A nap már magasan járt. Egy fiatal aranyhajú lány sürgölődött a konyhában. Rettentően izgult. Már mindenki volt az elmúlt hetekben „bevetésen” a palotában (értsd: felszolgálni a démonok között) ám ő még csak most készült a „tűzkeresztségre”. A tea mind untalanul ki akart löttyeni a szép fehér porcelánkannából, a cukor kiborult a kezéből. Végül Tomo asszony megsajnálta és eleresztette mondván, majd ő eltakarítja a romokat csak mennyen már. Seya átvágott a folyósón ki az előcsarnokba fel a lépcsőn. Minden ügyességét beleadta és suhant a megadott szoba felé. „234, 235 tovább… tovább… 243, 244 mindjárt ott vagyok… ez az: 246” Lelassított, majd megállta az ajtó előtt. Felidézte maga előtt a kis szerepjátékokat, amiket Nagamival gyakorolt, hogy mit és hogyan fog mondani, ha végre szembekerül a Nyugati nagyúrral. Nagy levegőt vett és bekopogott. Egy mély férfihang válaszolt: - Tessék. Ő belépett és körbetekintett az elfüggönyözött helységben. Legnagyobb megrökönyödésére a Ryohmarunak nevezett démon ült a szobában egy íróasztal mögött. Egy pillanatig mindketten egymást bámulták, végül a szellem közönyösen visszapillantott a papírjaira. Erre Seya akarata ellenére elpirult. Kissé remegő térdekkel a szobában álló kis asztalhoz vitte a tálcát, majd szépen mindent kipakolt. Mire végzett a férfi is felkelt az íróasztal mögül. - Látom munkába álltál. – szólalt meg közönyösen, miközben egy csészéért hajolt. - Igen, uram! – hajolt meg a lány. - Megfogadtad, amit mondtam… Örülök… - a démon a tejért nyúlt, Seyako segíteni akart neki. Ennek persze az lett a vége, hogy az kiömlött, és a lány feje teljesen lángba borult. Aztán egyszerre nyúltak hogy felállítsák az edényt és a két kéz összeért. Ryohmaru úgy érezte, mintha villám csapta volna meg. Hátraugrott és szikrázó szemekkel nézett a lányra. Seyako érezte, elárulta magát, csak azt nem tudta hogyan. - Ki vagy te? – szűrte a fogai között a kérdést a férfi. - De hát… - az első pillanatban nem is kellett tetetnie az értetlenségét. - Ki vagy te nő? – kérdezte egyre élesebb hangon a démon. - Senki… - jött a válasz- Senki olyan, aki ártani akarna neked, vagy a Nyugatnak. Percekig bizalmatlanul méregették egymást. Lány megpróbálta felvenni legesdeklőbb mosolyát, végül a szellem megenyhült. - Ülj le!- utasította a lányt, ám az nem akart. És főleg nem akart magáról beszélni. - Sajnálom… Mennem kell… - indult az ajtó felé a lány. A férfi megelőzte, közte és a kiút között termett egy pillanat alatt. - Nem. Nem átlagos halandó vagy. Tudni akarom ki vagy! - Kérem uram, annyi legyen elég, hogy csak az életemet szeretném élni, nem fogok ártani senkinek. Arról hogy ki vagyok… - kicsit habozott – Seyako. Ennyi elég lesz. Egy villámgyors mozdulattal elsuhanta férfi mellet, de az elkapta a kezét: - Szereted a könyveket? – kérdezte miközben bordós vörös szemeit a lány tekintetébe fúrta. - Igen. De hát… - csodálkozott Seya ám a férfi közbe vágott. - Akkor pénteken napnyugta előtt egy órával gyere a könyvár elé. – azzal finoman kilökte a lányt az ajtón, Seya meglepetten visszanézett, majd behúzta maga mögött az ajtót. Aztán rohant a konyháig. Egésznap szótlan volt, csak este beszélt Nagamival. - Már az első nap lebuktam! Tudják, hogy nem ide tartozom! Túl sokat éltem Északon! – püfölte csüggedten a lány a párnáját. - És persze annak a Sesshoumarunak a közelébe sem jutottál, és… - nem tudta folytatni, Tomo asszony lépett be az ajtón. - Galambjaim, ti még ébren vagytok? De nem is baj. Csak hogy tudjátok, pénteken este ünnepség lesz a palotában, majd kiválasztjuk kik fognak segíteni nekem… Na, most már alvás legyen lányok! – mosolygott rájuk huncutul és kilépett a szobából. - Hogy a fene… - káromkodott Seya mérgesen. - Mi van? – kérdezte Nagami értetlenül. - Pénteken találkoznom kéne Ryohmaruval. - Kivel? – húzta el a száját Naga. - A fickó, aki enni adott az úton, a kékhajú démon. Ma találkoztam vele. Igazából neki vittem a teát, ő buktatott le. Aztán megkérdezte hogy szeretem-e a könyveket, és meghívott pénteken napnyugta előtt a könyvtárba. – sóhajtott nagyot a lány, miközben arany tincseit hátra dobta. - Megoldjuk, drágám, meg oldjuk… - ásított hatalmast a barátnője majd eldőlt az ágyán. - Csak hogyan… - dörmögte vissza Seya, de már ő is eldőlt és szuszogva lehunyta a szemeit. A napok jöttek mentek, gyorsan közeledett a péntek. A lányok főztek, mostak, takarítottak, lassan kiismerték magukat a papoltában. Minden nap szorgalmas munkával telt el főleg Tomo asszony egyik reggeli kis bevezetője után, mi szerint közölte a lányokkal feltételeit arra vonatkozólag ki vehet részt a pénteki ünnepségen felszolgálóként. A követelmény nagy volt, akik a legjobb formájukat nyújtják azok jelen lehetnek a lakomán, de csak még egy külön „kiképzés” után, mivel hogy nem közönséges emberek lesznek aznap a palotába. Seyako érezte eljött a nagy alkalom, most ha törik, ha szakad, megtudja ki az a Sesshoumaru és még este, beszél vele. Szívesen volt itt a lányok között, nem tartotta a munkáját sem olyan rossznak, a környezet egészen tökéletes volt, de az ő helye Aya úrnő mellett volt. És az utóbbi időben egyre többet gondolt rá, sőt sokszor álmaiban is előjött a nő kétségbeesett könyörgő képe, érezte, hogy valami nem stimmel. Ám nappal annyira keményen dolgozott, hogy az ő által takarított szobák legyenek a legcsillogóbbak, hogy ő készítse a legfinomabb fogást, hogy ő mossa ki legtisztábbra a ruhákat, hogy képtelen volt ezen rágódni egész nap. Nagami sem vette észre, hogy gondjai lehetnek, és továbbra is együtt tervezgették a Sesshoumaru akciót. Végül a napok elmaradtak mögöttük és immár a csütörtöki ebéd rotyogott a tűzön, amikor is a konyhában serénykedő 7 lány közé belépett Tomo asszony és a gőz és illatfelhőkön átkiabálva odaszólt nekik: - Mondjátok meg a többi kis galambnak, hogy az ebéd után mindenkit várok a cselédszobáknál… - azzal már el is tűnt. Az ebédidő iszonyat lassan akart eltelni, Seyako úgy érezte, megőrül. Újra visszavette régi szokását és egy kis tincset rágcsált a hajából, amire Nagami olyan ideges lett, hogy össze is vesztek. Végül csak eljött a nagy pillanat. A lányok felsorakoztak szállásul teraszán és remegve, izgulva várták a döntést. Persze nem volt kétséges hogy azok adják majd a csapat zömét, akik már régebb óta itt vannak, ám tudták, ők egy ekkora lakomához kevesen lennének. Aztán Tomo asszony neki állt válogatni. Nagami keresztbe rakott ujjakkal szurkolt barátnőjének, míg Seya lehunyt szemmel koncentrált. Csak egyetlen szóra, a saját nevére. Neveket nevek követtek, a létszám nőtt és egyszer csak a felsorolásnak vége lett. Tomo vidáman dicsérte meg a kiválasztott lányokat, akik közül Naga kétségbeesett pillantásokat küldött barátnője felé. Seyako úgy érezte mindennek vége, már közel járt hozzá a sírás, amikor is Tomo asszony váratlanul folytatta. - Valakit szánt szándékkal a végére hagytam valakit, aki a héten szinte erőn felül teljesített. Ha az információim nem csalnak lepedőmosásban egyéni csúcsot állított fel… - hunyorgott cinkos mosollyal szája szegletében az asszony – Ez a kis túlbuzgó leányka becsülésem jeléül különleges feladatot kap… „Nagami 13-at, Anikama 11-et, Yisohu 14-et, én… én…” Seya már oda sem figyelt. Héten mosott lepedőket számolta ám a várva várt szó kizökkentette a számok közül. - És hát Seyako annyira igyekezett, hogy azt hiszem, megérdemelje, hogy ő legyen, aki a Nyugati uraknak szolgálja majd fel az ételt! (Ez ám az elismerés szolga körben:) A kép elhomályosult, a hangok elmosódtak, valaki erősen meglökte a lányt, majd már Nagamival a nyakában ugrált a szobájában. „Sikerült, sikerül, holnaptól szabad vagyok… Aya… Aya megyek már!” Legszívesebben örömkönnyeket hullatott volna, de mivel így is gyanút kelttett a két lány nagy öröme gyorsan visszavettek az ünneplésből. A nap mintha csak elszállt volna, este már a kis külön tanácskozáson ültek, ahol is Tomo asszony tovább képezte őket. Seya fejébe alig jutott el pár szó, csak foszlányokra emlékezett:… maradjatok a háttérben… soha ne bámuljátok őket… legyetek megalázkodók és kerüljétek a feltűnést… és ne csodálkozzatok, hogy nem fognak még csak rátok sem pillantani… Aztán a következő dolog már az volt, hogy észrevette, hogy belép alvószobájukba. Levetkőzött majd ágyba bújt és már majdnem el is aludt, amikor is eszébe jutott valami. Mintha csak valaki a fejében beszélt volna: „Akkor pénteken napnyugta előtt egy órával gyere a könyvár elé!” Felült. A többieket már elnyomta a buzgóság. - Ryohmaru… - suttogta, majd felidézte maga előtt a férfit. Aztán már nem tudta zárva tartani szemeit. A mennyezetet bámulta, ahogy a hold vetítette árnyékok játszottak rajta. A férfi körül forgott minden gondolta. Hitetlenkedve pislogott párat, de a bordó szemek sötét szembogaraikkal mind untalanul ott lebegtek előtte. Egy darabig küzdött a gondolatok ellen, aztán mosolyogva idézte föl milyen is volt a démon, amikor megrémült tőle. Aztán lassan álmosodni kezdett ám még emlékezett rá, hogy az utolsó dolog, amit látott egy csodálatos ezüstbe vont derengést. Ahogy a nap aranysugarai átfúrják magukat hófehér hajszálak között… Folytatás következik…