A hegyek zord képe után üdítő és szemet gyönyörködtető volt végigtekinteni az alkonyi fényben úszó lankás térségen, melyet hatalmas rizsföldek, apróbb erdők, patakok, tavak tagoltak. A messzeségben sok apró falucska látszott, a házak hívogatóak és békések voltak. Seya lihegve állt meg a szirtfokon a már percek óta ott várakozó démon mellett. Kimelegedett, ahogy az utolsó, kemény emelkedőt is megmászták, de így is másodikként ért célhoz. Aun és Jaken lassan és komótosan kapaszkodtak felfelé a sziklák között. Őket a szirtfokon még sütötte a lemenőben lévő nap fénye, de előttük már csak a fák koronája tetszett narancsfényben, az elárasztott rizsföldek és a mélyen fekvő piciny településekre már ráült az alkony. Miután kifújta magát, a lány nagy lendületet vett és elindult lefelé a legalább olyan meredek, de vízszintes részekkel tagolt túloldal felé. A kövek görögve futottak lefelé lábai alatt. Amióta csak elindultak Seyako iszonyatosan elemében érezte magát. Úgy vélte még soha nem volt ilyen erős, véleménye szerint akár három Kaze no Goku-t meg tudott volna idézni, miközben a félteke legerősebb védőpajzsát tartja fent. Energikussága harc híján csak állandóan ragyogó mosolyában nyilvánult meg, és fürge mozgásában. Boldogan sikongatva csúszott le a lejtőn, s csak az egyik újabb vízszintes párkányon állt meg. Sesshoumaru bevárta szolgáit, s csak után indult a nő után, kissé meglepődve mikor talpa alatt a kövek neki indultak. Sikeresen egyensúlyozva ő is leszánkázott arra kis peremre ahol Seya várt. Ahogy a lányra nézett észrevette hogy az valamit nagyon figyel a távolban. - Mit nézel? – kérdezte rejtett kíváncsisággal. - Sesshoumaru, neked jobb a szemed, te nem látod azt a nagy fénylő kupolát? – kérdezett vissza a nő, miközben szemét le nem vette a távolról. A démon követte pillantását, meresztgette szemeit, de semmit nem látott. - Én semmit sem látok. - Akkor nem tudom, mi lehet az. Én tisztán látom. Ott a távolban egy falu. – mutatott előre Seyako – Az mellett egy nagyobb erdős folt. Annak a közepén valami mintha derengene. A démon csak újra megrázta a fejét. - Pedig biztos vagyok benne, hogy látom! És ha engem kérdezel, ez bizony nem ehhez a világhoz tartozó fény. Valahogy az általam idézett szélre emlékeztet. - Induljunk. – szólalt meg a hosszabb hallgatás után Sesshoumaru, miközben mellettük Jaken elgurult nem tudván lelassítani. Rendesen besötétedett mire leértek a hegyvonulat utolsó tagjának lejtőin, így már az utolsó szakaszon szinte vakon botorkáltak lefelé mivel az ég is befelhősödött. Seyako miután harmadszorra akart orra esni a vak sötétben aztán tapogatózva felzárkózott az előtte haladó szellemhez, és olyan közel gyalogolt mögötte hogy arra kellett vigyáznia nehogy a férfi sarkaira lépjen. Mikor leértek és elérték az első füves bokros részt, Sesshoumaru már kezdett nagyon türelmetlen lenni. Egyszer aztán megtorpant ennek pedig az lett a következménye, hogy Seyako szépen belegyalogolt, és erőteljesen lefejelte a hátát. - Most már sürgősen befejezhetnéd ezt, hogy állandóan a nyomomban lépkedsz! – nézett a csillagokat látó tántorgó lányra. - Oké, ha világító üzemmódba kapcsolsz. – nyomogatta a növésnek induló púpot a homlokán Seya. - Keh… halandók… - dohogta a démon, majd cseppet sem lágyan megragadta a lány karját és tovább indult. - Hé, finomabban nem menne? – fakadt ki a nő mérgesen – Letéped a karom. - A karod vagy a fejed fontosabb? – Sesshoumaru egyre idegesebb lett, ez látszott rajta, csupán az maradt rejtély hogy miért. - Normális vagy? Nem tudom mi bajod de, légy szíves ne rajtam töltsd ki! – rántotta ki a karját Seyako, minek hatására megtántorodott és fenékre ült – Au. - Szánalmas vagy. – fordult el a férfi. - Most mi van? Tegnap este mintha még nem lettem volna az! – a lány már lábujjhegyen állt hogy nagyobbnak tűnjön kiabálás közben. A youkai morogni kezdett, és egy lépést közeledett. Lassan felemelte egyik kezét, majd nagyot sóhajtva visszaengedte. Seyako alig kapott levegőt, úgy felhúzta magát. - Na most mi van? Gyerünk, üss meg ha tudsz! Mi az neked, hozzád képest egy gyenge halandó lány vagyok csak, meddig tartana végezni velem? – Seya olyan hangerővel kiabált már az éjszakában, hogy Jaken és Aun fedezéket kerestek magunka a kitörni készülő háború elől, Sesshoumaru viszont csak unottan elfordult – Ja vagy akkor nem kapod meg azt a kardot, mert hogy még csak nem is látod merre keresd? Bizony ám az a nyomorult kard már itt van az orrod előtt, gyerünk ölj meg aztán megláthatod hogy boldogulsz! - Fogd már be! – úgy nézett ki percek alatt sikerült maximálisan felidegesíteni a szellemet, az előbbi idilli hangulatnak már nyoma sem volt. - Nem fogom! Elegem van belőled és az érzelmi instabilitásodból! Érted?!? Baka, Sesshoumaru, egy ostoba vagy! A férfi ismét szembe fordult vele, szemöldökei meg-megrándultak, ahogy a lányra nézett. Aztán lehajolt, felkapta a nőt és keményen a vállára dobta. Seya rúgkapált és a páncélt püfölte, persze mind hiába. Végül feladta és ernyedten csüngött a szellem jobb vállán, jobb híján figyelte ahogy copfja ütemesen himbálódzik ballra, jobbra a lépéseket követve. - Meddig akarsz még cipelni? – kérdezte mikor már az első fák közé is beértek. Nem kapott választ. - Persze, persze, értem én… Ha ez így neked könnyebb mintha mondjuk kicsit finomabb módon megfogod a karom… - Megfogtam. Neked nem tetszett. – a youkai hangja már teljesen nyugodt volt, szokásos gúnyos hideg stílusában beszélt. - Talán nem úgy kellett volna mint egy vadállat? Ismét nem kapott választ, hamarosan megálltak és a démon levágta a fűbe. A lány nagyot nyekkent, egy pillanatra a levegője is bent akadt. - Na ez azért már mindennek a teteje! – nyögte fájdalmasan, de már nem állt fel. Seyako életében először úgy érezte, elsírja magát tehetetlen dühében. Legszívesebben nekiesett volna a férfinek, és itt helyben megöli, ha megtudná. A démon pár pillanatra eltűnt, majd visszatért és közvetlen mellé leült a fűbe. Seya távolabb húzódott, páncélja zörögve siklott a mögöttük álló fa törzsén. A férfi rezzenéstelen arccal bámult a távolba, csak egyszer villantak meg a szemei, mikor Jaken tüzet akart gyújtani. A zöld kis gnóm azonnal felhagyott a cselekvéssel, elvonult Aun mellé és megpróbált álomba merülni. - Ha nem viselkedsz ilyen ostobán, nem jársz így. – szólalt meg a nagyúr pár perc múlva. - Nem akarok veled társalogni. Megkapod azt a rohadt kardot és menj a pokolba. - Felőlem megsértődhetsz. De legalább tudod, mihez tartsd magad. Nem akartalak bántani, de te kiprovokáltad. - Egy idegbeteg vagy. Csodálkozol hogy mindig egyedül vagy? Egyszerűen fizikai képtelenség téged elviselni! – ahogy a kutyaszellem oldalra pillantott döbbenten tapasztalta hogy a lány szemei könnyesek. – Mi ez? – kapta el hírtelen a fejét a nő, de a gyors mozdulattól pár fényes csepp lerepült arcáról, egyenesen a démon karjára. Sesshoumaru meg mert volna esküdni rá, hogy ezek az apró könnycseppek égettek, méghozzá úgy akár a legerősebb savak. Lopva letörölte őket, miközben követte a lány tekintetét. A magasban fekete halványlila fénybe burkolt alakok suhantak felettük, sűrűn, különböző irányokból, de mind egy felé. - A Sou’unga hív minket. - Mit csinál? - Egy folyamatos zaj a fejünkben, ami csak azt mondogatja, hogy gyerünk, tovább, mindjárt ott vagy… – Sesshoumaru idegesen lehunyta arany szemeit. - Eh? – Seya kétkedve elhúzta a száját. - Kérdezd meg Jakent vagy Aunt. A lány az említettek felé pillantott. Jaken álmatlanul, a szokásosnál is kidülledtebb szemekkel meredt a távolba, Aun két fejét a földön nyugtatta, ám pikkelyes bőrén percenként ideges remegés futott végig. Ezek után sokáig csendben ültek. Végül mivel Seya sem tudott aludni folytatta a nem kívánt beszélgetést: - Mióta? – kérdezte egyenesen előre nézve, teljesen közömbösen. - Amióta felértünk a hegyre. - Ezért viselkedtél ilyen bunk… feszülten? Nem kapott választ, így újra ő szólalt meg. - Lehetetlen egy alak vagy. És azért bocsánatot kérhetnél. Újabb hosszúra nyúló csend következett, amit csak a fölöttük elhaladó onik zaja és Jaken forgolódása zavart meg. - Gomen. – Seya összerezzent. Kétkedve oldalra pillantott a férfi arcára, csodálkozó pislogással. - Mit mondtál? - Jól hallottad. - Te bocsánatot kértél tőlem? - Azt. Újra csendben ültek egymás mellet, végül a lány megmozdult és visszamászott eredeti helyére, csökkentve a köztük lévő távolságot. Sóhajtott egyet, majd hátra dőlt a fának. - Még meglátom hogy szóba álok-e ezek után veled. – lehunyta szemeit, nekikészülve, hogy mostantól aztán tényleg aludni fog. Talán ha fél óra telhetett el. Seya úgy érezte ezredszerre ébred arra, hogy nyakizmai ellazulnak neki pedig leesek a feje. És ez az érzés egyre kényelmetlenebb, egyre fárasztóbbá vált. Egy újabb ilyen ébredéskor, viszont legnagyobb rémületére – mivel hogy még félálomban volt – hírtelen egész testel előre dőlt, de még mielőtt lefejelhette volna térdeit hátradőlt ismét, csak most már puha anyagra hajtotta bal felé a fejét. Ahogy kinyitotta szemeit, megpillantotta az ő jobb vállán nyugvó kezdet, majd ahogy balra nézett közvetlen maga mellett Sesshoumarut látta. Pár pillanatig csak nézte a férfi lehunyt szemeit, majd mikor az ránézett és találkozott pillantásuk mélyen elpirult. - Idegesített, hogy jobbra, balra dülöngélsz. – magyarázta meg a fel sem tett kérdést a démon, nyersen, de most Seya nem sértődött meg ezen. - Arigatou. Oyasumi nasai… - suttogta és kényelmesen a szellemhez bújt és percek múltán elaludt. Sesshoumaru mikor már biztos volt benne hogy a nő alszik, nagyot s fájdalmasat sóhajtott. A fejében duruzsló hangtól zavartan, kínlódva töltötte el ezt az éjszakát. Hajnalban aztán mimnél előbb indulni akart, hogy véget vessen ennek az idegesítő dolognak egyszer és mindenkorra. Seyako korán ébredt, méghozzá arra hogy izgul. Álmosan körbe pislogott, de még teljesen felébredni sem volt ideje, az eddig mellette ülő szellem felkelt, mire ő, balra borult. Jaken kialvatlan csúf arcával találta szembe magát, majd ahogy feltápászkodott, Aunt is meglátta amint idegesen, nagyokat fúj. - Azt hiszem jobb lesz, ha indulunk… - nyújtózott nagyot a nő. - Menjünk. – nyugtázta Sesshoumaru is. Alakjukat hamarosan elnyelte az erdő, mi változatosan néha elmaradt mellettük, néha újra felbukkant. A démon haladt az élen, olyan nyíl egyenesen akárha már századszorra tenné meg ezt az utat. Fél órát sem gyalogoltak, mikor a férfi hírtelen megtorpant. Seya mellé gyalogolt, majd kérdőn ránézett. A háttérből Jaken meghökkent hápogása hallatszott. - Sesshoumaru… - kezdte értetlenül a lány. - Inuyasha. – szólalt meg a férfi, gyűlölettel ejtve ki száján e nevet. Seyako felkapta a fejét, majd szemei elkerekedtek a döbbenettől. Tízlépésnyire mellettük hatalmas, gyönyörű fa állt. Nem kellett okosnak lennie, egyből felismerte a legendás Ezeréves fát, a Goshinbokut. Eleget hallott már róla, s most hogy itt ált előtte, tényleg úgy érezte a gyökerei a múltba, koronája a jövőbe nyúlik. De nem ez volt a legérdekesebb rajta. Törzsére indák és egyéb növények tekeredtek, és ezek alatt egy fiú aludt. Legalább is úgy nézett ki alszik, ám a válla alatt testébe fúródott nyílvessző nem illett ehhez a képhez. A lány azonnal hasonlóságot talált a kutyafülű ezüsthajú félszellem, és a mellette álló démon között. Aztán érdeklődve fedezte fel a nyílon ülő varázslatot, melyet gyakorlott szemei észre vettek. - Fuuin no Ya – suttogta, mire a férfi rá pillantott, ám a lány hírtelen elindult és egészen közel ment a fához. Egy lépésnyire előtte állt meg, majd kezét kinyújtotta, és finoman megsimította a ráncos öreg törzset. Ahogy ujjai érintkeztek vele, hírtelen úgy érezte testét, elönti az energia, miközben hangokat, kellemes távoli hangokat hallott. Messziről érezte, hogy a taiyoukai mögé lépked. - Sesshoumaru… ez a fa mesél! – suttogta megdöbbenten – Mesél a múltról, s mesél a jövőről! És az öcsédről! - Tudom. Ez és a Csontevő Kút olyanok, mint a Tenseiga. - Nem ehhez a világhoz tartoznak, ahogy a Sou’unga sem egészen. Ezért hívott ide minket… - De vajon mit kell tennünk… - gondolkodott hangosan a démon, és megkönnyebbülten észlelte a Goshinboku közelében nem hallja olyan hangosan a Sou’unga követelőzését. Seya lehunyt szemekkel állt a fa mellett, próbálta megérteni a fülében lágyan éneklő hangot. Sokáig csak kellemes monoton dallam volt, majd lassan érthető emberi beszéddé vált, mit csak ő hallott. „Örülök, hogy látlak Halandó Istennő! Bizony utoljára akkor találkoztunk mikor még anyád méhében voltál. A Sou'ungáért jöttél, ugye?” – Sesshoumaru feszülten figyelte a lány rángatózó arcát - „Ne lepődje meg, csak te hallod, amit mondok, hiszen a te elméd az egyetlen mely kiválik az idő monotonizmusából, közel kerülvén hozzám. Anyád megmondta, hogy el fogsz jönni, és hogy a megoldást keresed majd. Mond Seyako Yatsuha no Minovara, megbízol ebben a démonban?” – Seya felnézett, s tekintete találkozott az őt fürkésző szellemével. Hosszú pillanatokig nézték egymást, majd akár egy álom lassúságában a nő megszólalt: - Bízok benne… A Goshinboku szellem fojtatta: „Majd eldől, hogy a választásod helyesnek bizonyult-e. Ha hajlandó lesz megvédeni téged mindentől, elnyerhetitek amit kerestek… Most pedig, Idő Kulcsa, megkapod a titkot, melyet te tudsz feltárni. A titok: Idézd meg a végetelnt!” - Nem értelek! – futottak össze a lány szemöldökei. „Menj Istennő, az utad már világos! Menj és ne gyere vissza!” – Seya rémülten körbenézett, s szemei egy apró vágaton akadtak meg, mely átszelte az erdőt. Aztán Sesshoumarura pillantott, és elengedte a fát. Abban a pillanatban futásnak eredt és bevetette magát a sűrű csalitba. A démon pár pillanatig meglepetten nézett utána, majd követni kezdte. Érezte a lány illatát maga előtt, érezte közelségét, de képtelen volt utolérni, sőt úgy vélte egyre távolodik tőle. Hírtelen elfogytak a fák körülötte, és egy tisztáson találta magát. Seyako a zöld fűben, pár lépésnyire egy öreg, gazzal benőtt kávájú kút mellett állt meg. A férfi is lelassított, majd megállt és várta az események folytatását. A nő hosszú percekig némán állt, majd sietős léptekkel megközelítette a kutat, mint aki elhatározta magát. Újra várt, majd kezeit a kút fölé emelte, nagylevegőt vett, és egy a démon számára ismeretlen szót lehelt a délelőtti napfénybe. Abban a pillanatban kék fénycsóva csapott ki az öreg vízlelőből, fel magasan az égbe, majd ott szétesett és sziporkázó fényesőként hullott alá. A szitáló fény gömböcskék lassan összeálltak, s úgy tűnt az égi fényszóró kialszik, a furcsa sötétséget csak a földöntúli titokzatos fény tört át. Sesshoumaru maga elé emelte karját, hogy szemeit védje a káprázattól, s mire felnézett idegen látvány tárult a szeme elé. Seyako a kút mellett állt, de még sem olyan volt, mint az a lány, akit ő ismert. Haját elemi szél emelte meg, alakja körül milliárdnyi kis fénygömb csillogott. Bőre fehéren világított, mégis szinte átlátszónak tűnt. Vértjét, ruháit elnyelte a mindenség, úgy tűnt testét nem fedi semmi, mégsem tűnt mezítelennek. A jelenség szemei ugyanolyan kékek voltak, mint az előbbi Seyakonak, csupán az idézéseknél megszokott azúr lángok táncoltak benne. A nő elmosolyodott, majd előre nyújtotta jobbját. - Sesshoumaru bízol bennem? – kérdezte, hangja csilingelő volt, lágy, még is távoli. A démon lassan megindult, s a felé nyújtott porcelánszín kézre nézett, majd ismét a csodalény szemeibe. Aztán már az ő auráját is bontani kezdte az elemi szél. - Bízok. – válaszolt nyugodtan. - A kezembe tennéd az életed? – kérdezte mosolyogva a tünemény. - Hai! – bólintott a nagyszellem, majd jobbját a nő kezébe rakta. Abban a pillanatban megszakadtak a testüket e síkhoz láncoló kötelékek, a világ szétfolyt szemük előtt, végtelen térben úsztak, s közben zuhantak egy másik idősík felé. Elemek örvénylettek körülöttük a semmiben, a szemük előtt születtek s haltak meg emberek, állatok, növények. Aztán minden látomás elmúlt, a fényes, csillagokkal tarkított semmi közepén álltak ők ketten. A lány kitartóan mosolygott, csak figyelte a rá szegeződő arany szemeket, majd lehunyta pilláit. Testük őrült pörgésbe kezdett, s lassan apró kis fényes részecskékre kezdett esni, a szellem már nem látta saját derekát, már semmit nem látott még is nem félt. Valahogy úgy érezte ennél nyugodtabb, soha nem lehet, mire a folyamat megállt, s ők lassan alakot kezdtek ölteni. Folytatás következik…