Seyako érezte, ahogy egy erős tárgy a bordái közé mélyed. Nyögve nyitotta fel a szemét. Valahol egy erdőben feküdt, mellette megkötözött nők és férfiak ültek, vagy feküdtek. Egy magas sötétkék hajú vörös szemű férfi állt mellette. Lába újra megindult a lány oldala felé, de amikor észrevette, hogy az ébren van megállt a mozdulat közben. - Na szajha végre felébredtél! – hajolt le hozzá és erőszakosan talpra rántotta. Seya úgy érezte, felordít olyan erős fájdalom hasított a fejébe. Összekötözött kezeit halántékához emelte. Haja alatt alvadt vért tapintott ki. A férfi, aki felkeltette, oda rángatta a többiekhez majd keményen a földhöz vágta. - Remélem egyikőtök, sem akar hülyeséget csinálni, mert különben kénytelen leszek az egész bagázst kinyírni. – azzal faképnél hagyta őket. A lány szemit végigfuttatta társain és legnagyobb megkönnyebbülésére megtalálta a bordélyban megismert Nagamit is. Óvatosan a lány mellé mászott, aki erőtlenül rámosolygott. Seyako elszörnyedt, ahogy észre vette a lány arcán a hatalmas vágást. - Jól vagy? – kérdezte. - Azt hiszem… - jött a bizonytalan válasz. - Aludjunk! Mást nem tehetünk, majd reggel kitalálunk valamit. A lány bólintott mindketten összekuporodtak a fűben. Seya még sokáig ébren volt, iszonyatos fejfájásától képtelen volt elaludni. Párszor lopva körbenézett majd sóhajtva lehunyta szemeit hogy pár pillanat múlva kínoktól könnyesen újra fel nézzen. Fogvatatóik tőlük távolabb feküdtek, vagy ültek. Ugyan azok a katonák voltak, akikkel a titokzatos démon beszélt mielőtt elfogták őket. Egyik sem aludt ébren várták a hajnalt. De nem is nagyon néztek az emberek felé, gondolataikba süllyedve merengtek a semmibe. Végül a lány nem bírta tovább. Megkötött kezét amennyire tudta hátra dugta tarkójához, majd lehunyta szemeit. Egy pillanatra fuvallat emelte meg aranyszőke kócos haját, de a következő pillanatban már édesdeden aludt a lány. A démon, aki oda rángatta egy pillanatra, felkapta a fejét, ám aztán mérgesen megrázta. Biztos volt benne hogy érzett valami furcsa energiát, de semmi gyanúsat nem látott. Így aztán visszamerült gondolataiba. És az éjszaka lassan tovább vándorolt átadva helyét a nappalnak. A nap felbukkant, a derengés bekúszott az erdő mélyére. Minden csendes volt, ami eleve gyanút ébresztett a szívekben. A madarak nem daloltak semmi nem moccant. De ez nem is volt csoda, hiszen erős szellemekből álló csapat vágott át az erdőn. Katonák halandó foglyokkal. Erőltetett tempóban haladtak, foglyaikat körül kerítve. Az emberek piszkosak és fáradtak voltak de nem mertek szólni. Csak egyetlen egy lány volt, aki töretlen tempóban haladt előre, fejét felszegte és a tájat figyelte. Így ment ez egészen délig, csak mentek, mentek és mentek, egy pillanatra sem álltak meg. Aztán a déli hőségre való tekintettel pár órás pihenőt engedélyeztek a hajcsárok egy mező szélén. Ekkor a lány nem telepedett le az egyik fa alá, hanem az egyik démon felé indult. Ahhoz, aki tegnap éjjel olyan durván bánt vele. A férfi társaitól távol egy domb tetején állt. A lány még sem közelítette, ő már durván megszólította: - Mit akarsz asszony? - Bocsáss meg! – hajolt meg a lány fintorogva a hangnemtől – Azt szeretném kérdezni hova visztek minket? - Sesshoumaru nagyúr szolgái lesztek… - jött a hideg válasz és a férfi szembe fordult a lánnyal. Seyako megtántorodott. Egy pillanatra úgy érezte szíve, kiugrik a mellkasából. - Sesshoumaruhoz? Nyugatra, a kastélyba? – kérdezte suttogva. - Oda asszony. És javaslom, viselkedj jól, mert nem mindenki fog belépni a palotába… A helyedben én a legjobb formám hoznám. – nézett végig a lányon a démon. A lány bólintott és visszalépkedett társaihoz. De már teljesen más lelki állapotban volt. A remény visszaköltözött lelkébe. Sesshoumaru a Nyugat ura! Aya-sama rengeteget mesélt róla. Azt mondta csodálatos, és hogy iszonyatosan jó képű. Beszélnem kell vele, biztosan visszaenged az úrnőmhöz! Istennő, én milyen szerencsés vagyok! Ám Seyako szerencséje még sem volt ilyen kitartó. Délután tovább hajtották őket a Nyugat szíve felé, azt mondták lekésőbb holnap hajnalra, elérik a palotát. Kevesebb, mint 24 órát kellett csak kibírnia. Habár iszonyatos óráknak nézett elébe. Élelmet nem kaptak vizet is csak módjával, koszosak büdösek és ápolatlanok voltak. Ruhájuk beitta a már múlt éji füstöt, elszakadt vagy egyeseké megpörzsölődött. De nem engedték, hogy megmosakodjanak, vagy kiöblítsék rongyaikat. Miután a nap alá bukott és újra esteledni kezdett akkor sem álltak meg. A démonok úgy határoztak tovább, mennek, hívta őket az otthon kényelme. Seya immáron barátnője Nagami mellett gyalogolt egész nap rengeteget beszélgettek. Megtudta hogy a lány csak 2 napig volt prostituált, és hogy előtte egy faluról jövő bevándorló család tagja volt. Csakhogy apja eladósodott ezért fizetség fejében eladta a lányát, aki így került abba a bordélyba. Figyelmesen végig hallgatta a történetet majd ő is mesélt magáról. Igaz hogy semmi részletbe menőt, elvégre nem fedhette fel titkait… Ám még egy érzés kísérte egész úton. Érezte, ahogy valaki folyamatosan őt nézi. Szinte szúrt a háta, vére a fülében dobolt figyelmeztetőlég. Ám akárhányszor fordult meg senkit nem látott, aki őt nézné, és lassan kezdte azt hinni az éhség adja neki ezeket a hallucinációkat. Már javában bele futottak az éjszakába a hold magasan járt, amikor is a katonák kisebb pihenőt engedtek nekik. A két lány fáradtan ült le a poros út szélére. A foglyok mind elfeküdtek a földön és kínlódva pihenni próbáltak. A legrosszabb az volt hogy még kezeik is össze voltak kötve. Ezért Seya is nagyon szenvedett, izzadt mosdatlan teste viszketett de ő semmit sem tudott tenni. Éppen egy ilyen hátvakarást akart megejteni, amikor megérezte, hogy valaki mögé lép. Hátra fordult ültében és azt a démont látta, akivel délben beszélt. Pár pillanatig nézte a lányt: - Kövess! – adta ki az utasítást. Nagami és Seyako összenéztek majd a lány felemelkedett és a férfi után indult. Az átvágott a tisztáson és egészen a fák széléig ment. Ott megállt és megvárta, amíg a lány utoléri. Háttal ált neki, majd a kimonója alá nyúlt és egy kis csomagot dobott a földre. - Mi ez? – kérdezte bizalmatlanul a nő. - Egyél. Aztán akár meg is mosakodhatsz. – válaszolta démon még mindig háttal neki. Seya a copfba kötött kék hajszálakat figyelte. Aztán kibontotta a kis csomagot. Rizsgombócok voltak benne. Nem tétovázott kézzel enni kezdett. Iszonyatosan éhes volt már, azt sem tudta mikor látott ételt utoljára. Ám az utolsó gombócot meghagyta. Nagamira gondolt. - Gochisousama! (Jól esett!) – köszönte meg az ételt – Arigatou…(Köszönöm) De mért kaptam. - Azt akarom, hogy a palotába kerülj. Hogy a közelembe legyél. – válaszolta a démon még mindig háttal. - Tessék? – bukott ki Seyako száján a döbbent kérdés. A férfi nem válaszolt megfordult, ránézett mélyvörös szemeivel, majd ellépett a lány mellett. Aztán eltűnt a tábor felé. A lány megvonta a vállát nem értette mit akart tőle az. Ő is visszatért és Nagami megkötözött kezébe nyomta a gombócokat. A lány meglepett elkerekedett szemmel meredt rá, de nem kérdezett semmit. Némán befalta, hiszen ő sem evet már vagy egy napja. A pihenő nem tartott sokáig még éjfél is alig múlt el, amikor újra útra keltek. A foglyok többsége szédelgett az éhségtől. Lassabban tudtak már csak haladni. És az éjszaka még lassabban haladt. A két lány szinte félálomba gyalogolt, képtelenek voltak nyitva tartani a szemeiket. Nagy sokára virradni kezdett. A fény elárasztotta a tájat és megpillantották úti céljukat. Hatalmas fehér kőből épült kastély állt előttük. Seyakonak még a szája is ki nyílt ámulatában. Fehér tornyok, vörös pala. Erkélyek, kertek, kisebb palotányi házak, rizsföldek. Minden idillien gyönyörű volt. Kisé szomorúan vette tudomásul, hogy az Északi kastély nyomába sem érhetett ennek, ám lelke megtelt boldog gyönyörűséggel. Aztán eszébe jutott hogy ez mind Aya-sama jegyesének tulajdona. Fejébe újra befészkelte magát a kíváncsiság, vajon „Milyen lehet Sesshoumaru nagyúr?” Soha nem látta még csak Aya mesélt neki róla rengeteget. A lány teljesen oda volt nyugat uráért, ám ahogy Seyako a szolgáktól megtudta Sesshoumaru, nem szerette a lány. Érdekei fűzték a menyegzőhöz nem a szerelem. Seya elbizonytalanodott. „Vajon milyen lehet az a férfi, akit egy olyan csodálatos nő, mint Ayashio-san nem tud megérinteni. Hiszen Aya gyönyörű, okos, jól képzett, csodálatos teremtés.” A lány annyira bele merült gondolataiba hogy észre sem vette, hogy elérik az első házakat. Csak akkor eszmélt fel, amikor már egy zsúfolásig megtelt téren álltak. Meglepetten nézett körbe. Körülötte emberek és démonok álldogáltak mindannyian kíváncsian nézegették az érkezőket. Aztán észre vette, hogy a legtöbb embernek szintén meg van itt kötve a keze, és valamiféle félelem csillog a szemükben. - Mi lehet ez? – kérdezte suttogva Nagamitól. A lány nem válaszolt ezért Seya felé fordult, és majdnem felkiáltott. Nagami kikerekedett szemekkel bámult egy pontra miközben verejtékezve remegett. - Nagami? – szólalt meg újra. - Én tudom mi ez… Ez… ez… - nyögte a lány – egy rabszolgapiac! És igaza is volt. Körülbelül 10 percet álldogálta frissen érkezett kis csapat a téren, amikor is megkezdődött a licit. Sorra vezették el társaikat mellőlük. Nem nagyon értették milyen alapon zajlik az adás-vétel, ám egyszer csak egy katona durván melléjük lépett és mindkettőjüket kiragadta a tömegből. Abban a percben megjelent mellettük a kék hajú démon. Párszót váltott a férfival, mire az hevesen a fejét rázta. Végül egy nem hallható szót ejtett a démon, mire a katona rémülten bólintott. És egy másiknak odakiabált: - Ezeket nem adhatod. Ők a Nagyúrhoz kerülnek a palotába. Seyako fülében dübörgött a vér. Talán megússza. Talán túl éli és eljut Sesshoumaruig. Talán van esélye, arra hogy nem valami katona veszi meg, hogy nála cselédkedjen. És a szerencséje újra kedvezett. Már szinte mindenkit eladtak a csapatból, de ők ketten maradtak. Aztán megjelent egy asszony. Középkorú, zömök testalkatú, mosolygós ferdeszemű nő volt, aki kedvesen hozzájuk lépett. - Ti vagytok az új lányok, akik a palotában fognak szolgálni, igaz galambjaim? Gyertek, majd én vigyázok rátok! Egyet se féljetek! –azzal visszaindult. Nagami és Seyako utána néztek, majd követték. Mindegy volt hova, csak el innen. Az asszony még pár lányt összeterelt útközbe és lassan egy tucatnyi rémülten pislogó fiatal nővel elindult a palota felé. Úgy néz ki őt tisztelték, mert a férfiak és még a démonok is félre léptek az útjáról, a tizenkét kis megszeppent galamb – ahogy ő mondta – pedig sietve követték. A kastély felé haladtak, majd jobbra kitértek. Sokat gyalogoltak, míg nem egy helyen kis kertek és vetményest pillantottak meg. Kiskapu állta útjukat, kedves, mintha csak egy kis házi konyhakert előtt állt volna. Áthaladtak, majd egy nagy kőépületet pillantottak meg a kert végébe. - Kedveseim. Ezek itt a cselédszobák! Remélem megfelelőnek, találjátok! – mosolygott az asszony és bevezette őket. Odabent már voltak lányok, ők bizonyára régebb óta itt dolgoztak. Üdvözölték az érkezőket, majd 4esével szobákba osztották őket. Nagami és Seyako együtt maradhattak. Leoldották kezeikről a kötést, és ételt raktak eléjük. Miután mind a 12 újonc megebédelt, hiszen lassan már délre járt az idő az asszony, akiről kiderült Tomo-nak hívnak, törülközőt nyomott a lányok kezébe és mindenki kapott egyenruhát. - Most fürödni fogtok, hogy lemossátok az út porát. Holnap reggel kell csak kezdenetek… na gyertek galambocskáim! – vezénylete az asszony és kiindult az udvar felé. A lányok libasorban szépen követték. Elhaladtak a ház mellett, miközben jobbra tőlük az óriásira méretezett konyhakert húzódott. Aztán egy másik, ránézésre vastag gerendákból épített házhoz értek. Az asszony ruhája bő ujjából egy nagy kulcsot varázsolt elő és elfordította a zárban. Odabent fürdők sorakoztak. Egyetlen nagy kád és 7-8 álló tusoló. Seyako még soha nem látott ilyent. Egy kart kellett erőteljesen meghúznia és olyankor kellemesen langyos víz borult a nyakába, a feje fölött lévő tározóból. A fürdőzés végére megjött a lányok hangja, Nagami és Seyako is felvidámodott. Ahogy koszos néhol sebes testüket ledörzsölhették, az izzadság szagát elvette a szappan kellemes illata, hajukról sáros léként folyt le a korom és kosz maradéka mindenki egyre vidámabb lett. Egyedül Seya nem örült teljes szívéből a nagy tisztálkodásnak, és hát érthetővé is vált aggodalma. Ahogy a koszos lé lefolyt fürtjeiről, azok csillogó aranyfényű tincsekké változtak, bőre mintha csak a frissen hullott hófehérségével akart volna vetekedni. Ő leszegte fejét, és úgy csinált mintha nem venné észre társnői kíváncsiskodó, irigykedő vagy rosszalló tekintetét. Aztán Tomo asszony kiadta a parancsot a szárítkozásra. A lányok egy magas kerítéssel elkülönített kicsiny hátsó udvarra mentek. Törölközőikkel szárazra törölték testüket, a meleg nyári napsugarak, és a könnyed szellő szárítani kezdte hajukat. Mikor már mindenki megfésülködött, és megszárítkozott felvették egyenruhájukat. Mindannyian hosszú, bokáig érő nyári kimonót kaptak, a legmélyebb éjszaka kékjének színében. Hozzá derekukra piros övet kötöttek. Hajukat kibontották, és ámulva nézték a csodás ruhákat, el sem tudták képzelni, hogy ilyenben lesznek cselédlányok. Egyedül Seyako nem lelkesedett. Haját egy szalaggal lófarokba kötötte, és szomorkodva vette tudomásul, hogy a ruha igen csak harmonizál szemei színével. Pedig ő nem akart kitűnni. El akart vegyülni addig a percig, amíg Sesshoumaruval nem tud beszélni. Gondolatait még a szállásra visszatérve is üldözte. Aztán a kis csapat újabb sétára indult. De most már az ellenkező irányba. A házon belül végig egy folyósón minek végén a konyhához és a palota cseléd bejáratához értek. Tomo asszony megmutatta nekik a konyhát és közölte velük, hogy mindannyian itt fognak kezdeni holnap. Seya kissé csalódott volt. Aztán az asszony csendre intette őket és beléptek a palotába. Senki sem akart hinni a szemének. Közvetlen előttük balra faragott fa ajtó feszült, ami a kastély főbejárata volt. A kis ajtó, amin kijöttek egy hatalmas kétágú lépcső oldalában nyílott. A plafonon csillár lógott, ami most nem égett, mert az ablakokon meleg napfény szűrődött be. Tomo asszony elindult, maga előtt terelgetve a lányokat, mint kotlós a csibéit. Felmentek a lépcsőkön, jobban mondva a bal oldalin. Az asszony mesélt: - Erre van minden, ami a Nyugati tartománnyal kapcsolatos. Erre van a könyvtár, erre vannak a dolgozó és fogadó szobák, erre vannak az irattárak, itt fordul meg egy nap alatt a legtöbb nagyúr. – közben terebélyes folyósón haladtak, melyről ajtók és mellék folyosók nyíltak. – Erre van az étkező és van pár kisebb pavilon is. Nektek csak akkor szabad erre bóklásznotok, ha engedjétek, van rá. A saját érdeketekben… - zárta le a mesét Tomo asszony. Ahogy mentek egyszer csak egy szépen mintázott ajtó kinyílt mellettük, és kilépett rajta a kékhajú démon, aki az úton a foglyokkal volt. Ám Seyako még valamit megpillantott, a díszes tolóajtó mögött. Egy magas férfi sziluettjét, hátulról, a napfényben játszó ezüstfürtökkel. Olyan volt, mint egy látomás, egy gyönyörű de gyorsan tovatűnő látomás. Valami ismeretlen erő késztette arra hogy addig bámulja az alakot amíg az ajtó be nem csukódik és a napfénye már nem tükröződik vissza kék szemein. Aztán az ajtóban álló alakra nézett. Egy pillanatra ő is és a kis társaság is meglepődött. Aztán Tomo asszony a lányokra nézett: - Ha valakivel találkoztok itt, mélyen meghajoltok. Így! – mutatta, mire a lányok utánozták. És mindenkit Uramnak szólítsatok! Seyako és Nagami eddig hátul álltak és most késve hajoltak meg. A démon tekintete egy pillanatig találkozott Seyáéval. A férfi elégedetten bólintott, majd újra a lányt kereste, de mivel nem látta rendesen a többiektől, megszólította az asszonyt: - Tomo, látom, elkezdted a nevelést. Mennyien is vannak? – kérdezte mély baritonján a nőt. - Tizenketten Ryohmaru-sama! – hajolt meg az asszony, majd intett a lányoknak, mire azok nagyjából sorba rendeződtek. A Ryohmarunak szólított férfi végignézett rajtuk, aztán elakadt a lélegzete. A kis koszos világos hajú lány helyett, akit keresett egy gyönyörű aranyszőke, csillogó szemű nőt talált. Aztán észrevette, hogy szemei egy kicsit több időt időztek ezen a lányon, ezért aztán gyorsan tovább is indult. A többiek összesúgtak Seya háta mögött, ám nem maradt idejük pletykálni, tovább indult az idegen vezetés. Aztán a baloldali szárnyon is végig sétáltak. Mint kiderült ez volt a vendégszobák, társalgók, és a lakosztályok része. Innen lehetett kimenni a palota nagykertjébe, és itt volt minden a leggyönyörűbb. A lányok úgy érezték, nem tudják felfogni ezt a pompát, mintha csak álom, tündérmese lenne az egész. Már a délután is öregedni kezdett mire befejeződött az idegen vezetés. Visszatértek szállásukba, ahol mindenki elfoglalta saját fekhelyét, hamar nyugovóra akartak térni, hiszen a hosszú gyalogút fáradsága nem múlt még el. Seya és Nagami és 2 hálótársuk is lefeküdt, ruháikat kiterítették, könnyű hálóingben bújtak be a puha takaró alá. Aztán átadták magukat az édes álomnak. Folytatás következik…