Aranyszín fények táncoltak a lány arcán. A barlangban ébren ülő férfi a fények játékát figyelte, mely beszűrődött a mennyezet nyílásán. A nap már felkelt, jelezték éltető sugarai. E menedékhelyen ébredezett már a bejárat előtt fekvő sárkányló is, ám mellette a másik démon hátán fekve, szétvetett végtagokkal még nagyban horkolt. A nő arcáról a fény-árnyék játék lassan tovább vándorolt felderítve a mezítelen hátat. A lány a hasán feküdt, egyik karját párnának használva, másik testétől távol feküdt. Ujjai néha megrándultak, mintha meg akarna szorítani valamit. A fények átvándoroltak a nő derekánál már puhán takaró haorira, s mire elhagyták a testet a kutyaszellem megmozdult. Csendesen felkelt, majd a tábortűz maradványait megkerülve elindult alvó társai felé. Megállt a teliszájal horkoló barna ruhás kis alak előtt, majd lábával meglökte. Erre a szolga álmában zavaros beszédbe kezdett: - Igen is Sesshoumaru nagyúr… Úgy lesz Sesshoumaru nagyúr… A férfi elgyötörten sóhajtott egyet és egy az eddiginél erősebb rúgást küldött a démonocska felé, mire az pislogva rémülten fordult át a másik oldalára, majd feltápászkodott. - Jaken. A közelben van egy falu. Hozzál emberi ételt. - Azonnal nagyuram! - Vidd Aunt. De siess, mert nem érünk rá A megszólított kapkodva botorkált a már frissen figyelő sárkány ló felé, majd bajlódva visszahelyezte a nyerget és felmászott annak hátára. Aun karmos lábaival halkan trappolva, óvatosan megfordult majd eltűnt az alagútszerű kijáratban. A férfi elsétált a barlangban lévő tóhoz, lehajolt megmosta arcát, és felfrissülve szedte össze holmijait. Eligazította nagy, vörös, viráglenyomatos haoriját, majd visszavette a páncélzatot. Mikor ezzel készen lett felkötötte a kék obit, és övébe fűzte a Tenseigát hüvelyével együtt. Halk fegyvercsörgéssel hajolt le a még mindig mélyen alvó lány mellé, megérintette annak vállát. Tőle telhetően finoman megrázta a lányt, mire aprócska nyújtózkodás volt a válasz. - Seyako, ébredj. Indulnunk kell. - Öhm – nyögte válaszul a nő, mire újabb álomtalanító, ébresztő rázásban lett része. - Seya, kellj fel. Tovább megyünk. – Sesshoumaru hangja keményebb lett, ere már a lány is felnézett. Fáradtan dörzsölte meg szemeit, majd feltámaszkodott könyökeire. Lehunyta pilláit és homorítva nyújtózott egyet, s csak utána nézett fel újra. Szerencsétlenségére még sikerült elkapnia a férfi tovasikló pillantását, és pislogva figyelte, ahogy a démon hírtelen elfordítja fejét. Ideges sóhaj érkezett a férfi felől, mire a lány féloldalasan felült, körülnézett, hátha megpillantja Sesshoumaru rémületszerű viselkedésének okát. Törzse alig ért függőlegesbe megérezte. Takarójául szolgáló felsőruhája lágyan lesiklott a prémre, melyen éjszakáját töltötte. A lány lélegzete bennakadt, talán még szívverése is kihagyott, és ekkor Sesshoumaru elkövette aznapi első hibáját. Ha nem is fordult teljesen vissza szemei visszatekintettek, de még pislogni se maradt ideje… Csatt. Seya keze ott maradt a férfi arcán, ám ahogy a csattanás elhangzott már tudta nagyon rossz döntést hozott. Másik kezével maga elé rántotta ruháját, és félve várta a választ. A szellem pislogott párat, majd sárga szemei élesen megvillantak és még mindig arcán időző kézért nyúlt. Nem túl erősen de kíméletlenül megszorította a lány csuklóját, és ellökte arcától. Erre Seya keményen fenékre huppant, de még a fájdalom érzékeléséig sem jutott, mikor már megérezte a föléje tornyosuló test súlyát. „Itt a vég!” – gondolta és fohászkodva lehunyta szemeit. Nem történt semmi. Még csak egy hangot sem hallott. Erre bátortalanul felnézett, a démon villogó szemeibe. Már akkor tudta, túlélte. - Itt lenne az ideje hito, hogy leszokj az ilyenekről. Nem én tehetek róla, hogy képtelen voltál felöltözni az este. A következő alkalomkor nem úszod meg ennyivel… - a férfi hangja jeges volt és halálos fenyegetés súlyát hordozta. - Gomen… - dadogta a lány aztán magában hozzá tett – „Ezt már mondtad vagy százszor…” Ugyanebben a pillanatban megérkezett Aun és Jaken. Mindketten kissé furcsállva meredtek rájuk, mire Sesshoumaru szó nélkül lemászott a lányról. Seya felült és hátat fordítva nekik azonnal öltözködni kezdett, de érezte arcába, szökik a vére. Jaken tátott csőrrel meglepetten nézett hol urára, hol a lányra, majd halkan valami olyasmit motyogott, hogy talán még sem kellett volna ennyire sietniük. A pillantás, amit a kutyaszellemtől kapott felért egy ígérettel a biztos halál számára, elvégre a démon éles fülei minden szót tisztán halottak. Ezek után Jaken jobbnak látta, ha aznap már csak evéshez nyitja ki a száját. Seyako készen lett, de valamiért nem akaródzott neki felnéznie. Végül a szellem megtörte a kínos csendet, ám koránt sem kedves hangsúllyal: - Egyél, aztán indulunk. Nem akarok kifogást. - a démon távozni látszott, szabályosan átgyalogolt Jakenen majd eltűnt a barlang kijáratában. - Uh… – fújta ki a levegőt Seya elgyötörten – Ekkora egy ostobát, mint én… - Egyet értünk. – motyogta közbe Jaken, majd azért letette az ételt a lány elé. Ő evéshez látott. Halvány fogalma nem volt róla hogy Jaken, a szolga, honnan is szerezhetett ilyen ételt, de nem is töprengett rajta. Alig rágta meg a hideghúst és a tészta darabokat, már nyelte is utánuk a puhára főzött rizst. Már az ízükre sem nagyon emlékezett, olyan réginek vélte emléküket. Mióta is vándorolnak? Napok óta? Hetek óta? Vagy már hónapok óta? Nem tudta. A hírtelen nekiinduló események hatására elvesztette időérzékét, az utazás csupán részekre bomlott memóriájában. Az a falu Lumikoval, amikor megmentett, amikor bunkó volt. Aztán amikor kedves volt, aztán meg a So’unga, újabb veszekedések. Nem bírta ki evés közben is nagyot fújt, ahogy az előbbi jelenetre gondolt. „Akkora egy idiótát, mint én! És még akkor csodálkozok, ha minden nap meg akar ölni? Megmenti az életem, sőt… Yokatta, milyen is volt múlt éjjel? Erre? Erre én… Seyako Yatsuha egy halnak több sütnivalója van, mint neked!” – de azért az összes ételt betömte, majd elsétált a tóig és saccolása szerint vagy egy fél liter vizet megivott – „A további úton remélem lejtőnek megyünk. Akkor legalább tudok gurulni!” Végül addig húzta halasztotta az indulást, hogy Sesshoumaru ismét megjelent a barlang szájában, és türelmetlen továbbra is ingerült hangon ráförmedt, mire a lány csak lapítva pislogott, de nem mozdult meg. Végül a démon ráparancsolt hogy üljön fel Aun hátára, majd otthagyta. Seya morgolódva felmászott a nyeregbe, kedvesen megpaskolta a sárkány nyakát, mire az döcögős lépteivel elindult a vízesés függönye felé. Jaken az utolsó pillanatban csatlakozott csak a járathoz, Aun lábainál megjelentek a kis gomolygó felhők és mindannyian kirepültek a szabad ég alá. A barlang félhomálya után a nőnek pislognia kellett, az erős napfényben. Ám még így félvakon is látta milyen türelmetlenül libben előttük hol ide, hol oda egy ezüstfényű gömböcske, majd mikor végre meglátja őket, könnyedén felröppen és eltávolodott a kék égen. A sárkányló automatikusan követni kezdte gazdáját. Hosszú órákig repültek így, a déli rekkenő hőségben is. Jaken pilledezve, hasalt Aun hátán, homlokán kövér verejtékcseppek gördültek. Seya már szétnyitotta ruhája nyakát, felkötötte haorija ujjait, haját is feltűzte, ám ugyan úgy a hőguta kerülgette őt is. Aztán betelhetett nála a pohár, mert morogva elkapta a sárkány kantárszárát, és dohogva ösztökélte hogy érje utol gazdáját. Legnagyobb bosszúságára, az előttük haladó fénygömb erre még erősebb sebségre kapcsolt. A lány szinte látni vélte a kissé ördögi és gonoszkás mosolyt a démon szája szegletében, jelezvén: ennyire vagy képes halandó! - Sesshoumaru csak egyszer érjelek utol… - Seyako letörölt egy újabb izzadság cseppet szemöldökei fölül. Sarkait a sárkányló oldalaiba nyomta, Aun elégedetlenül mordult párat, mire a nő csak bocsánatkérően odamotyogta neki: - Gomen, gomen… Ám minden erőlködés hiába valónak tűnt, a nagyurat nem tudták beérni. A távolság egyre jobban nőni látszott, és ezzel együtt nőt egyre jobban a kimerültség az üldöző félben, még a lány úgy érezte lassan de, biztosan felrobban, ha nem olvad el előtte itt a napon. Egy pillanatra úgy rémlett előtte a fénygömb lassul, villan egyet, miközben a démon hátra tekint, majd újra tovaröppen. A kis gúnymosoly mely eddig csak a lány fantáziájában élt, most a valóságban is kirajzolódott. - Te akartad! – kiabálta a távolba a lány, mire a mögötte gubbasztó Jaken fájdalmasan felnyögött. Térdeit megfeszítette, felállt a nyeregben, tekintetét az előtte suhanó alakra szögezte. Minden mást kizárt elméjéből, csupán a cél maradt. Erősnek és magabiztosnak érezte magát, úgy vélte, tökéletesen visszanyerte erejét, hála a gyógyításnak és a pihenésnek. Nyitott tenyereit maga elé tartotta, így elengedte a kantárt. Jaken bizalmatlanul motyogni kezdett mögötte, ám ő nem figyelt a szavakra. - Halandó… Mit csinálsz? Mert ha… A kis démon nem folytathatta, földöntúli kék fény járta körül az előtte félig ülő, félig térdelő alakot, majd erőteljes lüktetéssel megjelentek Seyako kezei előtt a láthatatlan energia labdák, melyek körül csak a levegő vibrált. Aun ahogy egyik fejével hátra tekintett majdhogynem eszelősnek mondható kék lángokat pillantott meg a lány szemeiben. - Sesshoumaru! – kiáltott az előtte száguldó alakra, és elégedettségére terve bevált. A démon, ha csak futtában is, de hátra pillantott, és még mielőtt meglepődhetett volna érces koppanással csapódott bele valami számára láthatatlan akadályba. Aun minden erejéből lassulni kezdett, miközben utasa hírtelen rántást érzett a kezein. Egy pillanatig elcsodálkozott, az érzés hogy erőtere gyengének bizonyul valami ellen ismeretlenként hatott rá. Megfeszítette elméjét, még jobban kiemelkedett a nyeregből… Hírtelen vesztette el egyensúlyát. Kiáltani sem volt ideje, teste oldalra billent, és az irtózatos magasságból, ahonnan a házak csak gyufaskatulyának tűntek, a folyók cérnaszálaknak, a fák gombostűnek, kezdett alázuhanni. Jaken döbbenten kapaszkodott a sárkánylóba, ami épp, hogy csak gazdája előtt végre meg tudott állni. Sesshoumaru pislogva a fájdalomtól lebegett a szédületes magasságban, az első pillanatokban nem is értette mi történt. Ahogy körbetekintett, hitetlenkedve pillantotta meg az őrült sebességgel alázuhanó testet. Csak egy pillantást vetett hátasára, és a reszkető szolgára, már tudta: az ostoba halandó lány keverte meg ismét ilyen jól a dolgokat. Fényes villanás látszott, a szellemgömb zuhanórepülésbe kezdett. Démoni sebességének minden erejével száguldott lefelé, hogy beérje a magatehetetlenül zuhanó testet. Lassan megközelítette azt, akkor már tisztán látva, a lány eszméletlen. A földfelszín egyre jobban közeledett és ő még mindig nem érte be a lányt, legszívesebben már feladta volna, nem kockáztatva, hogy ő is képtelen legyen a végén megállni. Habár csupán maximum pár csonttörést szenvedett volna, melyek akár pár percnyi pihenés után forrásnak indultak volna. De erre nem értek rá, muszáj volt elérnie a lányt, és muszáj volt épségben visszatérnie társaikhoz. Alaktalan testként kinyújtotta kezeit, és eltudta kapni a lány ruháját. Még csak meg sem várta hogy biztos fogást találjon az ernyedt testen, a démon azonnal lassulni kezdett és kényszeríttette magát, hogy mintegy 180°-os szögben visszaforduljon. A nagy sebesség hatására, ebből egy szép íves U betű lett, ép hogy csak a legmagasabb fák koronái felett. Aztán már minden rendben volt, ahogy újra utazó sebességre váltott, majd leereszkedett a fák közé. Jaken a napszúrás határán volt már, ám amint meglátta, hogy gazdája tovább indul, s őt itt hagyja egyből visszatért az élet felforrósodott tagjaiba. Kapkodva mászott előrébb a nyeregben, majd a kantárba kapaszkodva nógatta Aunt az indulásra. A sárkány ló, nagyok fújt, jelezvén ő is fáradt és eléggé átsült, de azért a távolodó alak után indult. Amint beértek a hűs fák árnyékában a sárkány leszállt, és immáron csak gyalogosan volt hajlandó folytatni az utat. A tisztás ahol utolérték a nagyurat és az éppen ébredező lányt hűvös és árnyékos volt, hála a terebélyes, dús lombú fáknak. Seyako kapott egy nagy adag hideg vizet az ott csordogáló erecskéből az arcába, ennek hatására nyíltak csak fel szemei. Első pillanatban értetlenül nézze körbe, majd ahogy tekintet összekapcsolódott a szánakozóan rátekintő démon pillantásával, ismét elkapta a harctéri idegesség. Jóformán vissza sem nyerte minden erejét, már teli torokból kiabált a férfival, amin az csak jót mulatott magában. Gonosz kis mosollyal könyvelte el: ismét sikerült kiakasztania úti társát. Seyako miután az első dühkitörésen túl volt és szókincsében szereplő összes szidalmat a démon nyakába zúdította tüntetőleg, felállt, majd elfordult. - Úgy néz ki, sosem tanulom meg a leckét! De ne várj köszönetet. És most elmentem fürdeni. - Nem mész sehová! – hangzott a jól megszokott hűvös kimért felelet. A lány könnyed légies mozdulattal megfordult, majd ördögi mosollyal végig mérte az előtte álldogáló youkait. Szépen lassan, elidőzve a fekete lábbeliknél, fel, követve az obi vonalát, szemei végigsiklottak a Tenseiga markolatán, majd a vértre, és egyre csak felfelé. Pillantása bíráló és kihívó volt, mire megállapodott az érzelem mentes, közömbös arcon. Lágy csilingelő hangon kuncogott egy sort, miközben a hideg sárga szemeket fürkészte, hagyva szemeit néha-néha elkalandozni másfelé is. Várta mikor akad ki nézésétől prédája, ám a démon állta tekintetét. Seya megunta a néma harcot, átnedvesedett ruhája, a derekához tapadt, tarkója vízben úszott nedves tincsei alatt. Most már a lehető leggyorsabban egy egyszerű fürdésre vágyott, miután hosszú órákon át repülhetett a tűző napsütésben. - Figyelj Sesshoumaru. Tegnap este elkövetted azt a nagy hibát, hogy begyógyítottad a sebeim, hagytál pihenni, sőt reggelit is hozattál nekem. Egy rendes kislány ezek utána hálával telten rebegne neked minden szépet, de Te is, én is tudjuk, hogy én nem pont a rendes kislány eset vagyok. Addig az voltam amíg a palotádban cselédkedtem. De az, az idő elmúlt, azzal a nagy lehetőséggel együtt is hogy Te nekem parancsolni tudsz. Azt hiszem már volt szerencsénk összemérni a tudásunkat, és erőnket… Nehogy azt hidd hogy abban az álom világban élek hogy bármi kárt is tudok tenni benned, de azt te is tudod hogy te sem tudnál hozzám érni. És még valami, ha azt akarod, hogy zökkenőmentesen kézhez kapd azt a flancos kardot, szükséged van a segítségemre… - Seya a hosszú monológ után elmosolyodott – És ráadásul miután voltál kedves a reggeli kis attrakciómért méltón megbüntetni, köszi, majdnem az életembe került. Azt hiszem, rájöttél, hogy a halandók hajlamosak rosszul lenni a déli napsütésben repkedéstől. Most én fürödni fogok, és ha ez nem tetszik nyugodtan, megpróbálhatsz megakadályozni… Seyako elégedett volt, ahogy a halványan tovasikló düh villanásait megpillantotta a taiyoukai szemében. Elégtételt nyert. Könnyedén sarkon fordult, majd megcélozott egy ligetesebb erdőrészt és arra felé indult. Egész messzire eljutott, ám még koránt sem eléggé messzire, éppen meghallotta az utána szóló mély hangot. - Ha arra indulsz fél mérföldön belül, nem találsz vizet. Esetleg ha megpróbálnád keletnek… - Kösz! – mosolygott a férfire Seya ahogy elhaladt mellette visszafelé – Esetleg te is jössz pancsolni? Csupán egy lekezelő pillantás volt jutalma, majd mielőtt ismét eltűnt volna a fák között fülét újra megütötték a démon elejtett szavai: - Siess, mert negyed órán belül beér minket… - Kicsoda? – pillantott vissza a nő. - Egy egész magas rendű szellem. - Akkor hát…? - Jól gondolod! – most Sesshoumarun volt a sors hogy eleresszen egy gúnyos mosolyt – Miatta nem álltunk meg idáig. Nem kapott választ a lánytól, de felsőbb rendű pozícióját ki akarta élvezni a szócsatákon belül. - Egyáltalán nem állt szándékomban téged megbüntetni, ha jól emlékszem reggel elmondtam, hogy az életeddel játszol, ha még egy ilyen lesz. - De az este… - Seyako nem tudta befejezni a mondatot a férfi közbe vágott. - Már mondtam neked a palotában történtek után; túl sokat hiszel magadról halandó! Az inuyoukai elfordult tőle, a beszélgetés lezárult. A lány forrt belül, de nem mutatta. Alig gyalogolt pár percet, már megpillantotta a nagyobbacska patakot, melyben végre fel tudta volna frissíteni magát. A parton körül kémlelt, de semmit nem jeleztek érzékei. Még egy darabig vacillált, felidézve utolsó ilyen elvállásuk után következett fürdőjét, ám rájött az idő vészesen fogy. Aztán gyors mozdulattal lekötötte a katanát oldaláról, és úgy ahogy volt ruhástól tabistól a vízbe gázolt, majd a patak közepén eldőlt a vízben. Gyors mozdulatokkal megdörzsölte arcát, azután nagy kortyokban nyelni kezdte a hűs vizet. Alig tartott a harmadik nyelésnél, amikor megérezte. Döbbenten kapta fel a fejét, ám ösztönei ordítottak: Menekülj! Nem tudta mit érez meg, csak annyit tudott hogy erős. Nálánál sokkal erősebb. És hogy ez is őt akarja, mint a titok kulcsát. Rohanva gázolt ki a patakból, de még el sem érte az első fákat, amikor egy fényes szellemgömb beérte, majd mögötte alakot öltött. A nőnek hátra tekinteni sem volt ideje, már érezte a levegőben szálló csapás kísérteties süvítését. Ám az célt tévesztett. A rémülettől félig lehunyt szemeivel is látni vélte, ahogy hófehér, villanó folt megjelenik mellette, majd már csak nyekkenve ért földet egy nagyobb bokorcsoport mellett. Ahogy felült egyből észrevette, ő ugyan látja a titokzatos idegent, ám annak szemei elől ő rejtve van. Így aztán volt ideje megfigyelni azt. A támadó férfi volt, youkai. Méghozzá valóban az erősebbik fajtából, ezt mutatta is emberszerű külseje. Seya nagyon jól tudta azok a démonok a legveszélyesebbek, amelyikek képesek emberszerű alakban létezni. A szellem összecopfozva hordat félhosszú fekete, kéken fénylő haját. Arca felettébb vidámnak tűnt, zöld szemei mosolyogtak, ahogy az előtte álló Sesshoumarura tekintett. Különleges jegyekkel is büszkélkedhetett, fülétől a szeme sarkáig szabálytalan sötétzöld méregcsíkokkal. Szemhéja viszont már sötétkék volt, harmonizálva hajának könnyed fényével. Öltözetre szokásos; főúri ruhát viselt, bőszárú sötét hakamattal, hosszú majdnem térdig leérő, szintén sötét haori, derekán jellegzetesen vastag piros obi. Az idegen övében szintén csak egyetlen kard pihent, csupaszon hüvely nélkül. Az érkezése után beállt csendet is ő törte meg, kellemes még is hideg hangjával. A lány borzongva vette tudomásul sokkal, jobban szereti hallani Sesshoumaru hangját. - Akkor igazat beszéltek azok a szánalmas onik (alacsonyabb rendű démonok). Valóban egy taiyoukai van a Kulccsal… Sesshoumaru egyszerű főbiccentéssel jelezte, ő is tökéletesen egyet ért a megállapítottakkal. - Hai… Valószínűleg jól gondolom, hogy nem áll szándékodban átadni nekem őt. - Pontosan – szólalt meg a beszélgetés folyamán először az inuyoukai is. - Ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy megküzdeni érte… - az idegen kérdőn nyitva hagyta mondatatát. - Sesshoumaru. A férfi a maga szokásos, megfontolt hangsúlyával ejtette ki saját nevét, és rajta volt a sor hogy halványan elmosolyodjon. Az idegen arcán gyenge rémülettel kevert meglepettség futott végig. Seyako elégedetten vigyorgott a bokrok takarásában. - Nyugat ifjú örököse… - ironizált a másik démon. Seya érdeklődve szegezte rá ismét tekintetét, meglepődve az ifjú jelzőn. Végül lassan észrevette. Ha alig láthatóan is, de az idegennek idősebb vonásai voltak. Minden szellem kortalannak tűnik 18. életévük után, ám aki sok időt tölt köztük, mint például Seya, meg tudta látni az ilyen apró különbségeket. - Inuyoukai vagy ha jól érzem, és már elég régóta van a családod kezében Nyugat… Talán nem kéne megszakítanunk a vérvonalat, most kerülhetnénk a harcot… – folytatta az ismeretlen. - Én a saját vérvonalad miatt aggódnék! – válaszolt Sessh, miközben jobb kezének ujjai körül zöld méregfelhő jelent meg, miközben a fűre csöppenő sav sistergő hang mellett alakult párává a csendben. A démon alig észrevehetően de támadóállást vett fel. - Sesshoumaru, a Kulcs nem téged illet. Azt beszélik nem a So’unga miatt védelmezed… Nem akarlak a szeme láttára megölni. - Azért megpróbálhatod. – Seya biztos volt benne hogy a kutyadémon belül már remeg a dühtől, ha nem is mutatja. Csend állt be a beszélgetésbe, az idegen sóhajtva kardjáért nyúlt. - Azért én megkérdezném azt az onnát (asszonyt), hogy ő mit akar. Ha egy kicsit is megkedvelt téged – habár nem tudom, hogy lenne képes egy halandó lány megkedvelni valakit a fajtánkból - akkor önkét mellém áll és… A bokor megzörrent, kicsit ügyetlenebbül, mint szerette volna, de előmászott belőle Seya. Pislogott párat, majd végignézett a feleken. Aztán szépen lassan Sesshoumaru mellé araszolt, ám ahogy látta a youkai hideg pillantását, még pár lépéssel megtoldva mögötte állt csak meg. Érezte magán az idegen szenvtelen pillantását, ahogy tetőtől talpig végig méri, majd unott kíváncsisággal rámered. - Ha már vagytok ilyen figyelmesek és megkérdezitek a véleményem… – Seya felnézett a félig mellette álló férfira – Azt hiszem én itt nagyon is jól érzem magam, egészen megtetszett a Nyugati palota is…– nagy levegőt vett majd elhadarta – részemről maradok Sesshoumaru mellett! - Taiyoukai egy ningen onnával? (halandó asszonnyal) Látom apád vérét örökölted… - vetette oda szánakozva az idegen. Folytatás következik…