- Úgy látom Seyako-san elfáradt… - hallotta távolról Yokoseno-dono hangját Seya, mire rémülten összekapta arcvonásait, és elkalandozott gondolatait. Az úr cselédlányért kiáltott, mire mindannyian felkeltek az asztaltól – Gondolom jót fog esni egy kis pihenés a hosszú út után… A szolgálólány belépett, engedelmesen kivezette őket a nagy ház tornácára, ahol urára pillantott. - Kérlek, mutasd meg Sesshoumaru-samának és Seyako-sannak közös szobájukat… Az idő mintha megállt volna, ahogy a szavak tovaszálltak könnyű fuvallat hátán, a levegő cseppfolyósnak hatott. Seya a mellette álló férfire meredt, dühös és meglepett tekintettel, ugyan úgy ahogy az nézett őrá. Ha pillantással háborúzni lehetett volna, bizonyára hamarosan csatatérré változtatják a csendes kis völgyet. „Ostoba, bolond lány! Ezt jól megcsináltad! Mért nem tudsz néha csak csendben figyelni? Már megint egy perc nyugtom se lesz Tőled! Ezek után már külön szobát sem kapok… Elegem van! Egy idegesítő testőrnő, akinek a közelében bonyolultabbnál-lehetetlenebb dolgok történnek velem!” – Sesshoumaru pillantása szinte ordított, de legalább ilyen válasszal találkozott – „Mi az hogy veled egy szobában? Azt hittem végre nem kell nagyságos youkai EGO uralkodó képét nézegetnem! Sesshoumaru csinálj valamit, mert különben…” – Yokoseno kérdőn rájuk pillantott. - Talán valami baj van? – kérdezte, hunyorogva, mint aki átlát és jót szórakozik a helyzeten. - Nem! – sziszegték egyszerre a szemcsatázó felek, és felszegett fejjel elindultak a napsütötte tornácon. Az öreg ott maradt, csak a szolgálólány mutatta nekik az utat. Hamarosan egy hosszú, fedett, oldalt nyitott folyósóra értek, ami egy másik házrészhez vezetett. Itt aztán egy díszes ajtót eltolt a vörös lányka, és beljebb tessékelte a vendégeket. Gyors mozdulattal meggyújtotta a szobában álló mécseseket, és pár füstölőt, azzal kisietett maga mögött behúzva az ajtót. A szoba fenséges volt, négyujjnyi vastag tatami gyékény borította a padlót, a sodjik (papírfal) virág és legyező mintásak voltak. A szobában a tolóajtók közé beágyazott szekrény állt, kis asztal, és kétszemélyes moszkitóhálóval fedett futont. A háló akár finom selyem baldachin omlott a szép megvetett ágyi neműre. Sesshoumaru és Seyako egyszerre akartak egymásnak esni, ám ettől olyannyira meglepődtek, hogy még sem kezdtek el ordibálni. Aztán csak nagy sóhajtások közepette, morgolódva, egymásra fújva birtokba vették a gyönyörű főúri szobát. A feszült, ideges csendet Seya törte meg: - Most elmegyek fürdeni. Remélem sikerült felfognod: FÜRDENI. Csak hogy neked véletlenül se jusson eszedbe éppen ugyan ez a cselekvés! - Nem fog… De én a helyedben fegyvereket is vinnék magammal, ha már… - Mi van? – húzta el a száját flegmán a lány. - Mert ha már sikeresen belerángattál ebbe az ostoba és szánalmas színjátékba hogy mi… - a youkai dühösen lenyelte a mondat végét – akkor védd meg saját magad, mert én nem fogok mindenkivel megküzdeni a nyavalyás halandó életedért…És itt sem vagy biztonságban. - Sesshoumaru! – kiáltott nagyot a lány, miközben minden erejével azon vágya felett küzdött, hogy ismét fel ne képelje ezt az arrogáns, beképzelt szellemet, végül nagy nehezen lehiggadt – És szabad érdeklődnöm még is mitől kéne tartanom… A démon tüntetőleg hátat fordított neki, ám a lány nem hagyta annyiban. - Ha tudni akarod, nem is csak a hecc kedvérét mondtam hogy én… hogy mi… - Seya kicsit bele zavarodott – Azt ne mond, hogy te nem vetted észre hogy ez a perverz kéjenc barátod, egész végig a fenekem vagy a melleim nézte! És eszembe sincs összetűzésbe keveredni ez miatt bárkivel! – kis mosoly bújt ki a lány ajkai között – Úgy gondoltam, ezt a tisztes feladatot rád hárítom… Sesshoumaru hatalmas hévvel fordult meg, dühösen kapott a lány után, nem is törődve vele hogy karmait is kimereszti. Ám Seyakonak szerencséje volt, valahonnan érezte, hogy a halálos fenyegetés most beváltódik, így inkább kislisszant az ajtón, még mielőtt a karmok megkóstolhatták volna fehér bőrét. Tempós léptekkel sietett vissza a főépülethez, ahol szerencséjére belefutott az előző cselédlányba. Az készségesen segítségére sietett, végig vezette szobájuk folyosóján, majd a ház mögött kis fa, hatszögletű házhoz vezette. Egészen a házacska ajtajáig kikövezett keskeny út vitte őket, amint beléptek arcukba csapott a meleg párás levegő. - Ha jól értettem úrnőm egy forró fürdőre vágyik? – fűtött be a nagy vízforraló kemencébe a lány. - Forró fürdő, pontosan! – Seya vágyakozva megnyalta ajkait, ahogy belegondolt a szavak értelmébe – De valamit szögezzünk le, nem vagyok semmilyen úrnő. - De hát…? – nézett fel meglepette a szolgáló. - Elárulok egy titkot, ha nem adod tovább – hajolt bizalmas közelségbe a lány vörös hajú társához – 1 hónappal ezelőtt én is szolgáló voltam – azzal kacsintott egyet. - Nem értelek Úrnő… - rázta meg a fejét a lány. - A nevem Seyako, szólíts így. És én nem vagyok Sesshoumaru-samának se, felesége se, ágyasa se semmilye. Csupán egy oniwabai aki véletlenül cseléd lett a palotájában. A tévedések felismerése után pedig útra kéltünk hogy én haza jussak, és ő meglátogassa jövendőbeli feleségét. - Akkor te nem? – kérdezte meglepetten a lány – Megmertem volna esküdni hogy már évek óta házasok vagytok! Seya rosszalló, fintorgó képet vágott, mire mindketten elnevették magukat. A fürdő finom volt, végre kiáztathatta magából az út porát és fáradalmait, a kellemes meleg víz ellazította izmait, feledtetve a barlangi jeges mártózás emlékét. Legkedvesebb liliom illatú olajait találta meg a fürdőházban, miket élvezettel dörzsölt bele bőrébe, és hajába a lány segítségével. Kedvesen elcsacsogott a fiatal szolgáló lánnyal, sok érdekes dolgot megtudott tőle, többek között hogy ennek a háznak úrnője is van, csak ő most a távoli földeken jár ellenőrzésen. Hosszú fürdőzés után végül Seyako kimászott az onsenből, és puha illatos törölközőkkel száríthatta le sebekkel és hegekkel tarkított elgyötörtnek tűnő testét. A cselédlány szóvá is tette ezt, majd hosszabb hallgatás után feltette a kérdést: - Seyako-san, ha jól értettem te testőr vagy. Ez azt jelenti, hogy szamuráj vagy? - Hai. Mért kérded? - Csupán ez magyarázat a rengeteg sérülésre a testeden. Némelyik egészen különleges. - Azt mondod? – lepődött meg a nő. - Igen, és egyik másik olyan akár egy halvány tetoválás. Itt is a nyakadnál. Seya hiába is tekergett nem láthatta saját nyakát, tükörbe meg már olyan régen nézett hogy alig emlékezett rá. Végül könnyű nedvszívó köntöst adott vállaira a lány, és pár gyors szóval kisietett a fürdőházból, meghallva egy távoli csengettyű hangját. - Ebben menj kérlek vissza a szobádig, ott találsz váltás ruhát, amíg a tiédet kitisztítjuk… Seya dohogva húzta magán össze a könnyed anyagot: - Az hagyján, de amilyen szerencsém van valaki mást is találok abban a szobában… Meglepetés érte, ahogy elhúzta a szoba ajtaját, ugyanis az üres volt. A füstölők leégtek, de a kellemes balzsamos illat megülte a levegőt. Ahogy a lány beljebb lépett megpillantotta a férfi levetett páncélját, és díszes hüvelyű kardját. Ezek mellett pihent még a prémpalást, és jól ismert fekete lábbelijei is. A nő vállat vont, a szoba másik része felé pillantott, ahol számára kikészített ruhák feküdtek. Magára húzta az alsó rétegeket, majd belebújt a gyönyörű fehér, magában kék nyomásos kimonóba. Lábaira zorit húzott, ha jól emlékezett kis női fehér tabikat látott ajtajuk előtt. Hajába kék szalagot fűzött, majd hogy nem miko módra fogva össze. Most ehhez volt kedve. Mélykék obit kötött a kimonóhoz, vastagot, csípőjétől lengőbordájáig takarta, azzal elindult az ajtó felé. Aztán félúton megtorpant, visszalépett és övébe fűzte a hosszú szamuráj kardot, és a hosszú tőrt, és csak így lépett ki a gangra. Alig húzta be maga mögött a sojit egyből belefutott a visszaérkező kutyaszellembe. A férfi is fürdésből jöhetett, haja még nedves volt, és ő is csak könnyű köpenyt viselt. Nem álltak meg miközben elhaladtak egymás mellett, de az ölni-tudnék-tekintet mindkettőjük arcán ott volt. Végül mielőtt a youkai belépett volna a szobában hátra szólt a lánynak. - Esetleg megvárhatnál. - Ugyan miért? – csattant fel a lány. A férfi megállt az elhúzott ajtóban, majd szokásos semmit mondó kifejezésével arcán visszanézett rá. - Egy onna soha nem érkezik az ura előtt sehová. – éppen idejében húzta be maga után a sojit ahhoz, hogy megmeneküljön a lány haragjától. Seya hosszú percekig alig tudta türtőztetni magát, végül lehiggadt és a gangon álldogálva bevárta a férfit, és semmiféle megnyilvánulás nélkül lépett vele újra a főházba. A nap lassan tűnt el a hegyek mögött, vörös fénnyel megtöltve az alkohol szagú, fülledt szobát. Az asztal körül három alak ült, ebből a két férfi csendesen beszélgettek. Mellettük már négy üres korsó ált, kis csészéikben most is ital csillogott. A szolgáló kétszer fordult, hogy a kiürült edényeket elvigye, de még így sem végzett. Érdekes módon viszont a két youkain külsőleg semmi nem látszott. Csupán az idősebbik nézett néha huncut szemekkel hol a mellettük csendben üldögélő és iszogató nőre, hol fiatalabbik társára. Már hosszú órák óta folyt a diskurzus és az italozás, amit előtte finom vacsora előzött meg. Párolt zöldségek, rizs, nyers pácolt hal. Fáradt utazóink hálásan elfogadták az élelmet, illetve csak a lány, Sesshoumaru és Yokoseno más féle eledeleket evett. Aztán megérkezett az első korsó kellemesen langyos szaké, itt is külön a lánynak, és külön a démonoknak. Az idő lassan telt, az ital viszont gyorsan fogyott. Seyako próbált mértékkel inni, habár egész jól bírta az alkoholt, esze ágában sem volt lerészegedni. Ám a nektárcseppek gyöngyözve itatták magukat, és észre sem vette, hogy ő is korsajának a végén jár. Mire észbe kapott eddigi unott egykedvű hangulata tovaszállt, mosolyogva nézett a világra. A két férfi néha-néha, felváltva reá pislogtak, míg az idősebbik tekintete furcsa és sokat mondó volt, a kutyaszellem kétkedve végül lassan meglepődve pislogott felé egy-egy ivó szünetben. A nő lassan oldalra csúsztatta elzsibbadt lábait, a szürkületi; ital és illatszer szagú szoba homályában meglazította kimonója nyakát, miközben érezte arca felforrósodik és kipirul. Kissé zavaros, zsongó fejjel nézegette a körülötte lévő tárgyakat, míg nem szemei akaratlanul is a beszélgető partnerek ifjabbik tagjához tértek vissza. Mikor észre vette, hogy az inuyoukait bámulja zavartan elfordult, ám valamiért mindig felé pillantott újból. Kitudja hányadik ilyen alkalom után aztán a házigazda elkapta tekintetét, és sokat mondó, mindent tudó kifejezéssel rámosolygott. Ekkor már a lánynak megszületett fejében a döntés, hamarosan neki vissza kell vonulnia, ugyanis a szaké lassan kezd a fejébe szállni. Ám a cselekvést újabb csészényi ital előzte meg, végül akadozó mozgással, bizonytalanul felegyenesedett és engedelmet kért a távozásra. Nyelve egyszer sem botlott bele a szavaknak, amit bíztató jelenek talált, így kerülhette a feltűnést. Ahogy a soji behúzódott a nő mögött, hírtelen néma űr állt be a társalgásba. Sesshoumaru vendéglátójára nézett, elkomorult arckifejezéssel, majd enyhe méreggel hangjában megtörte a csendet: - Mit hozattál neki? - Semmi más csupán édes szakét. Nem kell féltened semmi baja sem lesz… - az öreg huncut szemöldök ráncolása azonban egyértelmű utalás volt szavainak ellentétjére. - Yokoseno-sama! – a kutyaszellem még egy fokkal ingerültebbé vált. - Nyugodj meg, tényleg semmi baja sem lesz! Tudod mennyire, odavagyok a szaké párlásért, és hogy saját magam is űzöm e nemes művészetet. Egy saját gyártmányú italomat szolgálták fel neki. - Saját gyártmány? – Sesshoumaru arcára majdhogynem rettegés ült ki, ugyanis Yokoseno-dono híres volt olyan kegyetlen erős szakéiról, melyek még egy megtermett démont is teljesen le tudtak részegíteni. - Fiam, semmi nem fog történni a lánnyal. Kimondottan gyenge és nőies italt kapott. Csupán… - az öreg már nem tudta elrejteni kaján vigyorát. - Csupán!?! – vízhangozott a kutya szellem hangja a szobában, immáron majdhogynem rettegve, vajon mit fog hallani válasz képen. A háziúr kiélvezte helyzetét, válaszadás helyett újabb csészényi italt kínált, majd nagy sokára folytatta: - Csupán tisztában vagy vele, hogy most életem főművét kóstolgatod? – a mondat első hallásra sántított. - Hogy érted? – nyelt nagy kortyot Sesshoumaru az italból, figyelve bármilyen különös jellemzőjét, ám semmi kivételest sem talált benne. - Életem főműve, Nippon legerősebb szakéja! Úgy bizony, büszke vagyok rád fiam! – hajolt közelebb bizalmasan az öreg démon – Tesztjeim alapján ettől a nedűnek, a második csészényi adagjától, jól megtermett erős démonok is kidőltek már. És rajtad még csak meg sem látszik, hogy a hetedik korsón is túl járunk. - De te? – kérdezte meglepetten a kutyaszellem. - Kis fortély. Egy kortyot sem nyeltem le ebből! – azzal felhúzta az alacsony faasztalka terítőjét – Nézd csak! Ahogy a fény beáradt és megvilágította a tatamikat, kis fehér porcelán csészék álltak rajta, tele itallal. Sesshoumaru hol régi barátjára, hol a poharakra pillantott, megdöbbenésében nem is talált szavakat. - Ne félj, kutya bajod sem lesz! Ha ennyit meg bírtál inni… Véleményem szerint ennek egy kortyától egy ningen már halott lenne. Talán már közelebb van a méreghez, mint az italhoz. „Méreg mi? Akkor más tesztalanyt kellett volna választanod. Drága barátom, hát nem tudtad, hogy én is, sőt apám is, immúnisak vagyunk mindenféle méregre?” – a nagyszellem nem bírt ki egy elégedett mosolyt és újabb csészécske alkoholt gurított le, törökülésbe font lábain a fekete nyári hakamatot vizsgálva, melyre a barna aranymintás férfikimonó lágyan borult rá. Csak arra nézett fel, hogy mellőle Yokoseno felemelkedik. - Azt hiszem én most már vissza vonulok, ha kedved tartja, a szolgáló lány még hozhat neked italt. – indult az ajtó felé az öreg démon, mire Sesshoumaru is felállt és megköszönte a kellemes estét és a vendéglátást, ahogy az illem megkívánta. Alig egyenesedett fel, teljesen hírtelen megszédült, feje tompává és monotonná vált. Nagy nehezen összeszedte magát, megrázta fejét, majd kilépett a gangra. Tüdejét mélyen teleszívta tiszta, hegyi levegővel, lehunyta szemeit, ám ahogy hírtelen felnézett egy pillanatra megindult a világ. „No csak.” –ennyit tudott hozzáfűzni a hírtelen változáshoz, azzal elindult az üde zöld, magas fűvel benőtt dombon lefelé. Félúton aztán megállt, leült majd kényelmesen elfeküdt az illatozó kellemesen hűvös földön, és a fölötte lassan kigyúló csillagokat figyelte. A távoli hegygerincek még aranyos-vörös fényben úsztak, ahogy őket még beragyogták a nap utolsó sugarai, ám a kis medencében eljött az éjszaka ideje. Pár perc múlva sóhajtva felült, és megnyugodva elkönyvelte, az előbbi furcsa jelenségek melyek erősen hasonlítottak a halandók részegségi tüneteihez tovatűntek. Ám helyettük furcsa, bizsergető érzés maradt, mi a magány érdekes módon fájó tudatával társult. Társaságra vágyott, de nem akart visszamenni Seyakoval közös szobájába, elkerülve az esetleges és a levegőben lógó összetűzéseket. Most valami mást akart, miközben úgy vélte, testét ismeretlen kellemes zsibbadtság járja át, mit tisztán érzett még akkor is mikor hagyta magát elsüllyedni zavaros gondolatainak tengerében… Folytatás következik…