Hajnalodott, a házban álmosan kezdtek neki reggeli teendőjükhöz a szolgálók. A hatalmas, kellemes fekvésű szobában az inuyoukai zavaros álomból ébredt. Akaratlanul megrándult, miközben gyenge kísérletet tett, arra hogy felüljön. Csupán ekkor vette észre a rajta szuszogva alvó nőt. A lány aranyszín haja legyezőként terült el a futon mellettük érintetlen részén. Megpróbált óvatosan vissza dőlni, de érezte karjai közt a lány is ébredezni kezd. Még félig álmában halkan felsóhajtott a nő, aztán lassan megmozdította egyik lábát. Sesshoumaru dühös volt magára, nem akarta siettetni ezt az ébredést. Az éjszaka folyamán ő is elaludt, pedig főleg idegen helyen nem szokott. Így aztán még egyáltalán nem tudta átgondolni a tegnap történteket. Már most érezte, hogy ez a nap nagyon nyűgös és iszonyatosan kényes lesz mindkettőjüknek. Most lett volna a legnagyobb szüksége arra, hogy rendezni tudja gondolatait, hiszen sok dolog múlik a reggelire ígért beszélgetésen. Seya keze megremegett, majd lassan felnyitotta még álmos szemeit. Nem tűnt meglepettnek, fáradtan nézett a szoba vele szemben eső falára, majd miután kényelmetlennek találta fekvését újra mozogni kezdett, és így már nem kerülhette el, hogy fejét is megemelje. - Ohayo (jó reggelt) – suttogta be a lassan világosodó csendben, ügyelve arra, hogy ne nézzen az alatta fekvő démonra. - Ohayo Seya. – érkezett a válasz nagy sokára, majd a démon is meg mozdult, de közben még sem engedte el a nőt. Úgy maradtak, ahogy aludtak, nem néztek egymásra és nem is szólaltak meg. Már-már úgy tűnt talán ismételten vissza alszanak végül Seyako nem bírta tovább. Vontatottan megtörte a csendet. - Azt hiszem rosszul, döntöttél tegnap este… - hangja kétértelmű iróniával csengett. - Túl sokszor döntöttem rosszul amióta mellettem vagy. - Tegnap több dologban is. - Még pedig? – emelte fel kicsit a fejét a szellem. - Utolsóként, abban hogy nem öltél meg… - a mondat nyitott hangsúllyal zárás nélkül ért véget. - Mért is? - Mert ha ezt Aya Hime, vagy a Nobunagák megtudják azonnal szepukut követelnek tőlem. De ha már meg kell halnom és nem a te kezed által akkor… - újra nyitva hagyta a mondatot. - Mért szerepel a halál ennyiszer a te gondolataid között? A halandók általában ragaszkodni szoktak rövidke életükhöz… - mordult egyet a démon, majd azért megkérdezte – Akkor mi? - Akkor igazán felesleges volt, hogy ezt az éjszakát nem töltöttük együtt… A férfi meghökkent. Nem bírta ki hogy a párnáknak támaszkodva még jobban fel ne üljön, és ezzel együtt megemelje a lányt is. - Azt hiszem, soha nem fogok rajtad kiigazodni! – válaszolta nagy sokára Sesshoumaru, ám nem tudta felvenni a szemkontaktus Seyával. - Talán nem is kell, hogy kiigazodj rajtam. - Lehet. Minden esetre nehogy azt hidd, hogy én bármelyik Nobunagával közölném ezt. – a lány közben újra megmoccant, mire a szellem kis szünetet tartott a beszédben – Egyrészt semmi közük ahhoz hogy mit teszek, egyenlőre még szabad vagyok. – furcsa átéléssel ejtette ki a szabad szót, amin a lány meglepődött. „Talán nem is akarja ezt a házasságot? Talán tényleg nem is akarna semmit Ayától, ha a szüleik nem így rendezték volna?” – lepődött meg Seya. - Másrészt nem lenne joguk szepukut követelni tőled. Több okból sem. A nő felnevetett, nem boldog, de azért kellemes hangon, majd nem bírta ki oldalra fordult és felkönyökölt, mire egyenesen szembetalálta magát Sesshoumaru komoly tekintetével. - Ugyan már. A tulajdonuk vagyok, az csak egy gesztus volt hogy hercegnővé fogadtak. Semmit nem takar. És a Nobunagák és köztem lévő kapcsolaton senki nem tud változtatni. – válaszolt enyhén csalódottan. - Ha akarnám, bármikor elvehetnélek tőlük. – a lány szemei elkerekedtek – Akár erővel akár abból a tényből kiindulva, hogy nem voltak jó hűbéruraid. És egy jó damijo vigyázott volna egy olyan értékes oniwabaira mint te, ők pedig nem voltak jó gazdáid. - Légy szíves ne áltass! És Ayát én soha, semmilyen körülmények között sem hagynám el. Erre felesküdtem, ne merd megkérdőjelezni a hűségem! – emelte fel a hangját akaratlanul Seya – Én mindenek előtt testőr vagyok, és ezen semmi nem fog változtatni, még te sem! A lány sértő, dühös hangon fejezte be mondatát, ám még is úgy hangzott saját magát bizonygatja. A démon megmérgesedett a tiszteletlen hangnemen, dühösen leborította magáról a nőt, majd a következő pillanatban már fölötte volt. Seya védekezni akart, ám karajait két oldalra leszorította a férfi. Villogó szemekkel, néztek egymásra pár pillanatig. - Nem kérdőjelezem meg a hűséged, de valamit ne felejts el! Amit tettél, megtettél, nem tudod semmisnek nyilvánítani, és mindazzal, ami a múlt este történt bebizonyítottad, hogy már nem Ayához akarsz hűséges lenni! – Sesshoumaru hangja hideg volt, ahogy beszélt – Apám akarata hogy elvegyem Ayasihot, de én ettől bármikor visszaléphetek. A magam ura vagyok, veled ellentétben, nekem nem parancsolnak. - Tanultam tőled egy nagy bölcsességet: Túl sokat hiszek magamról. De ez rád is érvényes! – sziszegte Seya, majd normális hangon, de továbbra is dühösen folytatta - Nem vagy istenség, és te is ugyanolyan gyenge voltál tegnap este! Sőt mi több ugyan annyira akartad is, mint én, ne is próbáld tagadni! Úgyhogy talán nem kéne prédikálnod nekem, ha én nem teszem meg előbb utóbb te tetted volna meg! – a szellem kelletlenül elhúzta a száját, de a lány nem törődött vele – És tudod mit? Lehet, hogy én csak egy szolga vagyok, de legalább saját magamnak nem hazudok… Tudod mi alattvalók, nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust! – ironizált gúnyos kis grimasszal, végül elhallgatott. - Ostoba lány! Hát még mindig nem érted? Te a Nobunagáknak nem vagy több egy eszköznél! Te magad mondat szepukut követelnének egy olyan bűnért, ami nem csak a te hibád! – Seya kissé megdöbbent ezen a félig elismerést sejtő mondaton - Többször megmentettem az életed, az ősi törvények szerint a tulajdonom lennél, amíg ki nem egyenlíted a számlát… - a démon már egészen közel hajolt a nő arcához – Cserébe a segítségedért megkaphatnád tőlem a szabadságot! - Ezzel azt akarod mondani, hogy szükséged van rám? – mosolyodott el Seyako, és immáron tiltakozás nélkül hagyta, hogy a taiyoukai ránehezedjen – Szükséged van rám, ezt te is tudod. Cserébe a Soungáért visszaadnád a szabadságom, felmentve hűbéri szolgálatom alól. De mért tennéd meg mindezt, hiszen nem vagyok több egy Északi testőrnőnél? Vagy talán…? – a lány fénylő kék szemei összehúzódtak, kíváncsian nyitotta szét ajkait, várva a választ. A szellem mérgesen ellökte magától a lányt, majd elfordult tőle. Válaszra nem méltatta, belül forrt a dühtől, hogy ilyen csapdába lépett. Ám úgy nézett ki Seya már teljesen meg nyugodott, feltérdelt a futonon, és a neki háttal ülő férfi mögé mászott, majd a füléhez hajolva belesúgta. - Megígértem hogy segítek neked megkeresni a Soungát, és ez így is lesz. Cserébe csak annyit kérek, hagy tedd boldoggá Ayát… Nem kell felelősséget érezned miattam. - Ne akard megszabni, hogy mit tegyek! – csattant fel a férfi, de a higgadt mosolygó kék szemek lenyugtatták – Egyelőre nagyobb gondom is van, mint Aya-san. És honnan veszed, hogy érzek egyáltalán valamit irántad, ningen (halandó)? - Sesshoumaru. Hagyjuk ezt. Tekintsük semmisnek a múlt estét és kész! Most pedig gyere, induljunk! – a lány felkelt, majd levetette kimonója felső részeit, és az alsóneműre egy kikészített váltás ruhát húzott. - Rendben. – válaszolta nagy sokára a démon, megvárta amíg a lány befejezi az öltözködést, csak akkor mozdult meg amikor a Seya megszólította. - Dozo! (kérlek) Segítenél? – azzal a kis kapocs sorra mutatott ruhája hátulján, ami nyakától indult, és deréktájt ért véget. A youkai könnyedén bebújtatta a kis csatokat megfelelő helyükre, közben előre dobta a lány haját, mely mind untalanul keze ügyébe került. Pár pillanatra végignézett a nő hófehér kecses nyakán, mire elcsodálkozott. - Ez mi? – kérdezte és egyik ujját a nő bőréhez nyomta. - Mire gondolsz? – lepődött meg a lány. - Olyan, mint egy aprócska tetoválás. Halvány, mintha elkopott volna. - Tetoválás? Nem csak egy heg? - Iie. (nem) - Nekem pedig egy darab tetoválásom sincsen. - Pedig ez nagyon olyan. Egy írásjelre emlékeztet de, nem tudom elolvasni. – a démon végül elhátrált a lánytól. Seya a tükör felé vette az irányt, és miután ő is megvizsgálta az aprócska alig két centis felületet, megrántotta a vállát, majd haját hátra dobva az ajtóhoz lépett. Addigra a kutyaszellem is eligazította ruházatát. A lány a folyosóról még visszafutott katanájáért és tőrjéért, megrémülve, mert nem emlékezett tegnap mi lett velük. Az még rémlett neki hogy felkötötte őket, de hogy mikor szabadult meg tőlük, az már teljesen homályba veszett. Végül elindultak a főépület felé, és a tegnapi szobába belépve reggelihez terített asztal fogadta őket és hamarosan házigazdájuk is megérkezett. Megreggeliztek, közben alig beszéltek, csupán Yokoseno nézett rájuk felettébb elégedett kifejezéssel arcán. Az étkezés elmúltával aztán indulni készültek már, mikor is az idős démon megszólította a lányt: - Seyako-san ne haragudj meg, de szeretnék valamit megtudni… - Mit parancsolsz, uram? – kérdezte a lány engedelmesen. - A tőr, ami az övedben van. A fekete-ezüst selyem markolatos. - Hai? - Megtudhatnám, honnan van? - Egy barátomtól kaptam. – lepődött meg a lány. - És elárulnád a barátod nevét. - Természetesen, Ryohmaru. - Most megnyugtattál Seyako-san. – sóhajtott nagyot az ősz youkai – Az a tőr ebből a házból került Ryohmaru-donohoz. - Én nem akartam elfogadni, de… - szabadkozott a nő zavartan. - Cseppet se bántson. Csak tudni akartam honnan van. És mivel becsületes úton jutottál hozzá, adnék mellé még valamit. – azzal intett az ajtóban álldogáló szolgálónak. A lány felvett egy hosszúkás, ruhába csavart csomagot, és meghajolva átadta urának. Yokoseno kigöngyölte a halom mélyén rejlő tárgyakat. Ezüst-fekete kardhüvely csúszott ki belőle, benne karddal, melynek markolata egy az egyben megegyezett a tőr markolatának mintájával. Aztán ahogy a rongyot tovább forgatta az öreg, trapéz alakú selyemzsinóron függő tárgy hullott ki belőle, majd ezt egy hajlított, kék penge követte. Mindnyájan tudták hogy alkarvértbe való rejtett kés. - Seyako-san ezeket most neked adnám. Szükségetek lesz rá az úton. - De hát… - a lány csak hebegni tudott meglepetésében, és hol a szintén csodálkozó Sesshoumarura, hol az idős szellemre nézett. - Valaha a lányomé volt mindez. Ryohmaru jegyese volt a lányom. Így került ő hozzá a tőr. De már hosszú ideje halott. - Nem fogadhatom el! Sajnálom, de a tőrt is itt hagynám akkor! – kelt fel a Seyako guggolásából. - Egy oniwabai tudna bánni ezekkel a fegyverekkel. Nem azért készíttetettem, hogy az örökké valóságig a szekrényben álljanak. És Inutaisho barátom idősebbik fiának asszonyánál jobb embert nem is találhatnék, aki használja őket. - Ez félre értés, én nem vagyok… - Seyako nem akarta elfogadni, semmi áron a fegyvereket. - Tudom, tudom hogy te nem vagy az, és azt is tudom, hogy Sesshoumaru Aya vőlegénye. Igen-igen. És te a Nobunagák testőre vagy. - De? – Seya már azt sem tudta mit mondjon. - Bármennyire is elszigeteltnek tűnik itt minden, ide hamar elérnek a hírek. Azt is tudom, hogy a Sou'ungát keresitek. És nem helyeslem. Ha a Nagy Kutyaszellem úgy akarta volna, hogy a Tiéd legyen – itt már Sesshoumarura nézett – neked adta volna az Alvilág kardját. - Apám bolond volt. – fordította el tekintetét az ifjú inuyoukai. - Ha megmagyarázod nekünk, hogy apád mért volt bolond… - ám Sesshoumaru közbe vágott. - Azért mert meghalt azért a halandó nőért, és a félszellem fiáért. Meghalt, megtagadva tőlem, hogy ő legyen a legnagyobb ellenfelem, akit valaha legyőzök! – a férfi hangja makacs indulatot tükrözött. Seya kicsit megdöbbent, a vad szavak hallatán, de aztán megkeményítette tekintetét, és a tatamikat kezdte fixírozni. - Ezt talán nem a hölgy jelenlétében kellett volna. – Yokoseno hangja feddőn ülte meg a levegőt – És Sesshoumaru nagyúr, Nyugati Tartományok ura, csak hogy tudd mit beszélsz, te is tudod, hogy saját magadra kiabáltad mindezt! Síri csend lett, a szolgálólány rémülten elhátrált, ahogy megpillantotta az ifjú démon zölden felvillanó karmait, a méreg füst elszínezte kezének körvonalait. Ajkai közül dühös morgás hallatszott, ahogy jéghideg tekintettel meredt apjának régi barátjára. De az idős férfi nem mozdult, nyugodtan állta tekintetét. Seya fel sem mert nézni, érezte ahogy arca lángolni kezd. Nem csak a kutyaszellem szavaitól, hanem a szégyentől is. Tudta hogy Yokoseno mindent tud, azt is, ami az éjszaka köztük történt. Ahogy felpillantott már nem azt a vén nőcsábász szellemet látta, akit megismert mikor belépett ebbe a házba. Sziklaszilárd ősz hajú youkai nézett vele szembe. - Csak apám miatt nem öllek meg – zárta össze tenyerét a Sesshoumaru, mire a zöld fény elült ujjai körül. - Szóval még is tiszteled apádat? – Seyako úgy érezte az öreg az életével játszik. - Soha nem mondtam hogy nem tiszteltem apámat. Csupán bolond volt. De te, talán még nála is rosszabb vagy… - Lehet, fiam, lehet. Minden esetre, ha azt akarod, hogy Seyako-san tudjon neked segíteni, a Sou’unga felkutatásában – itt a mindketten összerezzentek – akkor két dolgot kell tenned. Felfegyverezned őt, hogy meg tudja védeni az életét, vagy akár a tiédet. – zárta jelentőségteljes hangsúllyal szavait Yokoseno, majd hatásszünet után folytatta – A másik pedig, hogy viselkedj vele tisztességesebben, akármilyen erős is, ő akkor is csak egy ningen, és nő. - Ugyan miattam aztán nem kell… - dadogta közbe a lány meghatottan, attól hogy Yokoseno ennyire figyelmes vele szemben. - De igen is kell, mert Sesshoumaru nagyúrnak véleményem szerint még mindig nem jött meg a józan esze, habár a maga kétszáz évével ez nem is meglepő. De jó magam azt hiszem már el tudom dönteni mi szükséges, és mi nem. Most pedig ha megkérhetlek Seyako-san kövesd Rient és öltözz át! Seya némán meghajolt majd elsietett a szolgáló után, kettesben hagyva a démonokat. Csak a szomszéd szobáig kellett mennie, ott a lány utasítására levetkőzött, majd az ő segítségével öltözni kezdett. Tiszta alsókat kapott, mire hosszú sötétkék hakamatot húzott. A lány leültette, majd fekete csizmákat segítette fel lábaira, majdhogynem ugyan olyanokat, mint Sesshoumarué. Fölülre könnyű halvány égszín haorit húzott, majd egy olyan köpenyt melynek csak eleje és hátulja volt, középen dugta át a fejét, és mindez körülbelül térdéig ért le. Maga az anyag ezüstszürke volt, fénylő fekete mintával a lány vállánál és a szegőknél. De ez nem volt elég. A szolgálólány könnyű női vértet kerített elő, ami ugyan nem nehéz acél volt, csupán szamuráj vértezet átalakítva. Mell vonalban volt csak ezüstszín fém, kétoldali vállvért résszel, a lány hasánál keményített fekete bőrből készült, és könnyedén követte testének vonalát. Hátul fűzővel kötötték meg, miután alatta kisimították á szürke köpenyt. Az acélon sötétkék festett bambuszlevél minták, a fekete kezelt bőrön ugyan ilyen alakzatok világoskék festékkel díszlettek. Ez fölé a páncél réteg fölé kötötte aztán fel hófehér és kék mintás obiját, melyet kétszer csavartak körbe derekán, és hátul masnira kötötték. De csak az első réteg volt szoros a másikat lazábbra hagyták, hogy az övre katanát lehessen fűzni. Ezek után a Rien felsegített mind két kezére egy-egy fekete bőr alkarvédőt, melyek hüvelyk és mutató ujjai között bújtak át, és fűzővel erősítették karjához. Jobbjára úgy rakták fel az alkar vértet, hogy ruhájának ujja betűrődjön alá. Ugyan ezen oldaliban pedig megtalálta a ferde vágatot, és a fém agyat mihez a rejtett pengét tudja illeszteni. A lányka fekete szalagot nyomott a kezébe, és megkérte hogy fogja össze haját, úgy ahogy ő azt szereti. Seya kibontotta fürtjeit, majd copfot formált belőlük és sodorni kezdte. Mikor összeálltak könnyedén nagy bütyköt kötött belőle, úgy hogy a csomó a fejénél legyen, meghúzta, majd a szalag egyik végét át fűzte a hurkon, hogy pont a felénél álljon meg és ellentétes irányban lelógó lófarkán elkezdte lefelé becsavarni velük. Mikor a szalag elfogyott megkérte a lány hogy azt kösse meg. Így aztán már teljes harci díszben, csapán fegyverek nélkül álldogált a szobában, idegenként tekintve le saját testére. Végül a lány visszavezette. Ahogy visszatért, minden szem kíváncsian rászegeződött. Yokoseno elmosolyodott, míg a háttérben, immáron teljes páncélzatban és átöltözve várakozó Sesshoumaru csak felhúzta egyik szemöldökét jelezvén csodálatát. A lány végig futatta tekintetét a démonon, és megállapította előző harcban megsérült ruházata és vértje immáron tökéletes és hibátlan. Erre egy halvány mosolyt küldött a kutya szellemnek, majd minden figyelmét az idősebb férfinek szentelte. Yokoseno intett neki hogy menjen közelebb, majd felemelte a díszes katanát, úgy tartva, hogy a markolat a nő felé álljon. - Ha megtennéd? – kérdezte, miközben eddig oly élénk szemeiben szürke fények kezdtek játszani. Seya kezét a markolatra tette, mire a hüvely remegni kezdett, majd ahogy elkezdte kihúzni a kardot fehér fény ömlött ki belőle. Ahogy a katana hegye is elhagyta a művészi tokot, aurája lüktetni kezdett. Mindenki feszülten várt. A fény lassan ülni kezdett, kivehetővé vált a kékfényű, gyönyörű öt centi széles penge, vérerein a fehéren égő vésetekkel. - Igazi Muramassa-penge. (Híres fegyverkovács Nipponban [(Japán ahogy a japánok nevezik)] – sóhajtott nagyon Yokoseno – Eddig csupán a lányom volt képes kihozni belőle minden erőt. Te különös halandó vagy… - Még mindig úgy érzem, hogy nem vagyok méltó erre… - a lány megbabonázottan bámulta a fénylő acélt, szemeiben tükröződött az. - Hidd el, nálad lesz a legjobb helyen Seyako-san. Annyira hasonlítasz most a lányomra. – az idős démon ajkai közül fáradt megtört sóhaj szállt ki – Sesshoumaru – fordult a fiatal kutyaszellemhez – ha megtudom, hogy nem vigyáztál eléggé erre a lányra. A Nobunagák helyett öllek meg! - Barátom, öreg vagy te már ahhoz! – húzta el a száját az ifjabbik youkai – Minden esetre nem áll szándékomban megöletni Seyát. – kicsit meglepődött hogy a nő becézett neve jött a nyelvére, ám könnyedén tovasiklott e felett – És ha meg is halna út közben. Tudod, hogy az nem lenne számomra akadály… - balljával végig simította a Tenseiga hüvelyét. Yokoseno halványan elmosolyodott, vonásaira nyugalom ült ki. Már nem féltette a lányt, ki így annyira hasonlított hőn szeretett de már régen a mezsgyén lévő leányára. Ha Sesshoumaru képletesen felajánlja a Tenseiga túlvilág feletti erejét érte, akkor már minden rendben lesz. - Rakj el mindent! – nézett az idősb szellem Seyakora – Aztán induljatok. Ha gyorsan átkeltek a hegyeken akár estére elérhetitek az Ezeréves fát. – pillantása áttért a taiyoukaira – Tudod, mit fogsz ott látni. Apád emlékére kérlek… Sesshoumaru ajkai gonosz vigyorra húzódtak: - Ne félj Yokoseno, nem ölöm meg a korcsot. Nem lenne méltó hozzám, hogy így végezzek vele… - Sesshoumaru. Még is csak a testvéred. Nem kéne… - Iie! (nem) – vágta rá a férfi – Nem érdemli meg! Meglett volna az esélye. A Nagy Háborúban. Szükség lett volna rá, Nyugat bízott benne. És ő hol volt? – Seya meglepetten tapasztalta az indulatot a démon máskor oly higgadt hangjában. - Ő soha nem lesz olyan, mint mi. Te is nagyon jól tudod, és a helyében mi is inkább az emberekhez húznánk, oda ahol legalább a nyomorült életünk biztonságban van. Apátok azt akarná… - Nem érdekel. – látszott hogy a kutyaszellemet egyre jobban irritálja a téma, amiből Seya egy szót sem értett – Onna, induljunk. - Dozo (kérlek), vagy valami? – morgolódott a lány azzal a még mindig kék fényárban úszó pengét visszatolta a hüvelyébe. A csattanás élesen hasított a levegőbe, ahogy a kard csilingelve a tatamikra hullott. Seyako bent akadt lélegzettel, tágult pupillákkal meredt maga elé, kezei a levegőben maradtak. Majd felszisszenve nyakához kapott. Az éles fájdalom hírtelen jött, ám olyan hírtelen is távozott. Az érzés leginkább forró parázs égetésére emlékeztetett, ahogy kezét leemelte nyaka jobb oldalától, tenyere véresen csillogott. A szemei homályosak voltak, ahogy újra visszanyerte látását, csak azt látta, ahogy Sesshoumaru eltávolodik tőle, miképpen lefektette a párnákra melyek, kitudja honnan kerültek a tatamira. Aztán a férfi alakja újra közeledett, érezte, ahogy a haját félre tűri, majd hideg, piha anyag nyomódott az égető lüktető pontra. - Mi történt? – kérdezte és próbált felülni, ám a mellette guggoló alak visszanyomta. Hallotta, hogy az inuyoukai válaszol, de egyszerűen nem értette a szavakat. Újra lehunyta szemeit, s mire ismét körbe nézett már teljesen rendben volt. Újra megismételte előző kérdését. - Szerintem nézd meg magad. – válaszolt a démon, és Rien vörös haja tolakodott a képbe, kezében apró tükörrel. Seyako elvette a tükröt, majd megkereste benne fájdalmának forrását. Ujjával lekapart egy kis varrt, majd megpillantotta a különös halványkék kis jegyet. Ugyan alig volt kivehető, de továbbra is égetett. Meglepetten a körülötte állókra tekintett. - Mi ez? – szemei kétségbe esetten futottak az őt néző arcokon. - Stigma. Meg vagy jelölve. - Hogy micsoda? - Azt mi nem tudhatjuk. – válaszolt neki Yokoseno, és intett a szolgálónak, aki elvette a tükröt és egy csésze meleg teát nyomott a lány kezébe – Idd meg. A tea megtette a hatását, akár egy rossz álom múlottak el az előző percek rémülettel telt fájdalmai. Seyako hamarosan lábra állt, és arcán zavaros mosollyal felfűzte övébe a kardot és a hosszú tőrt. Szakértelemmel illesztette be a rejtett kést alkar vértjébe. Majd megfogta a furcsa kis trapéz alakú tárgyat, könnyed mozdulattal szétcsapta, mire szabályos kékpengés acéllegyező lett. - Látom mindenféle fegyver forgatásában jártas vagy. – szólalt meg az idősebbik férfi, Seya észre sem vette mikor léptek ki a gangra. - Öt éves korom óta tanulom a harcművészetet. - Ha meg nem sértelek most hány… - akarta kérdezni a démon, ám a lány könnyedén válaszolt. - Emberi idő szerint 16 éves vagyok, ha jól tudom – kicsit habozott - nálatok még gyereknek számítok. A lány könnyedén mondta ezt, miközben pillantását nem kerülte el a mellette álló kutyaszellem kétségbe esett, megrökönyödött, döbbent arckifejezése, ami akár földön túli kínokról is árulkodhatott volna. Majdhogynem hangosan felnevetett, amikor kíváncsiságból meghallgatta a démon gondolatait. Hát maradjunk, annál hogy Sesshoumaru most erősen pedofilnak érezte magát… - Sokkal idősebbnek látszol, még emberi mértékkel mérve is. – Yokoseno is meglepettnek tűnt. - Tudom. – „Nem véletlen”- gondolta a lány - Yokoseno-sama domo arigatou mindenért, és a kamik vigyázzanak rád! – hajolt a házigazda felé. - Rád is Seyako-chan – a férfi heccelésből már nem használ megtisztelő jelzőt a nő neve után – és kérlek vigyázz a mi önfejű taiyoukainkra! - Megpróbálhatom. – nézett fel a még mindig kifejezetten furcsa képet vágó Sesshoumarura – azzal ismét meghajolt – Sayonara! - Sayonara! – hajolt meg Yokoseno is, az inuyoukai csak biccentett azzal elindultak a domb aljában várakozó társaik felé. Jaken és Aun is szemmel láthatóan kipihent és elégedett volt a kis pihenőnek hála, így aztán élettel telve és erősen vágtak neki a medence velük szemben lévő hegyeinek, folytatva útjukat Honsü (a sziget melyen Tokió is van) belseje felé. A reggeli nap bizsergette bőrüket, biztatón, s reményekkel vértezve fel lelküket. Folytatás következik…