neki ez a nő. Indulatok dúltak a lelkében, míg nem egy reccsenés fel ébresztette tűnődéséből. Ijedten fordult hátra, és még meglepettebben kapott levegő után. Sesshoumaru szánt szándékkal csapott zajt, talán hogy elkerülje a kínos megszólítást. A két férfi hosszú másodpercekig szó nélkül nézett a másikra. A nagyszellem arca nem tükrözött érzelmet, ám Ryohmaru tudta hogy az mindent látott. Biztos volt benne. - Menj vissza a kastélyba. – Sesshoumaru hangja a megszokottan zengett. Ő még sem mozdult. Újra visszasüppedt gondolati közé. Sessh pár percet várt, majd megköszörülte a torkát. - Mért? – kérdezte végül Ryohmaru. - Nem értelek. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Csak annyit kérek, menj vissza a kastélyba! – az ezüsthajú démon lassan elindult előre. - Sesshoumaru! Nem akarom, hogy megöld! – csattant fel váratlanul a másik démon. - Nem fogom. Többet már nem beszéltek. Lassan hátat fordítottak egymásnak, és elindult ki-ki a maga útján. Ryohmaru vissza a Nyugati kastélyba, habár tudta rossz döntést hozott, de nincsen választása. Sesshoumaru pedig a lány nyomain. Könnyedén követte, de még sem akarta beérni. A hold csodálkozva nézte a két távozó alakot, a fák a könnyű szélben összesúgtak mögöttük. Seyako erős tempóban, gyorsan haladt. Nem akarta megvárni, hogy esetleg újabb üldözők érjék utol. Az éjszaka csöndes nyugodt és meleg volt. Igazi Júniusi éjjel. A csillagok sziporkázva ragyogtak az égen, Az éjszaki sarkcsillag vibrálva mutatta az utat. Az idő lassan telt. Aztán eljött a reggel. Tudta, a következő nap éjszakájára kiér a Nyugati területről. Persze ez nem nyugtatta meg, biztos volt, abban hogy Sesshoumaru keze még messzebbre is elér. Majd csak akkor lesz biztonságban, amikor újra az Északi kastélyban lesz. De az még messze volt. Hajnalban megállt, egy tó mellett. A nádban talált madártojásokat. Kis füstmentes tüzet gyújtott és nagy lapos követ rakott a közepére. Mikor már elég forrónak találta hajtűit kihúzta hajából, és azokkal kiszedte, majd ráütötte a tojásokat. (Nem tudom látatok-e olyan hajtűket, mint amilyenek a gésáknak vannak, szóval azokkal nem lehetetlen egy ilyen művelet.) A reggeli megvolt perceken beül. Evett, ivott egy kis vizet, és egy kortyot az eperfa csodaitalból, és tovább állt. A kis táborhely nyomait eltüntette, haját felcsavarta, hogy ne akadályozza a vándorlásban. Időérzéke szerint reggel kilencfelé járhatott az idő, mikorra ismét eluralkodott testén a fáradtság. Tudta értelmetlen így tovább haladnia, csak veszélyesebbé válik az út. Kiért egy nagy mezőre, a távolban falvat pillantott meg. Pár pillanatig gondolkodott majd elvetette az ötletet. Nincs pénze, és csak nyomokat hagyna maga után. Tovább indult. Az idő lassan telt, ő egyre jobban fáradt. Már lassan a dél közeledett. Végül talált magának alvóhelyet. Nagy fa aljában két nagy terebélyes mogyoró bokor. Ő szépen bemászott alájuk, pont a törzsnél volt egy összekuporodott embernyi hely. Ezt el is foglalta, lehunyta szemeit és elaludt. De még mielőtt végleg elnyomta volna az álom, újra hallotta a fejében azt a hangot. Vajon ki lehetett? – gondolta. Késő délután ébredt. Nyújtózkodott egyet, majd ivott egy kortyot a csodaitalból és újult erőre kapva folytatta gyalogútját. Szépen haladt, és legnagyobb meglepetésére, egyre csak falvakba ütközött. Immár sok embert látott, tudta kiért a palota hatásköréből. Ez már a határvidék. A felismeréstől felbuzdulva folytatta útját, egyre jobban biztonságban érezte magát. Lassan leszállt az este, a falvak helyét csak a kis világító fénypontok jelezték. Hamarosan újra feltűnt előtte az országút. Immáron az mellett haladt de azért a fák árnyékában. Végül egy nagy kereszteződésbe ért. Ott tábla hirdette: balra Edo, jobbra Kiotó és az Északi területek. Magában dúdolgatva haladt tovább. Ez az éjjel is kellemes volt, talán kicsit fülledt is. Seya lazított kimonóján, engedte, hogy a levegő bekússzon mellkasára majd a lábainál, távozzon a ruha alól. A gyönyörű kést vastag övébe tűzte, hátra hogy rejtve maradjon. Néha megállt egy patak mellett, vizet loccsintott a nyakába és tovább ment. Az éjszaka lassan múlott, a szél nem mozdult, ő kimelegedett a gyaloglásban. Egyre többször keresett patakot vagy forrást, néha már úgy érezte déli hőség van, csak nem süt a nap. Pedig meleg nem volt, csak nagyon megállt a levegő, és ezért érezte így magát. A gyalog út fogyott, a távolság egyre jobban nőtt közte és a Nyugati palota között. Aztán szertefoszlott jó kedve. Nagamira gondolt. Tudta hogy ott jó helyen van, elvégre nem tudott volna hova menni. Tudta hogy nem lesz semmi baja, de hiányzott neki. Annyira megszokta már Nagát, igazi barátnők lettek. És most újra külön. Ha Északon minden rendben talán visszatér és elhozza őt is. Elvvége Aya-san bizonyosan megengedte volna neki. A dagadó hold képe magasan járt már, amikor egy nagyobb folyóhoz ért. Hitetlenkedve bámulta. Hiyatsou, a Nyugat határfolyója észak felől. Ilyen gyorsan ideért volna. A folyó felett szép híd ívelt át, erős hogy elbírja a rajta áthaladó kereskedő kocsikat is. - Hát itt vagyok! – sóhajtott nagyot Seya. Itt volt és még sem akaródzott neki elmennie. Lecsoszogott a folyó töltésén, és leült közvetlen a víz mellé. Csak nézte, ahogy a hold ezüstös utat rajzol rá. „Nem volt rossz itt. Ha nem az lennék, aki vagyok, talán itt maradnék. Mindenem meg volt, sosem vágytam ennél többre. Ryohmaru… Szegénykém, milyen őszinte és kedves volt velem… Azt az első bemutatkozó rúgást leszámítva. És Tomo asszony, a lányok, Nagami! Jó volt velük, élveztem. Nagyurak szennyesét mostam, de még is, jó volt ott… És hát Sesshoumaru… Azt hiszem, ha visszajövök még valaha bocsánatot, kérek tőle. Igen bunkó voltam. Mondjuk meg is érdemelte, Edoban majdnem megölt, az emberei agyon hajszoltak, aztán meg letapizott a fürdőben… De akkor is, sosem fogom elfelejteni! Azok az édes borostyán szemek. És tényleg iszonyat helyes! Sőt! Kawaii Sesshoumaru!!! Milyen szerencsés Aya! Atya Isten, miket is beszélek? Sesshoumaru Aya vőlegénye… Sosem tudhatja meg… uh… Nem is tudom mi történt, volna, ha ott megcsókol. Tudom hogy azt akarta, ilyen erősen még senki akaratát nem éreztem… De még is milyen lett volna… biztos nagyon jó…” – Seyako úgy érezte, mintha áramütés érte volna – Seya, te bolond liba! Ezt azonnal fejezd be! Ő a nővéred vőlegénye. Na, indulás kislány!” Felkelt a fűből és felnézett a hídra. Nagyon meglepődött. Ott libasorban emberek haladtak. Gyorsan a híd árnyékába bújt, majd újra a titokzatos alakokat nézte. Ők most lépték át a Nyugati határt. Pár percre megálltak a híd innenső végénél. Seyako a sötétben körülbelül 15-re saccolta a létszámukat. Aztán kissé kijjebb lopózott, hogy jobban lássa őket, és hallja miről beszélnek. Később már nem is, értette mért is tette ezt. Egy megérzés volt talán. Elállt a lélegzete… Mindegyik férfi halandó volt, és egytől egyig szamurájok. Bő sötét nadrágot viseltek, sötét inggel. De a lány tudta hogy ez csak a látszat. Testüket erős vértek fedték, dupla katana pihent mindegyikük oldalán. Legtöbben hajukat hátra copfozták. Végül megütötték Seyako füleit a suttogva elejtett szavak. - Most már Nyugaton vagyunk! Innentől legyen a kezetek a kardon. Biztos információim vannak arról, hogy az északi határ felé indul, valami szökött szajhát üldöz… A hülyéje… Az a lényeg hogy mi találjuk meg őt! Ha fordítva van szorult helyzetből, indulunk. De ne feledjétek, most szükségetek van mindenre, amit a dojoban (kardvívók tanodája Japánban) tanultatok! - Ugyan, ez csak egy démon, akinek valami puccos cím van a fején! – szolt bele egy másik. - Bolond vagy? Hát nem hallottad mi történt Edoban? – kérdezte egy harmadik. - Tutira nem ő csinálta balhét csak ráfogták. Kicsit daraboljuk fel és menjünk vissza Kiotóba, vegyük fel az aranyunkat és kész. - Hagyjátok! – szólt a legelső – Így vagy úgy, aranyat csak akkor látunk, ha megöltük. Indulás! Seya csak állt és nézett. És még mindig állt és nézett. „Szajha? Ez a fajankó leszajházott? És hogy Sesshoumaru hülye? Meg áll az eszem!” Az első másodpercekben köpni, nyelni nem tudott. Aztán a hallottaktól lelassult fejecskéjében hirtelen szörnyű felismerés lobbant. „Nyugaton áruló van! Ezek el fogják kapni Sesshoumarut! Nem lehet!” Még mielőtt végig gondolta volna mit csinált, már elő is jött rejtekhelyéről, kihúzta övéből a hosszú kést, és nesztelenül az előtte ismét libasorban haladó szamurájok után vetette magát. Elszabadult a pokol. Penge villant, vér spriccelt a levegőbe. Az utolsó ember halottan fordult le az útról. A többiek rémülten kaptak kardjaik után, ám addigra egy újabb szívéből állt ki fénylő acél. A nő kihúzta kését, de közben a férfi egyik kardját megragadta és a holtat messzire lökte, erejét használva, hogy két épp szamurájt is letaroljon a nehéz test. A hol ezüstös fénnyel vonta be az egész utat, ahol 13 férfi állt körbe egy szem nőt. Mindenki kezében vas csillogott. A lány alapállást vett fel, mire többiek felhördültek. És elkezdődött. Seyako mindent beleadva küzdött. Acél csendült, fegyverek csaptak össze, emberek hullottak le. Ám ahogy a pillanatok teltek a lány ereje fogyott. Már nem tudta erejét használni, hogy azzal tartsa távol a záporozó csapások nagy részét. Igaz az ellenfelek is, de még mindig legalább tíz erős jól képzett férfival állt szembe. Sikeresen védte eddig a hátát is, gyorsan és szemet gyönyörködtető akrobatikával mozgott. Valóban nem kímélte a testét, technikája is kiváló volt. Két fegyverével néha egyszerre tudott hárítani és támadni is. Kitartóan harcolt, ám lassan a túlerő kezdett eluralkodni felette. Testét nem fedte vért, és a besikló vágások egy kettőre harcképtelenné tették. Először a combjára kapott egy nem túl súlyos sebet, minek következtében még mérges is lett, ezt főleg támadója keserülte meg. Néha már úgy látszott félnek támadni, hihetetlennek hatott hogy egy gyenge védtelen nő katanájának egy könnyed suhintásával kezeket vág le. De persze ez fűtötte is a szamurájokat. A következő szúrás a bordáiról siklott le. Csupán a szerencse mentette meg, és reflexei. Ha egy másodperccel előbb nem érzi, meg hogy a mellette álló alsó döféssel próbálkozik, elveszik. Aztán lassan már csak 7en maradtak harcképesek. És ekkor dőlt el a csata is. Seyako égető erős fájdalmat érzett jobbjában, a kard egyből kicsúszott a kezéből. Nagyon jól tudta ez mit jelent, de innentől már az életéért küzdött. - Asszony mond meg ki vagy, talán nem ölünk meg… habár nem érdemled, meg hogy élj miután ennyi társunk, megölted! – kiáltott rá az egyik férfi. Szoros körbe állták a lányt, aki már csak baljában tartotta a művészi kést. Jobbja ernyedten lógott. - Te is és a társaid pokolra valók vagytok! – sziszegte vissza a lány – És ha érdekel a Nyugatról szökött szajha, vagyok, akit Sesshoumaru üldöz. És legalább próbáljátok palástolnia félelmeteket! - Te ribanc! – kiáltott rá az egyik és ököllel a nő arcába vágott. Seya köhögve köpött egy adag vért a földre, de csak az után, hogy támadójának fülétől orráig felhasított az arcát. Az képtelen volt védeni, a lány markolattal fölfelé fogta a kést, így az nem volt kardal védhető. De már túl gyenge volt, erejét már képtelen volt használni, koncentrációja elveszett. A támadás elvonta a figyelmét és ekkor megtörtént vele, hogy életében először testét érje egy csapás. Egy másik szamuráj kardjának markolatával a lány gyomorszájába vágott, erre, ő köhögve térdre rogyott. - Most legyen nagy a szád te szuka! Bolond voltál, hogy ránk támadtál! Mit hittél, mi leszünk azok, akik megölik a nagy Sesshoumarut! És most hallj meg! - a katona megállt előtte, kardját a lány nyakához illesztette majd felemelte, hogy lecsapjon. Seya egy pillanatra a távolba nézett. A férfi csak azt látta, hogy valami fényes ezüst derengés csillan meg a nő szemében. Kissé lelassította a mozdulatát, és a nőre nézett. Annak szeméből fényes könnycsepp gördült, arcára mintha a földöntúli megkönnyebbülés mosolya ült volna ki. Ez fölbőszítette a férfit, a kard meglendült és lecsapott. Volna. De nem. Milliónyi szilánkra robbanva esett szét, miközben a fényesen világító energiaostor szertefoszlott. Mindenki megdermedt. Pár méterre tőlük egy férfi állt. Alakját démoni vörös fény ölelte körbe. Szemei pirosan égtek, arca kissé torz volt. Jobbját kissé felemelve tartotta, körmei zöldes, gyilkos fényt árasztottak. Haját lebegtette kicsapódó aurájának szele, a méregcsíkok kissé elmosódtak arcán. Ám Seya úgy érezte még sosem látta ennél szebbnek az érkezőt. Aztán elájult. Jobban is tette, talán még az ő idegeit is megviselte volna az a kegyetlenség, ami ezután következett. Másnapra az egész Hiyatsou vize vörösre váltott. Ennyi legyen elég. Az óta az éjszaka óta a hídtól jó tíz méterre is vörös volt a föld, azt beszélték annyi vér folyt ott ki egy helyen, hogy az örök nyomot hagy. Sesshoumaru miután megnyugodott, újra csodálatos emberi külsejében volt. Elindult a halott testeken és végtagokon keresztül az eszméletlen nő felé. Egy pillanatra elszörnyedt, amikor meglátta. Testét vágások egész arzenálja tarkította, főleg a combját, vállát és oldalát ért támadások nyomai voltak kegyetlenek. Egy pillanatra azt hitt a lány halott. Aztán Seyako megmozdult. Keze görcsösen keresni kezdte az elejtett kést. Teste vonaglott a fájdalom kínjától, de ő fegyvert akart találni. Aztán erőlködve felnézett. - Te? – kérdezte, ám szemei nevettek. Szája körül a vér megcsillant, ahogy elmosolyodott. Aztán ismét eszméletét vesztette. Sesshoumaru még egy darabig nézte a nőt. Vérrel áztatott arany haját, megviselt ruháját, sebekkel tarkított hófehér bőrét. Aztán lehajolt hozzá, könnyedén ölbe kapta és hátra sem pillantva visszaindult, majd pár lépés után alakot váltott. A fényes szellemgömb száguldva húzott el a fák felett, vissza Nyugat szíve felé… Folytatás következik…