- Taiyoukai egy ningen onnával? (halandó asszonnyal) Látom apád vérét örökölted… - vetette oda szánakozva az idegen. Ekkor jött el az a pillanat, amikor az eddig sziklaszilárdan, megrendíthetetlenül nyugodt kutyaszellem elvesztette kontroljait. Hírtelen lendült a magasba, s onnét küldte a talaj felé a sárga energia ostort. Ám ellenfele sem lehetett kevésbé jó harcos, a támadás már csupán csak a földbe csapódott be. Az idegen azonnal előrántotta lilán égő kardját, és azzal küldött választ Sesshoumarunak. Csak egy erdőrészt sikerült letarolnia, ellenfele már mögötte volt. - Dokkasou – hallatszott a férfi hangja, mire mérges pengék csapódtak küzdőfelének hátába. Seya elégedetten nyugtázta védelmezője sokkal gyorsabb az ismeretlen démonnál. Ám kezdeti lelkesedése abba maradt, mikor az komolyabban kezdte használni, fegyverét a közelharchoz is. Ugyan nagy részt képtelen volt elérni Sesshoumarut, azért még is csak démonok csatája volt ez, méghozzá erős démonok csatája, amiben végső soron az acél fog dönteni. Egyre idegesebben tapasztalta, hogy Sesshoumaru továbbra sem nyúl kardjáért. Aztán eszébe jutott a Tenseigával nem tudja megölni ellenségeit. Hírtelen ötlet pattant ki elméjéből, életveszélyes, de remek ötlet. Ereje teljében volt friss és kipihent, könnyű szerrel képes lesz ezt végig csinálni. Kapkodó mozdulattal tekintett körbe, és nem is messze a harctértől megpillantotta elhagyott katanáját. Egy egyszerű gondolat kellett, és a kard már a megfelelő kezekben állapodott meg. Seyako kihúzta hüvelyéből a tökéletes mívű szamuráj kardot, és a megcsillanó pengében megnézte saját arcát egy pillanatra. Éles robajra nézett fel, mitől rettegve elcsodálkozott. Úgy nézett ki a csata felgyorsult halandó szemei alig bírták követni a küzdő feleket. Csak pillanatokra ismerte fel valamelyiket, végül ennek a ciklusnak is vége lett. Az idegen eddig ismeretlen, erős támadását vetette be kardjának. Lilás gömbök váltak ki a pengéből, összeállva a körül, majd pár kavaró mozdulatra megnőttek, felerősödtek, végül mindezt a kutyaszellem felé küldte a kard gazdája. Sesshoumarunak félig sikerült csak kikerülnie a csapást, ballját elérte, leégetve a haori ujját, és megrepesztve a tüskés páncéltartozékot. - Ugyan úrfi, kézzel nem mész ellenem semmire. Használni kéne a kardodat. – szólalt meg a kavargó fények elmúltával az idegen youkai. - Nem vagy rá méltó hogy apám Agyarát forgassam ellened – válaszolta Sesshoumaru, ügyet sem vetve megégett karjára. Úgy tűnt nem érez fájdalmat miatta. A következő csapás orv módon jött, alig ejtette ki az utolsó hangot a férfi, még egy támadás érte. Nem volt túl nagy, még is kissé magával sodorta a démont. Alig jutott ideje ismét körbe nézni, az ismeretlen döntő csapásra készült. Fegyverét a magasba emelte, engedve, hogy minden yakija szétáramoljon benne, majd pedig még mielőtt bárki azt hihette volna készen lett az előkészületekkel lecsapott. Seyako szitkozódva figyelte az eseményeket, végül döntésre kényszerült. Döntésre miközben még egy határozás született meg fejében. Első ként eldobta a kardot, majd minden előjel nélkül az elsöprő erejű támadásba vetette magát. Lendülete olyannyira közel vitte őt védelmezőjéhez, hogy majd hogy nem háttal a férfinak tántorodott de az utolsó pillanatban megállt. A cikázó zöld és kék fények körbeölelték mindkettőjüket, miközben a lány képességeinek legmélyebb bugyraiból hozta elő élete legerősebb védőpajzsát. Ezúttal elmaradtak a jól ismert láthatatlan energia labdácskák, a nő mellkasához emelte kezeit, majd lendületesen széttárta őket, miközben ismeretlen nyelvű szavakat motyogott. Testéből hírtelen milliónyi parányi, kék buborék szakadt ki, körülölve teljesen alakját. A csapás zúgott feléjük, ám a kis világító pöttyök hírtelen álltak össze egy erős masszív kupola pajzsszerű gáttá. Az iszonyatos erejű támadástól a lány kezei megremegtek, tolódni kezdett hátrafelé. Ezúttal áldotta a véletlent, a mögötte álló taiyoukai ugyanis nem engedte, hogy a gyenge halandó testet tovasodorja a monumentális energia. Úgy nézett ki a különös kard nem akart kifogyni, csak ontotta magából ez erőt, mely beleütközött az akadályba és két oldalra eltérült a kék kupola mentén. Seya lehunyta lobogó kék szemeit, miközben hagyta, hogy áramló aurájának szele magába borítsa a mögötte álló férfit is. Távolról jutottak el csak füléig Sesshoumaru szavai: - Mit csinálsz? Ostoba, nekem nem árthatott volna ez… - Itt az ideje, annak hogy elkezdjek törleszteni! – válaszolta a lány, miközben érezte teste ismét hátrébb, préselődne, ha a szellem nincs mögötte. „Halandó test ártalmai.” – könyvelte el magában, miközben hagyta, hogy feje hátrabukjon a youkai vállára. Abban a percben fel sem fogta milyen közel került a férfihez. - Kérlek… el ne engedj… - suttogta a lány, miközben szemeit felnyitotta, hogy tekintete találkozzon az őt fürkésző arany szempárral. Sesshoumaru megértette az utasítást, és nem szegült ellen. Nem akart kockáztatni, mert ha a védelem megszűnik, tudta, a nőt nem tudná megmenteni. Így hát megvetette lábait, és alig láthatón de átkarolta a lányt. Seya az örvénylő sokaságban elvesztette fókuszát, újra a színes fényáradat jött, ezüstvillanás, majd fekete fehéralakok, míg nem a kép ki tisztult, maga mögött megpillantotta a lobogó vörös aurát, míg a távolban a kard yakiját kereste. Hamar meglelte, és annak gyengepontját is, mint ahogy minden fegyver gyengepontját képes volt megtalálni így. „Jöjjön, aminek jönnie kell!” – gondolta, és hírtelen az eddig tömött falban lebegő kék mikrogömbök szétrobbantak. Mindenki csak egy vakító fényjelenséget észlelt, aztán már csak a csendet. A por elültével ismét megpillantották egymást. Az idegen ott állt ahol a csapás megkezdése előtt is. Döbbenten meredt, sistergő füstölgő kardjára, majd dühösen ordított rá a földön guggoló lányra. - Mit csináltál a kardommal te szajha? - Kicsit kisütöttem – lihegte maga elé Seyako – Ezt a támadást mostanában nem fogod többet használni. Fékevesztett youkai nekik rontott. Egyenesen a lányt célozta, látván annak fáradtságát. Elméjét elborító ködtől, el is feledkezett a Kulcs társáról. Csak akkor tért észhez mikor már lecsapni készült a nőre, ám Sesshoumaru közbe lépett. Ököllel ütötte vissza a pengét, nem is figyelve szertefröccsenő saját vérét. Egy pillanatot sem várt, másik kezével elindította az energia ostort, és ellenfelének csuklójára célozva kiütötte kardját kezéből. Az pörögve csapódott be az egyik már félig elszenesedett fatörzsbe. Az idegen szintén mit sem törődve a fájdalommal kimeresztve karmait feléjük lendült, de már csak a puszta fekete földre tudott lesújtani. Az inuyoukai karjában a nővel, már nem volt ott. Várta a következő támadást, de az ismeretlen már lenyugodott. - Látom erővel, és gyorsasággal sosem érlek utol. Hát akkor nincs más választásom, mint hogy megkóstoltatom veled az acél ízét. Sesshoumaru lerakta a lányt, majd ösztönszerűen elé állt. Mérlegelnie kellett a helyzetet, méghozzá gyorsan, ugyan is a másik démon kardjáért lendült. Döntött nem marad más választása. Még megvárta hogy támadója felé pillantson, aztán felszegte fejét. Szemei hírtelen váltottak vörösre, ahogy az átalakulás megkezdődött, arca eltorzult, fogai agyarakká nőttek. Ruhája lassan egybefolyt a testét körbeölelő elemi szél áradatával. Seyako rogyadozó térdekkel figyelte az eseményeket, és egy dologban biztos volt. Ez rossz! Kétségbe esve keresett valami mentő ötletet. Szemei megakadtak elejtett katanáján, fáradt sóhajjal magához hívta a pengét. Lépett egy bizonytalant előre, és belenyúlt a rózsaszínes örvénylő yakiba. Még nem próbálkozott az előtt ilyesmivel, de örömére nem egy kutya mancsát érintették ujjai. Sesshoumaru körül hírtelen szűnt meg az örvény, ismét emberi formájában volt, meglepetten tekintett hátra a fáradt kék szemekbe. Ez alatt az eddig rémült youkai is kihúzta kardját, és kíváncsian követni kezdte az eseményeket. A lány a démon kezébe nyomta a szamuráj kardot, mire az érthető okokból ledöbbent. - Használd úgy, mintha valamelyik Agyar lenne. Csak arra kérlek, ne sokáig tartson a küzdelem… - Seya nem bírta ki hogy ne mosolyodjék el a szellem értetlen szemei láttán – Mostantól ebben a kardban van minden erőm. Mivel nem én forgatom, majd eszméletlenné válok. És ez okból csak kis idő áll a rendelkezésedre. Ha túlléped… nem ébredek fel többet. Nem hagyott időt az ellenkezésre, lehunyta szemeit, és azonnal ájultan rogyott össze. A kardon halvány fehér villanás futott végig, és a vékony penge lassan duplájára vastagodott. Sesshoumaru még egy gyors ellenőrző pillantást vetett a lányra, majd elindult az idegen felé. Egyszerre indultak meg egymás felé, félúton összecsaptak, majd széthúzódtak ismét. Az inuyoukai magában számolta a másodperceket és a lány szavait ismételgette. „Használd úgy, mintha valamelyik Agyar lenne…” – „Igen, azt fogom tenni!” Sesshoumaru meglendítette karját és az idegen démon felé csapott. A kardból különös hófehér fénycsíkok szakadtak ki, végig szántva a talajt és telibe találva célpontjukat. Ám az a csodával határos módon túlélte. Az idő fogyott. A kutyaszellem feje fölé emelte a katanát, miközben egy láthatatlan gömböt rajzolt vele körbe. Hírtelen vágott az éppen felkászálódó idegen felé. Hófehér villámokkal tarkított gömb szabadult ki a csapás nyomán. Mindent vakító világosság ölelt körbe. Mire ismét látni lehetett csak ketten maradtak. Hiába is kémlelt körbe a youkai, vetélytársa felszívódott. Ám biztos volt benne, hogy még továbbra is életben van. Pillantása a magatehetetlen lányra siklott. Könnyed és gyors léptekkel megközelítette, majd lerakta mellé a kardot, úgy hogy az hozzáérjen a lány kezéhez. Most a halandó testen volt a sor, rajta futott végig a fehér fény, jelezve, ereje visszatért tulajdonosába. Ám Seya eszméletlen maradt. Sesshoumaru futólag körbenézett, meglelve a katana hüvelyét is. A kardot belerakta, majd a lány oldalára kötötte, és felemelte az eszméletlen nőt. Bizalmatlanul még egyszer körbe nézett, ösztönei csapdát sejtettek de nem történt semmi. Alakja fehér villanással felragyogott, majd szellemgömbé olvadt össze. Könnyedén suhant el a letarolt fák között. Nem messze a tisztástól ahol Aunt és Jakent hagyta, meg is találta társait. Egy szót sem szólt nekik, csak tovább indult, de most már nem olyan magasan, az erdő fáinak takarásában folytatták útjukat. Töretlen lendülettel, mintha semmi sem történt volna. Meg sem álltak szürkületig, akkor is csak azért, hogy mindannyian egy tiszta vizű csermelynél szomjukat oltsák. Jaken fontolgatta, hogy rákérdez mi történt velük, látva az eszméletlen emberlányt, és gazdája tépett haoriját, megszenvedett vértezetét. Ám ahogy a taiyoukaira nézett, tudta nem részesülne válaszban, csupán az életével játszana egy sort, így elvetette az ötletet. Leszállt a hűs éj, ők nem álltak meg. Mindannyian felfrissültek, démonok révén így hogy nem a tűző napon utaztak, egyáltalán nem találták kimerítőnek ezt a hosszúra nyújtott vándorlást. A csillagok csak néha bújtak ki a lombok takarásából, még mindig erdőben haladtak, habár már kocsiúton, de a vén fák koronája teljesen elfedte őket. Ahogy egy-egy domb tetejére értek megpillanthatták a későn kelő kerek képű holdat is, a távoli hegyek felett sétálni. Sesshoumaru egyre nyugtalanabb lett attól, hogy a lány még mindig nincs magánál. Próbált nem törődni ezzel a ténnyel, és csak az utazásra koncentrálni, hiszen hallotta a nő ütemes szívveréseit, gyenge lélegzet vételeit. Akkor meg nem lehetett nagy baj. Jól benne jártak az éjszakában, mikor is a lány lassan mocorogni kezdett, majd fáradt még is élettel telt pillantással körbe nézett. Kicsit meglepődött, mikor maga körül csak örvénylő hófehér ködszerű anyagot pillantott meg, de ahogy szemeit meresztgette elsuhanó fák sötét foltjait, és a magasban halványan csillagok villódzását is ki tudta venni. Tudta hogy egy szellemgömb belsejében van, és ahogy a jól eső, kellemes érzés szétterült tagjaiban azt is tudta, hogy biztos kezekben. Merengésében csak percekkel később vette észre, hogy valaki figyeli, erre idegesen kapta fel a fejét. Tekintete találkozott az őt fürkésző aranyszín szemekkel, mire elmosolyodott. A férfi arcán nem tűnt fel érzés, csak fogást váltott a lányon. Erre már Seya is észhez tért, felemelte karjait, hogy megkapaszkodjon védelmezőjében, könnyítve a haladást. Sesshoumaru szemei megvillantak, jelezve értékeli, hogy a lány felismeri a helyzetet. Sokáig repültek még így, az erdő éjszakai neszeit hallgatva, melyek csak távolról szűrődtek be a gömb belsejébe. Végül a lány újra felnézett a kutyaszellemre. - Sesshoumaru… mond, mi lett miután…? – hangja számára is idegen módon gyengécske volt. - Elmenekült. – pillantott le rá a youkai. - A katana… Tudtad használni, igaz? A szellem bólintott, mire a lány újra elmosolyodott. Végül is minden jó, azt leszámítva, hogy hála halandó testének ereje ismét megfogyatkozott, és ismét csak pihenés után tudja összeszedni magát. Nem tudott már visszaaludni, csendesen figyelte a tovasuhanó tájat, miközben néha fészkelődött egyet-egyet a biztonságosan tartó karok között. Egy ilyen alkalommal vette észre a sérült páncél darabot, és a már hegedésnek indult égés nyomot a férfi ballján. Nem hitte volna, hogy bárki is képes megsebesíteni Sesshoumaru nagyurat. Lassan született meg elméjében a döntés, melyhez az aznapi csata is hozzá járult. „Segíteni fogok neki meg találni azt a kardot!” – gondolta. Tudta a démonnak valóban sikerülne azzal meghódítania a világot, hiszen már csak egy nagy erejű fegyver kellett a kezébe és máris legyőzhetetlenné vált. Ha egy ilyen híres és retteget kardot megszerez, mint a Sou’unga bizonyára ő lesz a legerősebb youkai az egész szigeten. Utána már neki csak annyi feladata marad, hogy kordában tartsa a szellemet. És ha ez nem is az ő feladata lesz, Aya tökéletes lesz erre a szerepre. Mély sóhajtás szakadt ki mellkasából erre a gondolatra. A démon a fájdalmas sóhajra lepillantott a karjaiban tartott lányra, mire az mélyen elpirult. „Már megint kezdem! Seyako szedd össze magad!” – gondolta, de azért halványan felfelé pislogott közbe. Először úgy vélte csak rosszul látta, ám nem. Egy pillanatra mintha Sesshoumaru különösen lágyan nézett volna rá. Ezen még egy darabig gondolkodott, végül ahogy telt az éjszaka és elérkezett a hajnal ismét álomba merült. Egyszer ébredt csak fel, mikor ismételten megálltak. Érezte, hogy a férfi lerakja, majd fél szemmel látta hogy Sesshoumaru eltűnik a fák között, de még túl fáradt volt ahhoz hogy ezzel foglalkozzon. Így aztán visszahajtotta fejét, és újra mély regeneráló álomba merült, és csak nagyon sokára ébredt fel újra. Valami iszonyatosan erős hangra ébredt fel. Rémülten pislogva ült fel a fa tövében, mely alatt eddig aludt. Jaken és Aun ott voltak a közelében, mindannyian fejüket forgatva néztek hol jobbra, hol balra. - Mi volt ez? – kérdezte a lány, mire a zöld kis szellem rá nézett. - Megint utolért egy falka. - Falka? – húzta fel szemöldökeit a lány. - Hai. Egy farkas szellem falka. – bólogatott a gnómocska hevesen. - És Sesshoumaru? - Jaj, ostoba halandó lány. A nagyúr elment elzavarni őket. - Oh… értem. – bólintott Seya majd feltápászkodott és körbe nézett. Egy erdőben voltak. Illetve két erdő szélén. Ő ugyan még egy nagy öles fa alatt pihent meg, ám pár méterrel arrébb bambusz erdő váltotta fel a lombost. A hosszú erős szálak hosszú méterekkel nyúltak a fejük fülé, tetejükön zöld vékonyka leveleikkel. Aztán nem maradt ideje a különös erdőn gondolkodni, mögöttük megzörrent az avar és a nagyszellem lépett elő a fák közül. Végignézett a lányon majd közömbösen bejelentette: - Indulunk. Senki sem tiltakozott, azonnal menetkész állapotba kapták magukat, amiben nagy ösztönzést nyújtott a távoli vonyítás is. A kis csapat, elől a youkai vezetésével hamarosan már messze bent menetelt a bambusz erdőben. Ami igen csak kellemetlen érzéseket váltott ki a menet végén gyalogló lányból. A szálak közt kavaró szél is mintha csak növelte volna feszültségét, így inkább megszaporázta lépteit és hamarosan beérte az élen haladó alakot. - Most hová megyünk? – kérdezte a démontól kíváncsian. Úgy nézett ki Sesshoumaru nem óhajt válaszolni, ám hosszú néma percek után azért még is megtette. - Meglátogatunk valakit. A további úton némán gyalogoltak, míg nem a bambuszerdőnek vége szakadt és előttük mélységes sziklás hasadék tátongott. Pára takarta el szemük elől a távoli tájat, ami azért halványan zöldnek tetszett így is. - Lemegyünk – jelentette be nyersen a démon, majd könnyedén lelépett a párás ködös tejfehér mélységbe. - Le-e-e? – hápogott Seya rémülten, majd segélykérően a mellé zárkózó Jakenre nézett. A zöld démon sóhajtva, szánakozón rápillantott, majd egyensúlyozva a nagy barna bottal felmászott Aun hátára. A lány is így cselekedett, mire a sárkány szépen komótosan felemelkedett és lelibbent a szakadékba. Pár pillanatokig tartó, hófehér ködbe burkolózott utazás után, hírtelen szakadt meg a vakság. Délutáni nap langyos narancs fénye simította meg az érkezők arcát, ahogy összeszűkült szemeik előtt gyönyörű táj bontakozott ki. Smaragdzöld, teraszos rizsföldek, azúr kék csobogó patakok. Seyako nem győzött betelni a látvánnyal melyet a kis eldugott medence nyújtott szeminek. Aun lassan ereszkedett, mintha csak otthonosan mozogna ezek közte a felhők között. Aztán a kis csapat szépen megcélzott egy lankásan alábukó, üde zöld dombot, melyen szép uradalmi, de még inkább templomhoz hasonló nagy ház állott. Ahogy ereszkedtek, már mindannyian megpillantották a nagy háztól tisztes távolságra álldogál youkait. Aun puhán ért földet gazdája mellett, mire utasai azonnal leugrottak – vagy éppen borultak – nyergéből. A nő körbe forgott, hogy tekintete bejárhassa az egész medencét, kiélvezve ezen kis édenkert minden fényfoltját. Gyönyörködő ábrándozásából egy számára ismeretlen hang ébresztette fel: - Sesshoumaru? – kérdezte meglepetten a nagy ház egyik ajtajában álló alak – Milyen szerencsés csillagállásnak köszönhetem látogatásod szerény hajlékomban? Egy villanásnyi idő sem telt el, a házi gazda már előttük állt. Seya meglepődött, igazán furcsa szerzet nézett most végig a kis csapaton. Hosszú, őszülő szakáll, fényes ezüst-fekete haj, hajlott hát. Teljesen emberszerűnek tűnt sötét szemeivel, pirosló orrával, és hosszú férfi kimonójával, de még is. Seyako biztos volt benne hogy ez a lény itt előtte nem ember, csak és kizárólag démon lehet. És nem tévedett, ahogy az öreg youkai elmosolyodott, megvillantotta fehér, kitüremkedő tépőfogát, egyértelművé téve a választ. Tekintete szépen lassan fokról fokra vándorolta körbe a lány alakját, elidőzve a lábakon, és a lágyvonalú derékon, fel egészen a melleiig, mire kaján mosoly villant szája szegletében. Seyát a szívszélhülés kerülgette, de végre házigazdájuk ismét Sesshoumarun pihentette tekintetét. - Yokoseno – biccentette meg kissé fejét a kutya démon – Csupán átutaztam a környéken. És eszembe jutott apám régi barátja… - Megtisztelsz fiam, meg tisztelsz! – tárta szét karját a házigazda, majd kölcsönös vállveregetés után – ami közben Seyako csak pislogott hol ide, hol oda – a csapat többi részét újra szemügyre vette. – Látom szolgákat is hoztál magaddal… méghozzá milyen szemrevaló szolgákat! Seyako először bosszúsan közölni akarta a tényállást, aztán az ősz youkai vizslató szemeit látva bájosan elmosolyodott, nem felejtve az előző végigmérő tekintet, majd Sesshoumaru mellé lépett. - Nem egészen szolgák… - búgta édes hangon, miközben karját a kutyaszellem karjába fűzte, és csillogó szemekkel felnézett rá. Minden lelki erejére szüksége volt, hogy el ne vihogja magát, ugyanis a szellem meg annyira meglepődött, hogy még tiltakozni is elfelejtett. Arcára valami kíváncsisággal vegyes értetlenség ült ki, ami a máskor oly komor arcot egészen kisfiússá tette. Seya gyorsan elkapta a tekintetét, és a még mindig kéjelgőn személő öregre tekintett. Az gyorsan észbe kapott és utat mutatva elindult a ház felé, közben maga elé engedve a lányt. A nő szinte tapinthatónak vélte lágyan ringó csípőjére tapadó tekintetett. De azért megengedett magának egy huncut mosolyt, mivel visszanézett a még mindig lecövekelt youkaira, azzal fellépett a ház tornácára, és belépett a tolóajtón. Odabent kellemes félhomály, füstölök csiklandozó andalító illata, és egy tágas nagyszoba fogadta. Középen teázó asztal, attól nem messze az egyik sarkot leválasztva paraván. A szoba hűvös volt, a kinti nyáridővel szemben, ablakain mélyszínű függönyök hullámzottak a gyenge huzatban. Végül nem maradt sok ideje szemlélődni, Yokoseno és Sesshoumaru is megjelentek mögötte, majd a háziúr szíves invitálására helyet foglaltak a kis asztal körül. Yokoseno cselédlányért kiáltott, aki hamarosan meg is érkezett. - Mit parancsol? – hajolt meg alázatosan a vörös hajú lányka. - Mivel még csak kora délután van – itt beavatott módjára Sesshoumaru felé pislogott – egyelőre csak tea füvet meg forró vizet. De szerintem már készítheted a harmadik polcos tavalyi pálinkát vagy inkább bort… - mélázott el egy percre. - Pálinkát? – kérdezett vissza lány. - Azt, szakét! - Igenis! – a szolgáló újra meghajolt és kisietett a szobából, miközben ura végig kísérte minden mozdulatát, majd hogy fel nem falva őt szemeivel. Yokoseno mélyet sóhajtott, majd Seyakora nézett, és mézes mázos hangon megkérdezte a lány nevét, mire a családnév hallatán elmosolyodott. Mindannyian tudták hogy mire megy ki a játék, az öreg kíváncsi volt, vajon tényleg egy halandó nőt hozott a házába a nagy Sesshoumaru. De még a kedélyek megnyugvására sem volt idő jött a következő kérdés: - És egy ilyen szép hölgy mi járatban szerény birtokomon? Seya már éppen válaszra nyitotta volna ajkait, mikor is tekintete találkozott a taiyoukai tiltó pillantásával. Némán hajtotta le fejét, az asztal lapját fixírozva. Helyette végül is csak Sesshoumaru válaszolt, ám a férfi tekintetében benne volt a folyamatos parancs: Te maradj csendben! Hamarosan csendes beszélgetés bontakozott ki a két férfi között, legtöbbször olyan témában, amiből egy halandó lány közel semmit sem értett. Így aztán áldásként érkezett a tea. Seya csak hogy kezdjen magával valamit, és még szinte automatikusan vette át a teafüves tojást, és saját italának elkészítése előtt töltötte a forró vizet Sesshoumaru csészéjébe. Ettől mindketten meglepődtek, kissé furcsállva egymásra pislogtak, végül a férfi mintha mi sem történt volna folytatta a beszélgetést. A lány viszont még elkapta a különös házigazda tekintetét, amint helyeslően bólogatva rájuk tekint, majd a távozó szolgálólány feneke felé tanúsított némi érdeklődést. „Ezt a perverz disznót!” – gondolta a lány, miközben elnyomott egy ásítást. Folytatás következik…