Seyako úgy érezte még soha nem szaladt ilyen gyorsan. Pillanatok alatt visszaért a szobájába és rácsukta az ajtót. Mikor megfordult az ünnepi ruhába bújt Nagami meglepett arcát pillantotta meg. - Seya? – a lány képtelen volt mást mondani, ahogy még mindig vizes, rémült, egy száltörölközőbe bújt barátnőjére nézett. - Egy perverz állat elkapott a fürdőben! Azt hittem végem! – szakadt ki a lány ajkai közül a dühödt kiabálás – Valami démon volt, de mit hisz magáról? Baka hentai! (Hülye perverz!) BAKA HENTAI!!! „Habár olyan helyes volt… Még életemben nem láttam ilyen férfit… De mit is beszélek! Idióta perverz!” - Uhh! – Naga mást nem tudott mondani, bőven elég volt lelki szemei elé képzelni a titokzatos leselkedőt, aztán nagy nehezen sikerült másra terelnie a témát – Az egy dolog, de akkor tutira meghalsz, ha nem szedlek össze gyorsan! Tomo asszony tajtékzik, csak az, az egy szerencséd hogy az a Sesshoumaru sem ért még le a vacsorára… - He? – Seya nem igazán értette a dolgokat, hiszen csak negyed órát volt a fürdőben. - Bolond lány! Lassan fél órája megy a vacsora! Igyekezz már! – kelt ki magából Nagami. Ami ez után következett az egy rekordidejű öltözködés csúcsának számított. Seyakot beterítették a záporozó alsó felső ruhaneműk, papucsok örvénylettek, hajtűk szálltak a levegőben. Aztán elsuhantak a folyosók, elsuhantak a termek végül minden lefékezett. Egy ajtóban álltak mindketten. Kis szolga bejárat ajtó volt, és már valaki várta őket. - Te lány ezért tartozni fogsz nekem egy életen át! Hol voltál? – kiabálta suttogva Tomo asszony – De már mindegy. Ő is itt van, ez kicsin múlott. – A lányra meredt majd ruhája valamelyik zsebéből meggy bordó rúzs húzott elő. - Egy pillanat kedvesem! Így már valóban elbűvölő vagy! Ha ezek után is lesz egy szava a Nagyúrnak… - a két lány egy pillanatra rosszalló értetlenséggel elhúzta a száját. Nagami megragadta barátnője vállát és a folyosó fala felé fordította. Ott majdnem ember nagyságú tükör lógott. És hát megtörtént, amitől Seyako az elejétől félt. Illetve már tudta hogy be fog következni. Kétségtelen volt. Hercegnőhöz méltó szépség nézett vissza a tükörből és nem az, az arc, amit ő szeretett. Ez most teljesen más volt. Ez az arc szinte ragyogott a homályos folyosón, szemei fekete kontúrral körülölelve csillogtak, szempillái sötétek és dúsak lettek a festéktől. Villogó szőke haját féloldalt fel lett tűzve, két tűvel, míg hossza miatt így is egy nagy rész visszalógott vállára. Félhosszú frufruja oldalra fésülve szabadon himbálózott. Ruhája ugyan olyan volt, mint Nagamié, csak talán ő alakja miatt jobban kitöltötte. Mellrésznél kellően feszült rajta a kimonó, míg csípőtől lefelé kellemesen szoknyaszerűvé vált. Maga az anyag mély bordó volt, vastag sötétkék derékrésszel. Jellegzetes korabeli viselet. - Mindent megtalálsz a fal melletti asztalokon, csak figyeld a többieket, és ugyan azt csináld! Ne feledd, egy botlás… - a mondat végét már nem hallotta Seya, ugyan is Tomo asszony kíméletlenül kitaszította a kisajtóból. Ő pedig beesett, erős jóindulattal lépett, a nagy megvilágított ebédlőbe. Minden stimmelt, és mindenki a helyén volt. A hosszú asztal mellett körülbelül 20-25 démon ült. A falak mellett mind a négy oldalt szolgák álltak, mellettük dugig rakott asztalok sorakoztak. Magán az étkező asztalon ekkor még csak poharak tányérok és gyümölcsök voltak. És neki háttal az asztal főjén ott ült Sesshoumaru nagyúr. A lány nem sokat látott belőle, csak a fehér kimonót sejtette, és mintha valami ezüstös szálak lógtak volna ki a nagy szék mögül. Pont belemerült volna gondolataiba, amikor látta, hogy társnői mind a kisasztalokhoz lépnek és bizonyos fogásakkal megrakott tálakat emelnek fel. Seya gyorsan körbe nézett, mindenki nagy levesszerű löttyökkel teli edényt cipelt. Ő is gyorsan felkapott egy ilyen edényt aztán, uzsgyi. És persze innentől fogva az események képtelenek voltak megálljt parancsolni maguknak. Seyako kilépett a csillárok fénykörébe és elindult a nagyúr széke felé. Nem nézett fel de érezte, ahogy minden szem rászegeződik. Egy pillanatra az egész társaság elnémult, majd halk moraj támadt újra. A vacsora megkezdődött. Sesshoumaru unottan ült az asztalfőn, figyelte, ahogy a rangban alatta álló még is előkelő démonok egymással csevegtek. Arca semmit nem mutatott, ugyan olyan volt, mint mindig. Hideg és érzéketlen. Bárhova kívánta magát csak ide nem. Aztán a végén már nem is akart rájuk figyelni, újra a fürdőben történtekre gondolt. És nem tudta hova tenni magában a nőt. Tudta hogy találkoztak már, de nem emlékezett rá hol. „Ha csak az arcát kicsit jobban láttam volna… Ismerem, csak tudnám honnan… Az illata is. Mint a nyári mező, eső után. Örökéltű szellemek, miket gondolok – a nagyúr kisé megrázta a fejét – Megkeresem azt a nőt. Tudnom kel kicsoda és hogy került ide… - ahogy érzékei reagáltak a hirtelen hangerőváltozásra körbenézett. Az asztalnál ülő minden szem mögé nézett. Először nem értette, mit nézhetnek. Miután ő a hatásszünetben visszabámult asztaltársaira azok összekapták magukat, és már csak felváltva néha-néha néztek a Nagyúr széke mögé. Az előételeket leszedték az asztalról, ám Sesshoumaru feltűnés nélkül nem tudott volna hátra nézni, így hát csak a két kis fehér szorgos kezet látta. Aztán ezek a kezek remegve meghozták a leveses tálakat, mire a démon egyre ingerültebb lett társai viselkedésétől. - Gyorsabban szolga! – szólt rá halkan az ismeretlenre, mire annak kezében újra vészesen megremegett a tál. Seyako úgy érezte minden porcikája lángra lobban. Mintha csak kontroljai mondták volna fel a szolgálatot, ahogy a férfi hangja megcsendült a fülében az ájulás kerülgette. Hírtelen összefolyt emlékképek jelentek meg a szemei előtt. „Egy paraván mögött térdelek és fülelek... Igen Aya hangja mellett ezt a hangot hallottam… Biztos vagyok benne aztán meg – Meg foglak ölni halandó- ő volt ott Edoban, ő volt, aki felgyújtotta a várost, aki egyedül lemészárolta a sogunátus! Ő Ayashio-sama vőlegénye… Ő Sesshoumaru nagyúr… és ő volt ott a fürdőben… Ő volt ott… Ö?!? Ő akart…?” BUM! A tál szilánkjaira törve landolt a kőpadlón, belőle a tartalma szép sugárban fröccsent szét. Egyszerre néma csend lett. Minden szem őt nézte. Aztán a szék lassan megmozdult, megjelent egy ezüstös fej, egy vállvért darabka, végül Sesshoumaru felegyenesedett és a lányra nézett. Szemében hideg indulat csillogott egészen addig a pontig… Kitolta a széket és felegyenesedett. Lassan és méltóságteljesen akart megfordulni, ám a mozdulat közben arcába csapott egy illat. Egy illat; „Mintha a nyári mező lenne, kis zápor után, mikor újra süt a nap, és vadvirágok illatát kavarja a szél.” A lassú fenséges mozdulatból kissé rémült elkapkodott ugrás vált. Aztán ott álltak egymással szemben. A démon nagyúr és a szolgálólány. Meredten, tágra nyílt szemekkel bámultak egymásra, miközben szinte egyszerre vágták ki ugyan azt a szót. - Te?!? Hangjuk kiáltásnak hatott a beállott némaságban, ám ahogy ezen egy szó hangja elszállt a levegőben kitört a zsongás, mindenki asztaltársát érdeklődte, vajon mit tud az aranyhajú szolgáló lánykáról, aki olyan kihívóan és dühösen bámul a nagyúrra, hogy az már vérlázító. De ők ketten csak nézték egymást. Aztán a lány kihúzta magát, sarkon fordul és elindult. - Hová mész? – kiáltott utána démon. Erre mindenki őt kezdte bámulni, immár olyan szenvtelenül, és kíváncsian hogy a Nagy Sesshoumarut úgy elfutotta a méreg, hogy szemöldökei remegni kezdtek. Pedig nála ritkaság volt hogy a jég álarc mögül feltűnne egy érzelem. Ahogy ezt az urak észrevették egyből félelem szökött a szívükbe, ám a kíváncsiság nagyobb volt. Seyako megtorpant, már félúton a terem kijárata felé. - Vissza… Oda ahova tartozom! – a lány csak félig fordult vissza és olyan dühvel sziszegte a szavakat, hogy majdnem szikrákat hánytak körülötte a levegőben. „Beképzelt, perverz majom! Semmirekellő Nyugati ficsúr! Ez, ez, ez a Nagy Sesshoumaru? Ennek lesz a felesége a nővérem? Ez volt az a barom, aki leasszonyozott és meg akart ölni Edoban? Ez az idióta támadott le a fürdőben! Megőrülök!!!”- Seyako tovább trappolt, leszegte a fejét és újra… BUM! Szinte teljes erejéből belefejelt valamibe, pedig esküdni, mert rá hogy semmi nem volt az előbb még előtte. Aztán fájdalomtól csikló szemeivel a szürke fémre meredt. Ingerülten hátrált egy lépést miközben meg is rettent. Sesshoumaru előtte állt, ő pedig a változatosság kedvéért újra belefutott a szellembe. De azért meg kell hagyni kellő képen meglepődött és meg is rémült. A démon hihetetlenül gyors volt. És ami a még rosszabb szemmel láthatóan dühös. - Takarodj vissza a helyedre szolga! – Sesshoumaru halkan beszélt, ám ahogy ajakait elhagyták szavai a páni rémület lett úrrá a teremben. A lány kis gonosz mosolyt varázsolt ajkai köré, majd előrehajolt, kissé lábujjhegyre állva, hogy ne keljen annyira felszegnie a fejét, és tekintetét a néha halványan pirosra váltó arany szemekbe fúrta. Végül még közelebb hajolt, hogy szinte a szellem fülébe súgta: - Nekem Te nem parancsolsz! – halkan, szótagolva ejtette ki a szavakat, majd azúrkék szemeivel a férfira mosolygott. Seyako hirtelen ötlettől vezérelve elugrott a démon közeléből, és ezt jól is tette. A következő pillanatban a gyilkos karmok már csak a levegőbe kaptak bele. De ennyi nem volt elég a feldühödött Sesshoumarunak, egy mozdulat, suhanó ezüstvillanás és a lány mögött állt. Lebecsülte ellenfelét és ez nagy hiba volt. A halandó lány is elképesztő gyorsan mozgott, ám a démoni sebességgel nem tudott versenyre kelni. De volt egy fegyvere, ami eddig bárki ellen hatásosnak bizonyult. Szembefordult a nagyúrral, sötétkék szemeiben ezüst tűz lobbant és Sesshoumaru úgy érezte, eliramodik vele a világ. Persze nem a világ modult el csak őt lökte valami iszonyatos erő a magasba. Ám ahogy ráismert a támadásra, egyből megállította testét, és a terem padlójától pár méterre lebegve megállt. A vacsora vendégek, akik időközben a lehető legtávolabb húzódtak a különös párostól, hümmögve adóztak mindkét produkciónak. De az előadásnak koránt sem volt vége. - Ki vagy te? – tette fel az indulatos kérdést a héten immár sokadikként Sesshoumaru. - Az, aki nem hagyja, hogy egy magadfajta beképzelt démon uralkodjon felette! – vágott vissza élesen Seya. Sesshoumaru támadni készült, Seyako az óriási csillár felé kapta a fejét. És az levált a plafonról, repülni kezdett, mire a vendégsereg felnyögött. Aztán a lány minden erejét összpontosítva a hatalmas tárgyat Sesshoumaruhoz vágta. Energia ostor röppent, a csillár két darabban a padlóhoz csapódott. A teremre sötétség borult. A démon immár mozdulatlanul állt és várta a következő csapást. De az nem jött, helyette mintha csak gyengéd fuvallat keletkezett volna teremben, és édes záporillattal mellé lebbent volna, majd egy női hang megszólalt közvetlen mögötte. Halkan suttogva beszélt, édes hangja kristálypohárként csengett a levegőben. - Sesshoumaru, maradj ott ahol vagy, és hagyj elmennem. Ha talán ez jobban meggyőz, akkor nem mozdulj, különben a talpnyalóid megtudják hogy mi is történt ma este a fürdőben… Igen kedves, hogy megkívántál egy halandó nőt… - Seya olyan élvezettel súgta ezt a férfi fülébe, hogy még maga is megborzongott tőle. Egy pillanatra felidézte maga előtt, ahogy ott állt ezzel a démonnal a holdfénybe, ahogy saját bőrén érezte a testének melegét. „Iszonyatosan jó volt!” gondolta, majd sarkon fordult és eltűnt a sötétben. Rohant, rohant és nem nézett hátra. Fogytak a folyosók, fogytak a termek, és hamarosan a szabad ég alatt a palota mellett rohant. Fölötte a nyári égen ragyogtak a csillagok, a fák dús lombjukkal és aljukban a jázmin bokrokkal oltalmazóan eltakarták. És ő nem állt meg, a kimonó lebegett mögötte, haja szétbomlott, és ő futott a kapu felé, ami a szabadságot jelképezte. Pedig onnantól kezdődött a neheze. Átszaladt a hatalmas konyhakerten, magában a másodperceket számolta, vajon mennyi idő alatt értesíti a palota testőrséget Sesshoumaru. De egy hang sem hallatszott, minden nyugodt volt, és csendes. Lassan kezdett arra gondolni, hogy talán hagyja futni, ám hamar rá kellett jönnie téves reményeket kerget. Elérte kis kaput könnyedén és kecsesen átugrott, rajta és uzsgyi. Vágtatott a házak között vágtatott a kikövezett utcákon, és már hallotta a távoli zajokat. Hátranézett, de még senkit nem látott maga mögött. Aztán valaki megjelent előtte. Seya nem habozott a falhoz vágta erejével a férfit, ám az ügyetlenül de hárított és a lányra kiáltott. - Seyako, várjál már! – Ryohmaru volt az. - Bocsáss meg! – rohant a feltápászkodó férfihez a lány – Téged igazán nem akartalak bántani! - Semmi baj, csak kicsit fáj! – dörzsölte a derekát a szellem – Mond mi volt ez a jelenet? Most már válaszolnod kell, ki vagy te? - Sajnálom, nekem mennem kell! Remélem, még látjuk egymást! – akart tovább futni a lány. - Ne menj! – a szellem elkapta és erőteljesen magához rántotta a lányt. Pár pillanatig némán néztek egymás szemébe, aztán Seya kihúzta magát az ölelésből. Szomorúan csillogtak szemei, de azért megpróbált nevetni. - Ryohmaru! Menj vissza! Nem akarlak bajba keverni. Talán még látjuk egymást… Legalább is szívből remélem… - De… - a férfi újra szólni akart ám addigra a nő kisiklott a kezei közül és eltűnt az utcán. Seyako hamarosan elérte a város piacterét, ahol őt is eladták, mint rabszolgát, onnan pedig már egyenes volt az útja a messzeség felé. Csak a nagykapun kell túljutnia. Szaladt és szaladt, lassan megpillantotta a kapuőrséget. Szegényeknek még idejük sem volt felocsúdni, a kapu kirobbant, miközben őket leterítették a levegőben szálló fadarabok. És a lány kilépett a Nyugati Birodalom fővárosából, és immár vége volt mindennek. Innentől már nem volt szolgaság, nem voltak urak, csak ő és az út. Alakját hamarosan elnyelte a sötétség. Ekkor egy árnyék elvállt a faltól és a magányosan álldogáló Ryohmaruhoz lépett. Az rémülten összerezzent. Mögötte Sesshoumaru állt. Arca immár rezzenéstelen és nyugodt volt, nem tükrözött érzelmet. Ám még is kétszer akkora düh tombolt bensőjében. - Hozd vissza! – szólalt meg a nagyúr. Ryohmaru elgondolkodott, bólintott majd elindult a lány friss nyomain. A démon nagyúr egyedül maradt és a csillagokat nézte. „Szóval ezek ketten ismerik egymást. És a nőt Seyakonak hívják. Északról jött és folyton Ayára hivatkozik. Már emlékszem rá, Edoban… Ki ő? És honnan az ereje, hiszen csak egy halandó… De olyan hihetetlen… Meg kell tudnom ki ő! Ryohmarut teljesen elbűvölte. Rá már nem számíthatok ebben az ügyben… - hirtelen úgy érezte nagyon dühös lett – Én is utánuk megyek! Ez már több mint bosszantó! Kell nekem ez a nő…- aztán gyorsan kijavította magában gondolatát - Tudni akarok róla mindent! ” – adott még pár percet az előtte haladóknak és nyugodtan lesétált a városba. Közben mindvégig Seyako és Ryohmaru kapcsolatát feszegette magában. Aztán amikor rájött mennyi ideje rágódik ezen bosszúsan alakot váltott. Teste felragyogott éles fehéres ezüst fénnyel, majd zsugorodni kezdett, mígnem kis lilás szellemgömb a levegőbe emelkedett és felrepült a csillagos égre. Folytatjuk…